Dominkovits Péter

Mezővárosi önkormányzat Pápán a XVIII-XIX. században

Heckenast Gusztáv professzor úrhoz hasonlóan nekem is egy tiszteletteljes kötelességem van: egy kiváló tanulmány bemutatása. E munkát Hudi József, a Veszprém Megyei Levéltár főlevéltárosa végezte el; széleskörű szakirodalmi megalapozottsággal primér, levéltári források alapján dolgozta fel Pápa város XVIII-XIX. századi közigazgatástörténetét.¹ A tanulmánykötetben is többször megfogalmazódik és az előadók, ismertetők is hangsúlyozzák: más északnyugat-dunántúli mezővárosokkal szemben Pápa város kutatóinak helyzete több szempontból is nehéz. A nehézségek alapját a város késő feudális, kora újkori, újkori forrásanyagának nagymérvű pusztulása adja. E mezőváros esetében a XVIII. századi közigazgatástörténet hagyományos forrásai is nagyrészt megsemmisültek. A belváros jegyzőkönyvei csak 1794-től állnak a kutatók rendelkezésére. Pápa igazgatástörténeti kutatásánál azt a módszertani kísérletet sem lehet megtenni, ami sok más oppidum esetében többé-kevésbé pótolta a mezővárosi iratanyagok hiányát. Azaz itt nem lehetett a földesúri levéltár folyamatos úriszéki, tisztiszéki iratsorozataiból „kigyűjteni” a mezőváros igazgatástörténetére vonatkozó legfontosabb iratokat és így mind a pénztárfelülvizsgálatok, mind a bíróválasztások kapcsán a hivatalszerkezetet „felülnézetből” rekonstruálni, a forrásadottságoknak megfelelően a feladatköröket bemutatni. Ugyanis a pápa-ugodi Esterházy-uradalom iratanyagából döntően csak a lajstromozott gazdasági iratok maradtak fenn. Mindezen levéltári forrásanyagban keletkezett és az így előállt hiányok ellenére is állítható, Hudi József mindenre kiterjedő, nagyon alapos forráskutatással sikeresen mutatta be Pápa mezőváros önkormányzatait, azok működését és társadalmi hátterét.

Engedtessék meg, hogy az elkövetkező percekben elsősorban ne csak erről a kiváló tanulmányról szóljak, hanem a figyelmet egy másikra hívjam fel, amely ennek alapjául szolgált. Ez a szerző közel 400 oldal terjedelmű, tiszteletet parancsoló forrásbázison alapuló, archontológiai táblákat tartalmazó kandidátusi disszertációja. E munkát túlzás nélkül az 1711-1848 közötti mezővárosi igazgatástörténet példa- és modellértékű feldolgozásának nevezhetjük.² Az alábbiakban a fenti munka nyomán, annak eredményeit ismertetve, a település igazgatástörténetének csak egy-két fontosabb momentumát emelném ki és ahhoz pár óvatos analógiát szeretnék mondani, melyek olykor esetlegesen időeltérésekkel, más társadalmi, gazdasági beágyazódásokkal, de általános tendenciákat hangsúlyoznak, másrészt a specifikum kiemelését is segítik.

A XVII-XVIII. század fordulóján Pápa város önkormányzatisága szempontjából is döntő fontosságú események következtek be. A település a katonai végvárvonal egyik védelmi pontjából polgárvárossá vált. Ezt az átmenetet a régióban, iletve országosan a pápaival egyező politikai, felekezeti, társadalmi, gazdasági változások kísérték, melyek a kor lakosai számára a földesúri beavatkozás formáiként nyilvánultak meg.

A földesúri beavatkozás síkjai, eszközei, miként céljai is a különböző oppidumok esetében is nagyon sok hasonlóságot mutattak. Felekezeti viszonyoktól független általános alaptendenciaként érvényesült a földesúr gazdasági, politikai hatalmának kiterjesztése és ezzel párhuzamosan az oppidumok kiváltságainak, illetve a korábbi gyakorlatoknak a csorbítása, sokkal nagyobb mérvű beleszólás a települések belső igazgatási, gazdasági ügyeibe. Engedtessék meg, hogy elkalandozzak a régió egy más jellegű, más fejlődésű oppidumához, a sok mezővárossal bíró Moson megyei Magyaróvárhoz. Ott a kamarai kezelésbe vétel után, 1672-től a földesúr és a kiváltságolt mezőváros közötti viszonyrendszer más minőségűvé vált. Fokozottab mértékű lett a mezőváros életébe történő földesúri beavatkozás. E folyamat két, egymással érintkező síkon zajlott. A felekezeti beavatkozás a rekatolizáció jegyében történt, az önkormányzati életbe - azon keresztül a polgárság életébe - történő beavatkozással az uradalom a város privilégiumait csorbította, szabadságjogait szorította vissza. Mindezek mögött a gazdasági hatalom nagyobb arányú kiterjesztése is meghúzódott: ez a városi földek, elhagyott házingatlanok megszerzésében nyilvánult meg, hosszú távú „csúcspontja” az urbárium mezővárosra kényszerítése volt (1716). A folyamat végigvitele során a földesúr nagyon jól kihasználta azokat az alkalmakat - így a tűzvészek, katonai beszállásolások okozta aktuális többletterheket -, amikor a mezőváros lakosságának teherbíró képessége, gazdasági ereje átmenetileg meggyengült.³ 1695-ben Fenessy püspök Eger városát privilegiumaitól fosztotta meg. A hódoltságban fekvő Kecskemét esetében a Koháryak az 1670-es évektől kezdték el hasonló, a mezőváros gazdasági, közigazgatási életébe történő beavatkozásukat. 1712-ben Koháry István úriszéket állított a korábban helyzete miatt a dunántúliaknál sokkal nagyobb mozgásteret élvező kecskeméti magisztrátus fölé.⁴ A távolabbi példák mellett itt a megyebéli analógia, a magát „civitas”-nak is nevező Veszprém esete. Bár e mezőváros 1702-1726 között keményen ellenállt a földesúri „restaurációs” kísérleteknek, azokat megakadályozni nem tudta.⁵

Pápán ez a folyamat viszonylag későn kezdődött el, és a települési önkormányzat oldaláról vizsgálva, egy több lépcsős szegregációt eredményezett. 1730-ban a földesúr, gróf Esterházy Ferenc a városrészek lakosságának ellentétét kihasználva, a külvárosokkal örökös szerződést kötött. Az úrbéres terhek évi megváltását 1200 rajnai forintban rögzítették. E szerződések révén a két külvárosnak az új önkormányzati testületei gyakorlatilag „felülről” jöttek létre. E kevéssé differenciált szervezetek inkább a falusi önkormányzatokkal mutattak hasonlóságot, miként a településrészek is a várost kutató történeti etnográfia oldaláról az építkezést és a lokális társadalmat tekintve inkább a falvakhoz hasonultak.⁶ A földesúr két év múlva, 1732-ben kötötte a másik megállapodást a belső várossal. Így gyakorlatilag a XVIII. század első harmadának végén, második harmada során Pápa városának három, földrajzilag, településszerkezetileg elkülönült, eltérő differenciáltsági szintű önkormányzata volt.

Először a belvároséról szeretnék szólni. A külvárosok leszakadása utáni belvárosi önkormányzat szerkezete egyszerű, előképét már a Mohács előtti városigazgatásban is megtaláljuk.⁷ A 12 tagú tanács élén a főbíró állt, ő a földesúr 3-4 jelöltje közül került megválasztásra. A XVIII. századi tiszt-újításokon malombírót, a közbiztonságra ügyelő hadnagyot is választottak, miképpen a fenti szerződésben borbírákkal is találkozhatunk és kvártélymesterről is szólnak adatok. Itt szeretném megjegyezni: nagy fontosságú minden olyan információ összegyűjtése, ami az egyes hivatalok kronológiai rendű kialakulásáról, ezzel kapcsolatosan a tevékenységi körök differenciálódásáról, a városi adminisztráció minőségi változásairól szól. Regionális és országos összehasonlításban a tisztségek megjelenése, kialakulása - a település gazdasági, településszerkezeti viszonyai, természetföldrajzi adottságai függvényében - jelentős eltéréseket mutat. Így az említett Kecskeméten csak 1833-ban jelzik a kvártélymesteri hivatalt.⁸ Midőn a szerző a földesúr, az uradalom beavatkozását bemutatja, e folyamatnak a városi adminisztráció szempontjából egy pozitív oldalára is rámutat: ugyanis a bírói számadások rendszeres úriszéki felülvizsgálataiból kiderül, hogy a dominium adminisztrációja a korabeli vármegyei gyakorlatnál precízebb volt, és az uradalom részletesebb vizsgálatai erősen hatottak városi írásbeliség, adminisztráció fejlődésére.

Csizmadia Andor kutatásai fokozott mértékben felhívták a figyelmet a városigazgatás alsó szintjének partikuláris közigazgatási szerveire. Pápa esetében a külvárosok igazgatásának vizsgálatakor Hudi József nagyon alapos forrásanalízissel ennek adott, helyi megjelenését, fejlődését kísérte végig. A számadáskönyvek alapján rekonstruálta az utcabírói intézményeket, azok utcákhoz kötött területi hatókörét, funkciórendszerét, szervezeti felépítését. Így e munkából megtudható: a gazdagabb utcák az adminisztrációs tevékenységekre önálló jegyzőt használtak, míg a kisebb lélekszámú, vagy szegényebb utcák közösen fogadtak notáriust. Az 1750-es évekből az utcabírói pecsétek is fennmaradtak. Az alsóváros és felsőváros önkormányzata ezen az utcabírói rendszeren alapult és ebből fejlődött ki.

A vármegyei közgyűléseknek is többször otthont adó, törvényhatósági székhelyként is működő Pápa város nemességének nagy számát már Bél Mátyás kiemelte megyeleíró munkájában.⁹ Ez a városban lakó nemesség döntő részben a belső városból kiszorulva a külvárosokban lakott. A XVIII. században még nem rendelkeztek elkülönült önkormányzattal, a paraszti-polgári utcabírák „pálcája alá tartoztak”. A szerző e jelenség ismertetésénél külön is hangsúlyozza: Pápán a nemesség csak csekély számban szerzett polgárjogot. Ez azért is érdekes jelenség, mert az ország számos mezővárosában a helyben lakó nemesség szervesebben betagozódott a település társadalmába, amit elősegített és elmélyített a polgárcsaládokkal kiépült házassági-rokonsági kapcsolatrendszer. Részben ez utóbbitól is meghatározva, részben a kommunitás érdekérvényesítését, tekintélynövelését is segítve jelentős számú nemes család vett részt a városigazgatásban. A XVII-XVIII. századi Moson megyei Magyaróvár mezőváros nemeseit, nemességet szerzett kereskedőit - már gyakran származásuk révén is - szoros házassági, rokonsági kapcsolatok fűzték a település és a szomszédos Moson oppidum vagyonosabb polgárcsaládaihoz. A törvényhatóság nemességének speciális helyzete révén többükkel mind a mezővárosi, mind a vármegyei igazgatásban találkozhatunk. (Ilyen az iskolai alapítványt tevő Zsidanics István (1671-1736) esete.)¹⁰ 1750-ig az Abaúj megyei Szikszón elkülönült nemesi önkormányzat létezett. Azidőtől egy kézben összpontosult a nemesi hadnagy és a mezővárosi bíró tiszte. Az egyesülés azon alapult, hogy a bortermelő mezőváros vezető tisztségviselőinek többsége a nemesség sorából került ki.¹¹ Kecskemét mezőváros főbírái gyakran a nemesség soraiból kerültek ki és őket bensőséges viszony fűzte a legnagyobb földesúr, a Koháry-család tagjaihoz.¹²

Pápa város önkormányzatát tekintve a következő nagy lépés 1794. Ekkor a város újabb örökösödési szerződést kötött földesurával. Ez a belső várossal létrejött contractus az igazgatási apparátust új szervezeti alapon rendezte. Megmaradt a 12 tagú belső tanács, de megszűnt a megelőző évtizedekben létrejött 24 tagú külső tanács. Ehelyett a földesúr, az uradalom felülről egy 40 tagú - a források más helyeken 60 főről, hatvanasokról szólnak - „electa communitas”-t hozott létre.

A közigazgatástörténeti feldolgozás nem elégedhet meg csak a szerv-történet részletes bemutatásával, hanem az intézmények hatóköreire és tisztségviselőire is ki kell hogy terjedjen. Ez a városigazgatási kérdésekkel összefüggésben részben a városgazdálkodás és az alsófokú jogszolgáltatás helyi vizsgálatát is megköveteli, miként alapvető fontosságú a társadalomtörténeti beágyazottság.¹³ Így a helyi gazdasági-politikai elitről, családi kapcsolatairól is képet kapunk. Hudi József e szempontokat figyelemmel tartva készítette el munkáját és a forrásadottságoknak megfelelően, a terjedelmi arányokat betartva a mezőváros társadalmi-gazdasági viszonyrendszereibe, az uradalommal kapcsolatos küzdelmek, megegyezések folyamatába ágyazva mutatta be az önkormányzatok szervezetét, hatókörét és a tisztségviselőket.¹⁴ Így pl. a szerző munkájából megtudhatjuk, hogy a fent jelzett időben a belváros igazgatását döntően mesteremberek látták el. E belvárost vezető elit 25 %-a német etnikumú volt. Az erősen differenciált hivatali szervezet a szabad királyi városokéra emlékeztetett. Ezen cseppet sem szabad meglepődni, hisz ez a mezővárosi fejlődés bizonyos fokán álló települések általános jellemzője. A XVII. századi Győr és Szombathely privilegizált egyházi mezővárosok hivatalszervezete is a szabad királyi városokhoz hasonló. Az Abaúj, Gömör megyei oppidumok jelentős része Kassa város hivatalszervezetét tekintette mintának. Kecskemét önkormányzata is az 1790-es évek második felétől a szabad királyi városok igazgatási szervezetéhez hasonult.¹⁵ Az ekkor már erősen differenciálódott hivatalszervezetben a választott közösség - az „electa communitas” - élén a szabad királyi városokhoz hasonlóan a szószóló állt, aki nagyon gyakran Pápa város gazdasági érdekei mellett szállt síkra. Az adószedés az önkormányzatok kiemelt fontosságú feladata volt. Így a perceptorok - miként a szerző írja: adóvevők - személyében az egyik legfontosabb beosztott hivatalviselőt tudhatjuk be. A hivatali szervezet differenciálódásánál a korábbi gyakorlatok rögzülését, intézményesülését példázza a városi ügyész esete is. Pápa a pusztagyimóti bérlet kapcsán már korábban is felfogadott ügyvédeket (pl. Cseh-Csuzi Pált is), de a szükség és a praktikum 1795-től az állás rendszeresítését eredményezte.

A belváros igazgatási szerkezete modellként szolgált a külvárosok számára. A XVIII. század végére - az 1794-es szerződés időszakára - már mindkét külváros az utcabírói rendszerből a kisebb mezővárosok, nagyobb falvak önkormányzatához hasonuló a korábbinál differenciáltabb igazgatási szervezetet hozott létre. Így az alsóváros élén a bíró, a jegyző és egy 14 tagú tanács állott. A felsőváros hasonló képet mutatott: élén bíró, a jegyző - aki ilyen esetekben nem csak a szűken vett adminisztrációs feladatokat látta el - és egy 12 tagú tanács volt. (Ez esetben a forrásadottságok miatt csak következtetni lehet a tanács létszámára.) Mindkét partikuláris önkormányzat külön adószedővel, illetve adóvevővel rendelkezett.¹⁶

Ebben az időszakban földesúri utasítások szabták meg a tisztségviselők feladatkörét. Ez önmagában cseppet sem egyedi jelenség, hisz pl. Kecskeméten 1787-ben az úriszék szabályozta a hivatalviselői kötelezettségeket. E nagy határú, roppant fontos közvetítő kereskedelmi funkciót betöltő mezőváros példája bizonyos egy időre eső, a konkrét település elemzésén túlmutató igazgatásszervezeti sajátosságokra is rámutat: ott is ezekben az években hozták létre az „electa communitas”-t.¹⁷ E tény ugyanakkor ismételten hangsúlyozza a szabad királyi városi mintaadást. Az eddigi kutatási eredmények egyike egyrészt ez utóbbi megállapítást is súlypontozza, másrészt egy specialitásra is rámutat: ez pedig egy szubjektív tényező szerepe. Ez önmagában az a tény, hogy a Veszprém után Pápán is városi jegyző hivatalát viselt Bizvássy Pál az önkormányzati adminisztráció további szakszerűsítéseként Győr szabad királyi várostól - a Pápával amúgy is évszázadok során szorosabb kapcsolatban lévő kisalföldi centrumtól - több igazgatási újítást vett át. Közülük a mezővárosok tekintetében speciális a polgárkönyv vezetésének alkalmazása (1790-es évektől). A jelenlegi forrásfeltárások, feldolgozások tükrében a XVIII. század végétől Eger püspöki mezőváros vezetett polgárkönyvet, a Dunántúlon pedig Nagykanizsa hasonló időszakbeli gyakorlatából ismert.¹⁸

1794 után a következő fontos csomópont: 1842. Ekkor egy 1839-től megindult előkészítés folyamán következett be a három városrész egyesítése. A külvárosok részérdekei eltérőek voltak; míg az alsóváros hivatalviselői megtartásával a részleges egyesítés híve volt. A felsővárosiak a „korábbi” rossz tapasztalatokra, így a katonasággal kapcsolatos terhek aránytalan áthárí-tására hivatkozva, a legeltetési jogok csorbításától tartva továbbra is önállóak kívántak maradni. Kompromisszumok során, de a belváros dominanciájának érvényesülésével 1842. június 13-án történt meg az egyesítés. Természetesen ez a közigazgatási lépés nem teremtette meg az egységes önkormányzatú oppidumot - de erre még röviden kitérnék. Ha visszatekintünk, akkor az elmúlt közel egy évszázad során szétválás, majd egységesedés folyamatát láthatjuk. A mezővároson belüli, többnyire területileg is elhatárolódó lokális társadalmak érdekérvényesítései és az ennek következtében létrejött szétválások, későbbi egyesítések más mezővárosok esetében is megfigyelhetők. A szegregációs folyamat előidéző okai is hasonlóak: döntően adóztatási sérelmeken, közös legelők, erdők használatán alapulnak. Kirobbanásukhoz nemegyszer az etnográfia vizsgálatába tartozó, szomszédos települések házasodási szokásaival, a folklórban a falucsúfolókkal is megragadható mentalitásbeli szokások is fontos vonatkozásokkal hozzájárulnak. Mindezt igazolja egy más típusú, a nagyobb falvakkal rokonítható Győr megyei oppidum, a bencés rendi uradalmi központ, Szentmárton (a mai Pannonhalma) példája. A kamarai kezelésből a szerzetesrend tulajdonába visszajuttatott településen már a visszakerülést követő években egy több lépcsős elkülönülési folyamat kezdődött el. 1805-ben a váralja lakói a városi jobbágyság őket súlyosan sértő gazdasági intézkedései miatt (pl. katonatartás, a marhatartás limitálása a közlegelőkön) nem csekély perpatvar árán elszakadtak. A rákövetkező esztendőben a nyugat-északkeleti irányú szőlőhegyek külön önkormányzattá szerveződése következett be. A város egyik zsellérek lakta „kerülete”, a Tobán, 1830-as évekbeli leszakadási kísérletének már gátat vetett az uradalmi és a vármegyei adminisztráció. A településrészek egyesülésére majd csak 1848 után kerül sor.¹⁹ Amíg a kis Szentmárton esetében a szétválási folyamat a településcentrum perifériáinak spontán törekvése volt, Pápa esetében maga a földesúr használta ki a meglévő partikularizmust segítő törekvéseket.

Végezetül két felekezeti, jogi alapon létrejött önkormányzatról szólnék. Az egyik a zsidó község, a másik a különvált nemesség önkormányzata.

A jelentős létszámú, fontos kereskedelmi, urbanizációs szerepet betöltő, társadalmában vagyonilag, később felekezeti szempontból is differenciált pápai zsidó közösség 1800-ig az úriszék alá tartozott. (A közösség megszervezésének alapjai az 1748-as földesúri oltalomlevélre mennek vissza.) 1800-ban a földesúr a város irányítása alá helyezte őket. Az egymással szorosan egybefonódott közigazgatási, egyházi funkciókat ellátó zsidó község szervezeti kiépülése, működése a XVIII-XIX. század fordulóján kezdődhetett. Hivatali szervezete, és annak betöltési módja is a két funkció szoros összefonódását mutatja (a bíró és az esküdtek mellett a két templomatya, ill. a perceptor).

Veszprém megyében Pápán és Veszprémben élt a legtöbb városlakó nemes. A pápain kívül önálló, városi funkciókat ellátó önkormányzatot az említett Veszprémben, továbbá Palota, Devecser mezővárosokban hoztak létre.²⁰ Míg a XVIII. század kezdetén a pápai nemesség az alsóvárosban a mezőváros nemesi kiváltságokkal nem rendelkező lakosságával közösen tartott fenn utca-bíróságokat, a polgárjogot csak kivételes esetben szerző kiváltságoltak a század végén - minden bizonnyal 1794 után! - már önálló önkormányzatot hoztak létre. Autonóm önkormányzatuk 1806-ban már mindenképpen létezett. A nemesi község élén nem a szokásos hadnagy, hanem a bíró állt. A nemesek tanácsa jegyzőt alkalmazott, 1820-tól megjelent az adóvevői (perceptor) hivatal is, miként a malombíró, gyámatya tevékenységéről is maradtak fenn dokumentumok.²¹

E két felekezeti, jogi alapon elkülönült önkormányzat az 1842. évi egyesülésben nem vett részt, 1848-ig mindkettő saját hatásköreiben önállóan tevékenykedett.

Hosszúra nyúlt ismertetőm végén ismételten alá szeretném húzni: magam csak a pápai önkormányzatok egy-két vonásáról szóltam, de Hudi József munkája a város korabeli több dimenziójú viszonyrendszerébe, a lokális társadalmakba ágyazva mutatja be ezeket az önkormányzatokat, kitér a gremiális és az egyéni vezetés problémakörére, és egy-egy szerényebb részprobléma esetén a további kutatások útját is jelzi (pl. a nemességre és kapcsolat-rendszerére nézve). A munka pozitív hatása a történeti kutatások terén már e rövid idő alatt is bebizonyosodott. Az érdeklődők örömmel értesültek arról, hogy hasonló feldolgozás készül Veszprém szabadalmas püspöki mezőváros igazgatástörténetéről is. (A már meglévő kutatások is több különbségre hívják fel a figyelmet, így pl. a megyei nemesség és az 1726 előtti mezővárosi önkormányzat személyi „átfedéseire”.) Valójában mindezen kutatások nyomán készülhetnek el majd a XVIII. századi „középváros” országos modelljei és jutunk közelebb olyan kérdésekhez, hogy a XVI-XVII. századi társadalom- és gazdaságfejlődés nagy tartalékának jelzett mezőváros milyen helye(ke)t foglalt el a rákövetkező század gazdasági életében.²²