Porpáczy Árpád festő művész és hitvese
Porpáczy Árpád (Pápa, 1907. április 08. – Pápa, 1999. január 05.): festő.
Iparos család ötödik gyermeke volt. Apja Porpáczy Lajos, pápai csizmadia céh vezetőségi tagja. A jómódú polgári család legfiatalabb gyermeke elvégezte a 4 polgárit, majd a templomfestő-restaurátor rokonnál, a Bíró cégnél kitanulta a festő-mázoló mesterséget. Művészi tehetsége már tizenéves korában megmutatkozott: szabadidejében a gyönyörű csendéletek mellett az egykori ipariskola falára megfestette a csodaszarvas legendáját és a magyarok bejövetelét. Mint tehetséges festő és mázoló segédet felvették a budapesti Képzőművészeti Akadámiára, ahol ornamentika szakon tanult. Az agilis fiatalember szabadidejében egy mázoló-tapétázó cégnél dolgozott. A tulajdonosok látva üzlet érzékét és művészei tehetségét, hamarosan cégvezetéssel bízták meg. A 40-es években azonban zsidó származásuk miatt - az üldözéstől tartva - elmenekültek az országból.
Porpáczy Árpád ekkor hazajött Pápára, s itthon festék-nagykereskedést alapított. Üzlete azonban a bombázások miatt teljesen megsemmisült. Megemlítendő, hogy a front közeledtével igen fontos szerepet vállalt, őt nevezte ki Pápa Város Képviselő testülete a város légoltalmi parancsnokának.
A háború után, 1946-ban megnyitotta textil-rövidáru nagykereskedését. Ebben az időben ő volt a város egyik legtöbb adót fizető állampolgára. Maximális megbízhatósága alapján 1945–51-ig az adózó közösség pénztárosa tisztségét ő töltötte be. 1947-ben megnősült. 1950-ben a jól működő üzletét államosították. Elvették mindenét, de újra talpra kellett állnia, mert családjának kenyér kellett. Alkalmazkodott az új helyzethez, és az egyik alapító tagja lett az Építőipari Szövetkezetnek. Az Épszövnél 17 éven át volt a festő-részleg vezetője. Ekkor egyáltalán nem festett.
A kifejezetten művészi munkát újra csak nyugdíjazása után l967-ben kezdte el felesége rábeszélésére. Az olajképek festése maradt a nyugdíjas korra, élete utolsó három évtizedére. Tulajdonképpen ekkor születtek ismert képei. Hallatlanul nagy lelkesedéssel festett, kedvenc témái voltak a természet, a régi pápai utcák, közlék és a malmok. Számos képét elajándékozta, művei a család és az ismerősök tulajdonába kerültek, de megtatálhatók közintézmények falain is. Vásznaival a nyilvánosság elé csak 1997. május 5-én lépett, midőn a pápai Pedagógus Művelődési Házban bemutatta olajképeit a város és környéke művészetkedvelő közönségének, méghozzá nagy sikerrel.
Forrás: Tungli Gyula: Pápai krónika, 2002. 140-141. p.
