42.

1412.

Magyar-lengyel békekötés

(Lublói béke)

Az 1397-es békekötést követően Zsigmond egy darabig jó viszonyban volt a lengyel uralkodópárral: 1399 karácsonyán Krakkóban személyesen is felkereste őket. A német lovagrend és Lengyelország viszályában azonban ama régi beidegződései következtében, melyről már szó esett az előző dokumentum bevezetőjében, a lovagok pártját fogta. 1409 decemberében szövetséget kötött a renddel, melynek értelmében katonai segítséget ígért a lengyelek ellen. 1410 áprilisában még tett egy békítési kísérletet: Késmárkon találkozott Vitold litván nagyfejedelemmel, Ulászló lengyel király testvérével és képviselőjével, és igyekezett rávenni a lovagrendhez való közeledésre, de kikötötte, hogy ha mégis háborúra kerülne sor, ő a lovagokat fogja támogatni. Május-júniusban újabb közvetítési kísérlete is eredménytelen maradt, végül hadat üzent Lengyelországnak.

A magyar csapatok támadását a lengyelek visszaverték, sőt Bártfát is ostromolni kezdték. A litván-lengyel egyesült erők Tannenbergnél (Grunwald) döntő vereséget mértek a lovagrend csapataira, és kiverték az országból a Sandecet ostromolni kezdő magyarokat is. Ezek következtében a lovagrend 1411 februárjában békét kötött Lengyelországgal, március 30-án pedig fegyverszünet jött létre a magyarok és a lengyelek között. Ezt a két ország megbízottai a lengyelországi Szramovice faluban november 19-én augusztus 15-ig meghosszabbították, és megállapodtak abban, hogy a három uralkodó személyes találkozóján fogják a békét megkötni.

1412. március 12-én Zsigmond a magyar határon fogadta a lengyel királyi párt, majd Lublóra mentek, ahol március 15-én alá is írták a két ország közti viszályokat megszüntető békét. A békeokmányok közül a magyar király által kiállított példány szövegét közöljük.

A békekötés után a lengyel király és kísérete még három hónapig maradt Magyarországon, ahol szívélyes fogadtatásban részesültek. Hazatértük után hozta meg döntőbíróként Zsigmond az ítéletet a lovagrend és Lengyelország közti fennmaradt vitás kérdésekben, és a lengyelek javára döntött: a kérdéses területeket zálogjogon nekik ítélte oda.

A béke utóéletéhez az is hozzátartozik, hogy a huszita háborúk kapcsán újra kezdett elmérgesedni a helyzet a két ország között. Miután Zsigmond hadat viselt a husziták ellen, ők kétszer is Ulászlót hívták királyuknak (1420 április, 1422 január). Ulászló mindkétszer visszautasította, a második alkalommal azonban a kelyhesek Vitoldot is megkeresték, aki hajlandó volt a felkérésnek eleget tenni, s el is küldte unokaöccsét Prágába, hogy fogadja a husziták hódolatát. Zsigmond ezt a béke megszegésének tekintette, és háborúra kezdett készülődni. Végül a lengyel és magyar főurak közbenjárására Ulászló beszélte le erről a lépésről fivérét, aki haza is hívta unokaöccsét. A három uralkodó 1423 március közepén személyesen is találkozott Késmárkon, ahol elsimították viszályaikat, egy március 30-án kiadott oklevélben megerősítették a lublói békét, és szövetségre léptek a husziták ellen. A viszony ettől kezdve ismét egyre jobb lett. Zsigmond 1424-ben Krakkóban Ulászló király újabb felesége, Zsófia koronázása alkalmával meg is állapodott a lengyel királlyal a husziták elleni közös fellépés módozatairól.

Zsigmond, a rómaiak Isten kegyelméből mindenkor fenséges királya, valamint Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Raska, Szerbia, Halics, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya[332] a jelenleg élők bizonyosságára és az utódok emlékeztetése végett.

A királyi tisztségre nehezedő különféle ügyes-bajos dolgok és többrétű gondok között illik gondolkodnunk országaink békés és üdvös állapotáról is, hogy magukban az országokban és alattvalóinkban a nyugalom csendes boldogsága uralkodjék és a szilárd béke kegyelme fenntartassék. Teljes erővel törekedni kell tehát a gyűlölség sarjadásának megakadályozására és a szeretetre, mely minden jóra megtanít, viszont nem ismer semmi külsőséget, semmi ridegséget, semmi zavart, hanem a szembenállókat összeköti, a békét és egységet pedig megszilárdítja.

Vágyva tehát, hogy az egyfelől köztünk, másfelől pedig Lengyelország fenséges királya, Ulászló úr[333], továbbá az ország főpapjai és főemberei, valamint Sándor, másképp Vitold úr, Litvánia nagyfejedelme[334], az említett Ulászló király testvére közt, hasonlóképp az országaink és alattvalóink közt ezidáig keletkezett és támadt minden visszatetszés, gyűlölet, jogtalanság, kár és háborúság gyúanyagát és táplálékát felszámoljuk és megsemmisítsük, és hogy a kölcsönös szeretet illő állapotára, valamint a testvériség dicséretes egységére visszataláljunk, a béke, testvériség és egyetértés megkötésének következő, szilárd egységére jutottunk.

Először is magunkra vállaljuk és megígérjük kétségkívül biztos tudattal, a tökéletes katolikus hit erejében, tiszta szívvel és királyi szavunkkal – amihez hozzájárult még országunk, Magyarország főpapjainak, báróinak és előkelőinek egyetértése, hasonlóképp belegyezése –, hogy a mai naptól és ettől az órától fogva a jövőben a tiszta, igazi és őszinte testvériséget ugyanazon Ulászló király úr és Sándor fejedelem irányában – mely utóbbiért Lengyelország említett király ura, Ulászló vállalt kezességet, miszerint a fenti Sándor fejedelem velünk szemben állhatatosan ugyanazzal a testvériséggel fog viseltetni, és ezt tulajdon hiteles, ünnepélyes oklevelével erősítette meg – megőrizzük és kimutatjuk, és őket minden élő ember ellenében, aki ellenségesen rájuk rontani készül, teljes erőnkből védelmezni fogjuk. Továbbá sem segítséget, sem tanácsot nem fogunk adni sohasem, ami állapotuk vagy személyük ellen irányulna és ily dolgokkal egyetérteni sem fogunk; veszedelmükre vagy meggyilkolásukra soha nem fogunk törni sem saját magunk, sem más vagy mások által, és az ilyet tenni szándékozókkal nem fogunk közösködni; hanem inkább – képességünk szerint – mindkettejük életének és egészségének megőrzését fogjuk előmozdítani, őket pedig méltóságaikban és javaikban támogatni fogjuk. Továbbá királyságukból, fejedelemségükből, tartományaikból és uradalmaikból semmit, hűbéreseik és alattvalóik közül senkit soha megtámadni nem fogunk; személyük, állapotuk és méltóságuk kárát és veszedelmét pedig elhárítjuk. A méltóságuk ellen lázadó árulókkal nem fogunk egyezkedni, sőt tudósítva őket olyan dolgokról, melyek tudomásunkra jutottak, őket megerősítjük, megvédjük, és mellettük kiállunk. Általában és külön-külön minden és minden egyes dolgot velük szemben megtartunk és hatékonyan megőrzünk, amit az igazi és őszinte testvéri összeköttetés megkövetel, amint ezek a jelen oklevél pontjaiban, záradékaiban, cikkelyeiben, mondataiban és fejezeteiben részletesen és összefüggéseiben is bennfoglaltatnak. Megígérjük, hogy ezeket erősen, sértetlenül és hatékonyan megtartjuk és figyelembe vesszük, amint az említett Ulászló király és vitold fejedelem úr, igen kedves testvéreink is kölcsönös viszonossággal megígérték, hogy ezeket irányunkban meg fogják tartani és őrizni.

Azonban mivel köztünk és Ulászló úr, Lengyelország királya között egyebek mellett Oroszország,[335] Podólia és Moldva tartományainak kapcsán nézeteltérés forgott fönn, Oroszország tartományának ügyében mi és a mondott Ulászló király úr a következő módon egyeztünk meg. Addig, míg az élet nekünk s egyszersmind nekik is kísérőjük lesz, egészen egyikünk halála napjáig, mármint annak távoztáig, aki isteni akarat folytán közülünk: személyünk, Ulászló király úr vagy az említett Vitold fejedelem közül hamarabb vétetne ki az életből, az alább részletezett béke és fegyverszünet sértetlenül és megingathatatlanul őriztessék meg. Ezen fegyvernyugvás fennállása alatt az említett Ulászló úr, Lengyelország királya úgy fogja birtokolni Oroszország tartományát, amint most birtokolja, anélkül, hogy mi, országunk vagy alattvalóink ebben valamely módon akadályoznánk. Podólia tartományával kapcsolatban megígérjük, hogy ezen Ulászló király urat saját részünkről semmiben sem fogjuk akadályoztatni, és senkinek sem leszünk az alább írt fegyverszünet fennállása alatt tanáccsal, kedvezéssel vagy támogatással segítségére az ő akadályoztatásában. Továbbá az esetben, ha mi, Zsigmond király, az említett Ulászló király úrnál, testvérünknél isteni hívásra hamarabb halunk meg, az említett fegyvernyugvásnak a halálunkat közvetlenül követő öt éven át érvényben kell maradnia. És fordítva, ha úgy esne, hogy az említett Ulászló király nálunk hamarabb távozna, a fegyverszünet szövetségét hasonlóképp halála után öt éven át kell, hogy erősen megtartsák. A fegyverszünet említett öt éve alatt a felek igazságáról és jogairól azon oklevelek tartalma alapján kell gondoskodni, melyek korábban mindkét ország, tudniillik Magyarország és Lengyelország főpapjai és bárói által állíttattak ki; az első Iglón, más néven Újfaluban, a másik Ófaluban; melyeknek tartalmát itt elégségesen átírván, kívánjuk, hogy azok erejükben változatlanul megmaradjanak.

Ezek után Moldva vagy Moldávia tartományával kapcsolatban mi és Ulászló úr, Lengyelország királya, igen kedves testvérünk, az alábbi módon egyeztünk meg. Minthogy fény derült arra, hogy a nagyságos Sándor, jelenleg moldvai vajda, magát Ulászló úr, testvérünk parancsai és jóváhagyása alá vetve, elkötelezte magát neki, amely kötelezettséget mi, az említett Zsigmond király, Ulászló király úr tiszta és őszinte testvériségének szeretete miatt megzavarni és akadályozni nem akarjuk; így tehát elhatároztatott és megerősíttetett, hogy valahányszor a törökök és hitetlenek a magyar korona területére nagy sereggel rárontanak, és azt dúlni és pusztítani készülnek, vagy amikor csak mi, az említett Zsigmond király ezer vagy több lándzsát állítunk ki a mondott törökök és hitetlenek ellen, és ellenük Magyarország határain túli hadjáratot határozunk el, ez esetekben tehát tudósításunkra és jelzésünkre Lengyelország királya, igen kedves testvérünk köteles lesz parancsba adni a fent nevezett Moldvainak, hogy ő maga, saját személyében teljes fegyveres erejével együtt nekünk és seregünknek segítségére jöjjön, valamint hűséges és állhatatos engedelmességet tanúsítson, kivéve, ha maga a Moldvai súlyos és látható gyengeségben találtatna, ez esetben azonban éppúgy köteles lesz haderejét egy alkalmas vezérrel együtt elküldeni; akkor pedig, ha az említett Ulászló király úr, kedves testvérünk szolgálatában lesz épp elfoglalva, szintén legalább ez utóbbit kell cselekednie. Ha pedig az említett Ulászló király úr parancsára vonakodna a fentiek szerint a törökök vagy hitetlenek ellen segítségül jönni, úgy mi ketten, tudniillik Zsigmond és Ulászló királyok, kötelesek leszünk az említett kötelezettségvállalás ellenére hatalmasan berontani Moldvába, magát a moldvai fejedelmet onnan eltávolítani, a fejedelemséget pedig hatalmunk alá igázni, és miután levertük, köztünk, királyok közt felosztani és belső határokkal szétválasztani a következő módon: a nagyobb, Bukovinának nevezett erdőket, amelyek a magyar király hegyénél azaz hegyláncánál[336] kezdődnek és Moldva valamint Sepenica[337] földje között terülnek el, és a Szeret mellett haladva egy másik, kisebb, Bukovinának nevezett erdőig, a Prut folyóig érnek, középen kell kettéosztani, azaz megfelezni. Mivel Jászvásár[338] a bal oldalra esik, megmarad Ulászló úrnak, Lengyelország királyának, stb., Berlet[339] városa vagy falva pedig, mivel a jobb oldalra esik, maradjon meg nekünk, Zsigmond királynak és Magyarország koronájának. Átlépve a Prut folyót, a maradék erdők a tengerig tartó lakatlan síkságon hasonlóképp középen feleztessenek meg, oly módon, hogy így megosztva és megfelezve Fehérvár, másképp Belgrád[340] az egyik résszel a fent említett Ulászló úrnak, Lengyelország királyának, stb. jusson, Kilia[341] pedig a másik résszel nekünk, Zsigmond királynak és Magyarország koronájának. Az a rész, amely az osztozkodásnál a mondott Ulászló király úrnak fog jutni, a béke és fegyverszünet szerint maradjon birtokában a feljebb említett orosz tartományon felül. Ha azonban a mondott Moldvai az Ulászló király úr által neki megszabott, a mi támogatásunkra és megsegítésünkre vonatkozó parancsokat állhatatosan és hűségesen teljesíteni fogja, úgy Moldva egész tartománya megmarad neki, még az említett két király egyikének halála után is a fenti fegyverszünet szövetségének öt éves időtartama alatt, mindkét fél jogainak épségben tartásával.

Továbbá, ha valamelyikünk alattvalói közül valaki vagy valakik a másik országainak vagy tartományainak dúlását, prédálását, fosztogatását, gyújtogatását, vagy pedig a gazságok bármely egyéb nemét követné el vagy engedné elkövetni a másik országaiban vagy tartományaiban, úgy ezek a dolgok önmagukban ne törjék meg az előrebocsátott fegyverszünetet, de a gonosztevők elégtételre ítélettel kényszeríttessenek, úgy, hogy az általuk okozott károkat saját javaikból térítsék meg. Ha pedig az ítéletet megvetve azt nem teljesítenék, mindketten tartozni fogunk és kötelesek leszünk őket mint a fegyverszünet ellenségeit üldözni, és ellenük eszerint harcolni. Továbbá, mint már érintettük, semmiféle felmerülő ellenérzés, nemtetszés vagy egyéb gonoszság, akárhányszor forduljon is elő, ne rombolja össze vagy oldja szét a fegyverszünetet és a fent írtak által létrejött szövetséget és erre ne is legyen képes; hanem, hogy ilyesféle bűnök ne maradjanak büntetlenül, elrendeltük, miszerint ha valakivel előfordulna, hogy ellene vétkeznek vagy kihágást követnek el, ez esetben a jogtalanságot és kárt szenvedett által értesítessék és tudósíttassék a két város valamelyike; mégpedig Magyarország lakosainak részéről Sandec városa, Lengyelország lakosai részéről pedig Lőcse. Ezek a városok pedig tartozzanak a mindkét részről kiküldött vagy kiküldendő bírákat az esetekről, vétségekről és kihágásokról tudósítani, és őket felhívni, hogy az általunk Lengyelország lakosainak panaszai és folyamodásai dolgában kijelölt négy bíró, tudniillik a hivatalban lévő sárosi, szepesi, újvári és zempléni ispánok Ófaluban, a túloldalról pedig a mondott Ulászló által hasonló számban állított és oklevelében név szerint is említett bírák, úgymint a sandeci és a wojniczi várnagyok, valamint a krakkói bíró és az alkamarás Szramovice faluban, vagy pedig ugyanazon helyeken ezen bírák közül néhány – amint az ügy minősége megkívánja – összejővén hozzanak ítéletet és szolgáltassanak igazságot egyszerűen és világosan, kibúvók nélkül, a vétkeseket méltó módon megfenyítve.

Bővebb óvadékként, az eddigiek tanúbizonysága végett országunk alább egyenként, név szerint felsorolt főpapjai, bárói és előkelői pecsétjeiket királyi pecsétünk mellé nyomatták a jelen oklevélre.

Így mi is: János, az isteni könyörületesség révén esztergomi érsek és örökös ispán, az esztergomi és kalocsai érseki tartomány prímása és az apostoli szék legátusa, valamint a rómaiak királyának kancellárja[342], Stibor egri[343], István erdélyi[344], János győri[345], Fülöp váci[346] és László knini[347] püspök; továbbá Cillei Hermann gróf[348]; Garai Miklós, Magyarország nádora[349]; Stiborici Stibor erdélyi vajda[350], Rozgonyi Simon ispán, országbíró[351]; Ozorai Pipó temesi ispán[352]; Pelsőci Bebek János tárnokmester[353]; Henrik fia János ajtónállómester[354]; Gergely fia János pohárnokmester[355]; Cseh Péter lovászmester[356]; Csáki Miklós, korábban erdélyi vajda[357]; Perényi Péter, korábban székely ispán[358]; Zubor kincstartó[359]; Besenyő Pál bán[360]; Nevnai Treutel Miklós[361]; Kórógyi Fülpös[362]; Hédervári Miklós királynéi ajtónállómester[363]; Ilsvai György, a nádor fia, királynéi pohárnokmester[364] és Garai Dezső királynéi lovászmester[365], Szántói Lack Dávid[366]; Péter szepesi ispán, Henrik fia[367]; Homonnai János[368]; Pálóci Mátyus diósgyőri várnagy és újvári ispán[369]; Kompolti, másként Grimpek István[370], Rozgonyi János sárosi ispán[371], Frank vajda fia László[372]; Bebek Péter, Detre nádor fia[373]; György, bazini gróf[374];

Fancsi Bertalan[375]; Szécsi Gál volt zólyomi ispán[376]; Cudar Benedek[377]; Velikei Beke fia Miklós[378]; Pósafi Péter[379]; Kerekegyházi Pál fia Mihály[380]; Jank János[381]; Töttös László[382], Losonci Bánfi Dénes[383]; Csetneki Miklós, Zsigmond és János[384]; Nagymihályi Jakab fia János[385]; Kusalyi Jakcs Mihály[386]; Somosi Pál fia István[387]; Derencséni János fia Imre[388]; Tarkői Rikalffi János[389] és Mihály fia László[390], igaz és keresztény hitünkre vállaljuk, ígérjük és fogadjuk a mieink, testvéreink és minden országlakosunk helyett és nevében is, hogy minden egyes feljebb írt és kifejtett dolgot mondott Zsigmond király urunk meg fog tartani és őrizni, hasonlóképp mi is megtartunk és megőrzünk mindent, és őfelségét minden képességünkkel, teljes igyekezettel ezek rendületlen megtartására fogjuk buzdítani.

Kelt Lublón, az Úr 1412. évében, március 15. napján, magyarországi uralkodásunknak huszonötödik, a rómainak második évében.