Barabás Árpád

Barabás Árpád: református lelkész.

Születtem Nagyacsádon 1900. év május 4-én Barabás Lajos és Gyenge Ilona szülőktől. Atyám nagyacsádi igazgatótanító volt.

Pápán a református gimnáziumban kezdtem és végeztem tanulmányaimat. A pápai református teológia hittanhallgatója voltam. 1918-ban érettségiztem, s ez évben május 1-én hadba vonultam, és részt vettem az 1914-18. világháborúban. A szomorú véget ért világháború után 1918. november 1-én leszereltem, és az év november 28-án, Pápán lettem hittanhallgató. 1922. szeptember 7-től 1923. szeptember 16-ig Köveskálon voltam helyettes lelkész. 1923. szeptember 16-tól 1926. július 1-ig Tapolcán, 1926. július 1-től 1926. december 1-ig Csetényben segédlelkész. 1926. október 13-án a tapolcafői Református Egyház egyhangúlag lelkészévé választott. Lelkipásztori hivatalomat 1926. december 1-én elfoglaltam. Hivatalomba Kiss József esperes által iktathattam be.

1928. február 20-án feleségül vettem Hidrik Eszter tapolcafői születésű hajadont. Gyermekeim: Árpád, született 1929. február 13-án, most a pápai gimnázium IV. osztályú tanulója. Balázs László, 1934. február 12-én született, az elemi iskola 4. osztályú tanulója. Lajos, született 1941. július 19-én.

Tartalékos tábori lelkész vagyok. Részt vettem Erdély északi részének visszafoglalásában. Gyülekezetem 1943. évben önerejéből kántortanítói lakást épít. Gyülekezetem tagjai szegény sorsú földművelők.

Barabás Árpád

Forrás: A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943. 644. p.

Barabás Lajos: tanár, festőművész.

Pápán született, az általános és középiskoláit is itt végezte. Ahogy Sulyok József szobrászművész, ő is a pápai képzőművész körökben szerezte meg művészeti alapismereteit A. Tóth Sándortól és Cziráki Lajostól. 1964-ben magyar-rajz szakos tanári diplomát szerzett az Egri Tanárképző Főiskolán, ahol Blaskó János, Jakuba János és Nagy Ernő voltak a tanárai. 1970-ig rajzot tanított Győr-Sopron-, Fejér- és Pest Megye, különböző általános iskoláiban. Súlyos betegsége miatt 1972-ben a Ság hegy melletti intaházi Rehabilitácós Intézetbe került, ahol haláláig élt. Nem volt elzárva a külvilágtól, a Kemenesaljai Képzőművész Körrel együtt állított ki, első önálló tárlata pedig 1975-ben volt. A budapesti Fiatal Művészek Klubjában kétszer is bemutatták képeit. Sajátosan visszafogott, kicsit szorongásos figurális-expresszív festészete elsősorban a magyar festészeti hagyományokból táplálkozott. Dekoratív képszerkesztés, felfokozott, kontrasztokra épülő színhasználat jellemzi festményeit, melyek közt csendélet, portré, tájkép, és életkép egyaránt található. Egyéni hangvételű, szemlélődő attitűd jellemzi műveit.

Forrás: Művészet és barátai XXVI. évf., 2016. 1. sz. 19. p.