Régner és Magyar család
Régner Pál (Pápa, 1875. december 4. – Pápa, 1929. február 4.): festőművész.
Szülei: Régner János és Herman Mária. Házastársa: Grósz Mária.
Atyja festő volt és nagyatyai réven egy bajorországi festő családból származott. A családi átöröklés már kora ifjúságában fokozott mértékben jelentkezett nála és szülői óhajának engedve a festői pályára lépett. Még alig volt 20 éves, mikor e pályán már jelentős sikereket ért el és magára vonta a közfigyelmet.
Eredetileg egyszerű mesterembernek, szobafestőnek indult, ám benne lakozó őstehetsége, vas szorgalma, felfelé törekvő ambíciója túltörte a mesterség szűk kereteit. Mint autodidakta festő 25 éves korában már elismerő oklevelet nyer és ettől fogva legyőzhetetlen akarata csak még jobban ösztönzi és serkenti a munkára. A különféle tárgyakat, melyeket 30 éves koráig vászonra vitt, kezdi otthagyni és mind jobban kezd ettől kezdve kialakulni benne az igazi Régner zsáner: a tájképeknek és a csendéleteknek a művésze. 44 éves korában már olyan nagy az országban a híre és oly nagy a festményeinek a száma, hogy műveiből kiállítást rendez. Tárlatát a Polgári Kör helyiségében nemcsak a helybeliek, hanem a vidékiek is, így a budapesti művészek is szép számban megtekintik és mind a leg nagyobb elismeréssel adóznak a művésznek. Fontos ezen évszám a művész életében, mert ettől kezdve egymásután jelennek meg képei a budapesti Nemzeti Szalon tárlatain, ahol naturalista képei feltűnést keltenek és kitüntetések és az elismerő levelek egész sorozatát kapja.
A hatalmas érdeklődés, mely művei iránt megnyilvánult, annyira magára vonja a figyelmet, hogy úgy a helybeli (Anna-kápolna, Kálváriakápolna), mint sok vidéki templom festésével és restaurálásával is megbízták. Csillaga 45-50 éves korában emelkedett a legmagasabbra. Ebben az időben nyeri el a Faluszövetség kiállításán az aranyérmet, a Nemzeti Szalon újabb elismerő oklevelét és a vidéki festők kiállításán is ott van a legjobbak között.
1926-ban hirtelen tüdőbaj lepi meg és ettől kezdve idejének egy jó részét egészsége helyreállítása végett Lasnichhöheben tölti. Ám hiába volt a szerető ápolás, a klimatikus gyógyhelyek gyakori felkeresése, a tüdőbaj végül is úrrá lett szervezetén, s a művész a kietlen téli napon képei környezetében kilehelte lelkét.
Forrás: Pápa és Vidéke, 26. évf., 1929. 6. sz. - OSZK Gyászjelentések.
