Hudi József

Pápa város önkormányzatai a 18. században

(1730-1795)

A várostörténet mint önálló kutatási terület csak a 19. században jelent meg a magyar történetírásban. A 18. században kialakult tudományos igényű történetkutatás ugyanis – a történeti források rendszeres feltárásával, kritikai feldolgozásával és közzétételével – csak a 19. század elejére halmozott fel annyi ismeretet, hogy megkezdődhetett az összefoglaló nemzettörténetek mellett az egyháztörténetek, vármegyei és városi monográfiák, biográfiák összeállítása.¹ Az ekkoriban napvilágot látott várostörténetek többnyire nem egységes szempontok szerint készült feldolgozások. Olyan krónikák, melyekben a családtörténet keveredik a személyes megfigyelésekkel, a naplójegyzet a visszaemlékezésekkel.² Veszprém  megyében is hasonló a helyzet: a 18. század utolsó harmadától kezdve megjelent egyháztörténeti művek voltaképpen életrajzgyűjtemények. Az ezeket meghaladó, Beke Kristóf  által a 19. század közepén írt püspökségtörténet sosem jelent meg nyomtatásban.³ A világiak közül Cseresnyés Sándor  megyei főorvosnak – pápai lakosnak – a Somlóról  és vidékéről készült könyve alapjában véve a klasszikus honismereti munkák közé tartozik. A történeti, hadtörténeti és földrajzi leírás ötvöződik benne a helytörténeti események kronologikus bemutatásával. A hasznos időtöltésre összeállított művet irodalmi melléklet teszi olvasmányosabbá.⁴

Pápán a védekezőállásba kényszerített református egyház hosszú évtizedeken át összegyűjtött forrásanyagát először Tóth Ferenc  dolgozta fel a kor átlagos helytörténetírását meghaladó szinten.⁵ Gyurikovits György , a közismerten nagy könyvbarát és kéziratgyűjtő, özv. Esterházy Kazimirné  mezőlaki uradalmának mintaszerű gazdálkodását mutatta be a Tudományos Gyűjtemény hasábjain.⁶

Az egyik lábjegyzetből kiderül, hogy ekkorra már elkészítette Pápa mezőváros –topographiai Historiáját , amelynek toldalékául szánta a közölt értekezést. Topográfiai kézirata azonban sosem látott napvilágot.⁷ Megjelent viszont Pápa város nevének eredetéről és –régiségéről szóló értekezése, amely a város középkori történetéhez nyújt adalékokat.⁸ A reformkorban a helyi szerzőknek már nem kellett a fővárosi folyóiratokat megkeresniük, ha műveiket ki akarták nyomtatni. 1838-tól kezdve a pápai főiskolai nyomda a tankönyveken, nyomtatványokon kívül kis számban történeti műveket is előállított.⁹

Az osztrák abszolutizmus sötét éveinek elmúltával feléledt a történetkutatás is, melynek erdményeit a helyi lapok (Pápai Lapok, Pápai Hírlap, Pápa és Vidéke, a Dunántúli  Protestáns Lap ) népszerűsítették.¹⁰

A kiegyezést követő liberális korszak reprezentatív helytörténeti műfaja az egyháztörténeti, vármegyei és városi monográfia volt. A millenniumra a reformátusok és az evangélikusok is tervezték az egyháztörténeti összefoglalás megjelentetését – a nagy terv azonban csak késve s csak részben valósulhatott meg.¹¹

A megkésettség jellemezte a városmonográfiát is, melynek megírását az 1893-ban alakult Jókai  Kör vezetősége szorgalmazta. A városi tanács csupán a –millenniumi év emlékére tudta a kötetet megjelentetni. A tudományos szervezőmunkával, a monográfia szerkesztésével Kapossy Lucián  főiskolai tanárt bízták meg. Kapossy tiszteletre méltó munkát végzett, amikor – széles társadalmi összefogással – több, mint harminc pápai és Pápához kötődő értelmiségit bízott meg azzal, hogy a szakterületének megfelelő fejezetet írja meg. A várostörténeti fejezetet – egy-egy jelentősebb helyi eseményhez kötve – Kis Ernő , a város közigazgatástörténetét Schoor Ernő készítette el. A külső munkatársak közül a neves egyháztörténész Payr S ándor  az evangélikus, Thury Etele  a református egyház történetének áttekintésére vállalkozott. A gróf Esterházy Móric  anyagi támogatásával 1905-ben kiadott, a városmonográfiák átlagába tartozó kötet három részre tagolódva mutatta be a város természeti, történeti, valamint gazdasági-társadalmi és művelődési viszonyait. A történetírás számára nagy kár, hogy sem Kis Ernő, sem Schoor Ernő nem végzett rendszeres levéltári kutatást , mert az általuk még elérhető városi és uradalmi levéltári iratanyag ma már csak töredékesen van meg . A kötet – hiányosságai ellenére is – jelentős eseménye volt a város kulturális életének, különösen azáltal, hogy átfogó képet adott a századelő Pápájának szellemi és anyagi viszonyairól.¹²

Az első világháború előtti években a protestáns egyháztörténetek mellett színvonalas plébániatörténetet írt Kiss I stván  káplán.¹³

A Trianon  utáni korszakban a protestáns egyház reprezentatív kiadványai a pápai református főiskola 400 éves jubileumához (1931) kötődtek. A főiskola történetét Lampérth G éza  dolgozta fel, az emlékkönyvet Pongrácz József  állította össze. Horváth E lek , Tóth Endre  és mások elsősorban tudományosan népszerűsítő s idegenforgalmi célokat is szolgáló várostörténetet írtak.¹⁴ Payr S ándor  az evangélikus egyházkerület történetének megírására vállalkozott, de a tervezett munkának csak az első kötete jelent meg 1924-ben.¹⁵ A pápai zsidóság – részben a hiányosan fennmaradt levéltári iratok, részben a politikai antiszemitizmus okozta elzárkózás, befelé fordulás miatt – nem gondolt történetének feldolgozására.

A korszak helytörténeti irodalmából két településföldrajzi monográfia – Kovács Eszter  és különösképpen Bognár Imre munkája – emelkedett ki. E monográfiák először szakítottak egy rossz hagyománnyal, s a város történetét a tágabb régió történetébe ágyazva mutatták be.¹⁶

1945 után a gazdasági konszolidáció, majd a sztálinista típusú állami hatalmi rendszer kiépülése és ideológiai monopóliuma hosszú időre visszavetette a várostörténeti kutatásokat. A helytörténetkutatás csak 1956 után kezdett ismét magára találni.

Az elmúlt évtizedekben megjelent tanulmányok többsége a vár és város hadtörténetével , település- és építészettörténetével , műemlékeivel , kultúrtörténetével foglalkozott.¹⁷ A várostörténeti munkák csak utalásszerűen emlékeztek meg a város 1848 előtti igazgatásáról . E témakörben egyetlen színvonalas egyetemi szakdolgozat készült, de nyomtatásban nem jelent meg.¹⁸

Nem kétséges, hogy a primer forrásanyag töredékes volta riasztotta el a kutatókat a városi önkormányzat múltjának feltárásától. A város 1848 előtti közigazgatási iratai, 18. századi testületi jegyzőkönyvei s a 19. századi jegyzőkönyvek nagy része is elpusztult 1945 tavaszán. Ugyanekkor az Esterházy-uradalom feudális kori levéltára is súlyos károkat szenvedett, s csupán egy része, a lajstromozott gazdasági iratok kerültek az Országos Levéltár őrizetébe.¹⁹

Jelen tanulmányban – mely része a város 18-19. századi önkormányzatát feltáró monográfiának – Pápa 18. századi önkormányzatainak vázlatos bemutatására teszünk kísérletet.

A város arculata

(Bevezetés)

A magyar feudális jogrendszer csak az ún. szabad királyi városokat (liberae regiae civitates) ismerte el politikai tényezőnek. A mezővárosokat, úrbéres és allodiális falvakat a földesúri joghatóság alatt álló községek közé sorolta. Pápa a 18. század elején egyike volt Magyarország  félezer, Veszprém  megye tucatnyi mezővárosának, amely azzal emelkedett ki a többi közül, hogy királyi privilégiummal is dicsekedhetett.²⁰

A felemelkedés útja előtte is nyitva állt: ez a rendi keretek között a földesúri függés alóli felszabadulást, a szabad királyi városi rang elnyerését jelentette. E célért – Veszprémmel  ellentétben – Pápa polgárai mégsem indítottak küzdelmet.²¹ Megelégedtek régi privilégiumaik megerősítésével-kibővítésével s a földesuraikkal (a gróf Esterházyakkal ) kötött szerződések nyújtotta lehetőségekkel.

A 18. században jelentős változások következtek be a város életében, melyek hosszú távon is meghatározták fejlődését. Az egyik jelentős, az önkormányzat működését is befolyásoló változás a településszerkezetben figyelhető meg.

A 18. század elején a pápai vár elvesztette végvár jellegét . A polgárok és az uradalom építkezései nyomán kialakult a jellegzetes barokk városkép .²² Az árokkal, sánccal, bástyákkal övezett belváros mellett fokozatosan az önálló település szintjére emelkedtek a belvárosi telkek tartozékaiként nyilvántartott külvárosi településrészek: az ún. Alsó- és Felsőmajorok, vagy 19. századi nevükön az Alsó- és Felsőváros .

Az Alsóváros a belvárostól délre, a Hosszú utca folytatásaként jött létre, a Felsőváros a belsővárostól nyugatra-északnyugatra, a Cinca-árok és a Tapolca  patak által határolt területen.

A külvárosok genezisét nem ismerjük pontosan, de annyi bizonyos, hogy a majorok – mint a belvárosi telkek tartozékai – már a 16. században is léteztek. A kertek, szántók, gazdasági épületek a polgárok és katonák gazdálkodásának színterei voltak, s gazdasági funkciójukat később is megőrizték. (A külvárosi részek falusias jellegükkel ma is elkülönülnek a belvárostól.)

A másik lényeges változás: az ellenreformáció sikere a 18. század közepére teljesen átformálta a város társadalmi arculatát . A türelmetlen és erőszakos rekatolizáció révén a végvári korszakban protestáns többségű lakosság katolikus többségűvé vált . Az uradalom telepítéspolitikája következtében pedig a tisztán magyar népesség német és szláv (cseh, horvát, szlovák, szerb) népességgel egészült ki.

A rekatolizálás 1638-ban, a pálos rend letelepítésével kezdődött,²³ s 1660 táján, a ferencesek behívásával folytatódott.²⁴ Ţket követték a betegápolással foglalkozó irgalmasrendiek, akik 1757-ben jelentek meg Pápán.²⁵

Az ellenreformáció első kézzelfogható eredménye az volt, hogy 1660-ban a varga céh testületileg áttért a katolikus hitre. Ezután az uradalom mint a céhek főfelügyelője azt is kikötötte, hogy céhtag a jövőben csak római katolikus vallású lehet.²⁶

A hittérítés terén a ferencesek is eredményes munkát végeztek. Fennmaradt egy kimutatás, mely szerint 1716-1780 között 217 reformátust és 270 evangélikust térítettek át.²⁷ Amelyik család ragaszkodott protestáns hitéhez, az előbb-utóbb valamelyik környező nemesi községben vagy a protestantizmus iránt türelmesebb jobbágyközségben keresett menedéket.

A katolikus egyházépítés ugyanis a 18. század elejétől már-már a protestáns vallás létét veszélyeztető módszerekhez nyúlt. 1714-ben megszüntették az evangélikusok szabad vallásgyakorlatát.²⁸ 1718-ban pedig III. Károly  a végvári élet megszűntére hivatkozva kötelezte a reformátusokat arra, hogy adják át a templomot, parókiát és iskolát gróf Esterházy Ferencnek  és Józsefnek. Az iskolát és parókiát ekkor – a nyilvános vallásgyakorlat betiltása árán – még sikerült megmenteniük.²⁹ 1752-ben azonban egyházukat is elvesztették.

Három évtizedes adászteveli száműzetés után, II. József türelmi rendeletének (1781) végrehajtása során térhettek ismét vissza a városba (1783).³⁰

A földesúr rekatolizációnak alárendelt telepítéspolitikája 1711 után bontakozott ki. Célja az –igaz pápista hiten lévők befogadása volt.³¹ A betelepítés az 1720-as években öltött nagyobb méreteket.³² 1733-ban németek érkeztek az ekkor közel 4.000 lakosú városba.³³ Számuk jelentős lehetett, mert a földesúr rövidesen tanító tartását is megengedte nekik.³⁴ Többségük az Alsóvárosban  élt, s még a 18. század végén sem tudott mindegyikük magyarul.³⁵

Bizonyára gazdasági megfontolások vezették a földesurat a zsidók betelepítésekor. Hitközségük a hagyomány szerint 1748-ban alakult meg.³⁶

A rekatolizáció és a földesúri telepítéspolitika következtében előállott társadalmi változásokat jól mutatja az 1782-ben készült s a felekezeti hovatartozást is feltüntető népösszeírás:³⁷

1. sz. táblázat

Pápa város lakosságának felekezeti megoszlása (1782)

Sorsz.	Település	Lélekszám felekezetenként			Összesen
		Rk.	Ref.	Ev.
1.	Alsóváros	1700	710	254	2664
2.	Belsőváros	3173	116	98	3387
3.	Felsőváros	1750	173	75	1998
1-3 összesen		6623	999	427	8049

A városi népesség felekezeti megoszlása – figyelmen kívül hagyva most a zsidóságot – meglepő képet mutat, hiszen ekkor már a lakosság 82,28 %-a római katolikus . Területi elhelyezkedésük azonban aránytalan volt. A Belváros  II. József korában szinte már teljesen katolikus (93,68 %), ezt követi a Felsőváros  (87,58 %), majd az Alsóváros  (63,81 %), ami mutatja, hogy a rekatolizáció során a városban maradó protestánsok (nemesek és nem nemesek) többsége a külvárosokba, elsősorban pedig az Alsóvárosba szorult vissza.³⁸

Van lehetőség arra is, hogy a város népességének felekezeti megoszlását megvizsgáljuk a korszak végén, 1847-ben³⁹(Ekkor a három település már egyesült.)

2. sz. táblázat

Pápa város lakosságának felekezeti megoszlása zsidók nélkül (1847)

Felekezet	Lélekszám
Római katolikus	7.500
Református	1.343
Evangélikus	541
Összesen	9.384

A katolikusoknak a protestánsokhoz viszonyított arányában kis elmozdulás történt a polgári korszak küszöbére (79,92 %). A csökkenés a türelmi rendelet hatásával, valamint a toleránsabb földesúri magatartás következtében megfigyelhető protestáns beáramlással magyarázható.

A város demográfiájában az igazi súlyponteltolódást a zsidóság térhódítása jelentette.

A teljes felekezeti összetétel 1847-ben a következő volt:⁴⁰

3. sz. táblázatPápa város lakosságának felekezeti megoszlása (1847)

Felekezet	Lélekszám	%-ban
Római katolikus	7.500	60,82
Református	1.343	10,89
Evangélikus	541	4,39
Izraelita	2.947	23,90
Összesen	12.331	100,00

A zsidóság számbeli gyarapodása robbanásszerű jelenségként írható le. A 18. század közepén mindössze 18 család élt Pápán.⁴¹ Az 1770-es években közösségük még mindig jelentéktelen, a félezer főt sem közelítette meg.⁴² Beköltözésük a következő évtizedtől kezdve gyorsult fel. Mivel többségük lakást vagy házat bérelt, s csak a módosabbak vásároltak házat, a város szinte minden utcájában megtelepedtek. A zsidó városrész a régi zsinagóga körül, a belvárosban alakult ki.

Az uradalom telepítéspolitikája jótékonyan hatott a város gazdasági fejlődésére: itt még a 19. század első felében is virágzott a kézművesipar. A gazdaságtörténet az ország legiparosodottabb mezővárosai között tartja nyilván a 18-19. századi Pápát, melynek kézművesipara meghaladta az átlagos fejlettségű szabad királyi városok gazdasági színvonalát.⁴³ Mint a kisalföldi-bakonyalji táj kereskedelmi központja, kiterjedt vonzáskörzete révén Veszprém  megye második legjelentősebb kereskedővárosa volt a 19. század első harmadában. Piaci forgalmában megelőzte a szabad királyi városok legtöbbjét, s ezzel országosan a 38. helyet foglalta el.⁴⁴

E hosszútávú gazdasági-társadalmi folyamatok azok között a jogi keretek között zajlottak le, melyeket a városprivilégiumok és a földesúrral kötött örökös szerződések jelöltek ki.

A város jogállása

Pápa kiváltságolt , világi földesúri hatalom alatt lévő mezővárosként kezdhette meg a török utáni újjáépítést a 18. században. A kurucok és labancok pusztításait viszonylag gyorsan kiheverte, s gazdaságilag megerősödve indult virágzásnak. Fejlődését hosszú távon több tényező együttesen határozta meg:

1./ Sikerült megtartania s kibővítve megújítania régi kiváltságait , s ezáltal biztosítani polgárai szabadságjogait;

2./ Földesurával kedvező magánjogi viszonyt alakított ki, s ezt viszonylag eredményesen védelmezte az uradalom centralizációs törekvéseivel szemben;

3./ Városi funkcióit nemcsak megtartotta, hanem bővítette is, s így a régió gazdasági, igazgatási és kulturális központja maradt.

A város első kiváltságlevelét tudvalevőleg Albert királytól kapta 1439-ben, s ez harmincadvám-mentességet biztosított lakói számára.⁴⁵ A harmincad (tricesima) a különféle áruféleségek után szedett s a korona jövedelmeit gyarapító kiviteli-behozatali vám volt. Eleve mentesültek alóla a nemesek, egyháziak, szabad királyi városok, ha az árut saját szükségleteik kielégítésére szállították.⁴⁶

A város – végvár jellegének köszönhetően – kiváltságait a török hódoltság korában is meg tudta őrizni. Költséget nem kímélve kérte az egymást váltó uralkodóktól a privilégium megújítását-megerősítését, hogy jogaival élhessen. Ebben időnként számíthatott a magas méltóságokat viselő földesurak támogatására is.⁴⁷

A 18. században először I. Lipót  erősítette meg a város korábbi kiváltságait (1703), majd sorban minden uralkodó, utoljára V. Ferndinánd  1839-ben.⁴⁸ Az utolsó kiváltságlevél, mely 1848-ig volt érvényben, a régi kiváltság megerősítése mellett a helyi jogszokást szentesítette , amikor rögzítette a polgárok testi fenyítésének tilalmát , és a magisztrátust elsőfokú bírósági fórumnak ismerte el.⁴⁹

A privilégiumok megerősítésén túlmenően a városnak gondja volt arra is, hogy a szerzett jogok megsértői ellen azonnal fellépjen. Erre azért volt szükség, nehogy az egyedi jogsértésekből általános joggyakorlat (usus) váljék, mely csökkentené a kiváltságok erejét. Úgy pl. a pápai polgároknak a győri vámon történt megadóztatása miatt 1736-ban és 1749-ben, a budai és pesti vámon történt zaklatásuk miatt 1793-ban kért a megyén keresztül legfelsőbb orvoslást.⁵⁰

Privilégizált jogállását a város öntudatosan kifejezésre juttatta, midőn magát a jobbágyfelszabadításig –Szabados  Pápa Városának , –Privilégizált Pápa Városának nevezte az általa kiadott hivatalos iratokon.⁵¹

A végvár-jelleg megszűnésével a kiváltságos város társadalmán belül jelentős változások mentek végbe, melyek a város földesurait is arra ösztönözték, hogy rendezzék a városlakók jogi viszonyait. A 17. században még elkülönülő, más-más igazgatás alá tartozó két réteg: a polgárok és a presidiariusok (várkatonák) rétege ugyanis a 18. század elejére összeolvadt. A –vitézlő rend a békés évtizedek beköszöntével elvesztette létalapját, s életmódváltásra kényszerült.

Gróf Esterházy Ferenc (1683-1754), a város földesura a külsővárosiak és belsővárosiak érdekellentéteit kihasználva, külön-külön kötött szerződést a polgárvárossal és a majorbeliekkel. A tárgyalások 1730 tavaszán kezdődtek meg. A majorbeliek 1730. május 23-án írásban is egyértelműen úgy nyilatkoztak, hogy ők a városi főbíró –jurisdictioja alá tartozni nem kívánnak, hanem –ex toto et integro el akarnak válni a belsővárostól.⁵² A külvárosiak 1730. június 10-én kötötték meg az örökös szerződést. A szerződés hatálya az alábbi utcákra terjedt ki:

Felsőmajoroki u. Újváros u.

Alsómajoroki  u. Devecser u.

Hosszú u. Potsota u.

Gerencsér u. Kis u.

Sörfőző u. Hosszú u.

A szerződés kedvezményes volt mivel az úrbéri szolgálatok egy összegben történő megváltását tette lehetővé. A külvárosiak mentesültek a robot alól. Évente 1.200 rajnai forint censust kellett fizetniük két egyenlő részletben (Szent György  és Szent Mihály  napján) az uradalmi számtartónak. Megtarthatták az eddig bírt szántókat, sőt kerteket is bérelhettek a Sörfőző utca végén. Szabadon használhatták a pusztagyimóti és báróchegyi legelőket, s bérbe vehették az uraság 4 kocsmáját. A szerződés a vám-privilégium kedvezményeit rájuk is kiterjesztette. Ezentúl – akárcsak a belsővárosiak – ők is szabadon adhattak-vehettek a városi piacon.⁵³

A pénzbeli megváltás (census) bevezetése a birtokviszonyok tisztázását is szükségessé tette. Ezért az uradalmi földmérő még 1730 tavaszán összeírta a fundusokat és birtokosokat, hogy a gazdákra részarányosan kivethessék a terheket.⁵⁴

A szerződés hitelesítésével a külsővárosiak elszakadtak a belsővárostól , s igazgatásilag is megkezdték önálló életüket.

A belsővárossal, mely szabadságjogainak csorbítását látta a földesúr minden lépésében, már nehezebben ment az egyezkedés. Ennek köszönhető, hogy számára csak 1732. január 1-jén adta ki gr. Esterházy Ferenc  és felesége, gr. Pálffy Szidónia  az örökös szerződést (perennalis transactio). A hártyára írt függőpecsétes oklevél ma is megtalálható a város levéltárában.⁵⁵

A polgárvárosra kényszerített örökös szerződés szorosabb földesúri függésbe taszította a várost. A természetbeni szolgáltatásokat itt is egy összegben (1.600 rhénes, azaz rajnai forint) határozták meg júniusi és decemberi részletfizetési lehetőséggel. (Ezen összegbe beszámították a földbérleti díjat (terragium), valamint a zsellérek adóját .) A városi magisztrátus korábbi jogát – a házbevallások jegyzőkönyvezését – azonban korlátozták: a város által kiállított házleveleket (fassio) uradalmi láttamozáshoz kötötték.

A legelőt itt is meghagyták a lakosok használatában. A kocsmáltatás jogát szintén árendába adták a városnak, amely megkapta a piaci jövedelmeket , s megőrizte a bíráskodás jogát.

A lakosokat a szerződés záradékában külön felszólították arra, hogy engedelmesek legyenek a földesúrhoz és tisztjeihez.

A kateszteri felmérést természetesen itt is elkészítették: ez tartalmazta a belső telkeket és külső tartozékaikat. A mérnöki munkálatok során térkép is készült. (Ez a közismert Maynzcek -féle térkép.Lásd 66. oldal.)

Az örökös szerződések már formájukkal is jelezték, hogy betartásuk csupán az egyik fél számára kötelező.

Az uradalom kiépülésével, az uradalmi adminisztráció megszilárdulásával a 18. század közepétől kezdve veszélybe kerültek a korábban rögzített jogok.

Az új földesúr, gr. Esterházy Károly (1725-1799) egri püspök, nemcsak a katolikus egyház hatalmának renoválását szolgálta, az uradalmat fejlesztette tovább, hanem a város életére is befolyást gyakorolt. Birtokpolitikájának része volt az ún. inscriptionalis, azaz szabad házak és telkek visszavétele . A visszaszerzett ingatlanok bérbeadásával növelte aztán az uradalmi pénztár bevételeit.

A kézművesek, nemesek telkeinek-házainak visszavásárlása eredménnyel járt . A kataszteri felméréskor 442 telek volt a belvárosban, ennek 34,2%-át tették ki a szabad telkek(151). A püspök halálakor, a század végén, ez az arány már csak 10,8 % volt (48).

Hasonló helyzetet regisztrálhatunk a külvárosban: itt a felméréskor 84 telket vettek számba. Ezeknek 90,5 %-a valamely belső telek tartozéka volt. Számuk a beltelkek visszavásárlásával arányosan csökkent.⁵⁶

A keménykezű egyházkormányzó és földesúr törekvéseit örökösei is sikerrel folytatták.⁵⁷

Az ún. inscriptionalis telkek (házak) visszavásárlásával keletkezett ún. extracontractualista telkekkel a földesúr saját belátása szerint cselekedett. Az uradalom érdekei szembekerültek a város érdekeivel. Az érdekellentét 1769-ben került felszínre, amikor a földesúr urbáriumot akart rákényszeríteni a városra.

A pápai lakosok terjedelmes panaszlevelet nyújtottak be a vármegyei úrbéri törvényszékre. Ebben többek közt azt állították, hogy a földesúr nem elégszik meg 6 vendégfogadó jövedelmével, ezért a szabad házakat is visszavásárolja és kocsmaként hasznosítja. Tisztjei a kontraktuális kerteket házhelyek céljára osztják ki.⁵⁸ Legelőjük egy részét is felszántatták, más részét az uradalmi árendás birkásnak adták használatba. A városi földeket évekkel ezelőtt, amikor az összeírásukra sor került, elvették.⁵⁹

A lázadással párosult úrbéri harc csak 1786-ban jutott nyugvópontra, amikor a belsővárosnak – megemelt évi taksa mellett – sikerült megerősíttetnie az 1732. évi alapszerződést.⁶⁰

A két nemzedéknyi idő alatt felhalmozott feszültségekre a földesúr is megoldást keresett. 1794. október 29-én gr. Eszterházy Károly  a belső és külsővárosi extrakontraktualistákkal (a korábbi szerződéseken kívül rekedt lakosokkal) is külön-külön örökös szerződést kötött. A fundusokat mindkét esetben hozzácsatolták a kontraktualistákéhoz, s megszabták az évi censust. Ezentúl a belsővárosiaknak az eddigi 1600 rhénes (rajnai) forint mellett 1258 forint 67 1/2 krajcárt kellett fizetniük, a külső városi lakosoknak pedig 1138 rajnai forint 84 krajcárt az eddigi 1200 rhénes (rajnai) forinton felül. A szerződések a városok igazgatását is több ponton szabályozták.⁶¹

A zilált birtokviszonyok rendezésével, a városiak jogsérelmeinek részleges orvoslásával kialakult jogviszony 1842-ig meghatározta a városlakók életét.

Városi önkormányzatok együttélése (1730-1795)

Az örökös szerződések megkötése után Pápa városa fokozatosan három önkormányzatra különült el: a Belsőváros megőrizte integritását, róla azonban levált és a 18. század végére önállósodott az Alsó- és Felsőváros .

A külvárosok elszakadása 1730-ban következett be . Ezt megelőzően az ott lakók mint majorbeliek a városi magisztrátus hatósága alatt álltak. Ez nem csupán a kettős telekszerkezetből levonható következtetés: bizonyíték is van rá.

A külvárosiak elszakadásukat ugyanis azzal indokolták, hogy az egyik utcában –ad tempus rendeltetett bírájukat a városi főbíró maga elé –citáltatta , és az engedetlenség címén –megkalodáztatott . E szokatlan s megalázó cselekedetet –minyájan or/r/okra vévén , az elszakadás mellett döntöttek.⁶²

Jogtörténeti irodalmunk már régen tisztázta, hogy középkori városainkban vagy más zárt településen a közigazgatási beosztás alapegysége az utca volt.⁶³

A fent idézett eset azt is bizonyítja, hogy Pápán a külvárosi utcákban és majorokban már 1730 előtt is létezett az utcabírói intézmény. Az utcabírák végezhették az adóbeszedést, és természetszerűen bíráskodtak a lakosok közti kisebb vitás ügyekben. (A hadiadó mellett a földesúr számára 1730 előtt is censust szedtek.)

A jelentősebb ügyek (pl. ingatlan adásvétel, kisebb bűnügyek, letelepedési engedélyek) a városi magisztrátus hatáskörébe tartoztak.⁶⁴

Az utcabírói intézmény hosszú ideig megfelelt az állami és földesúri adminisztráció igényeinek, mert legfontosabb feladatának, az adószedésnek, maradéktalanul eleget tudott tenni.

Szerencsére fennmaradtak a külsővárosi számadáskönyvek az 1730 utáni évtizedekből. Ezek alapján vázlatos jellemzést adhatunk az utcabíróságról .⁶⁵

A számadásokból kitűnik, hogy a népesebb utcákban önálló utcabíróságot szerveztek, a kisebb utcák pedig közösen tartottak fenn elöljáróságot. 1739-ben pl. a Sörfőző utcában 41, a Felsőmajoroki  utcában 52 ház volt – mindkettő saját elöljáróságot választott. 1744-ig önálló volt a Devecseri  utca is – ekkor azonban a Sörfőző utcához csatlakozott.⁶⁶

A számadások alapján az alábbi utcabíróságok léteztek:

1. Sörfőző utca; 2. Felsőmajoroki  utca; 3. Alsómajor  (Alsómajoroki ) utca, Hosszú (Öreg) utca, Kis utca, Téglás utca, Pocsota utca; 4. Újváros  és Gerencsér utca; 5. Devecseri  utca (1744-ig)

Az utcabeli elöljáróságok a bíróból és az esküdtekből álltak. A bírákat mindenütt évente , az adózás rendjéhez igazodva, Szent György  napkor választották.

A választás valószínűleg formális lehetett, mert ritkaságnak számított, ha valaki egymás után két évig viselte e tisztséget. (Ez alól kivételt képez a Felsőmajoroki  utca, ahol pl. Szabó István  3 évig (1746-1749) volt bíró.) Valószínű, hogy a bírák a házak sorrendjében követték egymást. A bíró segítőtársait – az esküdteket – feltehetőleg itt is, mint általában, élethossziglan választották az értelmesebb gazdák és mesteremberek közül.

Az elöljárók legfontosabb feladata az adószedés volt. A bíró és az esküdtek együtt vitték az évi census rájuk eső részét a megadott határidőre a várba, az uradalmi számvevőhöz.⁶⁷ Az adó 1732-ben és 1762-ben a következőképpen oszlott meg:

4. sz. táblázatPápa külsővárosi utcák adóterhei a 18. században

Az utca neve	Adózó házak	Az adó nagysága (Ft, dénár)*
	száma (1739)	1732		1762
		Ft	d	Ft	d
Sörfőző utca	41	129	10 1/4	253	55 1/2
Felsőmajoroki u.	52	247	83 1/4	275	29
Alsómajoroki u.	140	503	35	567	16 1/3
Újváros u.	–	262	47 1/4	246	15 1/2
Devecseri u.	–	112	5 1/2	lásd Sörföző u.

*Az utcabeosztást itt nem részleteztük, mérvadó az előző táblázat.

A földesúri adónak több, mint 40 %-át a legnépesebb adókerület, az Alsómajoroki utca és a hozzá kapcsolódó kisebb utcák fizették be 1732-ben, s ez az arány a későbbiekben sem változott.

Az  évi censuson kívül mást is fizettek az uradalmi pénztárba: a kertek árendáját (Sörfőző u.), a kocsmák bérleti díját és a kukoricaföldek után járó –terrágiumot , vagyis –földbért .

Van adat arra is, hogy az utcabeli elöljárók hatáskörébe tartoztak a nemesek is. 1741-ben például a Sörfőző utcai nemesektől 28 forint 88 dénárt szedtek be –bírák uraimék , 1742-ben pedig a devecseri utcában lakóktól 2 forintot.⁶⁸

Egyes utcák jegyzőt is fogadtak. Az Alsómajoroki  utcában 1758-ban Nagy Imrét  mint –uczabéli notariust említették. Ugyanitt már 1736-ban egy hajdút is alkalmaztak az elöljáróság parancsainak végrehajtására.

1760. november 27-én azt jegyezték fel, hogy a Nagai-féle házért 94 forintot fizettek – valószínűleg ez volt az első alsóvárosi –községháza .⁶⁹

A kezdetleges községszervezet meglétét nemcsak a fenti szórványos adatok jelzik, hanem az önálló pecséthasználat elterjedése is a 18. század második felében. A Felsőmajoroki  utca 1751-ben vésette pecsétnyomóját. A magyar köriratú pecsétképen a koronából emelkedő kitárt szárny s a kerektalpú pajzson felette lebegő félhold jelképezte az utca –közönségét .

Az Újváros  utcai pecsét ennél primitívebb kivitelű. A címerpajzsot ovális mező helyettesíti, a sisakdísz felett csak az utca rövidítésének jutott hely. (PUV=Pápa Új Város u.) Az utca jelképe a kitárt szárnyú, három fiát etető pelikán – meglehetősen kezdetleges ábrázolásban.

Az Alsómajoroki  és a hozzá tartozó utcák a 18. században a –PÁPAI KVLSV VARASA P. köriratú pecsétet használták, melynek ovális mezejében egy görbe szablyát tartó kéz látható. A Sörfőző utca pecsétjét nem ismerjük, de hogy létezett, ahhoz kétség nem férhet.

A közigazgatásilag fokozatosan egyesülő utcákból a 18. század végére született meg a Felső - és Alsóváros  . A Felsőváros  a 19. század elején, 1802-ben készíttetett pecsétjén éppúgy megőrizte régi jelképét, mint az Alsóváros.⁷⁰

A feltárt forrásanyagból megállapítható, hogy a külső városiak kezdettől fogva alárendelt helyzetben voltak a belsővárossal szemben. Az örökös szerződés őket is felruházta a privilégium-adta jogokkal, de ezzel csak akkor élhettek, ha a belvárosi elöljáróság kiadta számukra a hitelesített útlevelet . A hetipiacokon valóban szabadon árulhattak, de őket is a belsővárosi vásárbírák ellenőrizték.

A katonai fuvarozás (forspont) is elsősorban a külsővárosi gazdák vállára nehezedett. A belsővárosi mesteremberek ugyanis nem tartottak igásállatot, vásárokba a helyben vagy vidéken bérelt kocsikon jártak.

Az 1794. évi örökös szerződés a gyámügyeket kivonta a külsővárosi tanácsok hatásköréből, és azokat a belsővárosi gyámhivatal hatáskörébe utalta.

A közös intézmények (pl.iskola) a Belsővárosban  voltak; fenntartásáról is elsősorban a belsővárosi tanács gondoskodott: a külső városrészekre eső költség beszedését ugyan a helyi elöljáróság végezte, de az adminisztrációt a belsővárosi tanács koordinálta.

A fokozatosan kialakuló két külváros méreteinél, mezőgazdasági jellegénél fogva jobban hasonlított egy népes jobbágyközséghez , mint egy igazi városhoz. A községszervezet által betöltött funkciókat így analógiák segítségével is leírhatnánk. Ezekre azonban nincsen szükség, mert a 19. századi viszonyok már gazdagabb forrásanyag segítségével tanulmányozhatók.

A Belsőváros 1732. évi örökös szerződésében a városi önkormányzatról jóformán nem is esett szó. Gróf Esterházy Ferenc  elsősorban a jogi-gazdasági természetű kérdéseket kívánta szabályozni, a városigazgatás rendjét érintetlenül hagyta . Mindössze a szerződés 7. pontjában tértek ki igazgatási kérdésre: a földesúr ebben –tellyes hatalmat adott a tanácsnak arra, hogy az –ízetlenkedőkkel , engedetlenekkel szemben fellépjen.

Nagyon valószínű, hogy a városi önkormányzatot a földesúr ekkor még nem akarta korlátozni működésében. Meghagyta azt a gyakorlatot és szervezetet, amely megszilárdult a 16-17. században. A polgárság ugyanis a végvári korszakban is megőrizte rendi-igazgatási önállóságát . A várkatonaság felett azonban önálló bíróság, az ún. seregszék ítélkezett. A seregszék intézménye – a német katonai igazságszolgáltatás hatására – az 1560-as években terjedt el Magyarországon . A jelentősebb végvárakban megszervezett hadi törvényszékek a katonaság kihágási ügyeiben, bűnügyeiben, ritkábban birtokjogi és gazdasági ügyeiben ítélkeztek. Útéleteik ellen a kerületi főkapitányság hadiszékeire, onnan a helytartóság bíróságára lehetett fellebbezni.

A seregszéki ítélkezésben a jogtudó hadbíró és az esküdtek vettek részt. A pápai várban pl. 1660. április 27-én ült össze a seregszék (Sedes Militaria Judiciaria), amely Takáts  Pál  katonát, mint többszörösen visszaeső gonosztevőt, kötél általi halálra ítélte. Az ítélkezésben részt vett Radovány István  pápai vicekapitány, a végvár várnagya, hadnagya, zászlótartója, öt vajdája és három lovas tisztje. A törvényszéken a vármegyét két szolgabíró és esküdtjeik képviselték. A város nevében Kádártai György főbíró , Iharosfia Mihály  és Komáromi  (másként Szabó) Ferenc vásárbírák ítélkeztek.⁷¹

A belsővárosi önkormányzat a külsővárosi részek elszakadása után is megőrizte egyszerű szerkezetét : az elöljáróságot a 12 tagú tanács jelentette, melynek élén a bíró (főbíró) állt. A testület jelentőségét Bizvássy Pál  városi jegyző 1780-ban, a bíróválasztásról írott versében így fogalmazta meg:⁷²

„Az egyik kezedben a bíró pálczája,

ez lészen vétkeknek rettentő zablája,

más kezedben tartsad az igaz mértéket,

ad/d/ meg mindeneknek érdemlett béreket.

 

A 12 Tanács minden segítséged,

ezzel mutathatod minden vitésséged.

Híven is szolgálnak, csak szerettesd magad,

lészen győzelmed, mint lehet, s akarad.”

Az idézett jegyzőkönyvből azt is megtudjuk, hogy a bírót a földesúr jelölte (candidatio) a tisztújításokon, ami 3-4 jelölt nevének közléséből állt.

A 18. századi tisztújításokon valószínűleg a polgárok szélesebb köre vehetett részt, hiszen a bírón és tanácson kívül választottak még malombírót a városi malom felügyeletére és jövedelmeinek kezelésére⁷³, továbbá hadnagyot , aki a város általános rendjére, közbiztonságára ügyelt, de gazdája volt a város használatában lévő rétnek is. Emellett felügyeletére bízták a város kocsisát is.⁷⁴

Az örökös szerződésben említett vásári jövedelmeket a két vásárbíró szedte be. Ezen túl ellenőrizték a piaci rendet (a piacon minden árusnak meghatározott helye volt), s a felmerülő vitás kérdésekben igazságot szolgáltattak. A bírságpénzek egy része őket, másik része a városi közpénztárat illette. A hadnagyhoz hasonlóan gazdaságirányítással is megbízták őket: műveltették az uradalom által használatba adott városi zabföldeket, a termésről számot adtak. (A termést a városi igáslovak és a lovas katonaság ellátására használták fel).⁷⁵

A bírói számadásokban olvashatunk még borbírákról , akik a város bormérési jogára, a kocsmák rendjére ügyeltek, s tizedesekről , akik a vásárbírák munkáját könnyítették meg. A kollektorok (collektorok) itt nem adószedők, mint az Alsóvárosban , hanem szállásmesterek, akik a beszállásolt katonaság ellátásáról gondoskodtak.⁷⁶

A legnagyobb hatalom évtizedeken át a városbíró kezében összpontosult. A bíró a városi tanács és bíróság elnökeként (–elölülőjeként ), a városi pénztár kezelőjeként, az adminisztráció irányítójaként nagy befolyást gyakorolt a város életére. 1732 előtt a csekély készpénzfizetésen kívül szolgálati idejére szántóföldet kapott használatba, miként a tanácstagok mindegyike. 1732 után a –bírák szántóföldeit a város kapta meg a földesúrtól, és bérbe adva hasznosította. A tanácsot a házcensus fizetése alóli felmentéssel kárpótolta.⁷⁷

Az uradalom a 18. század közepétől kezdve egyre jobban beavatkozott az önkormányzat működésébe. Gróf Esterházy Károly  – tapasztalva a közjövedelmekkel való visszaéléseket – 1760-ban rendelte el a bírói számadások úriszéki felülvizsgálatát.⁷⁸ A város egy ideig tiltatkozott a gyámkodás ellen, de végül is kénytelen volt meghátrálni. A fennmaradt számadásvizsgálati iratokból kitűnik, hogy a város az 1753/54. katonai évtől kezdve rendszeresen beadta számadásait az uradalmi számvevőnek. A számvevő sok kifogást emelt a pontatlan, hanyag adminisztráció miatt.

A városi adminisztráció érzékelhetően alacsony szintje nem csupán a városbíró számlájára írandó: a közállapotokat tükrözi. Az ügyintézésben ugyanis az 1750-es években (s még később is) a szóbeliségnek volt meghatározó szerepe. A tisztújításokon a bírói számadásokat – felolvasás után – rendszerint elfogadták. Ahogy az egyik számvevői észrevételre adott válaszban olvashatjuk: –-hites Bírák vannak és azért Szent Oltár előtt esküsznek, hogy azután Város el hiszi nekik.⁷⁹

Az idézet arra is utal, hogy többen voltak számadásra kötelezett tisztségviselők: a bírón kívül az adóvevő (perceptor), aki többek közt a hadiadót kezelte, a malombíró , az egyik vásárbíró , a hadnagy , a borbíró és a kollektor . A számadásos tisztségviselők egy része (pl. a vásárbírák, hadnagy) közvetlenül a bírónak adta át a bevételeket, aki azokról már a közpénztári bevételek között adott számot a tisztújító közgyűlésen.

A számadásra –régi bé vet/t/ szokás szerint a városi tanácsülésen (közgyűlésen), vármegyei tiszt (szolgabíró, esküdtje) előtt került sor. Ebből nem is szokott baj lenni, mert a  vármegyei tisztviselő általában elnéző volt. Jól tudta, hogy a várost igazgató mesteremberek –litteratus Emberek módgyára nem járhatnak el. A város által megrendelt munkák elvégzését nyugtával igazolni nem lehet, mert az –ollatin mester emberek az írást nem tudván , írásbeli elismervényt sem adhatnak.⁸⁰ A túlzott szigor amúgy sem vezetne eredményre, mivel a pontos ügyvitelben a tisztségviselők nem voltak érdekeltek. Készpénzfizetést az 1760-as években is csak a bíró és a jegyző kapott, a tanácstagoknak nem volt meghatározott –solariomjok . Emiatt nem is szívesen vállaltak a polgárok tisztséget . –Magistratualis Tiszteket (=tanácsnokokat) nehezen találtúnk, és maid erőszakkal kelletett tennünk – olvashatjuk 1762-ben.⁸¹

Az uradalmi tisztviselő azonban kevésbé volt elnéző: 1766-ban a kollektori számadásokat is visszamenőlegesen bekérte (1750-től), s 1769-ben már a malombíró számadásait is átvizsgálta.⁸² Az uradalom parancsainak ellenszegülő városi elöljárókat a földesúr 1766-ban börtönbe is vetette, amiért a város a vármegyénél tett panaszt.⁸³

A fejlett uradalmi adminisztráció , ha sértette is a város érdekeit, mindenképpen jó hatással volt annak ügyintézésére . A városi elöljáróság tagjaiban az erősödő gyámkodás következtében tudatosult az írásbeli ügyintézés jelentősége . Szemükben eddig csak az 1640 óta vezetett tanácsülési jegyzőkönyvek, privilégiumok, perek, egyéb –titkos iratok bírtak jelentőséggel. A 18. század második felétől azonban a többi iratfajta, s az általuk hordozott információ értéke is megnőtt. Ezidőtájt kezdték vezetni a többi protokollumot. Úgy a körrendeletekről (1761), az öreghántai szőlőhegyről (1765), az árverésekről (1777), a polgárjogot nyert személyekről (1780), a bevallásokról (1783) és iratfogalmazványokról (1783), valamint a városi tisztségviselők fizetéséről (1793).⁸⁴

A fejlettebb írásbeli adminisztráció nem csupán a város érdeke volt. Ezért a különféle nyilvántartások bevezetése mögött több esetben úriszéki végzést, más esetben (pl. körrendeletek jegyzőkönyve, számadásminták) helytartótanácsi rendeletet és vármegyei végzést kell feltételeznünk.⁸⁵

A községi-mezővárosi számadásokat a megyei számvevőszék (ún. censuralis szék) is rendszeresen megvizsgálta, s észrevételeket tett, ha hibát talált.

A 18. század utolsó harmadára a fejlettebb városi adminisztráció a helyi, uradalmi és központi-államhatalmi érdek találkozásából született meg.

A Belsőváros  a 18. században – csekély bevételei és nagy terhei miatt – csak kis létszámú alkalmazottat tartott. Ezek közé tartozott az évi szerződéssel felfogadott elemi iskolai tanító , 2 éjjeliőr (bakter), 1 hajdú , 1 dobos , továbbá a meghatározott időre felfogadott kukoricapásztorok , az alkalmilag fizetett napszámosok .⁸⁶

A városi közpénztár bevételei elenyésztek a kiadások mellett. Az 1760-as években a piaci jövedelmekből 50-60 forint jött be, amely a városháza és a hajdúk költségeit fedezte. A malom jövedelméből fizették a plébánost , a tanítót , a harangozót . A többi tisztségviselőt és alkalmazottat az egyéb bevételekből (városi domestica, a városi kocsis fuvarbérei, büntetéspénzek, árendák stb.) fizették vagy jutalmazták. Ekkoriban az egyes polgárokra a következő terhek nehezedtek:⁸⁷

1. Az uradalmi census: 5-15 forint között

2. A hadiadó: 30 krajcár - 5 forint között

3. Vármegyei háziadó: a hadiadónál kisebb

4. Városi háziadó: 1 forint alatt

Emellett viselniük kellett a katonaállítás terheit, a katonaság szállításának, beszállásolásának, ellátásának költségeit, melyet utólag beszámíthattak a hadiadóba. Gondoskodniuk kellett a hivatalos ügyben eljáró vármegyei tisztviselők fuvarozásáról és ellátásáról; a kiadásokat szintén csak utólag lehetett beszámítani a háziadóba. Ha gyermekeiket a város egyetlen elemi iskolájában taníttatni akarták, az évi tandíjat szintén készpénzben kellett kifizetniük, akárcsak a plébános fizetésének rájuk eső részét.

A hadiadó az 1750-1760-as években valóban komoly megterhelést jelentett: 650-700 adózóra általában 2000-2300 forint esett évente.

5. sz. táblázat

A Belsőváros  hadiadóterhei a 18. század közepén

Adózás módja	Adózók száma		Adóbevétel		(katonai évben)
	1756/	1760/	1756/57		1760/61
	1757	1761	Ft	kr.	Ft.	kr.
Személye után*	382	375	191	–	187	30
Mestersége után**	291	276	873	–	1380	–
Kereskedése után***	–	5	–6	–	80	–
Dikális adó****	–	–	633	10	618	11 1/4
Összesen			1697	10	2281	41 1/4

*Egy főre mindkét évben 30 krajcár esett.

**Egy főre először 3, másodszor 5 forint esett.

***Egy főre 5 forint esett.

****Egy dicára először 4 forint 22 krajcár, másodszor 4 forint 30 krajcár esett.

 

A kivetett hadiadó és az uradalmi cenzus a város saját éves készpénzbevételének a 20-30-szorosát is kitehette, ami érthetővé teszi, hogy a város gyakorta fordult a vármegyéhez a terhek enyhítését remélve. E terhek békés időszakban is nagyok voltak, de szinte elviselhetetlenné váltak a sűrűn előforduló természeti csapások közepette, amelyek közé a korszak embere beszámíthatta a háborúkat is (osztrák örökösödési háború, osztrák-török háború, a napóleoni háborúk).⁸⁸

A Belsővárosra  vonatkozó 1794. évi örökös szerződés az önkormányzat szervezetét is átalakította: meghagyta a tanácsot elsőbíráskodási fórumnak , de megszüntette a korábban szervezett 24 tagú külső tanácsot és a helyébe egy 40 tagú ún. választott község felállítását írta elő. Emellett rögzítette a földesúr azon törvényes jogát, hogy az urasági ház lakóit csak az úriszék előtt lehet perelni.

A szerződés az árvák értékeinek gondviselérése 2 hozzáértő, vagyonos gyámot rendelt, akik számadásaikat évente –fine super inspectione az uraságnak, mint főgyámnak kötelesek bemutatni. Ugyanakkor rögzítette a kialakult gyakorlatot, hogy a város a maga számadásait is vizsgálat alá kell bocsássa.

A választott község (electa communitas) megjelenésével a városi önkormányzat felépítésében a szabad királyi városokhoz kezdett hasonlítani. A szabad királyi városokban ugyanis a 18. században 2 (esetenként 3) testület gyakorolta a hatalmat: a 12 tagú tanács (senatus, magistratus), mely néha 20-24 tagú külső tanáccsal egészült ki, valamint a 60-100 tagú választott község , melynek jelentősége fokozatosan csökkent.

A testületek tagjait élethossziglan válaszottták, a tényleges hatalmat azonban a patríciusok befolyása alatt álló tanács tartotta a kezében. Ţk töltötték be a legfontosabb tisztségeket: a bírói, polgármesteri, kapitányi széket. A tanács és a választott község között az ún. szószóló (tribunus plebis, fürmender), a választott község elöljárója közvetített. Ţ képviselte – tendenciájában egyre erőtlenebbül – a polgárság széleseb köreinek érdekeit.⁸⁹

A pápai örökös szerődést jóváhagyó helytartótanács úgy ítélte meg, hogy Pápán 24 tagú külső tanács felállítása felesleges. A 40 vagy 60 tagú választott község –mind a város közönséges jóvának elől mozdíttása, mind pedig a magistratusnak is könnyebbséges fentt tartására szolgálna.⁹⁰

A városi tanács és a magyar és német –becsületes purgerség 1795. február 28-án gyűlt össze a városháza tanácstermében, hogy a helytartótanácsi rendeletet végrehajtsa. A tanácskozáson elfogadták a választott község felállításának gondolatát.

Bár a jóváhagyott örökös szerződések még nem érkeztek vissza a kormányhatóságtól, a polgárság az uradalmi census beszedése, az uradalmi tisztek zaklatásainak meggátlása végett szükségesnek látta a választott község haladéktalan felállítását.

A jelenlévő 104 polgár ezt követően a tanácsterem mögötti szobába vonult át, hogy írásban tegyen javaslatot a tanácsnak a testület összetételére vonatkozóan.

A polgárok ekkor maguk közül az alábbi személyeket választották a testület tagjaivá:

1. Máté István  * 21. Györgyik János

2. Tiszai János 22. Horváth Ferenc

3. Hegedűs Ferenc 23. Sajnovits Mihály

4. Kálóczi József 24. Korporits József

5. Szabó András 25. Bernhard Mátyás

6. Németh Mihály 26. Versegi István

7. Göntzöl György 27. Vinkler Fridolin

8. Papp József 28. Romlajtner Antal

9. Iker Jakab 29. ifj. Németh Mihály

10. Horváth Pál 30. Fraisperger Wilhelm

11. Batsák Ferenc 31. Réphan János

12. Kunte János 32. Püspök György

13. Szakoltzai János 33. Palla Pál

14. Szakonyi Ferenc 34. Torma Ferenc

15. Pauli Mihály 35. Turher József

16. Vitze Imre 36. Willax János

17.Heyner János 37. Menyhárt Ferenc

18. Pauli Mihály 38. Szabó Tamás

19. Kopff Antal 39. Leicht János

20. Maninger János 40. Korporits József

 *Az aláhúzással jelöltek tagjai voltak a 24 tagú külső tanácsnak.

 

A választott községbe bekerült a volt 24 tagú külső tanács legaktívabb 16 tagja s a legtekintélyesebb mesteremberek. A testület tagjainak kb. 25 %-a a német, a többi a magyar és más nemzetiségű polgárságot képviselte. Elöljárónak Korporits Józsefet választották. A választás eredményét a tanács is változtatás nélkül jóváhagyta.⁹¹

A választás felszínre hozta a társadalmi feszültségeket . A magyar polgárság nem fogadta el a választás eredményét. Nehezményezte, hogy a testületbe a házzal nem bíró mesteremberek is bekerültek, akik majd részrehajlóan fognak szavazni. Ezért követelték a –zsellérek kihagyását és új, szavazatszámláláson alapuló választás elrendelését. Másik érvük az volt, hogy a választást manipulálták: az az –érdemesebb polgárok akaratát tükrözte.

A tanács kénytelen volt ismételten kikérni a polgárság véleményét. Az 1795. április 13-án megtartott ülésen 96 polgár jelent meg. A szavazáson 50:46 arányban amellett foglaltak állást, hogy a –választott személyek közé háztulajdonnal nem bíró polgár is bekerülhet , ha különben –értelmes és alkalmatos a tagságra.⁹²

Bár e határozat feleslegessé tette, mégis elrendelték a szavazást, melynek eredménye jelzi, mi is volt valójában az elégedetlenkedők célja.

Az előző listáról eltávolítottak két német polgárt (Bernhard Mátyást , Vinkler Fridolin t ), továbbá az előzőleg megválasztott szószólót (Korporits Józsefet ), helyükre megválasztották a magyar Pósa Ferencet , Czink János t  és a német Polhammer Györgyöt . Ezután szószólónak megválasztották Kopff Antal ötvösmestert. A választási eredményt Orsolits Mihály  bíró és a jelenlévő 4 tanácsnok ellenvetés nélkül jóváhagyta.⁹³ A változások azt sejtetik, hogy a hatalmi torzsalkodás hátterében nem etnikai , hanem személyi ellentétek húzódtak meg.

A belsőváros ily módon kialakított hivatalszervezetét a következő séma mutatja:

Jelmagyarázat:

– választott

- - - kinevezett

Ć függőségi viszony

A vázlatos rajzból kitűnik, hogy a 18. század első felében még kezdetleges önkormányzat a város gazdasági fellendülésével, népességének növekedésével, műveltségi szintjének emelkedésével párhuzamosan egyre fejlettebb hivatalszervezetet épített ki. A hierarchikus szervezet már bonyolultabb munkemegosztást követelt.

A szerteágazó feladatokat a városi főbíró megosztotta bírótársaival, a belső tanács a külső tanáccsal, majd a helyét elfoglaló választott községgel. A 18-19. században a bírótól részben átvették a pénzügyi (perceptor) a közrendészeti (hadnagy), a gazdasági-rendészeti (malombíró, vásárbírák, mezőbíró, tókerti felügyelő), a gyámügyi (gyámatyák), a hadügyi (kvártélymester) igazgatás teendőit.

A szervezeti differenciálódás-specializálódás fokozatosan felszínre hozta a szakszerűség követelményét. A szakszerűséget kezdetben a jegyző képviselte, később viszont más, a hozzáértést, jártasságot követelő tisztségnél (perceptor, gyámatya) is tetten érhető. A fejlődés a jogi szakember megjelenésével (ügyész) éri el csúcspontját.

Az 1794. évi örökös szerződések és az 1795. évi önkormányzati reform – amely hosszú évtizedekre meghatározta a helyi igazgatást – kétségkívül előmozdította a város fejlődését. Ezentúl a város polgársága szélesebb körének biztosította az önkormányzati hatalomban való részvételt, s még közelebb hozta egymáshoz a belső és külső városok amúgy is sok szállal egymáshoz kötődő önkormányzatát.

Pápa is, mint az ország fejlett városai, egy újabb lépéssel haladt előre az egységesülő városigazgatás útján.