Pongrácz Dániel és Kiszely Zsófia fia; a teológiát a bécsi Pazmaneumban hallgatta. 1724. október 7.-én felszenteltetvén, elfoglalta a csicsói plébániát, honnét 1726. július 25.-én Pápára ment. 1726-ban a teológiából doktori rangot nyert. Midőn 1733-ban Berényi Zsigmond nála egyházlátogatást végzett, feljegyezte róla, hogy könyvekkel bőven el volt látva s szorgalmas, példás életű pap. Még ebben az évben december 20.-án esztergomi kanonokká neveztetett ki. 1734-ben elhagyta Pápát és Nagyszombatba költözött, a hol nem sokkal reá besztercei apát és a királyi tábla tagja lett. 1740-ben elmebetegségbe esett s előbb Pozsonyba, majd Bécsbe vitték az irgalmasok házába. Midőn betegsége gyógyíthatatlannak bizonyult, nagybátyja Pongrácz Antal vette magához Liptó megyébe, a hol évi 600 frt. és két hordó vörös bor fejében teljes ellátásban részesült. Eszének használatát haláláig nem nyerte vissza. — Munkája: Antidotum universale saluberrimum ac summe necessarium contra omnes morbos acatholicorum Hungáriáé. Tyrnaviae, 1733. Horányi, Memoria III. 90. 1. — Nagy Iván, Magyarország Családai IX. 424. 1. — Petrik Bibliogr. — Zelliger Alajos, Egyházi írók Csarnoka. Nagyszombat, 1893. 403. 1. — Koilányi Ferencz, Esztergomi kanonokok. Esztergom. 1900. 346. 1.
Forrás: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. X. Ótócska-Popea. Budapest, 1905.