Esztergomban érettségizett. Orvosi tanulmányait 1947 és 1953 között Budapesten végezte Summa cum laude kitüntetéssel. Ez az ő számára azt jelentette, hogy amit tett, annak mércéje mindenkor a lelkiismerete volt. Hogy nem egyszerűen doktor, hanem orvos lett. Ahogy akkoriban ez történni szokott, behívás alapján került orvos tisztként az egészségügy szolgálatába. A bevezető „tréninget” a kemény csapatorvosi szolgálat jelentette, melyet Pápán, Esztergomban és Szentendrén teljesített. 1956. november 1-jén helyezték a Honvéd Központi Kórházba, ahol kis híján három évtizeden át szolgált.
A medicina fejlődésének nagy évtizedei voltak ezek. Az anaesthesiologia az egész világon önálló szaktudománnyá lett, kiszélesedtek pathophysiologiai alapjai, óriási iramban fejlődtek farmakológiai, műszaki lehetőségei, módszerei. A resuscitatio, a respirátoros kezelés, a monitorozás, a modem elsősegélynyújtás, a betegszállítás és a specifikus szak- személyzet teammunkája révén a medicina új terrénumnak, az intenzív betegellátásnak vált részévé. Az 1979-i Markusovszky-ünnepségen mondott beszédében Giacinto hangsúlyozta, hogy a narkózis „régi” tudomány, de hozzátehetjük, az intenzív ellátás is a múltba nyúlik vissza, a hadiorvoslás logikájából fakadó pirogovi racionális szervezés hőskorába. A medicina története során a gondozás és gyógyítás még soha nem igényelte annyira az orvos és segítőtársai helytállását, mint ma az intenzív ellátás. És ez a helytállás szinte az egész orvostudomány számára követelménnyé vált.
1958-ban letette a sebészeti szakvizsgát, 1960-ig baleseti és általános sebészeti osztályon dolgozott és miután évek óta foglalkozott érzéstelenítéssel, hamarosan az akkor létrejött első önálló hazai anaesthesiologiai osztály állományába került. Megszerezte az anaesthesiologiai szakképesítést. 1963-ban adjunktus, 1970-ben főorvos, egy évvel később az intenzív terápiás osztály osztályvezető főorvosa, 1975-től a kórház tudományos igazgató- helyettese, 1979-től a Katonaorvosi Kutató Központ igazgatója, végigjárván ez idő alatt a hadnagytól az ezredesig terjedő rendfokozatokat, mígnem infarktus töri meg orvosi pályafutását. Méltatlan mellőzés éri és nyugdíjazzák. Később kiderül, szellemét, alkotóképességét nem tudták nyugdíjazni.
Érdeklődése középpontjában az anaesthesiologia mellett ott volt a narkózis farmakológiája, a relaxánsok, ezekkel kapcsolatban a respirátorok, az inhalatiós anaestheticumok és adagoló műszereik, a tábori anaesthesia, a hypovolaemiás shock klinikai aspektusai, elsősorban terápiája és más vonatkozásai. Giacinto Miklós élénken részt vett szakmai spektrumának szervezeti életében, tagja volt a Magyar Anaesthesiologiai és Reanimatios Társaságnak és ezeken éppúgy tarott előadásokat, mint a vándorgyűléseken. A témák változatosak voltak: koponyaűri vérzések érzéstelenítése, műtéti ellátása, a műtét alatti légzési viszonyok problematikája, az anaesthesia és a belső elválasztás, a combnyakszegezés korszerű anaesthesiája, a shock terápiájának irányelvei, a korszerű elektroshock kezelés és más tárgyak szerepeltek az előadásokban, referátumokban, kerekasztal-megbeszéléseken.
Oktatómunkája széles érdeklődésének megfelelően igen kiterjedt volt. Két és fél évtizeden át tartott tanfolyamokat asszisztenseknek, intenzív nővéreknek. Szakorvosoknak, szakorvosjelölteknek, elsősorban az Orvostovábbképző Intézetben és annak honvéd egészségügyi tanszékén. Hosszú időn át volt előadója a belgyógyász szakorvosok előkészítő tanfolyamainak. A kórházi tudományos ülések mellett, részt vett nemzetközi katonaorvosi értekezleteken, találkozókon. A Sebésztársaság és a Traumatológiai Társaság kongresszusain a hatvanas évek második és a hetvenes évek első felében, számos előadást tartott. Több nemzetközi szakmai találkozón vett részt az ország határain túl is. így Leningrádban, Prágában, Drezdában, Varsóban, Pozsonyban, Szófiában. Az egészségügyi miniszter 1970-ben az Intenzív Terápiás Kollégium, 1971-ben pedig az Országos Mentőegyesület szakmai kollégiuma tagjává nevezte ki őt.
Gazdag, sokrétű és rendkívül tartalmas Giacinto Miklós orvosirodalmi munkássága.
Kiváló volt szakkönyvek, monográfiák, könyvfejezetek írásában és hasonlóan jó teljesítményt nyújtott a kis műfajokban, a tanulmányokban, cikkekben, könyvismertetésekben, jegyzetekben vagy éppen orvosi publicisztikában. 1958 és 1986 között több mint hatvanra tehetők írott alkotásai.
Társszerkesztője volt az első magyar anaesthesiologiai tankönyvnek és ugyancsak társszerzőként vett részt az első magyar intenzív terápiás tankönyv elkészítésében, mely kiterjedt a diszciplína elméleti és gyakorlati vonatkozásaira, és oroszul is megjelent. Fejezeteket írt további sokszerzős munkákba, így A gyakorló orvos enciklopédiájába Elsősegélynyújtás, shock, anaesthesiologia címmel. Előadásai kongresszusi kiadványokban láttak napvilágot.
Az írás minden műfajában kiválót alkotott, mégis azt kell mondanunk, hogy lapreferálói szerkesztői teljesítménye gazdag oeuvre-jéből is kimagaslik. Nagy nyeresége volt az Orvosi Hetilapnak, amikor a hatvanas évek végén, az akkori rovatot felvirágoztatta és kialakította az idegen nyelvű orvosi lapok szemlézésének és referálásának ragyogó modelljét. Óriási és sikeres vállalkozás volt ez a lapok burjánzása közepette, az ismeretek áttekintésének megkönnyítésére. És az ma is. Sok olvasó gyönyörűsége a hetente 30 vagy annál is több gondosan szakosított referátum. Példamutató volt az a szívósság, amellyel a referáló gárdát összetoborozta, megbízást adott számukra, segítette és tanácsaival ösztönözte őket, amikor a referálók csak morális megbecsülésre számíthattak.
Az utolsó percig messzemenő odaadással gondozta rovatát.
Forrás: Orvosi Hetilap. 1994. 135. évf. 13. sz. p. 675.