Szakály Ferenc

Pápa a török korban

Ahhoz képest, hogy - katonai, stratégiai jelentősége miatt - végig a 16-17. században mily megkülönböztetett figyelem irányult rá, Pápa a kifejezetten rossz forrásadottságú városaink közé tartozik. A városi levéltár sohasem bővelkedett 18. század előtti anyagokban1, s a II. világháború viharaiban az is elkallódott, elpusztult, ami addig megmaradt. 1956-ban, már az Országos Levéltárban, elégett az egykori földesúr, az Esterházy- család pápai levéltárának java része is; még szerencse, hogy Reizner János a múlt század végén közzétett belőle egy sor érdekes darabot.2 A török kori Pápa története - le egészen a mindennapok szintjéig - ennek ellenére viszonylag pontosan és részletesen feltárható, csak a szokványosnál jóval fáradságosabb utánjárással, aprólékosabb munkával. Egy ilyen fontos végvár működése nyomán ugyanis hatalmas mennyiségű intézkedés, átirat, elszámolás, jelentés keletkezett az illetékes katonai és kamarai hivataloknál (Hofkriegsrat, Hofkammer, Niederösterreichishe Kammer, Magyar /Pozsonyi/ Kamara stb.), amelyeknek iratanyagában, ha más nem is, de az egykori hivatalos lépések nyoma ránk maradt.³Egészen más oldaláról mutatják be a 16-17. századi Pápát az e korból már tömegesen fennmaradt, magán- és személyes közlésekkel teli hivatalos és félhivatalos levelek (misszilisek), amelyekben e környéken kivált a Nádasdyak, valamint a Batthyányak - manapság úgyszintén az Országos Levéltárban őrzött - levéltára gazdag.⁴ Ezekben jelentős hadieseményektől kezdve a birtoklás- és gazdaságtörténeten, valamint várostopográfián keresztül egészen a magánszféráig mindenre akadhat - s rendszerint akad is - hasznos adat avagy adalék.

Pápa helytörténetének eddigi kutatói vajmi kevés érdeklődést szenteltek e - meglehetősen kézenfekvő - lehetőségeknek, s ezen az alapvető hiányosságon ezúttal természetesen mi sem segíthettünk. Annál is kevésbé, mert a rendelkezésünkre bocsátott szűkös terjedelem csupán eme eseményekben és fordulatokban gazdag másfél század legjellemzőbb alapvonásainak feszesre fogott bemutatásához elegendő. Ezért egy olyan vezérfonal felvázolására koncentráltunk, amely - a meghatározó életmegnyilvánulások mentén haladva - veszi számba a felettébb hiányos, sőt esetleges szakirodalom eredményeit, a forráskiadványokból máris kibontható lehetőségeket, s rámutat a pápai helytörténeti irodalomban a megszokottnál is nagyobb számban előforduló tévedésekre és el-
lentmondásokra. Tudatosan mellőztük azon levéltári egységeket - így például az itteni főkapitányok és főtisztek terjedelmes levelezését5 -, amelyekről „messziről” látszik, hogy tüzetes feltárásuk számos ponton nemcsak bővíteni, hanem módosítani is fogja ismereteinket. Tettük ezt azért is, mert egyes ilyen egységek beiktatása egy rövid áttekintés keretei közé óhatatlanul felborítaná a kínos gonddal kialakított belső arányokat. Egy monográfia nemcsak számvetés, hanem nyitás is; hisszük és reméljük, hogy lesznek majd olyan kutatók, akik élnek az ehelyütt éppen csak felvillantott lehetőségekkel.⁶

Pápa a hadak útján

Pápa kereken másfélszázados török kori történetének külső kereteit a török-magyar végvárvonal mentén állandósult - hol élénkebb, hol lanyhább - háborúskodás határozta meg, amelyből erődítménnyé változott városunknak lényegében a kezdetektől fogva mindvégig jócskán kijutott. Mivel egyik közel korabeli elbeszélő forrásunk Sopron és Vas megyét is megemlíti a török portyák által beszáguldott és feldúlt területek között7, elképzelhető, hogy a Mohácsnál győzedelmeskedett oszmán hódítók már 1526 koraőszén elérték Pápa környékét is. Az 1531. évi állami adóösszeírás tanúsága szerint Veszprém megye nagyobb részét a törökök felégették. A szomszédos Borsosgyőrben 22 adófizető és 6 szegény mellett 10 törökök által elpusztított portát számláltak össze.⁸ Hogy ez az 1526. vagy az 1529. évi „törökjárás” számláját terheli-e, egyelőre nem tudni; valószínűleg mindkettőjét. Három esztendővel később, 1532-ben ismét -felkereste e vidéket I. Szulejmán szultán (1520-1566) serege; a török hadak augusztus első felében több ízben is megpróbálkoztak például Sárvár bevételével⁹; alig valószínű, hogy portyázói elkerülték volna Pápát.

Magát a várost, úgy tűnik, kevésbé érintették a Veszprém megye védtelenebb településeit olyannyira sújtó megpróbáltatások. Legalábbis a ránk maradt állami (portális, dikális) adóösszeírások - amelyekkel alább még többször foglalkozunk majd - arról tanúskodnak, hogy Pápa lakosságszáma a mohácsi csatavesztéstől Buda elestéig eltelt tizenöt esztendőben (1526-1541) lényegében ugyanazon a szinten - 170 és 200 adózásra fogható porta között - mozgott. Igaz persze, hogy ugyanezen időszakban a szegényként összeírtak száma több mint a kétszeresére (30-ról 72-re) emelkedett.¹⁰ Paradox módon ez is arra utal, hogy Pápát biztonságos helynek tekintették, hiszen az adózó és a szegény porták összege - nyilván a beköltözés folytán - folyamatosan növekvő tendenciát mutat (1531: 100 %; 1536: 108 %; 1541: 121 %).

A török hadjárás és portyák által okozott pusztulást tetézte az a kölcsö-nös hatalmaskodás-sorozat, amelyet az 1526-ban megválasztott két magyar király - I. Ferdinánd (1526-1564) és I. János (1526-1540) - párthívei egymás rovására elkövettek, s amelyet polgárháborúként szokás emlegetni.¹¹Pápa földesurát, Török Bálintot - aki kezdetben János, 1529-től 1536-ig Ferdinánd, majd 1536-tól ismét János oldalán forgatta félelmetes szablyáját - a legkíméletlenebb hatalmaskodók közt tartja számon a szakirodalom; tetteivel szokás illusztrálni a kor minden törvénytől elszabadult viszonyait.12 Bár jobbára városunk megszerzése (1535) után is a dél-dunántúli Szigetvárott tartotta udvarát, jelenléte Északnyugat-Dunántúlon is nem kevés vihart okozott. 1537 októberében a tőle nemrég visszafoglalt Veszprém várára támadt, de rajtavesztett, hiszen az esetről Kecseti Márton veszprémi püspök azon leveléből tudunk, amelyben értesíti Ferdinánd királyt: a visszavonuló támadók nyomában Pápa alá érkezett, s azt elfoglalni készül.13 Török az 1530-as évek második felé-ben szabályos magánháborút folytatott a - többek között - Győrt birtokló Bakics Pállal és örököseivel. Az ellenkirályok közt már létrejött a megállapodás (Nagyvárad, 1538. február 24.), amikor Bakics Pál lovasai Pápára támadtak, amit Török - Báthori Bonaventura András és a tatai várnagy társaságában - 1538 márciusában Győr felprédálásával -viszonzott. A mintegy 1500 fős (!) támadó sereg - amelynek soraiban pápai polgárok is lehettek - nem kevesebb mint 25000 forintnyi kárt okozott; az egyik győr-váraljai utcában 19 ház égett le, és 1360 forint kár keletkezett. A nekivadult támadók nem kímélték a templomokat és a városi levelesládát sem.¹⁴ De tengerként áradt a panasz Török Bálint ellen jószerivel mindenütt, ahol csak birtokai voltak.15 A „kölcsönt” Zrínyi Miklós fizette vissza a már Konstantinápolyban raboskodó nagyúrnak; 1542-ben - többek között - Pápa tartozékaira szállította hadait.¹⁶

Attól a pillanattól fogva, hogy a törökök megkaparintották Buda várát (1541) és terjeszkedni kezdtek a Duna mentén (1543-1544), Pápa valósággal predesztinálva volt arra, hogy végvárrá legyen. Mióta a magyar védelem feladni kényszerült az Al-Dunára, a Szávára és a bosnyák hegyvidékre támaszkodó középkori déli határvédelmi övezetet (1521-1526), nyilvánvaló volt, hogy - addig nem lévén megfelelő kelet-nyugati irányú természeti akadály17 az elkövetkezendő török támadásokat feltartóztatni hivatott új végvárvonal csakis az ország közepe táján épülhet majd ki. A Dunántúl északi részén a Balaton és a Dunántúli-középhelység vonulata kínálkozott erre a célra. Mivel a végvárvonal mentén mindent (templomot, tornyot, kúriát, kolostort) megerősítettek, ami egyáltalán megerősíthető volt,18 a középkori várral rendelkező Pápa természetesen nem maradhatott ki a sorból.

Sőt egy ideig úgy tűnt, hogy nagy jövő vár rá a kiépülőben levő magyar katonai igazgatásban is. Miután az addigi egy országos főkapitány nem volt elegendő a hatalmas területen szétszórt véderő összefogására és irányítására, az 1547. évi országgyűlés egy másik - dunántúli - főkapitány kinevezéséről határozott (20.tc.), s székhelyéül Kanizsát, Pápát vagy Szigetvárt ajánlotta. S az első főkapitány, Nádasdy Tamás valóban gyakorta megfordult Pápán. Végül is azonban nem Pápa, hanem Győr lett a hosszabb fejlődés eredményeként kialakult észak-dunántúli főkapitányság „székhelye”.19 Pápa azonban egészen a török kiűzéséig megmaradt a dunántúli hódoltsággal szembeni második védővonal fontos központjának; kapitánya a 16. században a „kerületi főkapitány” („supremus capitaneus”, -Kreishauptmanní) címet viselte.²⁰

Jelen ismereteink szerint a törökök először az 1543. évi szultáni hadjárat idején, Székesfehérvár bevétele (szeptember 3.) után kísérleteztek Pápánál. Mivel a védelem irányítójának, Martonfalvai Imrének tollából érzékletes leírás maradt róla, ez a - végül is jelentéktelennek bizonyult - epizód, sok más fontosabb helyett, nagy visszhangra talált a szakirodalomban.21 „Az után Fejérvárról a szultán Ulomán béköt sok tatárral, törökkel Pápára mireánk választá-, ami kevesen voltonk, harcolót bocsátánk ki ellenek; semmit hátra el nem hattonk tisztességönkbe, úgy cseleköttünk mint jámborok, oltalmaztok az mi kegyelmes asszonyonk [= Török Bálint né Pemflinger Kata] városát mind levéssel, s mind kopjákkal elannyira, hogy egy sem vesze közölenk Isten kegyelmességéből. Látá Uloman bék, hogy semmit nem árthat nekönk; elmene az váras mellett nagy szégyenyére, de azért az Kemenös alját elraboltatta Ulomán bék, ki lén az egész földnek nagy romlására...”²²Miként a fenti sorokból világosan kitűnik, szó sem volt itt rendszeres ostromról; Ulema bég török és tatár portyázói éppen csak útba ejtették Pápát, hogy ellenállásba ütközvén sietve odébbálljanak.

Csak nagy „jóindulattal” minősíthetjük ostromnak Velicsán fehérvári bég 1555. évi éjjeli támadását is, amely október utolsó napjaira tehető. Török Ferenc főkapitány jó előre értesült a készülődő támadásról23, s így még idejében be tudta rendelni tapasztalt szolgáját, Martonfalvai Imre deákot acsádi (Veszprém m.) birtokáról.

Bár az utóbbi részletes leírása szerint Velicsán gyalogos és lovas hada tizede sem volt az 1543-ban elűzött Ulemáénak, az éjfél körülre időzített roham mégis meglepte a védőket. A támadóknak többhelyütt sikerült bevágniuk a palánkot, s Török és Martonfalvai csak nagy nehezen tudott lelket önteni a megzavarodott magyar és német katonákba. „Úgy jövének velönk az vágásra, kezdék az kopjákkal lehánni az tereket mind az palánkról, s mind az töréstől; akkort láttam az lanzknecht kopjának használatos voltát. Úgy tágéták el az németek az ő vártájokról; onnét az bástyára és az mellette való palánkra oszla az terek. Az puskások onnét is elverék, látták, hogy semmit nem árthatnak, azután nem merének késni, nagy károkkal, szégyenekre elpironganak, sok lajtorjákat és holtestöket az váras árokjába hagyának, kiket el nem vihetének velök.”²⁴ Bár Velicsán bég már 1552-ben kijelentette, hogy „vagy feje elvész Pápa alatt, avagy e télen benne akar telelni”25, aligha remélhette, hogy kicsiny serege egyetlen rohammal beveszi az erősséget; vállalkozása inkább erőfelmérő vagy figyelemelterelő (diverziós) célzatú lehetett.26

Jóllehet Veszprém török kézre kerülésével (1552-1566)²⁷ egy időre jószerivel karnyújtásnyira kerültek hozzá, a század további évtizedeiben jelen ismereteink szerint a helyi török erők nem próbálkoztak Pápa megszerzésével. (Ugyanakkor környékét a székesfehérvári szandzsák részének tekintették - ez bevett szokásuk volt²⁸; a szandzsák 1563/5. évi török állami adó-összeírásában ott szerepel a -pápai náhije 29 falujának, valamint időleges török hűbérbirtokosainak névsora29, annak jeleként, hogy Pápa vidéke ekkortájt már a töröknek is adózó, ún. hódoltsági peremvidéki zónához tartozott.)³⁰

Pápa a török kor másfél századában mindössze egyszer került török kézre: az ún. „tizenötéves háború”(1591-1606) idején, meglehetősen dicstelen módon. Szinán nagyvezír második dunántúli hadjárata Győrt vette célba, amelyet 1594. július 15-én kezdtek el ostromolni és szeptember 29-én vettek be a török hadak. Bár a magyarországi hadszíntéren ritkán fordult elő, hogy a tatárok önállóan várat foglaltak volna, Pápát ők kerítették török kézre valamikor szeptember 29. és október 3. között. Ez utóbbi napon jelentette Isztambulba az itt harcoló tatár segédcsapatok parancsnoka, Gázi Giráj kán, hogy Győr elestének hírére megadásra felszólító levelet küldött Pápa védőinek, akik erre az éj leple alatt elmenekültek, s így a várat harc nélkül vehette birtokába. Maga a kán ugyan október közepén átadta a térség felügyeletét Haszán ruméliai beglerbégnek, mintegy 1000 tatár itt maradt télre, akik közül a budai pasa -hivatalosan is várszolgálatba vett néhányat.31 (A lakosság nyilván elmenekült a török hadak elől, azt azonban, hogy hová - egyetlen esetet leszámítva³² -, egyelőre nem sikerült kiderítenünk.) Mátyás főherceg 1594. december 23-án idézte meg (januárra) mindazon kapitányokat, alkapitányokat és más rendű-rangú magyar katonákat, akik Győr, Szentmárton és Tata várak elhamarkodott föladásánál jelen voltak, illetve akik Pápát, Devecsert, Nagyvázsonyt és Tihanyt védtelenül hagyták.33

A környék megszervezésének feladatát az addigi szegedi bég, Idriz kapta,34 aki magyar nyelvű leveleiben „főpasaként”, Pápa és Koppány „helytartójaként” mutatkozott be Batthyány Ferenc főkapitánynak,35 s aki legalább 1596 januárjáig állt a népes pápai török-tatár helyőrség élén.36 Őt egy Szemender nevű pasa követte egészen a visszavételig.37

A török pápai „bentlakása” nem egészen három esztendeig tartott. Mivel a Bécs előterét védelmező Győrt a Hadi Tanács nem hagyhatta ellenséges kézen, sort kellett kerítenie Pápa visszafoglalására is. Ez a kor egyik legnagyobb politikusának, Illésházy Istvánnak, a későbbi nádornak tömör összefoglalása szerint így ment végbe: (1597) „Augusztusban elérkezének Pozsony tájára az őfelsége hadának egy része, az olaszok, bolonok [vallonok] és az német gyalogok is, kik valának 14 ezeren. Itt három hétnél tovább várák egymást, annak után egybengyölvén, Pápa alá menének, azt megszállák. Az Pápa nagy hely, és 7 vagy 800 török volt benne; csak ötödnappal azután megvevék az várasát.38 Az várat is másnap, 20. Aug. hitre magadák, de nem tarták meg nekik az hitet, mert az bolonok, olaszok beesének az várban, még jószerével az török sem takarodott volt ki belőle, ott benn azonban az port felgyújták, és 3 vagy 400-at ölt meg bennek a por. Ezen való búsulásokban az bolonok, olaszok rajtok az törökökön, elragadozák őket és levágának majd 300 bennek; elevent másfél százat hozának vissza bennek, az pasával együtt. Ezeket azután békével bocsáták.” (A mintegy 33000 fős magyar, német, francia, vallon és itáliai sereget maga a Hadi Tanács elnöke, Miksa főherceg irányította.)³⁹

A belé vetett idegen katonaság 1600-ban kis híján újfent török kézbe ejtette Pápát. Ismét Illésházy Istvánt idézzük: „Pápa városában kapitány Maróthy Mihály vala, noha örökös ura, Török István vitéz ember vala, sokat könyörgött vala, hogy neki adnák az kapitányságot benne, de nem adák,⁴⁰ hanem másfél ezer francúzt és bolont vetének belé; ezek az fizetetlenség miá az városiakat és az körül való falukot mind pusztíták.41

Fizetéseket hogy mind megfizessék és elbocsássák őket, ezt hogy nem mívelék, a budai basával közlék dolgokat, az budai basa megégéré nekik minden fizetéseket, csak Pápát adják neki. És egyolykor megfogák Maróthyt - és az több szolgáló népet is, ki benne volt és ötszázat városi népet és szolgáló népet is, aprót, öreget Budára vivének és ott eladák, kótyára vetvén őket;42 Maróthyt több fő embereivel Pápán tartották fogva.43

Ezokáért a római császár 14. Júlii pápát megszállá; Scarczenburg [Adolf Schwarzenberg győri főkapitány] vala az had előtt, török benne nem vala, csak a bolonok és francúzok. Erősen vívák, lövék, az tó vizét is elvövék alula, de semmit nem árthatnak vala nekik, gyakorta kiütöttek és sokat megöltek az németekben az sáncban, Svarcenburgot is homlokban lövék, ki ugyanott meghala. Eleség ezeknek az francúzoknak nem vala Pápában, és éhség miatt kénszeríttetének belőle kimenni. Éjjel azért, 9. Aug., kiszökének belőle, kit ezekben vövék az táborbeliek, sokat levágának bennek, el is fogának, el is szaladának a törökhez; azkit megfogának, rút halállal ölék meg őköt. Az magyar rabokban ott benn hagytak volt, azok megszabadulának. Az kik elszaladtak, vagy 400, azok az töröktől vettek fizetést föl.”⁴⁴

(A török zsoldba állt franciák aztán részt vettek Kanizsa 1600. évi ostromában, Székesfehérvár 1601. évi és Buda 1602. évi védelmében; ők foglalták el a török számára Bolondvárat. Egy részük időhaladtával visszatért Franciaországba, volt azonban olyan is, aki - áttérve a muszlim vallásra - „törökké” lett. Az utóbbiak egyike időlegesen a szendrői [Smederevo, Szerbia] szandzsákbég tisztét is elnyerte.)45

A szétszórodott pápaiak hazatelepülése még a töröktől való visszavétel évében megkezdődött.⁴⁶ A zsoldoslázadás által megakasztott újjáépítés persze hosszabb időt vett igénybe. A templom helyreállítása még 1610-ben is folyt,47 a városi tanács azonban 1612-ben lényegében befejezettnek tekintette az újjáépítés munkáját. Podári István főbíró május 16-án e szavakkal invitálta lelkésznek a kiszemelt komáromi tanítót: „Mivelhogy a mi városunknak régi szokása szerint, míglen az Isten boldogabb állapotban tartotta és annyi sok romlás és veszedelem alá nem vetette volt, kiben ez elmúlt időkben forgott, mindenkor közöttünk két praedikátor lakott, úgymint ilyen nagy gyülekezetben, holott egynek fölötte sok és elviselhetetlen fáradsága vagyon. Immár holott isten őszentfelsége annyi nyomorúságokból megszabadított és gyülekezetünket megszaporította, kinek igazgatására egy embert elégtelennek lenni állítnak...”⁴⁸

Noha a 17. századi Habsburg-ellenes rendi küzdelmek át-átcsaptak az Északnyugat-Dunátúlra is, Pápa ezekben az összecsapásokban nem játszott komolyabb szerepet. A várossal foglalkozó szakirodalom egyik makacsul öröklődő tévedése az, hogy a pápaiak 1605-ben Bocskai oldalára álltak volna.⁴⁹ Valójában a Török István főkapitány vezette őrség nemcsak kitartott a császár oldalán, hanem ellencsapásokra is vállalkozott. Április 14-én pápai gyalogosok vették vissza Nagyvázsonyt a környékbeli nagybirtokosok megnyerésére Bocskai által hitlevelekkel felszerelve ideküldött Horváth Tamás embereitől, akik néhány nappal korábban magukat éppen pápainak kiadva tévesztették meg az ottani őrséget, és jutottak be a várba. Az itt meglehetős sikerrel működött Némethy Gergely hajdúkapitány csupán álmodozott Pápa elfoglalásáról, de megtámadni nem merte.50 Ezzel szemben - Tatával, Várpalotával és Veszprémmel együtt, amelyekkel sorsa gyakorta azonosan alakult - 1620 őszén időlegesen Pápa helyőrsége is felesküdött Bethlen Gábor erdélyi fejedelemre és választott magyar királyra, amikor annak Haller György és Fekete Péter hajdúkapitány vezette hadoszlopa elérte ezt a térséget.51

Bár a fejedelem még 1628-ban is szeretettel emlékezett a pápaiak hűségére - Pápa képviseltette magát Bethlen 1619. évi pozsonyi és 1620. évi besztercebányai országgyűlésén52 -, ez az esemény csupán következmények nélküli, futó epizód volt a város életében.

A Pápát közvetlenül sújtó, jelentősebb hadieseményekben ezután hosszú szünet következett, egészen a magyarországi török uralom végnapjáig. E szünetet csupán csak látszatra törték meg az 1663. és 1683. évi események.

Noha a pápai pálosok 1663 júliusában Bécsújhelyre menekítették rendházuk szerény „kincseit”, úgymond a közelgő török hadak elől, azok sem abban, sem a következő évben nem fecsérelték idejüket Pápa ostromára Köprülü Ahmed nagyvezír ez évi nagy támadásakor (amely - többek között - Érsekújvár bevételével végződött). Igaz, portyázóik eljutottak ide, sőt az Alsóvárosba be is ütöttek.53

A győri főkapitánysághoz tartozó erősségek parancsnokai 1683. június 12-én még úgy nyilatkoztak: készek ellenállni Kara Musztafa nagyvezír Bécs felé igyekvő hadainak. Amikor azonban július elején a török hadak - előttük Thököly Imre felső-magyarországi fejedelem biztosaival - közeledtek hozzájuk, sorra behódoltak Thökölynek, és kénytelenek voltak falaik közé jelképes török helyőrséget fogadni. Mindössze Bezerédy István pápai kapitány igyekezett megfelelni a látszatra oly eltökélt júniusi deklarációnak, de ő is csak tessék-lássék. A török hadak közeledtét jelentve még azt írta Batthyány Ádám főkapitánynak, hogy -mi ugyan itten készen és talpon vagyunk, amikor azonban a vára alá érkezett ostromlók július 3-án (?) a külvárost elpusztították, a kint rekedteket pedig kardélre hányták, sietve engedett a törökök megadásra való felszólításának. Július 12-én már ő kapacitálta a soproniakat Sárvárról, térjenek meg Thököly hűségére. Hogy szívből vagy színből cselekedett-e így, nem tudjuk, hiszen másként nemigen tehetett. Mire ugyanis Pápa ostromára került a sor, valamennyi nyugat-dunántúli nagyúr - köztük Batthyány is - az átálláson gondolkodott, s így segítségre nem számíthatott.

A dunántúli vár ezzel csupán -zászlót cserélt; azt is mindössze másfél hónapra, hiszen a törökök 1683. szeptember 12-i bécsi veresége magával rántotta a pusztulásba a törökpárti fejedelem dunántúli „pünkösdi királyságát” is. Nyilván ekkor távozott Pápáról is az a néhány száz török, akit Fejérvárról őrzésére iderendeltek.⁵⁴

Földesurak és függési viszonyok⁵⁵

Mivel - miként azt az előző fejezetben olvashattuk - Pápa a mohácsi csatavesztés idején az 1526 novemberében királlyá választott Szapolyai János, a Nyugat-Dunántúl viszont általában -ellenkirálya, Habsburg Ferdinánd birtokában volt, a város csakhamar - 1528-ban - új földesurat kapott az utóbbi tántoríthatatlan híve, Thurzó Elek országbíró személyében. Thurzónak azonban nem sikerült sem a város, sem az - e vidéken amúgy szokatlanul kicsi - pápai uradalom (Borsosgyőr Igar Kup /Veszprém m./, Szerecsen /Győr m./) egységét megőriznie.56 Amikor Ferdinánd 1535-ben nagyhatalmú, ám ingatag hűségű hívének, Török Bálintnak adományozta ezeket, Kupot és Szerecsent kénytelen volt visszaváltani, s kifejezetten jól jött neki, hogy a mezővárosban 25 telekkel rendelkező Bornemissza Péter Dombói Farkas és az Ipolyfi-nemesek hűtlenné váltak hozzá, és így fekvőségeik visszaháramlottak a koronára.

Török Bálint hosszas alkudozások folyományaként jutott a mezővároshoz és a megnevezett falvakhoz. Bár az uralkodó az egyéb birtokaihoz közelebb eső trencséni és szucsáni uradalmat ajánlotta fel cserébe Thurzónak, és már 1533 novemberében ígérvényt állított ki Török számára, a tranzakciót csak azután lehetett lebonyolítani, hogy az utóbbi Thurzó Ferenc számára lemondott az általa elfoglalva tartott nyitrai püspökségi birtokokról. Török aztán 1536-ban átpártolt I. Jánoshoz, aki a maga részéről is neki adományozta a pápai uradalmat.

Ferdinánd azután is meghagyta Pápát a Török család birtokában, miután Buda török kézre jutásával a Szapolyai-uralom az ország középső részén összeomlott, s Bálint urat a szultán magával hurcolta Isztambulba (ott is halt meg 1550-ben). A helyzet egészen 1618-ig, az enyingi Török család kihaltáig változatlan maradt. Az eltelt háromnegyed században Bálint fia: Ferenc57, majd az utóbbia fia: István képviselte itt a családot, hosszabb-rövidebb ideig betöltvén az itteni főkapitány tisztét is.⁵⁸ (Török István 1599-ben folyamodott Pápa visszaadásáért, amit a rendek törvénycikkben /47./ támogattak.)

Ezt követően Pápa egy ideig leányágon öröklődött tovább. Előbb Török István húga, Török Zsuzsanna révén ennek gyermekeire: gróf bedegi Nyáry Miklósra⁵⁹és Nyáry Krisztinára, majd - miután a Miklósra eső fele részt bizonyos Turóc megyei Esterházy-birtokkal elcserélte - az utóbbi második férjére, Esterházy Miklósra (1625 és 1645 között az ország nádorára) szállott.⁶⁰ Az Esterházy-család Nyáry Miklós 1626. március 13-i távozása után - ezt a hónapot hatalmas tűzvész tette emlékezetessé, amelyben leégett a vár, a templom és a lakóházak nagy része61 - vált az uradalom teljes jogú birtokosává kereken háromszáz esztendőre, lényegében háborítatlanul. (Egy 7000 forintos kölcsöne fejében, amelyet 1622-t megelőzően nyilván a Magyar Kamarának adott, vegliai Horváth Gáspár is jogot formált Pápa várára és mezővárosára, valamint a vár előtti malomra. A birtokon belül levő Esterházyak végül is úgy szabadultak meg e kellemetlen jogkövetelőtől, hogy 1655-ben kifizették Horváth Gáspárnak a jelzett összeget.⁶²)

Maga Esterházy Miklós viszonylag ritkán fordult meg Pápán; annak kormányzását (a devecseri és ugodi uradalommal együtt) 1630-tól idősebb fiaira: Lászlóra és Istvánra bízta.63 A nádor halála után a pápai uradalmat László, majd miután ő a vezekényi csatában 1652-ben elesett, a két kisebb Esterházy-fiú: Pál (a későbbi nádor, 1681-1713) és Ferenc örökölte. A tényleges irányítást előbb Pál, utóbb Ferenc végezte, akit az uralkodó 1662-ben a vár főkapitányává is kinevezett.64

Időközben, 1630 és 1648 között az Esterházyak pápai földesurasága a gyakorlatban megszakadt. Miklós nádor ugyanis 1632-ben - a devecseri és az ugodi uradalommal együtt - zálogba adta Pápát gróf Csáky Lászlónak, aki a nádor szűken vett politikai köréhez tartozott65, s aki a főkapitányi tisztet is megszerezte, és nevét főként az ellenreformáció megindításával66 tette emlékezetessé városunk történetében.

Később, jelenleg ismeretlen körülmények között, a megnevezett uradalmak Pázmány Péter néhai esztergomi érsek unokaöccsének, Pázmány Miklósnak a kezére kerültek. Legalábbis egy 1647. július 17-én kelt levelében - amelyben éppen a földesúrnak mintegy kijáró pápai főkapitányi tiszt megszerzése ügyében tapogatódzott Batthyány Ádámnál - ezt olvassuk: „Pápának én nem az jószágán, sem az jövedelmén kaptam ekkoráig is, hanem csak azon, hogy ottan mint véghelyen egy kis hírt és nevet kaphassak, és hazámnak és barát uraimnak szolgálhassak, mely szándékomat hogy véghez vihessem, magam káraimmal sem gondoltam”. Mivel úgy értesült, hogy Esterházy november 11. körül vissza akarja váltani, Batthyánynál aziránt érdeklődött, igaz-e ez, „mert oly rövid uraságra és mintegy pünkösi királyságra talán sem becsületes, sem okos cselekedet nem volna tülem, ha derekasan Pápára költözném és letelepedném, mivel oly kevés ideig csak az ott való főemberekkel való ösmeretségemet is alig vehetném, nemhogy valami más derekasabb dolgot cselekedhetném.” (Vagyis: Pázmány „hivatalból nem lehetett zálogbirtokos, hiszen ha az lett volna, biztosan tudott volna a visszaváltási szándékról. Bár a válasz nyilván visszatartó jellegű volt, Pázmány addig törte magát a pápai főkapitányságért, mígnem 1648. július 12-én be nem iktatták abba. Mivel Esterházy László ez évben valóban visszaszerezte a pápa-ugod-devecseri uradalmat, Pázmány átnyergelt a veszprémi főkapitányságra; 1649. január 16-án már innen ír Batthyánynak.⁶⁷)

Az erődítménnyé változott Pápa stratégiai jelentősége oly szembetűnő volt, hogy az országgyűlések lényegében már a törökök betelepülésétől fogva kérték az uralkodótól: vegye gondjaiba, vagyis vállalja magára karbantartásának, fegyverellátásának és - elsősorban - a benne állomásozó katonaságnak a költségeit.68 Úgy vélekedtek a dologról Bécsben is; olyannyira, hogy Christopf Ungnad generális („királyképe”) vezetésével már 1543-ban is állomásoztak benne királyi csapatok is. (Igaz, hasznukat nem lehetett venni, hiszen a török közeledtének hírére kivonultak az erődből.)⁶⁹ Azzal, hogy helyőrségét a kamara fizette, s magát a várat betagolták a mindenkori győri főkapitány által irányított dunántúli végvárszervezetbe,70 Pápa tulajdonképpen királyi várrá vált.⁷¹ Mindez azonban anélkül történt, hogy a kincstár - mint például Török Bálint másik vára, Sziget esetében72 - a tulajdonjogot is megszerezte volna. Az ilyesfajta „kombináció” rendszerint oda vezetett, hogy a végvári katonaság rátenyerelt a földesúri haszonvételek kisebb-nagyobb részére, s ezerféleképpen csorbította a földesúr és - nem kisebb mértékben - a helyi polgári lakosság jogait.⁷³A földesúr és a kormányszervek közti együttműködés Pápán sem lehetett súrlódásmentes, ha a főkapitányi tisztet nem maga a földesúr töltötte be, márpedig ez nemcsak Török István kiskorúsága,74 hanem - mint láthattuk - a Nyáryak és az Esterházyak földesurasága idején is megesett. Bár ez a kérdés további kutatásokat igényel, úgy tűnik, Pápa mindenkori földesurai végül is jobban meg tudták védelmezni saját jogaikat, mint az a hasonló jelentőségű, nagy létszámú királyi katonasággal rendelkező végvárakban másutt tapasztalható. Ebben nyilván döntő szerepe volt annak, hogy a török kor nagyobbik részében mégiscsak a földesúri család valamely tagja parancsnokolt itt - aki gyakorta itt is lakott⁷⁵ -, s amikor nem, akkor a környékbeli katonai méltóságokat betöltő rokonok - mint Török Ferenc halála után, özvegyének új férje, Eck Salm dunántúli főkapitány, a pápai főkapitány felettese - őrködtek a család itteni érdekein.⁷⁶

Milyen következményekkel járt ez a város polgárainak mindennapi életére? A török kori Pápáról eddig egyetlen urbárium sem került elő, s így arra a legegyszerűbb, másutt általában könnyűszerrel megválaszolható kérdésre sem tudunk megfelelni, hogy mikor, mekkora és milyen jellegű terhek nehezedtek egy-egy jobbágyháztartásra, illetve hogy a földesúri fennhatóság kiterjedt-e a jobbágytelken élő, illetve a paraszti termelést (is) folytató katonákra vagy sem. Elsődleges forrásunkból, a ránk maradt 17. századi úriszéki jegyzőkönyvekből úgy tűnik, hogy a mezővárosi lakosság nem előre kialkudott évi összeggel (summával), hanem telkenként meghatározott cenzussal (contributióval) rótta le pénzadóját,⁷⁷ s hogy meglehetősen súlyos robotkötelezettség nehezedett rá,78 amelyet a jobbágytelken lakó nemes is teljesíteni tartozott,79 s amelynek sorrendjét a helyi magisztrátus határozta meg.80 Más „egyenes”adófajtát (ajándékot, kilencedet vagy más terményadót) az úriszéki iratok nem említenek. Kivétel a nevezetes alkalmakra kivetett egyszeri ajándék, amelyről egy 1623. évi úriszéki ítélet így nyilatkozik: -minden uraknál és fő-fő rendeknél nyilván vagyon és szokás az, hogy az subditusokra, mikor octava [pozsonyi ítélkezési időszak], tor és nőszése leszen az úrnak, élést és adót vetnek. Az ez évi oktáva alkalmával kivetett éléspénz 50 forintra rúgott, amihez még 10 akó bor járult.⁸¹

Rendkívül sok szó esik viszont az ún. kisebb királyi haszonvételekből (regálékból) várható és befolyt jövedelmekről. A földesúr mészárszéket,82 sörfőzdét83 és kocsmát üzemeltetett Pápán; az utóbbiban a helybéliektől az elővásárlási jog alapján, „nyomott áron” összevásárolt, esetleg adóban beszedett bort mértek.84 A földesúr még azt is előírta, hogy jobbágyai mikor melyik kocsmát látogathatják; 1657-ben azért kezdeményezett eljárást borsosgyőri jobbágyai ellen, mert azok Pápán kocsmáztak, ami miatt az úr Borsosgyőrbe kiszállított 27 akó bora rásavanyodott az alkalmi kocsmárosra.85 Vásár idején csupán a földesúr mérethetett bort,86 a mészárosok pedig olcsóbban tartoztak szállítani neki bizonyos húsfajtákat.87 A földesúré volt a vár előtti térségen, a Tapolca folyócskán kelepelő, hatalmas - tíz kerékre járó (innen elnevezése: „Tizes”) - malom, amelyet természetesen más helységekből is sokan felkerestek.88

Viszonylag jelentős jövedelmi forrás lehetett a háramlási jog, vagyis az, hogy az úrbéres telek a földesúr tulajdona volt (a jobbágy csak birtokolta), s így természetesen beleszólással bírt az öröklés rendjébe is. Az alapszabály a következő volt: „az városnak régi rendtartása és törvénye, szokása az volt és most is megtartatik, hogy valamely városbeli avagy városhoz tartozandó polgári rend is az ü keresményibül, marhájából és örökségéből az ü atyafiainak szabadon disponálhat”.89 Ha azonban az elhúnyt rendes végrendeletet hagyott maga után, és örökösei a földesúrnak járó 4 forintos örökösödési illetéket (terragiumot) megfizették,90 úgy tűnik, nemigen vizsgálgatták, hogy csupán a saját -keresményeiről hagyatkozott-e vagy sem. Ha viszont nem volt végrendelet, vagy valaminő más szabálytalanságot észleltek, a földesúr képviselője azonnal jelentkezett a hagyaték feléért vagy egészéért.91

Ami a város nem földesúri adóit és szolgáltatásait illeti: Pápa 1531-től fogva 1556-ig szerepel minden, ránk maradt 16. századi állami adóösszeírásban. A tanács már 1550-ben folyamodott elengedéséért, s kérését mind Nádasdy Tamás főkapitány és országbíró, mind a helytartótanács támogatta, mivel úgymond a beszállásolt hadak elnyomják a helyi lakosságot, amely a városfalak karbantartásáról is köteles gondoskodni.⁹² 1556-ot követőleg aztán Pápa kimarad a dikális összeírásokból, annak jelenként, hogy sikerült elnyernie ezt a könnyítést.⁹³

Ezt Martonfalvai harcolta ki az 1556 tavaszi pozsonyi országgyűlésen: „Ez fölött Pápa városának örököl való szabadságot nyertem..., kibe mostan is [1585-ben] megtartják az ő felsége kamorási és ravói ez szegín várast.”⁹⁴ Úgy maradt ez a következő században is: amikor 1671-ben a bécsi kormányzat új adórendszert vezetett be, Veszprém vármegye a következő évben engedélyért fordult a Magyar Kamarához, hogy azt Pápára is kivethesse, hisz a hasonló jogi státusú oppidiumok mindenütt fizetnek.⁹⁵ Hogy a pápai szántóföldek, szőlők stb. után járó egyházi tizedek mikor kinek jutottak, megfelelő jegyzékek hiányában⁹⁶ egyelőre nem tudjuk eldönteni: általában valószínűleg a földesúr vagy maga a lakosság bérelte a veszprémi püspöktől.

Pápán meglehetősen népes birtokigazgatási apparátus őrködött a földesúri érdekek felett.97 Közülük várnagyról,⁹⁸ tiszttartóról (provizorról)⁹⁹ kulcsárról,100 porkolábról,101 vámosról (teloniator),¹⁰² vásárbíróról103 és természetesen ispánokról104 olvasunk az úriszéki iratokban, de külön megbízott felügyelt például a földesúri halastóra¹⁰⁵is. A tiszttartó, mintegy elébe vágva az úriszéki eljárásnak, botbüntetésre ítélhetett kisebb vétekben találtakat,¹⁰⁶de van adatunk az ispánok közvetlen bírságolásáról is.107 A tisztviselők figyelme kiterjedt az elmúlt háborúkban elmenekült pápaiak felkutatására is. Nyilván ők fedezték fel 1609-ben Győrben a káptalani városrészben uruk örökös jobbágyának, Okos Jánosnak a fiát, Balázst. Azt is megtudták, hogy az Okos család az 1594. évi futás után Pozsonyban és Szombathelyen is megfordult. A visszakövetelési (repeticiós) perben a győri káptalan képviselője elmondotta, hogy Balázs „esze és okossága nélkül való”, „beteg, csak enni is nem tud őmaga, hanem más adja azt is neki”, Török István ügyvédje mégis ragaszkodott a kiadatásához.108

Nem állíthatni, hogy a lakosság nagyon respektálta volna a földesúri tisztviselők tekintélyét. Az még, hogy Szabó (más néven: Kozma) György 1622-ben e szavakkal támadt az őt robotra kijelölő esküdtre, -hogy [ne] énnekem, ebnek parancsoljon, se bíró, se esködt, még az uratok is, magyarázható azzal, hogy időközben katonának állt (-mert beirattam magam fizetésre), s - jóllehet jobbágytelken gazdálkodott - személye szerint nemes volt.109 A paraszt rendű Varga Istvánt ezzel szemben semmi sem védte, mégis e szavakkal dobta ki házából a földesúr szolgáját: „Coki innen, bestye lélek, kurvafi, lézengő, bestye lélek, kurvafi, mind lézengők vattok, az urad is elszökött [mármint 1620-ban Bethlen hadai elől]”.110 Az egyik pápai mészáros, elszámolási nézeteltérése támadván vele, egyszerűen lefoglaltatta a nagyhatalmú tiszttartó két lovát és szekerét.111 Egy csapómester 1622-ben a tiszttartó asztalához vágta a földesúri idézőpecsétet, s kijelentette, hogy „az dominus magistratusnak, sem parancsolatjának, sem pücsétinek” semmi helyt nem ad, „míg az úr őnagysága haza nem jő”.¹¹²Nem lehet véletlen, hogy a ránk maradt úriszéki jegyzőkönyvek sorozata 1620-ban a pápai főbíró, városhadnagy és -tizedes, valamint az esküdtek elleni eljárással kezdődik, akik a várat megrohanták, a földesúri tiszteket szidalmazták, sőt magát az urat is megfenyegették, hogy panaszaikkal az uralkodóhoz fordulnak ellene.¹¹³ Fel kell persze figyelni arra, hogy mindezen esetek az 1620-as évek - Bethlen magyarországi támadásai miatt - zavaros elejére estek, bár kellett bátorság ahhoz is, hogy 1656-ban, az ellenreformáció előretörésének kellős közepén egy asszony azt merje mondani egy katolizált másiknak: „hát ebbé lött”.¹¹⁴

A közhidelemmel ellentétben a földesúri tisztviselők csak ritkán bíráskodtak a pápai úriszéken; az általuk irányított ítélőszéket ugyanis korlátozott hatáskörűnek tekintették. Bűnügyekben csak olyan úriszék járhatott el, amelyen a területileg illetékes Veszprém vármegye is képviseltette magát (alszolgabírával, szolgabírával, esetleg - nem ritkán - alispánnal).115 Míg ennek ítéltei ellen általában nem volt appelláta, a „másik” - korlátozott hatáskörű - elől a „sedes judiciaria” elé lehetett fellebbezni. (Mindkettő tagsága ugyanazon körből: végvári tisztek és katonák, más vármegyebeli tisztségviselők, valamint pápai polgárok közül - akik közt csaknem mindig ott találjuk a főbírót - verbuválódott.)116

Bár az úriszék súlyos pénz-, gyakran főbenjáró büntetéseket szabott ki - úgyszintén a közhiedelemmel ellentétben -, nem minősíthető egyszerűen eleve elfogult fórumnak, a féktelen földesúri önkény eszközének. Gondosan ügyelt ugyan az alárendeltségi és függési viszonyok fenntartására, de ezt megfelelő vizsgálódás után, jogvédelem mellett, a törvények és szokásjog keretei között tette, s bűnügyekben hozott ítéletei benyomásunk szerint összhangban állottak az alávetett társadalom normáival is.¹¹⁷Tudott és akart méltányos lenni, s nem vádolhatjuk azzal sem, hogy automatikusan rábólintott a földesúri ügyész előterjesztésére. 1658-ban például az úr igényt jelentett be a végrendelkezés nélkül elhunyt Tóti Kata pápai házára és majorjára. A megözvegyült férj - egy nemes - e kívánság jogosságát nem is vitatta, csupán azt kérte, hogy az úr vállalja át felesége adósságait (messze legnagyobb összeggel éppen a dominusnak tartozott). Noha az uradalmi ügyész szerint -maradván az defuncta asszonnak feles ingó javai, kik mind az I [=in causam attractus, alperes] kezénél vadnak, nem is ártván [közit] az dominus magistratus azon ingó javakhoz, az úriszék az alperes érveit tette magáévá.¹¹⁸

Az úriszéknek egyébként is figyelemmel kellett lennie egy egész sor helyi jogszolgáltatási fórumra is, amelyeknek jó részétől éppen hozzá fellebbezhettek az ítélettel elégedetlen felek. Varga Endre megállapítása szerint a pápai városi tanács bírói hatásköre szélességében közelített a szabadalmas városokéhoz; saját polgáraira akár halálos ítéletet is kimondhatott.¹¹⁹ Bár az egyik ítéletindoklás szerint „földesúr pörit az jobbágy az ü füstire semmi úttal nem viheti”,¹²⁰1622-ben egy robotot megtagadó jobbágy ügyét - igaz, nem ítélkezés, hanem a tényállás kivizsgálása céljából - saját kérésére áttették a városi bírósághoz, „mivelhogy constal városi uraim relációjából, hogy ennek előtte mindenkor szokás volt: mikoron valaki engedetlenséget mondott az bíró ellen, tehát az bíró ott kinn láttatott törvént az olyan ember ellen, és búcsút sem mondott az tiszttartónak”.¹²¹ Ha a jobbágynak nem is, a földesúrnak jogában állt jobbágya ellen a városi bírósághoz fordulni, miként azt Nyáry Miklós tette 1622-ben, amikor egy végrendelet nélkül elhalt jobbágyasszony hagyatékát követelte a rokonokon.122 Igen gyakran támadt vita afelől, hogy az illető ügy a városra vagy az úriszékre tartozik-e. 1621-ben egy, a társait szidalmazó mészáros amiatt akarta áttétetni a pert a városi magisztrátus elé, mert két jobbágy közti viszályban szerinte az az illetékes; kérését azért utasították el, mert a sértett az úr mészárszékén dolgozik, s így annak szolgája.¹²³ Ugyanez évben viszont a földesúr azt nehezményezte, hogy a csapó céh egy csapólegény megölésének, illetve az egyik mészáros segédszegődtetésénk ügyében a városhoz fordult.¹²⁴ Előfordult az is, hogy a földesúr maga gondoskodott arról, hogy az úriszéken tárgyalt, de a polgári közösséget is illető per bejegyzésre kerüljön a városi jegyzőkönyvbe.125 Az alkalmi súrlódások ellenére egyébként sem szerencsés túldimenzionálni a földesúr, a birtokigazgatási apparátus, illetve a városi tanács szemben-állását és ellentéteit. Nemcsak azért nem, mert - mint említettük - az utóbbi állandó képviselettel rendelkezett az úriszék mindkét formájában, hanem azért sem, mert (például a robotterhek szétosztása révén) maga a tanács is mintegy ispáni feladatok ellátására kényszerült. Vagyis: bizonyos, korlátozott mértékben ez is beletagolódott abba a földesúri apparátusba, amellyel - más oldalról - megannyiszor összecsapott.¹²⁶

A céhtagok közti ügyekben, úgy tűnik, valamennyi céhnek volt bíráskodási joga; ítéleteik ellen vagy az úri-, vagy a városi székhez lehetett fellebbezni. (Ez utóbbi lehetőség más úriszékek anyagában nem figyelhető meg.) Kerülhetett az úriszék elé eredetileg protestáns egyházi bíróságnál kezdett per is, hiszen ez a fórum főbenjáró ítéletet nem hozhatott.¹²⁷ Természetesen más, az előbbiektől elkülönült bírósági szervezet (seregszék, főkapitányi szék stb.) alá tartozott a végvári katonaság is.¹²⁸ A pápai seregszékről egyelőre keveset tudunk.¹²⁹ Miként Győrben, valószínűleg itt is voltak helyi polgár tagjai is¹³⁰ - mint látni fogjuk, a magyar katonaság és a polgárság szorosan együttműködött egymással az élet legkülönbözőbb területein¹³¹ -, s a földesúr akkor is nehézkesebben indíthatott eljárást a vitézlő rendhez tartozó személy ellen, ha éppen ő volt a főkapitány, sőt akkor is, ha a katonák egy része feltehetőleg az ő telkén lakott. Időhaladtával egyre növekedett a Pápán letelepedett nemesek száma, akiknek természetes jogszolgáltatási fóruma a nemesi vármegye törvényszéke volt. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy helyi fekvőségeiket egymás közt ezek is a városi tanács előtt idegenítették el, zálogosították és cserélték.¹³²

A pápai tulajdonviszonyokban egyelőre nem tudunk eligazodni. A település végvárrá válása előtt a telkek túlnyomó része nyilvánvalóan a földesúr tulajdonában lehetett, a 16-17. századra viszont a jelek szerint sok fekvőség átkerült az itt élő nemesek, katonák, az egyház, sőt jobbágysorúak kezére. Ez a folyamat, úgy tűnik, nem a földesúr ellenére, hanem annak aktív közreműködésével zajlottt le. Bármily szegényes is ide vonatkozó anyagunk, feltűnően sok olyan oklevelet találunk, amelynek erejével a földesúr bizonyos érdemekért ajándékba vagy pénzért (vagy a kettő kombinációjával) átengedett házat vagy más ingóságot, illetve hogy mentesítette azt a neki járó szolgáltatások alól.¹³³ (Ennek az ellenkezője is előfordult: 1570-ben maga a földesúr vásárolta meg az itteni kapitány kertjét és majorját.¹³⁴)

A végvár: funkciói és lakói

Szapolyai János földesúr 1510-ben egy olyan jobbágytelket ajándékozott a pápai plébániatemplom Szűz Mária-oltárának, amely a várostól nyugatra terpeszkedő Széles tóra nézett. Vagyis: akkortájt a város nyugat felé nyitott volt, s a tó még fontos városképszervező szerepet játszott.135 Az 1543 júniusában tiszttartónak ide érkezett Martonfalvai Imre deákot viszont a következő kép fogadta: „Fölsieték Pápára, meglátám, az várat pusztán találtam, városát épületlen. Mint olyan hertelenséggel, amivel lehete, kezdém várát megtakarni és várasát raggatni és támogatni az palánkot; hol bedőlt, s hol kidőlt.”¹³⁶ 1543-ban tehát már palánk fogta körül a várost - s zárta el egyben a tóra nyíló kilátást -, ám gyenge állapotban volt, következésképp valamikor 1510 és 1543 között, de nem az 1543-hoz közeli években épülhetett. Mohács előtt nemigen volt ok itt palánk-építésre, utána viszont - mint láthattuk - annál inkább. Sajnos a közelebbi időpont meghatározásához nem sokkal visz közelebb bennünket az, hogy Thurzó 1528. évi beiktatásánál Pápát várként említik,¹³⁷ hiszen az erről beszámoló oklevél csak elnagyolt kivonatban maradt ránk, s maga Martonfalvai sem az egész komplexumot, hanem a város északnyugati sarkában elhelyezkedő kastélyt emlegeti várként. Az 1531. évi dikajegyzék 570 olyan Veszprém megyei portát említ, amelyet a Pápán állomásozó idegen katonaság pusztított el;¹³⁸ ezek is lakhattak azonban a kastélyban.

Alig enyhült a török nyomás, Martonfalvai - legkésőbb 1544 elején - visszatért az erődítési munkálatokhoz: -Ez idő kezbe megösmerém és jól eszembe vevém, hogy ez kevés néppel nem vagyok elég ez nagy puszta Pápa városának oltalmára és megtartására ez hitván palánk mellett, elhagyám az vár épületit, az várast kezdém először építeni, honnét az várat oltalmazzák, az várast kisebben szakasztám, palánkját fölállatám, fonatám és sároztatám gyorsasággal, azután az árokját is megásatám csak ez kevés maroknyi néppel minden kölső segítség nélkül, kin sokan csudálkoztanak, hogy ilyen hamar véghöz vihetém, mert hogy az Pápa kernyül való nemes uraim az erdőtül, vesszőtől is igen tilongattanak, de én azzal semmit sem gondoltam- Istennek segítségével az váras épületit elvégezvék mind árokjával, bástyáival egyetembe- A következő építési periódusban - még ugyanaz évben - folytak javítások a Várkastélyban is (ekkor épültek ki az ottani lövőhelyek), de a várnép aztán ismétcsak visszatért a palánk erősítgetéséhez.¹³⁹

Nagy valószínűséggel ezt a Martonfalvai által „kisebben szakasztott” palánkot, valamint a feltehetőleg már ekkor is úgyszintén palánkkal körülvett Várkastélyt - immáron belső várat - mérte föl személyesen 1555-ben Nádasdy Tamás nádor.¹⁴⁰ Saját kezű feljegyzése szerint Pápa nyugati oldala 1991,9, déli palánkja 962,2 méter hosszú volt 141, vagyis az általa körülfogott lakóterület hozzávetőleg 2 km - tehát meglehetősen tekintélyes nagyságú - lehetett.142 A nádor jelenléte nagyszabású erődítési munkálatokat sejtet, s erre utal az is, hogy Zrínyi Miklós 1555. március 14-én közölte Nádasdyval: nem tudja Pápa megerősítéséhez küldeni saját zalai jobbágyait.143 Ez a munka a következő évben is nagy lendülettel folytatódott: „húsz mázsa port, 12 mázsa ónat, egy tarackot, száz gyalogra való pénzt adata őfelsége..., ezök fölött az Pápa várassa épületire ötszáz taricskát [=talicskát], ötszáz ásót, ötszáz kapát, ötszáz csákánt, ötszáz földhány lapátot adata Bécsből őfelsége” - jelenti Martonfalvai az 1556. évnél.144 Ugyanezen évben az országgyűlés Pápát is felvette azon várak jegyzékébe, amelyeknél az erre kirendelt szomszédos vármegyék rendszeres évi robotot (ingyenmunkát = grtatuitus labort) kötelesek végezni. Pápa Sopron, Vas és Veszprém megyéket kapta,145 a továbbiakban is ezek maradtak az „ő megyéi”, bár időről-időre Győr és Zala megye is belesegített karbantartásába.146 A környékbeli urak királyi utasítást kaptak, hogy a pápai vár erődítéséhez szükséges fát saját erdeikből is kiszolgáltassák.147

A török korból több olyan tervrajz és metszet maradt ránk - mind a 16., mind 17. századból -, amely, a korszak követelményeinek megfelelően Pápát új-olasz bástyás, revellinos, hozzávetőleg kör alaprajzú erődítménynek mutatja. A szakirodalom ennek megfelelően számos, akkortájt valóban a bécsi Hadi Tanács szolgálatában Magyarországon működött német és itáliai hadmérnököt -meggyanúsított azzal, hogy részt vett várunk modernizálásában. S az egyik (1569. évi) tervrajzot valóban Giulio Turaco és Bernardo Magno szignálta, evidensen képzett nyugati hadmérnök tolla alól került ki ennek 1667-re datált párja, s bizonyítható, hogy az 1570-es években Urban Suess győri királyi építési felügyelő tényleg rajta tartotta a fél szemét Pápa építésén.148 Ennek ellenére a korabeli metszeteken és egyéb ábrázolások zömén149úgy látszik, hogy Pápa sokáig megmaradt nagyjában-egészében téglalap alakú palánkvárnak - sarkaiban félkörös ó-olasz bástyákkal, északnyugati sarkában a négyzetes alaprajzú várkastéllyal150 -, amilyennek Martonfalvai ismeretlen elődje valamikor 1526 és 1543 között kiépítette, és amilyenné aztán ő továbbformálta. Alakult ez végül is valószínűleg amiatt, hogy az átalakítására vonatkozó tervezgetések rendre úgy végződtek, mint az 1577. éviek. Ez évben a Hadi Tanács hosszasan vizsgálgatta a törökellenes védelem állapotának és fejlesztésének kérdéseit. A tanácskozás úgy határozott, hogy Pápának is fővárhoz méltó védműveket kell kapnia. Pontosabban: kellene, hiszen pénzhiány miatt az elvégzendő munkákat a nagyszabású - és elfogadott - tervek megvalósítása helyett a palánk kijavítására, az árkok kitisztítására és egy, a palánk mögötti, mellvéddel ellátott földhányás elkészítésére korlátozták.151 Egyes vélemények szerint a vár védművei valamikor a 17. században a keleti oldalon némileg megváltoztak, új-olasz fülesbástyákat kaptak, s az egykori téglalap alakú alaprajz hosszanti oldalai megrövidültek,152 az ehhez szükséges munkálatoknak azonban nincs nyoma a központi adminisztárcióban.

Pápán az 1540-es évektől fogva állomásoztak részben vagy egészében a király által fizetett zsoldosok, akik kezdetben csak kiegészítették a földesúr által felfogadott véderőt, majd csakhamar teljesen kiszorították az utóbbit.153 Ettől kezdve csupán királyi katonaságot találunk benne, s immár csak az volt a kérdés, hogy költségeiken milyen arányban osztozott a Hadi Tanács, illetve Ausztria, hiszen az osztrák örökös tartományok közvetlenül is részt vállaltak eme, őket is védelmező dunántúli végvárak fenntartásában. (1550-ben például 300-300 magyar huszár, illetve gyalogos fizetését folyósították ide.)154

Leszámítva a közvetlen környéket (is) érintő háborúk időszakát, amikor Pápa helyőrségének összlétszáma (mint például az 1552-ben) az ezer főt is megközelítette, az ún. „békeévekben” jóval ez alatt maradt. Egy, a német birodalmi rendek számára készült kimutatás szerint („egy magyar város sövénykerítéssel körülvéve, benne német és magyar hadi nép tartatik”) 1576-ban 450 magyar és német gyalogos, illetve 300 magyar huszár szolgált itt. A kimutatás éppen számuk csökkentését célozta; a javaslat szerint a továbbiakban 250 gyalogos és 100 lovas állomásozna a várban.155 A 17. században általában 200-250 huszár, illetve gyalogos (darabont, hajdú), valamint tucatnyi pattantyús, összesen tehát valamivel több, mint 400-500 fő húzott itt zsoldot.156 Legalábbis papíron, hiszen 1659-ben a kimutatásokban jelzett 466 fő helyett csupán 336 lovas- és gyalogos katonát,157 a következő évben ennél is kevesebbet regisztráltak a nem a mustramester eleibe szánt, helyi felmérések.158 Bár a török kor folyamán ideig-óráig képviseltette magát Pápán valamennyi, zsoldosként hazánkba vetődött náció - a már említett németen, francián, vallonon (=belgiumin) és olaszon kívül a spanyol is159 -, itt megragadni csupán néhány német tudott160, vagyis a helyőrség - legalábbis a 17. század kezdetétől fogva a török kiűzéséig - megmaradt csaknem kizárólagosan magyarnak.161

A közhiedelemmel ellentétben a pápaihoz hasonló helyőrségek a háborúk közti időszakokban nem úgy teljesítették alapvető feladatukat - a rájuk bízott országrész megvédését -, hogy a török-magyar határnál feltartóztatták és visszaverték a mögöttük levő területek ellen irányuló török támadásokat. Nem voltak elegendően, hogy minden utat és átjárót egyszerre és rendszeresen ellenőrizzenek, s bármennyire jó kémszolgálattal rendelkeztek162 is, minden támadási szándékról természetesen nem értesülhettek idejében. Úgy történhetett például, hogy a pápaiak és a veszprémiek 1570-ben csak Alsóörsnél tudtak a rablásra indult székesfehérvári törökök elébe kerülni.163 Mivel saját határaikat persze a törökök sem tudták lezárni - jóllehet létszámfölényben voltak -, mindkét fél a másik területére igyekezett átvinni a háborút, nagyjából ugyanazon céllal - hogy az ellenséges haderőt mintegy váraihoz szögezze és neki kárt okozzon - és hasonló módszerekkel. Míg azonban a törökök általában csak nagyobb egységekben vállalkoztak betörésre, a magyar végvári katonaság jelentős része - kisebb csoportokban, néhányadmagával vagy egyedül - szinte állandóan a megszállt területen kóborolt. Rabságba hurcolható, óvatlan török vagy szerb (rác) utasra lesett,164 adót szedett és más hasonló szolgálatokat teljesített az ott birtokos földesurak számára,165 vagy egyszerűen és ürügy nélkül fosztogatta az ottani lakosságot.166

Meglepetésünkre a budai pasák eddig kiadott levelezésében167 a pápaiak ellen viszonylag kevés panasz olvasható, ami arra utal, hogy katonái a hozzá hasonló jelentőségű végvárakhoz mérve ritkábban portyáztak a megszállt területen. Ennek ellenére pápai katonák mind a 16., mind pedig a 17. században a jelesebb hódoltsági birtokfoglalók közé tartoztak.168 (Számoltak velük hódoltsági adóbehajtóként és jószágkezelőként is.169) Ezzel (is) magyarázható, hogy Fejér megye déli részét a 17. században nagyobbrészt a Pápán ülésező Veszprém vármegyéhez csatolták, s részben itt intézték a hódoltság mélyén fekvő Tolna megye ügyeit is.170

A végvári élet néhol színes, néhol drámai, néhol kifejezetten tragikus mindennapjainak részleteibe - a török-magyar érintkezés, a párviadalok, a lesvetések, a sikeres és sikertelen portyázások, a raboskodás, a sarcolás és szabadulás stb. leírásába - itt nem mélyedhetünk bele. Az olvasót a megfelelő szakirodalomhoz, még mindig elsősorban Takáts Sándor immár közel egy évszázados tanulmányaihoz utalva171 ehelyütt csupán egy 1579. évi jegyzék ismertetésével illusztráljuk, milyen vádakkal illették a pápaiak a környékbeli törököket, illetve a törökök a pápaiakat:

Március 15-én a fehérváriak elvitték Szily Márton két szervitorát: Jánost és Istvánt.

Március 25-én ugyanazok megölték Majos Lőrincet és Mihályt.

Április 10-én török portyázók elvittek négy személyt: Cserbeg Istvánt és Gergelyt, Posgay Mihályt és Lázárt.

Április 30-án ismét három személyt: Kis Pált András nevű fiával és szervitorával, Péterrel.

Május 18-án megöltek két pápait: Pált és Gergelyt.

Júniusban két pápai jobbágyot fogtak el és vittek el Sabol faluból.

Július 18-án elvitték Pápay István két szervitorát: Gergelyt és Mártont, továbbá Szily István Miklós nevű szervitorát megölték.

Július 21-én elvittek vagy megöltek (az állítmány hiányzik) egy Csonka István nevű gyalogost.172

Mindezzel szemben a budai pasa 1579. július 1. körüli levelében az alábbiakat nehezményezte: „Annak fölötte az tatai, győri, komáromi, palotai, bözpörémi [veszprémi], pápai, kanizsai vitézök efféle ellenkező dolgoktul ugyan nem szűnnek meg: Tatából három úttal Budához közel Hamza bék kastélyára rohantak, barmokat mind elhajtották, másszor ismég az palánkra ütnek, kit megöltek bennök, s kit elvittenek, harmadszor hogy utat állottak, azonközben kézben akadtak.”173 A levélben említett második beütésre április 18. és 28. között került sor; állítólag Zrínyi György kanizsai főkapitány vezetésével 200 pápai és tatai volt a támadó. A magyarok Válhoz közel álltak lesben, mivel azonban a törökök idejekorán értesültek a vállalkozásról, nem mentek rá a lesre. Végül Gesztes környékén került sor az összecsapásra, török részről az adonyi (dzsankurtarani), a gesztesi, a váli és zsámbéki helyőrség részvételével; több magyar fogságba esett és elesett.174

Talán a szomszédos határbégek - a koppányi és a székesfehérvári - rendkívüli agresszivitásával magyarázható, hogy Pápa tágabb térségében viszonylag gyakran került sor - a magyar-török határ más pontjain elképzelhetetlen - már-már hadjáratra emlékeztető magyar vállalkozásokra. Olyanokra, amelyek - valljuk be - valóban veszélyeztették a szavakban mindkét fél által oly nagyra tartott békét, amit azonban a gyakorlatban egyik sem tartott tiszteletben.

Az 1562. augusztusi isztambuli Habsburg-török békeszerződést megelőző 1561/1562. évi összecsapássorozatot a veszprémi törökök kezdeményezték a Veszprém megyei Hegyesd elfoglalásával (1561. április 16-ról 17-re virradó éjszaka) és megerősítésével. A pápaiak és a tihanyiak már május végén Veszprém megrohanásával próbálták visszaadni a kölcsönt, de észrevették őket, sőt Lovasnál a fehérvári bég rajtaütött a hazafelé vonuló tihanyiakon. Hosszas előkészületek után, 1562. május 31-én devecseri, pápai, sümegi, szigligeti és tihanyi végbeliek, vasi, veszprémi és zalai nemesi felkelők támadtak Hegyesdre, amelynek parancsnoka, a kegyetlenkedéseiről is hírhedt Pajazit vajda azonban kemény ellenfélnek bizonyult. A többek között Török Ferenc pápai főkapitány vezette magyar hadak, jóllehet mindössze négy ágyújuk s ahhoz is kevés golyójuk volt, rendszeres ostromműveletekre kényszerültek, amelyek csak április 9-re tudták megtörni a török ellenállást.175

1587 februárjának végén a környékbeli végvárak egyesített hadai (mintegy 1700 fő) - többek között a híres bajvívó, Huszár Péter pápai kapitány vezérletével - váratlanul Koppányra ütöttek, kapuit betörve a benne találtakat kardélre hányták vagy fogságba hurcolták (a foglyok között volt maga a bég is), s 26-án hatalmas zsákmánnyal vonultak be Pápára, ahová csakhamar megérkezett Andreas Teuffel győri generális is, hogy e páratlan békeszegést kivizsgálja. Huszárt nemigen rettentették meg a kilátásba helyezett szankciók: 1588. május 23-án hajnalban az endrédi, 1589. májusában pedig - Pisky István tihanyi kapitány társaságában - Bolondvárat rohanta meg, fosztotta ki és borította hamuba.176

Részt vettek a pápaiak a 17. század hasonló akcióiban - így például 1641 januárjában, Batthyány Ádám dunántúli főkapitány vezérletével az igali palánk (Somogy m.) elpusztításában - is.¹⁷⁷

Kezdetben úgy tűnt, hogy Pápa elkerülhetetlenül olyan településsé alakul át, amelyet a nyugati várostörténeti irodalom „erődvárosnak” nevez. Ezt a várostípust az jellemezte, hogy egész lakossága (katonák és polgárok) az erődítmények által körülhatárolt területen élt, belső rendjét (közlekedési vonalak, házmagasság, házak anyaga) a védelmi érdekek határozták meg, a polgári lakosság szabadságjogai erősen korlátozottak voltak stb.¹⁷⁸ Martonfalvai sokat idézett feljegyzései jól mutatják, hogy Pápa az 1540-es években mily gyorsan sodródott a garnizonvárossá válás, lakossága pedig afelé, hogy katonává vagy a helyőrség - erősen alárendelt - kiszolgálójává váljék.¹⁷⁹ „Ez épületeket az fejedelem megértvén, úgy külde lovagot és valami kevés gyalogot Pápa őrzésére és oltalmára az mi könyörgésönkre, mert az váras népe teljességgel elunta vala az sok nappali építést az várason és az éjjel vigyázást mindenkort az vártán (kiemelés tőlem - Sz. F.), ki miatt az község igen elfogyatkozott vala”.¹⁸⁰ (Ez tükröződik abban, hogy a dikafizetők száma 1543-ról 1546-ra 40 %-kal, majd 1546 és 1555 között újabb 56 %-kal csökkent, vagyis: tizenkét esztendő leforgása alatt kétszer csaknem megfeleződött.)¹⁸¹

Ez a folyamat azonban csakhamar megtorpant. Méghozzá nemcsak Győr jelentőségének megnövekedésével, Veszprém visszafoglalásával (1566) - amikor Pápa visszaminősítése indokolt vagy legalábbis messze indokoltabb lett volna -, hanem meglepő módon akkor (1552 novemberében), amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Veszprém hossszabb időre török erősség marad. Ezt onnan tudjuk, hogy a Sforza Pallavicini főmarsallnak adott instrukció fogalmazványa még a Pápa, Győr, Komárom sorrendben rendeli megerősíteni az északnyugat-dunántúli fő várakat. Mire azonban az irat kibocsátásra került, változott a stratégiai elképzelés, mert a véglegesített szövegben már Komárom, Győr, Pápa a sorrend.182 Úgy a várrá alakult város nagyjában-egészében megőrizhette a középkorban kialakult képét, és megmaradhatott vegyesen földesúri, katonai és polgárvárosnak.183 A várat, a templomot (templomokat?) leszámítva a középkori Pápán aligha akadt olyan magas épület, amelyet a palánk felállítása után vissza kellett volna bontani, nehogy oromzata az erődítés szintje fölé emelkedjék.184 Nem került sor az utcahálózat átalakítására - modernizálására sem. Abból következőleg, hogy a másfél évszázad folyamán még az utcanevek is viszonylag keveset változtak, az 1730-as évekbeli Maynzeck-féle térkép alighanem a - Martonfalvai által megkurtított - középkori utcahálózatot mutatja.185

1531	1542	1660
Piac u.	Piac	= (részben Kristóf u.)
Hosszú u.	Hosszú u.	Hosszú u.
Szent László u.	Szent László u.	Szent László u.
Új u.	Kovács u.	Új u.
Lak u.	Lak u.	Ispitál u.186
Víz u.	Víz u.	Víz u.
	Bellérszeg

Pápához mind északi, mind déli irányból külvárosok csatlakoztak, amelyekben nemcsak majorok, veteményesek és szőlők voltak, hanem kőből való lakóházak is álltak, s azok a katonák, akiknek a palánkon belül nem jutott fedél, jórészt itt kaptak házhelyet.187 Pedig a suburbiumban tartózkodni vagy oda fegyver nélkül kimenni a török veszély miatt nem volt célszerű,188 miként, úgy látszik, hosszabb útra is felfegyverzetten keltek a pápaiak.189

Leszámítva, hogy palánkot és azon bástyákat kapott, s a törökök külön várárokkal vették körül,190 magán a belső várrá „átlényegült” Várkastélyon sem mutatkozik jelentősebb változás; leltárai tükrében sokkal inkább úri laknak és raktárépületnek tűnik, mint huzamosabban védelmezhető erődnek. Az ilyesféle helyiség-megnevezések, mint „asszony őnagysága háza”, „az úr hálóháza”, „leányasszonyok háza”, „asszonyi kis konyha” stb. arra utalnak,191 hogy - amennyiben éppen itt lakott - a földesúr kísérete, konyhai és eszközkészlete, hátas- és igáslovai teljesen elfoglalták a benne rendelkezésre álló helyet. Úgy tűnik, az úr távollétében tiszttartója rezideált itt.192 Itt volt a börtön, de a helységek nagyobb része üresen, elhanyagoltan állott.

Mivel Pápáról sem urbáriumunk, sem tizedjegyzékünk nincs, amelynek segítségével hozzávetőleg meghatározhatnánk az 1531-1556 közti portaszámok193 mögött rejlő családszámot, olyan általános szorzót pedig, amellyel a portaszámból nagyjában-egészében pontosan következtethetnénk az abszolút népességnagyságra,194 nem ismerünk, csupán becslésekre hagyatkozhatunk. Annyi mindenesetre bizonyosra vehető, hogy a magcsaládok (apa+anya+gyermek), illetve a háztartások (az előbbiek+rokonok vagy szolgák) száma jócskán felülmúlta a portákét; megeshet, hogy a többszöröse volt annak. (Ez kivált azokra az évekre vonatkozik, amikor az adóalanyokat nem részletezték vagyoni stb. kategóriák [szegény, adófizető, bíró, szolga] szerint.) Vagyis: a mezővárosi polgárság összlétszáma (ötös szorzószámmal¹⁹⁵ számolva) mindenképpen meghaladta

1531-ben (194 porta-30 szegény=224 háztartás) az 1120

1536-ban (206 porta-65 szegény-6 bíró=277 háztartás) az 1380

1543-ban (240 porta) az 1200

1544- és

1545-ben (140 porta-132 szegény=272 háztartás) az 1360

1546-ban (145 porta) a 725

1548 és 1551 között (88 porta) a 440

1552- és 1553-ban (76 porta) a 380

1554- és 1555-ben (63 és 1/2 porta) a 320

1556-ban (65 és 1/2 porta) a 330

főt. Bár a lakosságcsökkenés tendenciája nyilvánvaló - mint ahogy okai is kézenfekvőek -, éppenséggel nem elképzelhetetlen, hogy a lélekszáma 1531 és 1548 között csupán látszatra csökkent az induló érték felére, majd az 1550-es években az alá; azért mert a szegényeket 1544 után figyelmen kívül hagyták, vagy más, a korábbitól eltérő kivetési módszert alkalmaztak. Persze éppenséggel azon sem csodálkozhatnánk, ha egyértelműen beigazolódnék: a végvárrá válás és annak súlyos életmódbeli, gazdasági, jogi stb. kihatásai tömegesen késztették menekülésre a békésebb életre áhítozó pápaiakat.

A népességvesztést azonban messzemenően kiegyenlítette, hogy az addig alkalmilag felfogadott, majd a veszély elmúltával szélnek eresztett egységek196 helyett, a polgári lakosság - feltételezett vagy tényleges - megcsappanásával egyidejűleg, állandó királyi helyőrség került Pápára. Az ide - nyilván elsősorban a környékről - elszegődött katonák kezdetben, meglehet, magánosan éltek, de időhaladtával - főként, hogy Pápa 1566-tól kezdve ismét „visszacsúszott” a második végvárvonalba - családot alapítottak vagy ide telepítették családjukat. A magyar katonacsaládok szerkezete miben sem különbözött a mezővárosi paraszt-polgárcsaládokétól,¹⁹⁷ csupán azt nehéz megállapítani, hogy a katonák milyen arányban voltak nősek, illetve nőtlenek. Az azonban szinte bizonyosra vehető, hogy 500 katona legalább 1500 főt, de inkább többet reprezentált.

Ha a fenti eszmefuttatásunk helytálló, a 16. századi Pápa összlélekszáma - ide számítva a földesúri apparátus tagjait is - végig minimálisan 2000 fő, de benyomásunk szerint jóval afölött mozgott. E gyanúnkat erősíti, hogy egy 1660. évi pápai összeírás szerint 43 nemes (6,2 %), 17 katonáskodó nemes (2,4 %), 252 nem nemes katona (36 %) és 389 oppidanus vagy plebejus (55,5 %), együttesen 701 háztartás létezett, amiből 3500 fő körüli népességre következtethetünk.198

Forrásaink sehol sem jelzik, hogy a városban élő, különböző társadalmi rétegek között komolyabb összeütközésekre vagy akár súrlódásra került volna sor. Sőt úgy tűnik, hogy - amikor szükség volt rá - mind a földes-úrral, mind más felsőbbséggel szemben szorosan össze tudtak kapaszkodni. Ennek okai részben a gazdasági érdekek azonosságában, részben a vallási együvétartozás összetartó erejében keresendők, s nagyon valószínű, hogy - akárcsak Kiskomáromban (amelynek református anyakönyve ránk maradt) - Pápán is bevett szokás volt a katonaság és polgárság összeházasodása, és mindennapos volt a köztük létrejött egyéb rokoni (sógorság-komaság) kapcsolat is.¹⁹⁹

Megélhetési források

A pápaiak egy jelentős részének - az 1660. évi összeírás tanúsága szerint: egyharmadának - megélhetése az első pillantásra eleve biztosítottnak látszik. Ez azonban csupán látszat, hiszen a 4-5 forintos lovas-, illetve a 2-3 forintos gyalogos havi zsoldból, amelyből fedezni kellett a katonai felszerelés költségeit is, megélni még magánosan sem igen lehetett, hát még családostul. (Márpedig a szolgálati helyéhez erősen kötődő, ott rendszerint saját házzal rendelkező200 magyar katonaság nagyobbrészt családos volt.) Közmondásos azonban, hogy a zsold kezdettől fogva akadozva, a 17. században - amikor a kamarák -fizetési morálja (persze nem rossz szándékból, hanem pénzhiányból kifolyólag201) még tovább romlott - hónapokig ki-kimaradozva csordogált. (Mivel a zsoldot csak részben pénzben, mellette posztóban és sóban adták ki, innen ered a „se pénz, se posztó” közmondás.) A katonák lényegében csak mustrakor - vagyis akkor, amikor a kamarai kiküldöttek a létszámot is ellenőrizték -, de még inkább a főkapitány beiktatásakor számíthattak biztosan arra, hogy pénzhez jutnak; ekkor is hosszas vita folyt arról, hogy a mindig fennálló hátralékból mennyit kapnak meg, s mennyiről kell kényszerből lemondaniuk.

Persze a katonáknak is megvoltak a maguk eszközei. Amikor a helyzet különösen elviselhetetlenné vált, azok, akiket ingatlan nem láncolt a szolgálati helyhez, oszlani kezdtek. „Íme az uraim igen igyekeznek el, kiváltképpen az gyalogok. Immár az gyalogban el is ment egy. A többi még helyben vannak. Könyörgök tenagyságodnak, mint kegyelmes uramnak, hogy tenagyságod ne hagyja üket; ha többet nem lehet, szerezne nagyságod csak egy hópénzt nekik, hogy kivel tartóztathatnájok üket, mert én csak az nagyságod levelével biztatom üket és ezzel marasztottam ekkoráig” - rimánkodott 1571. február 23-án a győri generálisnál Bornemisza János pápai kapitány (a főkapitány helyettese), aki már kerek egy esztendeje instanciázott hol az udvarnál, hol a kamaráknál, hol a katonai felsőbbségnél az elmaradt zsoldért.202 A gondos kutatás alighanem tucatszámra szolgálhatna hasonló tartalmú beadványokkal. 1664-ben maguk a birodalom kormányszervei is felfigyeltek a győri és pápai magyar katonaság tragikus helyzetére. A Titkos Tanács jelentése szerint 1663/1664 telén száznál több katona halt éhen, s az életben maradottak önmaguk árnyékává váltak a nagy nyomorúságtól.203

Ha a jelentés nem túloz - az ilyesfajta jelentéseket célszerű mindig némi gyanakvással kezelni -, úgy a győriek és pápaiak tragédiáját az okozhatta, hogy az előző évi török támadás elzárta a katonákat hagyományos jövedelemkiegészítési forrásaiktól.204 Ilyen ugyanis meglehetősen szép számmal akadt; benyomásunk szerint a végvárak hadinépe inkább ebből, semmint zsoldjából élt. Mint már említettük, földesúrként, földes-úri jószágigazgatóként vagy egyszerűen zsarolás vagy más bűncselekmények útján205 a pápai katonaság is részesült a hódoltsági magyar és szerb parasztságtól kicsikarható jövedelmekből.

A pápai katonák fő jövedelemkiegészítési forrása azonban minden bizonnyal nem ez, hanem a termelőmunka és a kereskedés volt. Az említett 1659. évi vizsgálat alkalmával 3 katonát azért nem lehetett kihallgatni, mert éppen a szőlejében dolgozott, 2 cséplés, 1 favágás, 1 ökrök vásárlása céljából volt távol, 1 pedig vásárba ment.206 Ha jobban „megvakarnánk” a dolgot, alighanem az is kiderülne, hogy más katonák meg kézműiparral (is) foglalkoztak.207 Szárszai Somogyi János gyalogvajda 1661-ben háza mellett hóstáti (külvárosi) majorjáról és pápai szőlejéről is végrendelkezett.208 Napszámosmunkát vállalni bevett szokás volt a végváriak körében: „Elszéledtek a szegénylegények, s elfutottak az aratásra” - írja 1648-ban a Kanizsával szembeni végvárak vicegenerálisa, Keglevich Péter²⁰⁹Sorai mintegy ráfelelnek Barakonyi Ferenc mezei főkapitány 1664 nyarán (vagyis: háború idején!) papírra vetett kifakadására: „az takarodás kedvéért némelyek maguk házakhoz oszlottak, mások az mezei had közül kiállottak”.210

Bár a város számos környékbeli pusztát használt - a kisgyimótit 1718-ban örökvétellel a határához is csatolta211 -, az ezeken folytatott szántóföldi művelésről jószerivel semmi érdemlegeset nem tudunk, mint ahogy azt sem tudjuk, hogy a földesúr a pápai határ mekkora részét tartotta saját kezelésben, illetve hogy az elnéptelenedett környékbeli területekből mennyit vont az alá.212 Mindenesetre a Tapolca folyón működő malmok rendkívül nagy száma még akkor is jelentős volumenű gabonatermelésre utal, ha azok egy része nem őrléssel, hanem deszkavágással, illetve a szűrposztó döngölésével foglalkozott (vagyis: ún. kallómalom volt).213 Az 1546. évi dikális összeírásban négy, az 1557. éviben nyolc, az 1559. éviben kilenc malmot regisztráltak a tágabb értelemben vett pápai határban; a főesperes mellett volt itt malma az örvényesi pálosoknak, nemeseknek, legtöbbjük azonban minden jel szerint helybéli polgároké volt.²¹⁴Földesúri malmot 1609-ben említenek először; ez volt a már említett Tizes malom (8 gabonaőrlő, 1-1 szűrkalló, illetve deszkametsző kerékkel), amelynek kapacitása hatalmas lehetett. A veszélyes konkurencia azonban nem tette munkanélkülivé a többit; számos társának sorsa napjainkig követhető, s maga a városi tanács is érdemesnek tartotta, hogy saját malmot üzemeltessen mellette (1619-ből van róla adatunk).215 Nagyobb szerepe lehetett a szőlőművelésnek, jóllehet a város környéke, úgy tűnik, nem szolgált elegendő, erre alkalmas földdel.216 Nyilvánvalóan ez magyarázza, hogy a pápaiak messze földre elvándoroltak, hogy maguknak ún. extraneus szőlőbirtokot szerezzenek. 1542-ben 44, 1570-ben 11 pápai adott hegyvámot a somlóvásárhelyi apácáknak az azóta is kiváló boráról híres Somló hegyen.217 „Terjeszkedtek” azonban az itteni lakosok a szomszédos Zala és Győr megye különböző szőlőhegyein is.218 A győri káptalan bevallási jegyzőkönyveiben például az alábbi helyeken bukkanunk jelenlétük nyomaira a 16. század első felében (zárójelben a bevallás éve): Felpéc (1535, 1539, 1540, 1541, 1550, 1555), Kajár (1540, 1549), Kis- és Nagybaráti (1548, ill. 1550, 1553, 1559), Kisécs (1541), Kispéc (1550), Ménfő (1539), Nyul (1549) stb.219 A nagy távolság miatt ezek művelését nem maguk a tulajdonosok, hanem alkalmi vagy állandó bérmunkások végezték.²²⁰

Voltak persze szőlőskertek Pápán a külvárosi utcákba ékelődve is (pl. a Marok utcában említenek ilyet 1628-ban), de itt inkább veteményes-, gyümölcsös- és füveskertekkel (legeltető- és kaszálóhelyekkel), valamint elsősorban majorokkal számolhatunk.221

Mint az előző fejezetből tudjuk, Pápa már a középkorban is azon mezővárosok közé tartozott, amelyek királyi privilégiumuk folytán harmincadmentességet élveztek az ország egész területén, s akiket más helyi lakosok rendezetlen adósságáért feltartóztatni és megkárosítani - legalábbis elvben - nem lehetett.222 E kiváltságukban I. Rudolf (1577), II. Mátyás (1609) és II. Ferdinánd királyaink is megtartották és megerősítették őket.223 Hasonlóképp cselekedett az 1647. évi országgyűlés is (145. tc.). Mindez arra utal, hogy a pápai kereskedők - pontosabban: a kereskedéssel (is) foglalkozó pápaiak - nemcsak a környékünkön termelt árucikkek összegyűjtésével és továbbításával kapcsolódtak bele az országos áruforgalomba - miként a hozzájuk hasonló jogállású oppidumok jó része -, hanem érdekeltek voltak a más régiókban előállított árukkal folytatott távolsági kereskedelemben is.

A pozsonyi harmincadcsoport 1542. évi vámnaplóinak tanúsága szerint így volt ez a török kor kezdetén is, hiszen az ebben előforduló több száz magyarországi és külföldi helység közül Pápa a meglehetősen előkelő 21. helyet foglalta el a behozatalt lebonyolítók között. (A 14 benne szereplő pápai közül mindössze egy Egyed nevű szatócs vett részt a kivitelben is.) Bár a maga mindösszesen 1035 forintos vámértékével messze-messze elmaradt a „rangsort” vezető Pozsony (28646 Ft), Székesfehérvár (19315 Ft), Pest (14959 Ft) stb. városoktól, a „maga fajtájabeli”mezővárosok közül csupán a Heves megyei Gyöngyös (4247 Ft) és a közeli Győr (1692 Ft) előzte meg. Ugyanakkor viszont a kivitelben, amelyben lényegesen nagyobb összeg forgott, a pápaiak szinte semminő szerepet nem játszottak ekkortájt.224 Vagyis: a pápai árusok - akik közt az említett Egyeden kívül még két szatócsot (kádast) találunk (rajtuk kívül egy posztóst, három kézművest, egy deákot és hat olyan személyt, akinek neve semmit sem árul el foglalkozásáról)²²⁵ - minden bizonnyal a nagy bevásárlóközpont, Bécs közelségét kihasználva226, elsősorban az ott beszerezhető iparcikkek szétterítésével kapcsolódtak bele a magyar külkereskedelmi forgalomba. A nagyságrendekből ítélve (tizennégyből mindössze hármuké haladta meg a 100 forintos értékhatárt, nem jelentős mértékben) inkább saját városuk - mint láthatjuk majd - rendkívül fejlett kézműiparát látták el -alapanyaggal (62 %-ban posztóval), nürnbergi és szatócsáruval (11,2 %-ban),227 semmint tágabb környezetüket.²²⁸ A pápaiak 1542-ben elsősorban Sopronon, elvétve Járfalun (Jahrndorfon) keresztül jártak Bécsbe, de más években megfordultak a zurányi (Zurndorf) harmincadnál is.²²⁹

A Pápa-Sopron kapcsolat nem korlátozódott arra, hogy a pápaiak Sopronon keresztül közelítették meg Bécset. Amikor Nádasdy Tamás 1561-ben utasította Török Ferencet, hogy a soproniaktól ne szedjen vámot, a főkapitány-földesúr az alábbiakat válaszolta: „miután én emlékszem és Pápát bírom, ezuta ez vámszedést ugyanezen szabadsággal bírtam, mégkenig [=mégpedig] atyám kezéhez is evvel ez szabadsággal jütt azoktul, azkik ennek előtte Pápát bírták. Erről kenig [=pedig] soha sem én sem, kenig az régi tiszttartók sem emlékeznek, hogy az soproniak ennél többé az vám felől törekedtenek volna, valamint jutott mastan eszekben, hanem mindenkor ük az vámat megfizették. Ha üfelsége háztul [=végvártól] egyik jövedelmemet egy esztenden, másikon meg az másikat elszakasztja, így nem sok marad nálonk benne, soha nem tudom, mivel kellessék osztán itt az végházban élnönk, csakhogy üfelsége adjon egyéb segétséget, kivel ez házat tartani kell, ezt igen könnyű elengednünk.”230 A soproniak ugyancsak gyakori vendégek lehettek Pápán, ha a főkapitány ilyen élénken reagált vámmentesítésük hírére vagy veszélyére. Ugyanez vonatkozik a Sopronhoz közeli határváros, Kőszeg kereskedőire is, hisz ezek Graz Salzburg, Bécs és Pozsony mellett Pápát keresték fel a leggyakrabban.231

A „bécsi kapcsolat” a 17. században is élt: 1622-ben a földesúr amiatt kezdeményezett úriszéki eljárást a pápai mészárosok ellen, mert azok - úgymond -meggazdagulván - elhagyták a vágást, s közülük egyesek a „vágni való marhát itt egybengyűjtvén, Bécsben hajtották, kivel ez helnek felette való éhséget és kárt cselekettek”.232 Nyilvánvalóan a császárvárossal folytatott kereskedelemben való közös érdekeltség folytán alakultak ki azok a szoros gazdasági és rokoni kapcsolatok is, amelyek Pápa és Győr - ennek lakói egy 1651. évi nádori felterjesztés szerint (de számtalan más forrás szerint is) főleg marhakereskedésből éltek233 - között szövődtek. Úgy volt ez már a Mohács körüli években,234 s így maradt a következő században is. A győri végrendelkezők a 17. század első felében leggyakrabban pápai - és pozsonyi - rokonságot (126 esetből 8-8) emlegetnek; igaz viszont, hogy a kereskedelmi ügyletekre (adósság, kintlevőség, hitelezés, közös vállalkozás) vonatkozó pápai utalások száma kifejezetten alacsonynak tűnik.235 1589-ben arról értesülünk, hogy egy pápai borbély - talán áttelepülését előkészítendő - egy győri házat vásárolt magának.236 Mint alább látni fogjuk, meglehetősen szoros kapcsolat feltételezhető a pápai és a győri céhek között is, s amikor 1563-ban nézeteltérés támadt a városbíró és egy győri polgár között, a fogott bíróságba - Komáromé és Pozsonyé mellett - Pápa képviselőit is meghívták.237 Jó kapcsolatok feltételezhetők Pápa és Pozsony között is. 1536-ban arról értesülünk, hogy egy Ortwein Péter nevű, Pozsonyból városunkba települt pozsonyi polgár a pápai tanács engedélyével lefoglaltatta bizonyos pozsonyiak 150 forintját.238

Visszatérve a kereskedelemtörténeti adalékokra: jó hasznot hozhatott - és emiatt sok vita tárgya volt - az Erdélyből hosszú-hosszú úton ide érkezett sóval való kereskedés. Jobban mondva: üzérkedés, hiszen 1675-ben azt nehezményezték a pápaiak, hogy egyes kereskedők a szállítók elébe mennek, s mielőtt beérnének a városba, összevásárolják tőlük a sót, és ezzel felverik az árakat. Máskor pedig azt panaszolta a lakosság, hogy a földesúr néhány kereskedőnek - nyilván nem ingyen - monopóliumot adott a sóárusításra.239 Városunk jelentős árucsereközpont lehetett a Kis-alföld és a Bakony nyugati nyúlványainak találkozásánál, ha évente több sokadalomra (több napos országos vásárra) volt szükség az árucsere lebonyolítására.²⁴⁰ Erre mutat egyébként az is, hogy - a győri filiáléjaként - 1592-ben immár kincstári harmincadhivatalt is felállítottak itt, amelyet a vár töröktől való visszafoglalása után, 1598-ban legott szükségesnek éreztek helyreállítani.241 Nyilvánvalóan azért, mert - miként 1655-ben is - erre vezetett a Győrt elkerülni kívánó marhahajtó út.242

A kereskedelemnél (is) jelentősebb szerepet játszott Pápa gazdasági életében a kézműipar. Ahogy egy, Esterházy István főkapitány-földesúrhoz intézett városi beadvány plasztikusan megfogalmazta: „jobbára a szegény város mester emberekből áll”243 (ami persze csupán a város polgári lakosságára értendő). Ennek legszembetűnőbb jele a pápai céhek rendkívül magas száma. Az alábbiakban először azt soroljuk fel, hogy melyik céh szabadalomlevele mikor keletkezett, kitől vették át vagy melyik földesúrtól kapták, illetve (zárójelben) azt, hogy milyen megerősítéseiről tudunk:

Az asztalosok: 1607-ben a győri testvércéhtől (Esterházy Ferenc 1678).²⁴⁴

A bognárok és ácsok: 1660-ban a kismartoni testvércéhtől (Esterházy Pál, 1660; Esterházy Ferenc, 1661).245

A borbélyok : előbbi (elveszett) céhlevelük helyébe 1609-ben Török Istvántól.246

A csapók: mivel céhlevelük úgymond a „háborúság idején, a sok zűrzavar időben elveszett volt”, 1608-ban Török Istvántól kértek új szabályzatot, majd azt saját rendtartásukkal kiegészítve a múlt és ez évi pápai főbíró előtt a városi nótáriussal leíratták és megpecsételtették. (Ezt a céhlevelet vették át 1637-ben a győr-újszigeti csapók).²⁴⁷

A csizmadiák : 1621-ben a győri céhtől.248

A fazekasok: 1650-ben Esterházy Lászlótól.²⁴⁹

A gombkötők : 1626-ban Esterházy Miklóstól.250

Török Ferenc és János 1552-ben megerősítve kiadja azokat a „néminemű versezeteket és rendelkezéseket”, amelyeket a helyi mészárosok elébük terjesztettek, s amelyekkel már a korábbi földesurak alatt is éltek (Török István 1612).251

Ugyancsak Török Ferenctől származott a vízimolnárok ismeretlen időben (1570 előtt) kelt, eredeti privilégiuma, amelynek tartalmáról Török István 1608-ban kibocsátott terjedelmes szabadalomleveléből téjékozódhatunk (Esterházy Pál, 1660).252

Az ötvösök: 1614-ben a győri ötvös céhtől (Esterházy Miklós, 1628).253

A pajzs- vagy kopjagyártók, nyereggyártók, csiszárok, szíjgyártók, kovácsok és lakatgyártók egyesült céhe: (Török István (Esterházy Miklós, 1628; Esterházy Ferenc, 1675).254

A szabók privilégiuma középkori eredetű, majd 1538-ban Török Bálint engedélyével a székesfehérváriak levelét vették át. Ez utóbbit erősítette meg Török Ferenc és János 1552-ben és Török István 1608-ban. Nem utal ezekre az előményekre Esterházy Miklós nádor 1628. évi és Esterházy Pál 1660. évi szabadalma. Ez utóbbi -vásári- és szűrszabók céhéről beszél; meglehet, hogy két céhről van szó.255

Török Ferenctől ismeretlen időpontban kapott rendszabályaira hivatkozik a szűcsök Török István által 1608-ban kibocsátott céhlevele is (Esterházy Miklós 1628; Esterházy Ferenc, 1662).256

A takácsok : 1660-ban Esterházy Páltól; 1662-ben azt testvére, Ferenc is jóváhagyta.257

A vargák : (Török István hozzájárulásával) 1609-ben a győriektől (Esterházy Miklós, 1628; Esterházy Pál, 1660; Esterházy Ferenc, 1662, 1680).258

Tizenöt (vagy tizenhat) céhet ekkortájt rendkívül kevés, Pápához hasonló státuszú mezővárosban találunk,259 a nála nagyobb, jelentősebb és sok tekintetben példaképnek számító Győr céheinek száma is e körül mozgott.260 Ráadásul a pápai céhek meglehetősen népesnek tűnnek. Az illető testületek közül a molnárok céhlevele 1572-ben 17, a borbélyoké 1608-ban 8 mestert - ezek „öreg mesterek, akik próbájokat és mesterasztalikat megadták” -, a csapóké ugyanez évben 10 mestert nevez meg, hangsúlyozva, hogy többen vannak. 1637-ből már 13 csapómester nevét ismerjük (ez sem a teljes szám).²⁶¹ 1660-ban feltűnően sok olyan pápait találunk a sokat emlegetett összeírásban, akik iparűzőre utaló hármas nevet - származási vagy ragadványnév - foglalkozásnév - keresztnév (pl. Győri Szabó János, Német Szíjártó János, Berhidai Csapó János, Vásárhelyi Molnár István stb.) - viseltek. Ennek alapján - a foglalkozás- és keresztnévvel (Szabó János, Szücs Mihály stb.) szereplőket figyelmen kívül hagyva is - legalább 28 szabóval és 23 szűccsel számolhatunk.262 A céhekbe egyébként katonákat is felvettek;263 nyilván ez - meg a kézműipar területén mutatkozó túlkínálat - magyarázza, hogy a katonák között szembeszökően sok iparosnevű személy bukkan fel.²⁶⁴

Nyilvánvalóan elsősorban a katonaság által támasztott kereslet magyarázza a céhek ilyen nagymérvű elszaporodását, ami kisebb-nagyobb mértékben a többi dunántúli végvárban is megfigyelhető.265 Miként az is, hogy az alapellátást szolgáló iparágakon túl - természetesen a helyi sajátosságoktól (Pápa esetében a jó malomhelyektől) befolyásolva - a kínálat főként a hadinép szükségleteihez igazodott. A jobbára itt székelő Törökök udvarának szükségletei nyilván ugyancsak fellendítőleg hathattak a helyi kézműiparra, ami Csáky és az Esterházyak korára - akik rendszerint nem itt laktak - kevésbé áll.266 Ha a pápai céhes ipar ennek ellenére a 17. században mégis virágzott, sőt továbbfejlődött, úgy a földesúri udvar arra viszonylag kevés befolyással lehetett. Az itteni kézművesek a helyi kereslet mellett nyilvánvalóan számítottak a környékbeli kisebb mezővárosok és falvak felvevőpiacára is.267

Bár kézenfekvő, hogy a fentebb felsorolt mesterségek milyen élelmiszerekkel, eszközökkel és szolgáltatásokkal álltak a társadalom rendelkezésére, az alábbiakban felsoroljuk néhány terméküket, illetve szolgáltatásukat.268 A felvételre jelentkezett idegen ötvösnek egy pár („bokor”) ezüstkupa, egy-egy pecsétnyomó és - hat- vagy nyolcszögletű kővel ékesített - aranygyűrű elkészítésével kellett bizonyítani rátermettségét leendő társai előtt. Az ötvösök vállalták a hozzájuk bevitt ezüsttárgyak felbecsülését is. A 17. századi borbélymestereket nem annyira a férfiúi szőrzet karbantartásával, mint inkább sebkezeléssel foglalkoztatták; ennek megfelelően elsősorban különböző flastromok és kenőcsök tanúsították szakavatottságukat. (A végvárak táján minden nap szükség volt rájuk.) A messze földön híres pápai csapómesterek fonók, mellékfonók és tépők segítségével állították elő a szűrposztót. A pajzskészítőknek és a nyereg-gyártóknak az alábbi előírásoknak kellett megfelelniük: „oly pajzsokat tartozzék csinálni, amelyek bőrrel igen jól megburíttattak, megenyveztettek és szintén ötször szépen [festékkel] megkenyetettek legyenek”, illetve: „minden nyeregre két-két (avagy kettős) bőrt burítani; egyikkel enyveztessék meg a fa és a másikkal buríttassék meg fölülről a nyereg”. A kovács próbatétele egy új szekér megvasalásával, egy új széles kapa vagy egy nagyobb („öreg”) fejsze elkészítésével ment végbe. A pápai kovácsnak anélkül is illett megfelelő nagyságú patkót készítenie, hogy előtte méretet vett volna. A kovácsok feladatai közé tartozott az orvossággal vagy érvágással történő lóorvoslás is, de hozzájuk vitték a „rokkant”, de még megjavítható cséphadarókat, fejszéket és más fémeszközöket is. A mészárszékekben - amelyből a szabályok szerint egy mesternek csak egy lehetett - ökör-, tehén- és disznóhús mellett rendszeresen mértek halat (vizát, tokot, pontyot) is. A szűcsök foga - természetesen az alapvető fontosságú báránybőr mellett - elsősorban róka- és nyúlbőrökre fájt, amit másnak, mint nekik nem is volt szabad eladni.269

A városon kívül, a Tapolca folyón dolgozó vízimolnárok²⁷⁰ világa nemcsak térben, hanem szokásaiban és szabályaiban is erősen eltért a többi kézművesétől. A vízmester felügyelete alatt „a víz rendiben”, „a molnárszeren” élő molnároknak, hogy őrölni tudjanak, rendszeresen karban kellett tartaniuk a gátakat, tisztítaniuk a folyómedret, s általában is nagyobb tekintettel kellett lenniük egymásra, mint a városban lakó szomszédoknak.271 A molnárokat, akik a faragásnak is mesterei²⁷² voltak - lényegében egyedül az összes kézműves közül - speciális várrobot terhelte, és az ő kötelességük volt az „épületre való fa” kiválasztása és kitermelése is. Atyamesterük, a vízmester - talán éppen e kötelezettségek fejében - sokkalta szélesebb bíráskodási joggal rendelkezett, mint a többi céh vezetői, ahhoz, hogy a -molnárszeren elkövetett vétkeket, kihágásokat és bűntetteket kinyomozza és megtorolja.

A molnárcéh szoros kötődése a várhoz, azaz a földesúrhoz abban is kifejezésre jutott, hogy a komolyabb bűnösöket egyenest az uradalmi tisztviselőkhöz kellett beszállítani megbüntetés végett. Ezzel szemben a többi céhet maguk a földesurak által kibocsátott céhlevelek is rendre-sorra a városi magisztrátus felügyelete alá utalták. Több céhnél a felvétel feltételei közé tartozott, hogy a belépni kívánónak előbb a városházán kellett jelentkeznie, ott magát a polgárok közé iratnia és ezzel a közterheket felvállalnia. A céhek vezetői általában a városbíró előtt tették le az esküt. Úgy tűnik, egyáltalán nem akartak szabadulni ettől a függéstől, sőt a városi tanácsnak kellett kimondania, ne hozzanak elébe minden „aprólék ügyet”, s meghatározni azt a küszöböt, amelytől fogva valamely ügy hozzá tartozik.

Bár előfordult, hogy a legényeknek és az inasoknak hajnali háromtól este nyolcig tartó munkaidőt írtak elő, s igyekeztek beosztani az ünnepnapok időrendjét is, nyilvánvaló, hogy - a katonákhoz hasonlóan - a kézművesek többsége is kétlaki volt, tehát mestersége mellett foglalkozott szántóföldi, kert- vagy szőlőműveléssel is. Erre utal a csapócéh szabályzatának azon passzusa, amely eltiltja, hogy céhlegénynek szőleje, kertje, tehene, baromfija lehessen. Ezzel szemben - bizonyos feltételekkel - vállalhattak munkát aratás idején, mint ahogy nyilván a gazda földjeinek megmunkálásában is részt kellett venniük.²⁷³

 

A vallási és művelődési viszonyok változása

Nagy múltú iskolái révén, amelyeknek kezdetei ide, a török korba nyúlnak vissza, és szoros összefüggésben állnak a pápai vallásváltoztatásokkal, városunk történetéből a fejezetcímben jelzett témakör tekinthető a legalaposabban kidolgozottnak. (Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne még bőven tisztázni vagy revideálni való.) Míg tehát a fentiekben gyakorta a legfontosabb kérdésekre is néhány, véletlenszerűen előkerült adat segítségével próbáltunk választ adni, addig innentől fogva nemzedékek által szélesre taposott úton haladhatunk, s mindabból, amit elődeink felhalmoztak, mindössze szerény, de kritikus kivonatot adhatunk.

A Veszprém megye papságát regisztráló 1542. évi jegyzék - ez évben ugyanis, a Buda elvesztése nyomán támadt pánik hatására, az egyházi javadalmasokat is rákényszerítették az állami terhekhez való hozzájárulásra - sajnos elveszett, s így elesünk attól a lehetőségtől, hogy megállapíthassuk: a reformáció jelentkezésének viharos esztendeiben hányan szolgáltak a pápai templomokban.²⁷⁴ A malomösszeírások összevetéséből az derül ki, hogy a Szent István protomártírnak dedikált templom plébánosa és a pápai főesperes tisztét ugyanazon személy töltötte be,²⁷⁵s név szerint ismerünk egy itteni káplánt is, akiről kisvártatva bőven lesz szó. Egy ekkora városban rajtuk kívül még számos oltármesterrel és egyéb prebendáriussal számolhatunk.²⁷⁶

Pontosabb képünk van az éppen felbomlóban levő, hagyományos katolikus egyházszervezet másik szektoráról: a szerzetesrendeket itt „reprezentáló” observáns (szalvatoriánus) ferencesekről. Pápai rendházuk a legnépesebbek és a legütőképesebbek közé tartozott az országban. 1535-ben nem kevesebb mint 21 fráter - 11 miséspap, 2 novicius és 8 segítőtestvér - próbált megfelelni a reformáció térhódítása és a katolikus hierarchia fokozatos leépülése következtében egyre növekvő feladatoknak.277 Mivel a rend rendszerint oda helyezte az utánpótlást biztosító főiskolát, ahol a legnagyobb volt a veszély,278 idehelyezése (1535), valamint külön igehirdetők iderendelése (1544, 1546, 1550) egyértelműen utal arra, hogy a katolikus pozíciók védelme egyre inkább az ő nyakukba szakadt. Az az aprócska, de beszédes mozzanat pedig, hogy 1542-ben kénytelenek voltak felvállalni a somlóvásárhelyi apácák lelki gondozását is,279 azt mutatja, hogy megfelelő számú világi pap hiányában a pápai rendház kezdett ún. missziós központtá alakulni. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy Pápa világi, illetve szerzetes papsága ekkortájt huzamosabb ideje a vallási meghasonlás állapotában élt; az előbbiek minden jel szerint a Német Birodalom felől érkező új tanok követőjéül szegődtek.

A kálvinizmus legfontosabb magyarországi központjaiban a helyi hagyomány egybehangzóan az 1530-as évekre - Pápán és Sárospatakon 1531-re, Debrecenben 1538-ra - teszi az akkor még persze nem helvét, hanem ágostai (lutheri) irányt követő hitújítás jelentkezését (recepcióját). Ezt - paradox módon - mindhárom helyen az iskola megreformálásához szokás kötni, annak szemléletváltásával igazolni. Míg azonban a debreceni és sárospataki hagyomány szembeszökően ingatag alapokon „nyugszik,280 addig a pápai, úgy tűnik, felettébb közel áll a valósághoz. Elsősorban persze nem azért, mert a pápai kollégium 1585-ben keletkezett (de csak 1724. évi, átdolgozott változatban ismeretes) első törvényeiben azt olvassuk, hogy a diákok „54 éven át minden írott törvény nélkül voltak”, s még kevésbé azért, mert két, „Scolae reformatae Papensis” feliratú kis harang ezt az évszámot viseli.281 Főként azért, mert az itteni káplán és iskolamester, Gizdavics Péter 1534-ben egyértelmű hitvallást tett a reformáció mellett. Egyik, Nádasdy Tamáshoz intézett levelében - amely éppen a főúrnak az újtestamentum-fordító Sylvester Jánossal való találkozását készítette elő (1534. május 3-án) - hivalkodóan veti oda tisztségei mellé, „de nem pápista”.282 Többi levele is az „evangéliumi igazság” terjesztése iránti heves, sőt türelmetlen elkötelezettségéről vall.283 Éppen nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy ő volt az a név nélkül említett pápai rektor, aki 1543 nagyszombatján váratlanul felbukkant Győrött, s prédikációban a szentek tisztelete, a papi tisztségek és méltóságok ellen uszított, s akit a káptalani számadáskönyv nemes egyszerűséggel -Luther Márton nak titulál.284

Mindebből nagyon úgy tűnik, hogy Pápa a legelsők közé tartozott a magyar városok közül, ahol a lutheri hitújítás a Nyugat-Dunántúlon - sőt esetleg az egész országban - megvetette a lábát.285 Az igencsak radikálisnak tűnő Gizdavics - aki aligha 1534-ben kezdett megismerkedni a wittenbergi tanokkal - nyilván csakis úgy maradhatott meg tisztségeiben, ha plébánosa is vele azonos elveket vallott. Ez a következtetés egybevág azzal a hagyománnyal, hogy Pápán és környékén egy bizonyos Bálint pap kezdte terjeszteni a reformációt - könnyen meglehet, ő volt Gizdavics plébánosa -, aki, miután úgymond Török Bálint oda átvitte magával, jelentős szerepet játszott Debrecen hitváltásának korai szakaszában.286

Bár meg kell jegyeznünk, hogy Török Bálint és felesége, Pemflinger Kata közel sem kötelezte el magát oly egyértelműen a hitújítás mellett, miként azt a szakirodalom gyakran állítja,287 az a tény, hogy Pápának 1528-tól fogva sorozatosan az új tanokhoz húzó földesurai voltak, eleve megpecsételte az itteni ferencesek sorsát. Az apjánál kevésbé toleráns Török Ferenc földesurasága és főkapitánysága idején az úr és a katonaság állandóan zaklatták, és mindent kieszeltek, hogy futamodásra kényszerítsék őket. 1556-ban, várerődítési munkálatok ürügyén, elhordták a kolostor tetejét, 1557-ben, éppen Szent Ferenc napján, Török 7ferences csuhába öltöztetett, de szamárfülekkel eléktelenített udvari bolondja zavarta meg a misét. Hiába intette és fenyegette az uralkodó a főkapitányt, hiába folyósított rendszeres pénzadományt a szorult helyzetben lévő franciskánusok számára, a szerzetesek 1560-ban hosszú időre végleg elhagyták Pápát, amelynek plébániatemploma és iskolája ekkor már évtizedek óta a lutheránusok kezén volt.288

Ettől fogva egészen az 1630-as évek elejéig, Csáky László zálogos földesuraságáig vallási ügyekben - úgy tűnik - példás egyetértésben élt egymással földesúr, katonaság és polgárság Pápa falai között, s így sem a papság, sem a helyi iskola nem szenvedett hiányt anyagiakban sem. (Természetesen itt is szokásban volt, hogy a végrendelkezők, szinte kötelességszerűen, hagytak valamit az egyházra, a lelkészre, az ispotályra, az iskolára és a diákokra.)289 Az itteni egyház életének részleteit egyes időszakokban a szó szoros értelmében mindennapos szinten ismerjük,290 s úgy tűnik, ide vonatkozó ismereteink bővítésére is van még lehetőség.291 E részletekbe még ízelítőül sem bonyolódhatunk bele, az irántuk érdeklődőket Thury Etele és Tóth Endre, valamint Payr Sándor immár klasszikusnak minősülő, e fejezet megírásánál bőven idézett műveihez utaljuk.

Miután a protestáns egyházszervezet kialakult, Pápa a dunántúli egyházkerülethez, a lutheránus és kálvinista irányzat szétválása (1591) után a dunántúli református egyházkerülethez, azon belül a pápai egyházmegyéhez tartozott, amely a 17. század folyamán hol harminc, hol ötven körüli anyaegyházból állott. Kezdettől fogva - miként a későbbiekben is - a pápai volt az egész egyházkerület legfontosabb gyülekezete, ami kitűnik abból (is), hogy igen gyakran az itteni első lelkész töltötte be nemcsak az egyházmegyei esperes, hanem a kerületi püspök (superintendens) tisztét is.292 Úgy volt ez a jelek szerint293 nemcsak az itteni egyház református, hanem - a 16. század nagyobbik részét felölelő - evangélikus és átmeneti korszakában is. Magát a dunántúli egyházkerületet a korai magyar reformáció egyik vezéralakja, Sztárai Mihály szervezte meg, miután hosszas tiszántúli bolyongás után, valószínűleg 1567-ben visszatért egykori sikerei színhelyére, a Dunántúlra. Igaz, a hódoltsági Duna-mellék helyett ezúttal a királyi fennhatóság alatti Nyugat-Dunántúlt választotta: Pápa lelkésze lett és maradt egészen 1574 elejéig, amikor is - sokadik nekikészülésre - Sopronba távozott. A legújabb kutatások szerint szuperintendensi minőségében is követte őt pápai lelkész-utóda, az úgyszintén már a fél országot bebarangolt Huszár Gál, akit itt ért a halál 1575 októberében. Nem sikerült ugyanez fiának, Huszár Dávidnak, aki, egyelőre rektorként, már apját megelőzően Pápára telepedett, s annak halála után örökölte az első lelkészi tisztet.294 Apjától örökölte azt a nyomdát is, amellyel a Hercegszöllősi kánonok és a Heidelbergi káté magyar fordítását (mindkettő 1577) kinyomtatta.295 Ezzel nagyobb hírnevet szerzett az őt befogadó városnak, mint lényegesen nagyobb hírű elődei, akik után itteni irodalmi alkotás nem is maradt.296 (1624-től 1632-ig ismét kattogott nyomdagép Pápa falai között; ez az ún. Bernhard-nyomda a Batthyány családé volt, bérlő működtette, és több mint egy tucatnyi nyomtatványt bocsátott ki ezen nyolc esztendő alatt).²⁹⁷

Miként vélhetőleg a katolikus időkben is, a pápai plébániatemplomban a reformáció kezdete óta két protestáns lelkész szolgált, akik a katonaság és a polgárság lelki szükségleteit egyaránt kielégítették, s akiknek a fizetéséhez mindkét oldalról hozzájárultak.298 Bár a 17. századtól immár csaknem hiánytalanul ismert pápai lelkészek és tanárok (rektorok) jelentős része megjárta valamelyik külhoni - főként németalföldi - univerzitást,299 a Huszár Dávid utániak között már nemigen találunk olyat, aki igazán markáns nyomot hagyott volna maga után a korabeli magyar művelődés történetében, s működésük figyelmet keltett volna a szűkebb régió határain túl is.300 Jellemző, hogy az egész korszak számunkra legérdekesebb pápai íróját, a Baselban is megfordult Kocsi Csergő Bálint rektort (1671-1674, 1677-1683, 1694-1695) a magyar protestáns lelkészek ellen 1674-ben indított eljárás tette íróvá. Mint ahogy jellemző az is, hogy művei kivétel nélkül kéziratban maradtak,301 s még szerencse, hogy nem jutottak a század eleji híres pápai lelkész (1612-1626), majd dunántúli püspök Kanizsai Pálfi János (1629-1641) verseskötetének sorsára, amelyről csupán említésből tudunk. (Igaz, ránk maradt sírverseinek tükrében ez a veszteség nem tűnik elviselhetetlennek).302 A pápai lelkészek és rektorok irodalmi működése - beleértve a legnevesebbeket: Kanizsai Pálfit és püspök-elődjét, a pápai születésű, egyébként felettébb termékeny Pathay Istvánt303 (lelkész: 1626-1628, püspök: 1612-1628) is - homlokterében morális és egyházszervezeti kérdések, illetve a katolikusokkal és - főként - a környékbeli evangélikusokkal folytatott hitviták álltak.304

Tudnivaló persze, hogy híveik nem az általunk többre becsült szépirodalmi, tudományos, történetírói próbálkozásokért tartották őket. Egyébként is úgy tűnik, hogy alkalmazóik messzemenően meg voltak elégedve működésükkel. Legalábbis nincs tudomásunk arról, hogy valamikor is komolyabban összekülönböztek volna velük. (Erre utal, hogy feltűnően sokáig megtűrték őket e szolgálati helyen.)305 Annál több a jele annak, hogy szükségben a végrendelkezésnél immár szinte adószerűen nekik legált összegeken túlmenően is készséggel siettek segítségükre.306 Mindehhez nagyban hozzájárulhatott, hogy a pápai lelkészek igen korán - Magyarországon elsőként - bevonták híveik képviselőit az egyházi ügyek irányításába és az egyházi bíráskodásba.307 A pápai presbitérium - Török István földesúr egyetértésével - három éves előkészület után 1618 elején alakult meg 6-6 katona, illetve polgári taggal, akik mellett a két presbiteren kívül még 4 személy (köztük a városbíró), valamint 2 egyházfi kapott közvetlen beleszólást az egyházkormányzatba. A presbitérium artikulusai - a Heidelbergben tanult Kanizsai Pálfi János munkája - részletesen szabályozták a keresztelés, a házasságkötés, a temetés rendjét, meghatározták az úrvacsora kiszolgáltatásának, a prédikációnak és -a templomban való könyörgésnek idejét, rendelkezett a presbitériumi tagok jogköréről és előjogairól.³⁰⁸ Mint alább kiderül, ez a testület - amely a következő évtizedekben sokhelyütt elterjedt az országban - hatékony harci eszköznek bizonyult az ellenreformációval szemben is.

Az egyszerű városi-plébániai triviális iskolából kifejlődött pápai protestáns iskola fokozatosan fejlődött előbb tekintélyes középiskolává, majd (talán csak időlegesen) főiskolaszerűséggé309 és egyben - mivel bentlakó hallgatói és azoknak „törvényei” voltak - kollégiummá310 a Szapolyai által 1510-ben még a katolikus plébániának adományozott teleknek a tóra néző hátsó részén.311 Azoknak a pápaiaknak, akik egyházi pályára készültek, az 1570-es években legalább Tolnáig kellett menniük, hogy teológiát tanulhassanak, az 1585. évi iskolatörvények - amelyek mind a debrecenieket (1584-1588 k.), mind a sárospatakiakat (1592) megelőzték - már a filozófiai és teológiai viták rendjéről intézkednek. Vagyis: a pápai iskola valamikor 1570 és 1585 között kiegészült főiskolává, vagy maga a szabályozás kívánta elősegíteni azzá válását.312 Bizonyos, hogy az erre vonatkozó pont nem későbbi betoldás, hiszen az 1630. évi pápai zsinat kánonai is rendelkeznek a teológia vagy logika tárgykörében rendezendő vitákról, amelyek nélkül nem múlhat el egyetlen hét sem.313

A mindvégig egy tanáros pápai iskola belső beosztását analógiák alapján így rekonstruálhatjuk:

I-III. évfolyam: alsófok (betűvetés és olvasás, a latin nyelv tanulása)314

IV-VI. évfolyam: középfok (fogalmazástanítás, retorika, esetleg logika, poetika)

VII-X. évfolyam: felsőfok (logika, gyakorlati filozófia, fizika-metafizika, teológia).

Az alsóbb évfolyamok tanítására a rektorok a nagyobb diákok közül választottak maguk mellé segítőket. A rektorok legfeljebb néhány esztendeig maradtak; vagy valamelyik külhoni universitáson képezték tovább magukat - legtöbbször éppen a helyi katonaság és polgárság támogatásával -, vagy (esetleg éppen a pápai) lelkészi állásba távoztak. A diákok kezdetben ún. sorkoszton voltak, vagyis: minden nap más háznál látták őket vendégül, mások inkább beszállították a kosztot a kollégiumba. Utóbb e formák átadták helyüket a pénz- vagy élelembeszolgáltatásnak.

A kollégium vonzás- és kisugárzási körzetének feltárásában még sok a teendő; ennek eredményei az iskola súlyára vonatkozó ismereteinket is módosíthatják majd. Első pillantásra is szembetűnő azonban egyfelől az iskolatörvényeket aláírt (subscribált) hallgatók alacsony száma, másfelől e számnak a történeti események logikájával ellentétes ingadozása.315 Végképp öszeegyeztethetetlennek tűnnek egymással az 1652. évi kiemelkedő csúcs (119 subscribált, szemben az előző és következő évtizedek 20 körül mozgó értékével), illetve Bottka Ferenc Pápán lakó zalai alispán ezen 1651. évi sorai: „noha annak előtte ez mi pápai scholánk tudós, okos emberekkel bővelkedett, ...most annyira elfogyatkozott, hogy csaknem teljességgel pusztán vagyon”.316 Ilyenformán akár megtévesztőek is lehetnek az olyasféle adatok, miszerint egyes felső-dunamelléki diákok Somorja helyett Pápán kötöttek ki,317 hisz meglehet, hogy ezidőben Pápa csupán egy volt a hatalmas debreceni kollégium partikulái közül.318

Szenci Szíjjártó Lukács nagymegyeri lelkész 1611-ben úgy tájékoztatta Szenci Molnár Albertet, hogy „Pápán nincs semmi viszálykodás a religio dolgában, viget [erősödik] orthodoxia”,319 valóban nemigen kavarhatta fel a város lelki egységét. S ez volt a helyzet még további negyedszázadon keresztül; még akkor is, amikor a nagyurak legnagyobb része áttért a katolikus vallásra - ha tetszik: visszatért ősei hitéhez -, és kivált a Dunántúlon már mutatóba is alig akadt protestáns arisztokrata. Ráadásul Esterházy Miklós nádor személyében az ellenreformáció legelkötelezettebb híve lett Pápa földesura.³²⁰ A viharfelhők mégis Csáky László zálogos földesuraságával az 1630-as években kezdtek gyülekezni a református egyház itteni egyeduralma felett.321

Bár Kanizsai Pálfi még 1631-ben is úgy találta, hogy a pápai eklézsia -pázsitként virágzik, de már jelezte Belényesre (Bihar megye) távozott elődjének, Pathaynak, hogy Csáky egy jezsuitát tart maga mellett a várban, de eddig még senkit sem sikerült áttéríteni.322 Nyilván álmában sem gondolta volna, hogy két esztendő múlva - miután Batthyány Ádám kiűzette birtokairól a protestáns lelkészeket, köztük Németújvárról Kanizsai Pálfit - félvén a várható kellemetlenségektől, maguk a pápai reformátusok tanácsolják majd el az időleges Pápára költözéstől.323 Csáky fő törekvése az volt, hogy a pálosokat behozza Pápára, amit 1638-ban sikerre is vitt: június 21-én három pálos költözött be a főkapitány-földesúr által e célból 1000 aranyért vásárolt emeletes házba. Még ez év novemberében elkészült a rendház melletti szerény kápolna, s benne hamarosan megtörtént az első keresztelés és esketés. Mivel a következő évben már tizenhárom csecsemőt kereszteltek, s a keresztelések, esketések és temetések száma324 évről évre növekedett, a katolikusok száma - legalábbis a szűkebb környéken - jóval magasabb lehetett a Csáky által feltételezettnél.325

Mint látható, a pálosok töltötték be a katolikus szempontból nézve üresedésben levő plébános feladatkörét a jelek szerint azután is, hogy 1649-től fogva ismét volt katolikus plébánosa a városnak. (Nem egészen világos, hogy ez itt lakott-e vagy csak a címet viselte.) A pálosok iskolát is nyitottak, amely az előkészítő osztályok mellett rendelkezhetett néhány gimnáziumi osztállyal is. Tanulóit 1647-től említik,³²⁶ 1660-ban már nem kevesebben, mint százan voltak.327Az itteni „fehér barátoknak” volt miből áldozni erre: számos pusztájuk volt - igaz, többnyire a hódoltságban.328

Egy 1660. március 17-én készült összeírás szerint a Pápa belterületén élő háztartásfők közt lényegében minden társadalmi rétegben a katolikusok voltak erős többségben (az arány hozzávetőleg 65:35)329 Ez megkérdőjelezi azt az eddig uralkodó vélekedést, miszerint a katolicizmus itteni előretörését Esterházy Pál majd Ferenc földesúr-főkapitányok kitartó és kirívóan erőszakos ellenreformációs lépései erdményezték 1660-at követően.330 Az offenzíva ugyanis 1659-ben kezdődött a plébániatemplom körüli temető kisajátítására tett földesúri kísérlettel, amely legott meg is bukott a katonaság - mellesleg Esterházy János győri vicegenerális által is támogatott - ellenállásán. A következő év elején Esterházy német katonaságot, valamint hozzá hű hajdúkat vezényelt át Devecserből, s hozzáfogott az erőszakos térítéshez, amelynek eszközei között ott találjuk a katonai terrort, a bebörtönzést, a református egyházi élet akadályozását, a fenyegetést és a lelki nyomást. Ez követően - a katolicizmus súlyának megnövekedésére hivatkozva - elvette a reformátusoktól a plébániatemplomot, a körötte fekvő temetőt, az ispotályt, a prédikátorok megélhetését biztosító jövedelemforrásokat (pl. malmokat). (Ki akarták űzni őket a kollégiumból is,331 ez a kísérlet azonban - miként a paplakok megszerzésére indított támadások is332 - meghiúsultak a diákság, a református lakosság elszánt ellenállásán, amely némi támogatást kapott a nemesi vármegyétől.) 1660-ban került sor a ferencesek - ezúttal a mariánusok - visszatelepítésére is; kezdetben egy-két szerzetes lakott itt, magánházaknál. Később - a mai helyén, lényegében a mai formájában - gyorsan felépült barokk stílusú templomuk és kolostoruk.333

Visszatérve e gondolatmenetünk kiindulópontjához: bármily visszataszítóan brutális volt is Esterházy Pál 1659/1660. évi ellenreformációs akciója - amely sajnos közel sem állt egyedül a korabeli királyi Magyarországon334 -, mégsem hihetjük, hogy egyetlen esztendő (1659 eleje-1660 márciusa) leforgása alatt áttérésre bírhatta Pápa lakosságának közel 2/3-át. Köztük számos nemest, akiket a földesúr legfeljebb csak zaklathatott, de nem kényszeríthetett.335 Nem hihetjük még akkor sem, ha egyelőre - nem szívesen - elhisszük, hogy az áttérni vonakodók százszámra menekültek el a városból.336 Benyomásunk szerint az 1638 és 1660 közti évek az eddiginél behatóbb vizsgálatot igényelnek abból a szempontból: vajon nem haladt-e a lakosság rekatolizációja előbbre, mint azt eleddig gondoltuk.337

Szükségesnek vélünk egy ilyen vizsgálatot márcsak azért is, mert a pápai reformátusok állhatatosnak, az egyházi vezetés pedig szilárdnak, de rugalmasnak, keménynek, de higgadtnak bizonyult e nehéz években. Miközben megragadott minden jogi lehetőséget (például beterjesztette panaszait az 1662. évi pozsonyi országgyűlésre), időről időre a körülményekhez igazította saját rendszabályait, változtatott a presbitérium összetételén. Miután megnőtt a városba költözött tekintélyes nemesek száma és a „vitézlő rend” társadalmi súlya, már 1650-ben megváltoztatták az „előljárók” testületének (a presbitériumnak) összetételét: megnövekedett mind a polgári, mind a katona-tagok száma (5 lovas és 4 gyalogos), s bekerült 3 nemes is. A legválságosabb pillanatokban, 1660. november 8-án felállított új presbitérium 3 nemes, 2 lovas- és 3 gyalogos katona mellett 3-3 alsó- és felsőmajorokbeli polgárból állott, talán annak jeleként, hogy a református polgárság bázisa a „belvárosból” a „külvárosokba” helyeződött át.338

Az állhatatosság és rugalmasság egységének tudható be, hogy a pápai reformátusok ki tudták védeni az őket fenyegető újabb veszélyeket is, 1671-ben Esterházy Ferenc azon újabb kísérletét, hogy az egyik parókiából kibecsültesse őket - ez lett volna a győri jezsuiták pápai bázisa.339 Ugyanezen évben azt a vádat, hogy a pápai protestánsok részt vettek a felső-magyarországi Habsburg-ellenes szervezkedésben.340 Nem bomlott fel az egyházközség akkor sem, amikor első lelkészét, Séllyei M István püspököt (1669-1692) és rektorát, Kocsi Csergő Bálintot 1674-ben a pozsonyi judicium delegatum - mivel nem voltak hajlandók hitüket megtagadni - összeesküvés vádjával elítélte, és csak három esztendő múlva szabadultak Nápolyban a spanyol gályákról. (Hazatérőben készült Séllyeiről az a rangos festmény, amelyet a zürichi Városi Könyvtárban őriznek.)341

Sőt, ha ilyen körülmények között lehet gyarapodásról beszélni, mindeközben ismét gyarapodni kezdett az egyházközség. Szemben a korábbi felfogással - amely már 1649-ben az egyik parókia elfoglalásával vádolja a földesurat - mind a városi, mind a földesúri tulajdonban lévő paplak a reformátusoké maradt az 1660-at követő évtizedekben is. Ezek az iskolával egy tömbben helyezkedtek el a mai katolikus plébánia környékén.342 Ennek a hatalmas teleknek az udvarán elegendő hely maradt ahhoz is, hogy a templomuktól megfosztván - a plébániatemplomhoz való jogaik fenntartása mellett - oratóriumot emelhessenek maguknak.343 1680-ban a kollégium bővítésére is futotta erejükből, amelyet persze továbbra is tápláltak a hívek adományai. Az 1681. évi országgyűlés - Tihany, Vázsony, Komárom, Veszprém és Győr társaságában - Pápán is engedélyezte ágostai vagy helvét templom működését (1681: 26. tc.).

Ezek az erőfeszítések azonban már nem változtathattak a kialakult helyzeten: a város gyakorlatilag vagy félezer esztendős vallási egysége visszavonhatatlanul megszűnt. Más kérdés, hogy hosszabb távon nézve ez a változás egyáltalán nem ártott a városnak: ha mással nem is, azzal, hogy sokszínű iskolavárossá tette azt, kifejezetten használt fejlődésének.

 

Epilógus

Ahhoz képest, hogy Pápa lényegében a török magyarországi berendezkedésének pillanatától fogva ennek kiűzéséig védelmi funkciókat látott el a Kisalföld és a Bakony találkozásánál, szerencsésnek mondhatta magát. Mindössze két ízben - egyszer néhány esztendeig (1594-1597), másszor mindössze néhány hétig (1683) - volt török kézen. Mivel azonban mindkét alkalommal harc nélkül cserélt gazdát - miként így került Bethlen, majd vissza II. Ferdinánd kezére (1621) is -, rendszeres ostromot csupán a töröktől való 1597. évi visszafoglalásakor és az 1600. évi zsoldoslázadáskor kellett elszenvednie. A 17. században évtizedek múltak el anélkül, hogy őrsége jelentősebb hadi események részese lett volna, így városképét leginkább a korabeli városokat gyakorta meglátogató tűzvész -alakíthatta. Különösen az 1626. évi, amelynek gyakorlatilag az egész város áldozatául esett, templomostól.

Mindezzel együtt úgy tűnik, hogy a város nem tudta kibontakoztatni azokat a lehetőségeket, amelyek Mohács előtti fejlődésében rejlettek, s amelyek most - Kubinyi András összefoglalójának tükrében - messze távlatosabbnak mutatkoznak, mint azt eddig gondolni mertük volna. Pápa minden jel szerint azon magyar mezővárosok közé tartozott, amelyeknek megvoltak a helyzeti, gazdasági és társadalmi energiái ahhoz, hogy megtegyék a mezővárosokat az igazi városoktól elválasztó lépést. Termelésből és kereskedelemből élő lakossága 1541 után rohamosan - mintegy a Mohács előtt feltételezhetőnek 1/3-ára - csökkent, ilyenformán régió-szervező szerepe csökkent, s nem tudta igazán kihasználni a kedvező fekvéséből és Bécs viszonylagos közelségéből fakadó előnyöket; csupán kézműiparának fejlődése mondható többé-kevésbé töretlennek.

Nemrégiben kiderült, hogy nem helytálló az a felfogás, miszerint önmagában a török hódítás és a vele járó gyakori, sőt helyi szinten állandó háborúskodás legott véget vetett volna a magyar gazdaság és társadalom fejlődési lehetőségeinek, más értelmezés szerint: elmélyítette azok már Mohács előtt is permanens válságát. Az újabb kutatások szerint az ezzel egyidőben kibontakozott európai agrárkonjunktúra - amely felértékelte a Magyarországot magában foglaló térség gazdasági teljesítményét - sokáig ellensúlyozni tudta a háborús pusztításokat. A magyar társadalom ritkán volt olyan nyitott és vállalkozó szellemű, mint a 16. század első háromnegyedében. Csupán a fatális levéltárianyag-pusztulásnak és a kutatás hiányosságának tudható be, hogy Pápa múltjából még nem lépett elénk a feltörekvő magyar polgári rétegnek egyik-másik képviselője. (Ilyet sejtünk az 1539-ben malomtulajdonossá vált - s ezzel az egyik malomnak nevet adó - Marok Bálintban, aki egyszerre töltötte be a városbíró és várkapitány tisztét.344 Jó lenne többet tudni a Nádasdyval levelező, öntudatos pápai rektorról, Gizdavics Péterről - s általában az 1530-as és 1540-es évekről is.)

Aztán a sorozatos csapások - amelyeknek sorában kiemelt hely illeti meg az ún. „tizenötéves háború” (1591-1606) pusztításait - megtörték a felfelé törő lendületet. A visszaesés a 17. századra olyannyira általánossá és szembetűnővé vált, hogy miatta Zrínyi Miklós egyenest „a magyar romlásának századává”minősítette azt.345 A visszaesés, néhol a teljes pusztulás oka persze helyenként változó volt; csupán az eredmény azonos vagy legalábbis hasonló. Pápán aligha a várossal egészen 1626-ig szoros lelki egységben élő földesúr gátolta - gátolhatta - az egyre színesebbé váló pápai közösség továbbfejlődését, amiből egyébként neki is haszna származhatott. Mint jeleztük, a török jelenléte is inkább csak áttételesen, az egész ország esélyeinek rontásával befolyásolta. Az állandó őrség ide telepítése - miközben keresletet is támasztott - csupán annyiban lehetett kedvezőtlen, hogy szűkítette a - palánk kisebbre szabásával már amúgy is leszűkült - védett lakóterületet. Nyilván sok polgárt kényszerített odébbállásra, hogy a katonaság beilleszkedése - kivált amíg a 16. században idegen katonaság is állomásozott itt - nem ment az egyik pillanatról a másikra; a 17. századra jellemző harmónia pedig nyilván hosszabb - kölcsönös sérelmekkel szegélyezett - folyamat eredményeként alakult ki. Egyik legfontosabb teendő tehát megvizsgálni: helytálló-e visszaesési teóriánk, s ha igen, mik voltak okai.

1686-ban az ún. „török kor” minden változás és jel nélkül múlt el Pápa fölül, hiszen nem kellett visszafoglalni, s környékét a visszafoglaló háború hullámverései sem érintették. A hadszíntéren történtekről legfeljebb az onnan hazatért katonáktól értesülhetett az itteni civil lakosság. Az ország középső részének felszabadulása - a nyilvánvaló kezdeti öröm után - szorongást hozott: mi lesz a helyőrség sorsa, miután immár Pápát nincs kitől védeni, s miután falai lebontásának terve 1699-ben, majd 1702-ben is felmerült?346 Átmenthető-e valami az egykori kiváltságaiból, s ha - mint előrelátható volt - kiderül, hogy nem,347 a katonaság felbomlása nem rontja-e az egész közösség nagynehezen kivívott-megvédett pozícióit a földesúrral szemben? Hogy a 16. századnak oly jó esélyekkel indult Pápa a 18. században nem szürkül-e bele maga is a magyar mezővárosi átlagba?

A pápai várat ábrázoló rajzokat Drabant András készítette az eredeti metszetek felhasználásával.