Már közel egy századot töltöttek õseink új hazájukban, a Duna-Tisza mellékén s még mindig régi életmódjukat követték. Nem volt erõs kéz, mely a nemzet törekvéseinek irányt szabott volna s a törzsekre oszlott nemzetet egységes fõ alatt, egységes czél felé vezette volna. Épen ebben a válságos helyzetben lépett a fejedelmi székbe Géza.
Géza fölismerte a külföldi kalandok káros hatását s a szomszéd államok megerõsödésébõl következõ veszedelmet — hajlott tehát a békére. Mint jó politikus, látta, hogy nemzete nem maradhat a szomszéd népek örökös ellensége; de mindaddig nem remélhetett nyugalmat s a szomszéd népekkel békés érintkezést, míg valláskülönbség választja el a magyart szomszédaitól.
A X. században a kereszténység óriási haladást tesz Európa-szerte. Géza szomszédjai — a csehek, lengyelek — megtérnek, a bolgárok és Vladimir oroszjai ekkor fogadják el Konstantinápolyból a kereszténységet. Látta, mint verte le az imént megtért orosz az egykor hatalmasabb, de még mindig pogány kozárt; de nem kerülte ki figyelmét N. Ottó hatalma sem. Épen ezért 973-ban Quedlinburgba követeket küldött az öreg császárhoz, hogy békét eszközöljenek a két szomszéd állam között. Ez meg is történt; Géza megnyitotta az országot a térítõknek.
Míg egyrészt ily szerencsésen intézte külpolitikáját, a kereszténység elterjedésének módon nyujtván, addig másrészt mindent megtett saját hatalma érdekében. Tettei elbirálásánál a határozott tényeket nélkülözni vagyunk kénytelenek; de az eredmény sejteti, hogy mit tett õ. Erõs kézzel vezette nemzetét; a törzsfõk a határozott — mondhatni erõszakos — férfiúval szemben nem mertek föllépni. Igy szilárdította meg és emelte oly magasra a fejedelmi hatalmat, hogy fia azt királysággá alakíthatta át.
***
8István kettõs czélt tûzött maga elé: a kereszténység megszilárdítását és a királyság megalapítását. Atyja megkezdett mûvét tovább folytatta, térítgetett, de nem feledte el, hogy csak úgy tarthatja fönn a kereszténységet, ha a megfelelõ állami hatalommal rendelkezik. Nyugati hatás alatt vette át a kereszténységet; nyugatról szerzett neki atyja feleséget; nyugaton találta meg a keresztény királyság mintaképét.
A középkor uralkodóinak szemei elõtt N. Károly hatalmas birodalma lebegett. Hosszú uralkodása alatt nemcsak diadalmas harczokat vívott, hanem országait törvényekkel is gazdagította. Egységes berendezéssel igazgatta országait s egységes törvénykönyv szabályozta népei életét. A frank capitularék jogforrásai lettek a német, bajor, olasz, sõt a magyar törvényeknek is.
István már kész törvényeket és alkotmányt talált a nyugaton. Csak át kellett venni, természetesen azzal a módosítással, a melyet a magyar viszonyok sajátszerûsége megkívánt. Szent István államszervezõ tehetségét tehát a külföldi törvények helyes alkalmazásában kell keresnünk.
Nyugati, egyenes frank hatást látunk törvényei megalkotásában is. A törvényhozó testület alkotórésze a Chlodovech-féle birodalomban a sereggyûlés (Heeresversammlung) volt,21 melyet rendesen márcziusban — Campus Martius, Märzfeld — majd késõbb májusban — Campus Madius, Maifeld — tartottak. A sereggyûlésen kívül a püspökök zsinatai (die Synoden der Bischöfe) jelentékeny befolyást gyakoroltak a frank birodalmi gyûlés kifejlõdésére. Ilyen frank nemzeti zsinatokat (Nationalkonzilien) rendszerint a király hívott össze. A legelsõ ilyen zsinat az 511-iki orleansi, melyet Chlodovech tartott kevéssel az õ halála elõtt.32 Világiak csak a VII. századtól kezdve jelennek meg, de csak mint hallgatók, vagy mint tanácsadók szerepelhettek. Az elnöki széket is egyik érsek foglalta el; azonban a zsinati végzések a király megerõsítésére szorultak. Ezeket a zsinatokat szivesen használják föl a királyok, hogy a világi nagyok belevonásával fontos ügyekrõl tanácskozzanak.
Az egyházi és világi elõkelõségek ezen gyûléseit legelõször Neustrasiában találjuk a VI. század közepétõl fogva s a nagy májusi sereggyûlést pótolták, jellegüket tekintve az országos zsinatok (Landeskonzilien) közé sorozták.
9A Karolingok alatt szokásba jött, hogy az ilyen gyûlést a Campus Madius-szal kapcsolják egybe. Azonban a májusi nagygyûlésen a királyi tanács már kész tervekkel állott elõ, a melyeket egy szûkebbkörû, u. n. õszi gyûlésen a seniorok és bizalmas tanácsosok készítettek elõ.41 Míg tehát az õszi gyûlés a tanács szerepét vitte s tagjai közé csak néhány bizalmas férfiút hívott meg a király, addig a tavaszi nagygyûlés már egészen más képet mutat.
A gyûlés generalis conventus, concilium, placitum, synodus, synodalis conventus, sprâhha és colloquium nevek alatt fordul elõ.55 A capitularék bevezetéseibõl tudhatjuk meg legvilágosabban, hogy kik vettek részt ezen gyûléseken. N. Károly 779. márcziusában gyûlést tartott, összehíván a püspököket, az apátokat és elõkelõ férfiakat, a comeseket, a kikkel így határozott.66 Ugyanezeket találjuk III. Károly capitularéiben77 és Hinkmarnál is. A lelkes rheimsi érsek «De ordine palatii» czimû mûvének a 29. fejezetében az egyház és a királyi ház rendtartását irja le az ifjú Karlomann és a püspökök utasítására. Jámbor Lajos koráról mondja: «Abban az idõben az volt a szokás, hogy évenként csak két gyûlést tartottak: az egyiket, a melyen évfordultakor az állam állapotát rendezték s ezt a berendezést a dolgoknak semminemû kinemetele — legföllebb csak az egész államra nehezedõ végszükség — változtatta meg. És ezen a gyûlésen egyetemlegesen megjelentek mind az egyházi, mind a világi nagyok: a seniorok, hogy a tanácskozást intézzék; a kisebb birtokosok (minores) pedig, hogy azt elfogadják és hogy néha szintúgy tárgyalják és megerõsítsék, de nem hatalmukból kifolyólag, hanem értelmüknél, vagy itéletüknél fogva.»88 A második volt az említett õszi gyûlés.99
Ha pedig a király valamely meghódított tartományban, a 10szászok földjén tart gyûlést, akkor a püspökökön és apátokon kívül az illetõ tartomány comeseit hívta meg.101
Ugyanezen elemeket találjuk a magyar törvényhozásban is. Szent István törvényeiben hol regale concilium, hol commune concilium, primatum conventus, senatus, regalis senatus a nevük: «Secundum decretum regalis concilii»határozottan megtiltatik, hogy a szolga ura vagy asszonya ellen panaszt tegyen, vagy ellene tanuskodjék.112 «Post diffinitionem huius communis concilii» az az ispán, a ki a más házára tör s a ház gazdájával harczol, vagy megöli, úgy bünhödjék, mint a ki kardot ránt.123 «Nostrorum primatum conventu» elhatároztuk, hogy a ki megveri a követet, kit ura szökevény katonája, vagy szolgája fölkeresésére küldött, 10 tinót fizessen.134 Ha valaki haragra gyulladva vagy gyülölettõl elragadtatva készakarva öl, tudja meg, hogy secundum nostri senatusdecretum 110 pénzt fizet.145 A feleséggyilkos comes secundum decretum regalis senatus50 tinót fizet156 neje szüleinek. Secundum decretum senatuserõsen rettenti a méregkeverõket és a megrontókat, hogy senkit se foszszanak meg eszüktõl, se meg ne öljenek.167
Ha ezeket az elnevezéseket megvizsgáljuk, két fõ csoportra vezethetjük vissza: commune concilium és regalis senatus, mert a nostrorum primatum conventus Szent István korában nem ellenkezik a senatussal.
Ha e két csoportot a kor eseményeibõl kiszakítva nézzük, ellenmondóknak találjuk, mert concilium — s hozzá commune concilium — nem is lehetne más, mint egyetemes gyûlés. Meg is tévesztette ez Fesslert s az õ átdolgozóját Kleint,a ki nagy államtanácsot(grosser Staatsrath) és nemzetgyûlest(Nationalversammlung) különböztet meg.178 Hasonló úton halad Büdingeris, a ki királyi vagy birodalmi gyûlést(Königliche oder Reichsversammlung) és királyi tanácsot(Des Königs Senat) lát ezekben a nevekben.189 Azonban HuberAlfonz1910 megczáfolta mindkét véleményt, kimutatván, hogy a 11regale concilium és a commune concilium között lényeges különbség nincsen s hogy tulajdonképen a regalis senatus és a primatum conventus is fedik egymást. Huber okoskodásának a conclusiója, hogy Szent István az õ törvényeit nem népgyûlésben a primates tanácsával, hanem ezeknek a királyi senatusban történt veleményadása után adta ki.201
A senatus összetételére nézve azonban Szent István törvényeibõl határozni nem tudunk. Itt más kútfõket kell segítségül hívni. A legenda maior 9. fejezete szerint István az õ törvényét «cum episcopis et primatibus»hozta; majd az altaichi évkönyvek a commune conciliumot világítják meg. A mikor ugyanis a magyarok Pétert elûzték (1041.) s Abát — vagy mint az évkönyvek mondják — Obo urat emelték a trónra, zsinatot tartottak, a melyen Péter összes törvényeit megsemmisítették: «Igitur rex idem (Obo) habito sinodico concilio, cum communi episcoporum et principum consilioomnia decreta rescindi statuit, que Petrus iniuste secundum libitum suum disposuit».212
Szent László elsõ törvénykönyvében olvassuk, hogy 1092-ben Szabolcsban zsinatot tartott: presidentechristianissimo Hungarorum rege Ladislao, cumuniversis regni sui pontificibus et abbatibus,necnon cunctis optimatibus,cum testimonio tocius cleri et populi. In qua sancta sinodo canonice et laudabiliter decreta hec inventa sunt.
Kálmán alatt is ugyanez az eset. Alberik följegyzése szerint: «regni principibus congregatis tocius senatus consultu»Szent István király törvényeinek a szövegét átvizsgálta stb.
Két elemet találunk tehát korai törvényhozásunkban: az egyházfõket — püspököket, kikhez a kolostorok apátjai járultak — azután a világi nagyokat — a comeseket — a kiválóbb méltóságok viselõit és a régi törzsfõk utódait. Azonban az õ szereplésük még igen csekély; active csak a püspökök s az idegenbõl jött és itt birtokot nyert lovagok vihettek, mint kik a nyugati viszonyokat ismerték; míg az ispánok s a törzsfõk birtokának az örökösei inkább passive járultak hozzá a törvények létrejöttéhez. Mûködésük a tanácsadásra 12szorítkozott, mert a törvények megalkotását a király magának tartotta fönn s az ország hatalmasainak jelenléte csak biztosíték volt a törvények megtartására.
A két elem közül nagyobb befolyást az idegenek, illetve az egyháziak gyakoroltak. Õk voltak az õrei, ápolói Szent István ifjú alkotásainak; õk tartották fönn az állandó összeköttetést a külfölddel, ennek eszméit átvették, mûvelõdésével lépést haladtak. Ezek képviselték az ifjú keresztény nemzetben a haladó, a nyugathoz simuló elemet s épen ezért a legteljesebb mértékben kellett élvezniök a király kegyét.
Velük szemben a szabad magyarok a nemzeti conservativismus kifejezõi. Újak elõttük a nyugati eszmék, s még késõbb is idegennek, németnek tartották; egyetemes voltát csak késõbb ismerték föl. De elfogadták, követték — nem, mintha annak elõnyeit ismerték volna — hanem uralkodójuk iránt való hódolatból. Hogy az új tan elvük, szilárd meggyõzõdésük legyen, arra hosszabb idõ kellett. Rajtuk nyugodott az állam alapja s szilárdnak csak akkor mondhatták királyaink a kereszténységet és a királyságot, a mikor a magyar az új eszmék körében nevelkedve, ezeket átértette és hozzájuk ragaszkodott.