Dudás István

Dudás István (Pápa, 1924. szeptember 17. - Pápa, 1992. szeptember 16.): tanító, matematika-fizika szakos általános iskolai tanár, szakmunkásképző-intézeti igazgató.

Tanítói oklevelét a pápai Áll. Tanítóképzőben (1949), ált. iskolai tanári diplomáját a bp.-i Pedagógiai Főiskolán 1952-ben szerezte. 1944-46-ig a nemesszalóki, 1946-48-ig a pápai róm. kat. 1948-52-ig az I. sz. ált. isk. tanítója. 1952-64-ig a Bocsor István Középiskolai Kollégium vezetője, 1964-88-ig a 304. sz. Szakmunkásképző Intézet ig.-ja. Iskolaépítő és iskolafejlesztő pedagógus volt. Több mint négy évtizedig dolgozott a Pedagógusok Szakszervezetében.

Munkáját számos kitüntetéssel ismerték el: Kiváló Tanár (1972), Apáczai-díj (1982), Munka Érdemrend Arany Fokozata (1984). 1988-92-ig nyugállományban Pápán élt.  

Fő művei: Szemléletformálásra van szükség (hozzászólás a Szakmunkásképző Intézetek Országos Tanácskozásán - 1972. okt. 10.) = Szakmunkásnevelés 1972/9. sz. 18.

Irodalom: Bibliográfia 1975. 53. • Hermann 1995. 41. • Karaszi Mihály: Búcsúbeszéd = Megyei Ped. Körkép 1992/5. sz. 71-72. F.: Acsády Ignác Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet irattára (1995). • A 304.sz. Szakmunkásképző Intézet története. (összeáll: Takács Pál). • Dudás Istvánné közlése.

Forrás: Pápai Pedagógus Lexikon. Főszerkesztő: Tungli Gyula. Pápa, 1997.

Dudás Istvánné Szabolcs Hedvig (Szarvas, 1925. november 28. – Pápa, 2006): matematika-fizika szakos középiskolai tanár.

Édesapja a szarvasi gimnázium tanára volt. 1951-ben végzett a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karán, matematika-fizika szakos középiskolai tanárként. Ebben az évben került Pápára. Egy évig a Türr István Gimnáziumban tanított, majd a Petőfi Gimnáziumba helyezték át. Itt tanított nyugdíjba vonulásáig. 2006-ban, temetésén egykori türrös tanítványa, későbbi kollégája, Varga Géza, gimnáziumunk nyugalmazott igazgatója így búcsúztatta: „Mindannyian csodáltuk üde fiatalságát, szépségét, magas, karcsú termetét, mély humánumát, mellyel a matematika órák szigorúságát oldani tudta. Megértéssel, jó pedagógiai érzékkel, gyengéd figyelmeztetéssel, sok segítséggel tudta az osztály tanulóit sikerélményhez juttatni.[...] „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek...”–minden tanévben felhangzott az ősi kollégium falai között. Hat ízben részese volt tanítványai örökemlékű ballagásának, hat tanulóközösséget osztályfőnökként gyámolított négy éven át, szívén viselte gondjaikat, szerető, gondoskodó anyaként gyűjtötte maga köré az összesereglett ifjakat, majd alapos tudással és élményekkel bocsátotta útjára a maturáló fiatalokat. Gondos osztályfőnököt, mindkét szaktárgyából lelkiismerettel felkészült szaktanárt, példamutató nevelőt tisztelt benne több száz tanítványa és a tantestület tagjai.[...] Az elmúlás a természet törvénye, de kit elveszítettünk, az már egészen a miénk, mert bennünk halhatatlan. Bennünk, a tanítványaiban, bennünk, a gyermekeiben, bennünk, az unokáiban. A tanítás, a nevelés, a pedagógusi munka pedig, mint az elhintett mag, életre sarjad.”

Forrás: petofi-papa-sulinet-emlekkonyv2014. 69. p.