Járó Gábor

Járó Gábor (Marcaltő, 1909. október 10. – Pápa, 1999. augusztus 19,): amatőr festő.

Egy kisparaszti család 10. gyermekeként született, összesen tizenketten voltak testvérek. Tanulmányait a helybeli Római Katolikus Elemi Népiskolában, majd a Pápai Bencés Gimnáziumban végezte. 1929-ben érettségizett kitűnő eredménnyel. Osztályfőnöke az a dr. Szalay Jeromos atya volt, akit emberként és tanárként is sokra becsült, s aki kitűnő magyar, latin és francia szakos tanárként maradt meg később is emlékezetében. Tőle és a többi bencés tanárától tudta meg már ifjú korában a mostanában sokat emlegetett toleranciát, ugyanis osztálytársai között számos más, főként izraelita vallású fiú is volt.

Mindig rajztanár szeretett volna lenni, de sajnos erre nem gondolhatott édesanyja időközben bekövetkezett betegsége (vaksága) miatt.

A család eltartásához az édesapa egy keresete kevés volt, ehhez neki is hozzá kellett járulnia. 1929-től 1969-ig kishivatalnokként dolgozott: 1950-ig a Pápai Járásbíróságon, 1950–69-ig a pápai Járási Tanács Igazgatási Osztályán.

1929-ben házat épített a Tókertben, az Aradi utca 19-ben, majd megnősült. Harmonikus családi életet élt, házasságukból egy gyermek született, akit a szülők nagy szeretetben neveltek. A család nyugalmát azonban 1944-ben megzavarta a II. világháború. 1944-ben, amikor a front közeledett Pápához, a mozgósítás során katonakötelesként őt is behívták, és Németországba vitték. Ott civilként előbb gyárban, majd útépítésnél dolgozott magyar zsidókkal és cigányokkal együtt. Sorstársaihoz hasonlóan 1945 áprilisában amerikai hadifogságba került. A hielbronni fogolytáborban naplót írt, gyönyörű betűkkel. Az értékes dokumentumot gyermeke ereklyeként őrzi. A 26 oldalas naplót Isten nevében kezdte el és fejezte be. Ez nem csoda, hiszen vallásos volt egész életében. Írásából a kisember megpróbáltatása, családszeretete és honvágya csendül ki. Ez késztette arra is, hogy az 1946-os év elején a hadifogoly-szállító vonatról Győrben leszállva - a bizonytalan vasúti közlekedés miatt - gyalog induljon haza Pápára.

Életének 1945 után két fontos eseménye volt: az egyik 1950-ben, a másik 1956-ban. 1950-ben - amikor a tanácsok Magyarországon megalakultak - ő is oda került szabálysértési előadónak. Ezt a nem igazán könnyű feladatot is azonban nagyon jól, lelkiismeretesen látta el. Egykori munkatársai elmondták, hogy őt mindenki szerette, mert kollégáival barátságos, ügyfeleivel szemben pedig emberséges és igazságos volt. Mivel látták, hogy jól tud festeni, munkatársai és tisztelői képet rendeltek nála. Ezért kisebb összeget is kapott, ami jól jött, ugyanis a beosztott közhivatalnokok fizetése mindig elég kevés volt. A másik nagy esemény: 1956-ban érettségizett a Türr István Gimnáziumban kitűnő tanulmányi eredménnyel egyetlen leánya. Ennek ellenére „egyéb” származása miatt csak egy évvel később vették fel az orvostudományi egyetemre, melyet hat évvel később jó eredménnyel el is végzett. Nagy volt az öröm a családban, mondván: amit a jóeszű édesapa annak idején családi okok miatt nem tudott elérni, azt a gyermeke elérte.

Mint már említettem: gimnazista korától festett. Festett felnőtt, sőt öreg korában is. Még 89 évesen is. Családtagjainak többször elmondta, hogy „a világ legjobban pihentető foglalkozása a festészet”.

Mintegy 300 képet alkotott életében. Leggyakrabban tájképeket. Megfestette a Bakony erdős lankáit, a csörgedező patakokat, a fűzeseket, a kerteket, a ligeteket, a sárguló búzatengert. Megfestette a Bakony és a Kisalföld természeti szépségeit a tavasz pompájában, az őszt a gazdag és változatos színeivel, a téli havas tájat, a nyári tiszta égboltot. Emellett szívesen másolta a klasszikus festőművészek, elsősorban Munkácsy Mihály és Ferenczy Géza alkotásait. Munkácsy Csendéletének két változatát is elkészítette. Mindkettőt megőrizte művészetkedvelő családja. Precizitására jellemző, hogy az általa készített másolatokra mindig ráírta az eredeti alkotó nevét. Képei nem kerültek képtárakba, múzeumokba, de számos család otthonát díszítik még ma is. Leánya, dr. Vízer Miklósné dr. Járó Gabriella örökölte édesapja tehetségét és kitűnő rajzkészségét. Gyógyító munkája mellett ő is szívesen veszi kezébe az ecsetet. De férje is, aki szintén művész lélek. Ő tűzporcelán képeket fest, így családja tovább folytatja az első generáció műtárgyat létrehozó, értékes örökségét.

A mindig köztiszteletnek örvendő ember két hónappal 90. életéve betöltése előtt halt meg. Élete lényegében átívelte a XX. századot. Tanúja volt az I. és II. világháborúnak, forradalmaknak és ellenforradalmaknak. Hét rendszerváltást élt meg, úgyhogy közben nem hajlott sem jobbra, sem balra. Egyenesen áll, mint a nádszál. Mindig elítélte a szélsőségeket, 1944-ben és 1952-ben is: akár gettó, akár padláslesöprések, és tömeges letartóztatás formájában jelentkeztek is. Nem volt tagja egyetlen pártnak sem. Ugyanakkor mindvégig megmaradt családját, embertársait szerető, magyar embernek. Küzdelme, sorsa, öröme, bánata ma már történelem.

Forrás: Tungli Gyula: Pápai krónika, 2002. Járó Gábor 117-119. p.