Pölöskei Ferenc

Pápa a polgári korszakban
(1867-1945)

A város gazdasága

A kiegyezéssel lezárult Magyarországon  a polgári forradalom korszaka, de nem oldódott meg a polgári forradalom több lényeges kérdése. Emiatt eleve sok ellentmondás halmozódott fel Magyarország társadalmában. Ezt a kettősséget tükrözte a 67-es államrendszer is. Hiszen benne – ha a nyugati polgári államok államrendszerével vetjük össze – együtt voltak jelen a liberális és a retrográd vonások. Liberális jegyei közül megemlíthetjük a kiterjedt sajtójogokat, a 48-as házszabályok életbe léptetését az országgyűlésben, ide sorolhatjuk az 1878. évi büntető anyagi kódexet is. Ám nyilvánvalóan a kiegyezési rendszer retrográd vonásait erősítette például a korlátozott választójog, az egyesülési és gyülekezési jog rendeleti szabályozása és korlátozása, valamint a Habsburg-birodalom osztrák részével közös ügyek egyes, főként katonai és gazdasági vonatkozásai. Mindemellett a polgári forradalom korszakának lezárása, a kapitalista fejlődés európai méretű fellendülése lehetővé tette a gyors és nagyarányú gazdasági fejlődést Magyarországon. Ugrásszerűen megnőtt a külföldi tőke beáramlása, felgyorsult a belső tőkeképződés üteme, kiépült a hitelhálózat, megkezdődtek az egész országot átszövő vasútépítkezések, fellendült a vas- és ércbányászat, a feldolgozó ipar termelése. Ezzel a gyors fejlődéssel azonban csak azok a városok, helységek tudtak lépést tartani, amelyek jórész éppen a vasútépítések során termény- és áruforgalmi központokká váltak, vagy a természeti kincsek közelségében voltak, illetőleg egyéb kedvező adottságaik miatt bányavárosokká vagy a feldolgozó ipar centrumaivá válhattak a vas- és ércfeldolgozás során. A dualizmus korában e körülmények kedvező volta miatt gyors fejlődésnek indult például Szombathely , Nagykanizsa , Kassa, Szolnok , Győr , Miskolc , Pécs , Salgótarján, Szabadka, Kolozsvár. Azok a városok azonban, ahol e feltételek valamelyike hiányzott, stagnálni kezdtek, fejlődési ütemük lelassult vagy visszaesett. Közéjük szorult a kézmű- és manufaktúra iparáról, valamint kereskedelméről korábban oly híres Pápa is.

A kiegyezés az Osztrák-Magyar Monarchiában közössé tette a vámterületet, s ez a körülmény elsősorban azokra az iparágakra hatott kedvezőtlenül, amelyek korábban Pápán is virágoztak. A fejlettebb osztrák és cseh könnyűiparral nem bírta a versenyt a fejletlenebb technikai, technológiai körülmények között dolgozó pápai posztógyártás, a kékfestés, a kőedény-, a pipa-, az irha-, a cipő-, a csizma-, a papír- és a textilgyártás. A korábbi dinamikus fejlődés így lelassult, s az 1864-ben átalakított Kluge  kékfestöde vagy az 1877-ben létrehozott Reisner-szappangyár nem tudta pótolni a korábban széles körű és gazdag kisipart. A 19. század elején oly nagyarányú kereskedelem – mindenekelőtt a liszt- és ruhakereskedelem – is hanyatlásnak indult. Hozzájárult ehhez az egyes iparágak elsorvadása, főként azonban az a körülmény, hogy a vasútvonalak főleg csak a századforduló táján épültek ki, ám az országos vasúthálózat rendszerében mindenképpen másodlagosnak számítottak. A fejlődés lelassulása, illetve stagnálása különösen amiatt szembetűnő, mert eközben indultak rohamos fejlődésnek az említett kedvező feltételekkel rendelkező városok, települések.

1863-ban nyílt meg az első pénzintézet, a Pápai Takarékpénztár, majd a Pápa Városi  és Vidéke Takarékpénztár, később a Pápai Hitelbank. A Pápai Takarékpénztárnak három üzletága alakult ki: a betét, a jelzálogkölcsön és a váltóleszámítolás. 1905 végén az egyes ágak tőkeereje az alábbiak szerint alakult. A betét: 8.394.775; a jelzálogkölcsön: 4.475.079; a váltóleszámítolás: 1.735.481 korona tiszta nyereményt mutatott ki. Mindez azt bizonyítja, hogy a kiegyezés utáni évtizedekben, különösen azonban a századfordulón a banktőke jelentősen megnövekedett.

Pápa városa és közvetlen környéke nem rendelkezett ugyan nyersanyaglelőhelyekkel, de kedvező, a Bakony  és a Kisalföld  peremén elhelyezkedő természetföldrajzi helyzete lehetőséget adott volna számára a korszerű faipar különböző ágainak, továbbá a mezőgazdasághoz kapcsolódó modern iparágak – textil, cukor, dohány, malom – meghonosítására. Ennek azonban – miként később világossá vált – nélkülözhetetlen feltétele lett volna a gyáripari fejlődéshez elengedhetetlen kedvező forgalmi viszonyok, elsősorban a vasúthálózat kiépítése, Pápa vasúti csomóponttá válása. Ezt a lehetőséget azonban elveszítette, hiszen a budapest-grázi vonal nyugat-dunántúli központja Kis-Cell (Celldömölk ) lett, az Adriához  vezető vasutak is elkerülték a várost. A legnagyobb lehetőségnek a Győr –Pápa–Tüskevár –Körmend–Szentgotthárd –Graz  vasútvonal tűnt. Ám a pápai képviselőtestület 1867 körül nem támogatta ezt a tervet.

A kiegyezés után a vasutak építését a törvényhozás hagyta jóvá, akkor is, ha azokat magántársaságok építették. S ez természetes is, hiszen a vele összefüggő számos kérdéskör más jogszabályokkal, a polgári jogviszonyok széles körével került kapcsolatba. Például a kisajátítás, a kárpótlás, a foglalkoztatottság, a fennálló általános építkezési szabá-lyok részeként a pályaépítések módja, az állami kölcsönök és kamataik, a forgalom szempontjából a vasutak emelkedési és kanyarodási vonalainak meghatározása. A törvények előírták a megépítendő hidak számát s azok jellegét, az állomások helyeit. Kötelezte az engedélyezetteket – meghatározott feltételek mellett – a postaszolgálat ellátására, rögzítette a biztosítási feltételeket, továbbá a kamattartozásokat, az adómentességet stb. A magyar nyugati mozdonyvasút kiépítése tárgyában c. 1886. évi V. tc. engedélyt adott a –Székesfehérvártól  Veszprémen , Kis-Cellen, Sárváron , Szombathelyen , Körmenden , Szt. Gotthárdon át, Grázzal  való összeköttetés céljából, az ország határszéléig terjedő fővonal , továbbá egy Kis-Celltől Pápán át Győrig  vezető szárnyvonal építésére. Erre a Magyar Általános Hitelbank és a Weiersheim M. M. bécsi cég kapott lehetőséget. A törvény kimondotta, hogy a győr–pápa–kis-cell–szombathelyi vonalszakaszokat az engedély-okmány hatályba lépése után két év alatt, a székesfehérvár–kis-celli vonalszakaszt pedig három év alatt kell megépíteni. A Szombathely–Körmend közötti, az ország határáig terjedő vonalszakaszt pedig addig kell megépíteni, amikorra az ország határától Grázig  terjedő vonal elkészül. A Győr–Gráz vasútvonalon 1871-ben indult meg a forgalom. Ezután Pápa számára a – forgalom és az iparfejlődés szempontjából – másod- vagy harmadrendű szárnyvonalak, illetve a századfordulón a helyi érdekű, vicinális vasutak kiépítésének esélye maradt. A Celldömölk –Győr–Pápa közötti vasútvonal után 1896-ban átadták a 36 és fél kilométernyi pápa–csornai szárnyvonalat, amely létrehozta az összeköttetést a győr–sopron–ebenfurti fővonallal. Közben már elkezdték a Bánhida –Kisbér –Pápa vonal építését. 1895-ben a város erre a célra 100 ezer forintot ajánlott fel. A pápai Esterházyak  80.000,-Ft-os támogatást ígértek, míg a megye 100.000,-Ft-tal járult hozzá a vicinális vasút építéséhez, de ezt az összeget később 175.000,- Ft-ra emelte. Ezen a vasútvonalon 1902-ben indult meg a forgalom. Ilyen módon Pápa a századfordulóra a mellékvonalak csomópontjává vált, s ez lehetővé tette egy-két gyár építését. Itt kapott helyet a MÁV osztálymérnökség is.

A vasútállomás közelében felépült a Dohánygyár, majd a Perutz-Testvérek textilgyára. Megnőtt a telkek ára is, a korábbi 60-80 filléres négyszögölenkénti ár az első világháborúig 5-40 koronára emelkedett. Ezek azonban eleve nem pótolták a vasút kínálta korábbi nagyobb lehetőségeket. Sőt, a város kézműipara is veszélybe került, hiszen például a győri szárnyvonal nemcsak Pápa ipari és mezőgazdasági termékeit közvetítette, vitte tovább, hanem az osztrák termékek behozatalát is megkönnyítette.

Az 1880-as években döbbent rá a közügyekkel foglalkozó városi liberális közvélemény a korábban fejlett kézműipar hanyatlására, miközben a modern gyáriparnak még nyomai sem voltak. Ezt a jelenséget már határozottan a jelentős vasútvonalak hiányával hozta összefüggésbe. A Pápai Hírlap 1888. július 15-i száma írta: –Fájdalmasan érezzük és érezni fogják késő unokáink: sem a városi hatóság, sem az akkori városi képviselőtestület nem bírta felfogni a vasút jelentőségét. Valójában csak a zsidó kereskedők akarták. A Cellre  épített csomópont tönkre tette Pápát. A tragédia – a lap szerint – akkor következett be, amikor a kiegyezés után Horváth Boldizsár  igazságügyminiszter Szombathelyt  tette vasúti csomóponttá.

Mindennek következménye a pápai ipar és a kereskedelem pangása, az ingatlanok értékének látványos csökkenése. A dunántúli vasúthálózat kiépítése természetesen nem szorítkozhat személyes motívumokra. A döntésben egyéb tényezők is szerepet játszottak. Az illetékes pápai vezető testületek közönye sem lehetett sorsdöntő tényező. Vagyis a képviselőtestület bármilyen buzgalma sem vezethetett volna a később megfogalmazott kívánatos eredményre: objektív okok is hatottak. Például a Budapest –Székesfehérvár –Pápa útvonal vagy a Bakonyon  át vezethet, ami rendkívüli költségeket igényelt, vagy ha megkerüli a Bakonyt, akkor lényegesen meghosszabítja a Grázba  vezető vasútvonalat.

A szóban forgó felismeréssel egyidejűleg olyan új tervek is születtek, amelyek a város vasúti forgalmát lényegesen növelték volna. Az egyik szerint a Pápa–Tapolca –Keszthely –Sümeg  vasútvonal kiépítése nemcsak a Balatonhoz  biztosította volna a közeli útvonalat, hanem az Adriához  is kaput nyitott volna. A keszthelyi Festetich Tasziló  gróf azonban inkább a Keszthely–Boba összeköttetést javasolta, s a pápai Esterházy Móric  sem lelkesedett az említett tervért, óvakodott birtokainak megbolygatásától a vasútépítés által. Kevés reménnyel ugyan, de javasolgatták a Pozsony –Pápa közötti vasút megépítését is. Az 1930-as években pedig a forgalom minőségi javítása érdekében a városi képviselőtestület szorgalmazta repülőtér kialakítását. Ez – amint tudjuk – modern kifutópályáival megépült ugyan, de ekkor már szigorúan katonai, sőt háborús célokat szolgált. A polgári közlekedésbe és az áruforgalomba nem kapcsolódott be.

Miután a kiegyezés után a korábban fejlett pápai kézműipar látványosan visszaesett, a modern gyáripar ugyanakkor nem honosodott meg, a pápai középrétegek, iparosok, kereskedők s az értelmiség körében is jelentős kiegyezésellenességgel találkozhatunk. Kritika érte például a kiegyezés megalkotóit és politikai képviselőit az Ausztria  által korábban kötött kereskedelmi szerződések elismerése s ezen túlmenően a közös vámterület megalkotása miatt, ami elsősorban a hazai könnyűipari termékeket sújtotta. 1876-ban feltűnt az osztrák áruk bojkottjának, illetve megvámolásának jelszava is. A nőktől többek között azt kérték, hogy mondjanak le –a kitűnni vágyásnak hizelgő fényűzési dolgairól , a férfiak pedig ne igyák a külföldi sört. Az efféle ötletek azonban természetesen nem érték el céljaikat. Inkább a társadalmi érdektagozódás szerint kiépülő egyesületek, szervezetek céljai váltak meghatározóvá. A város általános gondjai, fejlesztésének feladatai a polgárok közötti összekötő kapoccsá váltak. A város modernizálása, úthálózatának kiépítése, közegészségügyének fejlesztése, a világítás korszerűsítése, a szellemi élet felpezsdítése, az oktatás új, modern követelményeinek biztosítása egyaránt halaszthatatlan feladattá vált. A közegészségügy javítása rendkívül összetett feladatokat rótt a városra. A járványok és okainak megszüntetését, s ennek érdekében mindenekelőtt az ívóvíz biztosítását, az utcák portalanítását, fásítását, a szennyvíz elvezetését, egészséges lakóépítkezést. A belső városrészek lakói ugyanis csaknem a századfordulóig a Tapolca  vizét itták, hiszen sikertelenek maradtak az artézi víz elnyerése érdekében folytatott költséges kútfúrások. Úgy csak a század végén került sor a Tapolca forrásánál létrehozott, a város felett mintegy 29 méteres magasságban épített tározóból a vezetékes víz bevezetésére. A légszesz-, majd a petróleum- és a gázvilágítás helyét csak a századforduló után váltotta fel a villanyvilágítás. Mivel az utóbbi költséges volt, sok ellenzője is akadt, érveik azonban ma már inkább mosolyt fakasztanak. Eszerint ugyanis a holdvilág természetes fényei jobban illenek a város képéhez és atmoszférájához.

A 19. század második felében Európa -szerte továbbfolyt, illetve elkezdődött a villamosenergiát fejlesztő telepek kialakítása és az elosztóvezetékek hálózatának kiépítése. Pápa város közgyűlése 1895. július 28-i ülése elhatározta a telep és a vezetékek megépítését, a belváros kivilágítását. A villamos-bizottság elnöke később Mészáros Károly  polgármester lett. A bizottság 1902-ben a négy pályázó közül a Ganz-gyár ajánlatát fogadta el. A villamos telepet az Esterházyaktól  vásárolt négyezer négyszögöles telken, a Tókertben  építették meg, részben a Magyar Jelzálog Hitelbanktól felvett 4 és fél százalékos kölcsön segítségével. Az egyenes-áramú –villanyosmű 1904 januárjában kezdte meg működését ajkai és osztravai szén hasznosítása révén. Az utcákon és az intézményekben a gázlámpák helyét is a villanyvilágítás váltotta fel. 1904-ben még csak 258 egyéni fogyasztót tartottak nyilván, 1920-ra azonban már 2.008-ra nőtt az egyéni fogyasztók száma. A korszerűsítés során 1927-ben üzembehelyezték a váltakozóárammű-fejlesztő telepet.

A vízmű és a vezetékes víz megépítését 1897 júniusában fogadta el a városi közgyűlés. A Rumpel és Waldeck cég ajánlata alapján ez 172.996,-Ft-os kiadást jelentett, de a város az államtól kamatmentes hitelt kapott erre a célra. A városi közlekedés pedig a földutakon zajlott. A már akkor ismert –Söprik a pápai utcát- kezdetű katonadal kritikusa írta: –nem nagyon söprik, de ebből az a jó is következik, hogy nem kell nyelniük a töméntelen mennyiségű port.

A századfordulóra a fontosabb belvárosi utcákat aszfaltozták vagy bitumenezték. Egy részük nevet is kapott (Kossuth , Petőfi, Jókai , Széchenyi , Corvin utca). Ám ekkor több utcát vendéglőiről neveztek el (Zöldfa, Rozmaring, Korona utca stb.). Egészséges levegőjű ligetes sétányokat a városlakók nemigen mondhattak magukénak. A Várkertet az Esterházyak  zárva tartották, vagy belépési díjat szedtek. Az erzsébetvárosi ligetet kocsiút szelte át. A színház körüli berek területe pedig jelentéktelen volt.

A Dohánygyár alapításának gondolata Tarczy Lajos  professzor megfogalmazásában már az 1870-es években felmerült, de csak mintegy másfél évtized múlva kezdődött meg – állami befektetéssel – a gyár építése a vasúthoz közeli Esterházy úton. Az építkezést, majd a gyár működését a Magyar Kir. Dohányjövedék Rt. irányította, amely Zágrábban, Selmecen, Szegeden, Sátoraljaújhelyen  már létrehozta a dohánygyárait. A pápai gyár ügye az 1890-es évek elején, a Wekerle-kormány időszaka alatt fordult kedvezőre. A város közgyűlése 1892 augusztusában elfogadta Oswald Dániel  polgármester indítványát egy dohányszín felállítására. A helyi Esterházy gróf tulajdonát képező 6400 négyszögöl telket megvették, s még ugyanabban az évben Pápára érkezett Rónay János  megbízott igazgató. A –szivarkészítő asztalokon pedig megkezdődött a munkások szakképzése a Hosszú (Jókai ) és a Zimmermann  utcai asztalos műhelyekben. Az első kinevezett igazgató Lózer Henrik  volt, akit 1894-ben Haas Károly  követett, s a gyár megkezdte a termelést.

Nem sokkal a Dohánygyár megalapítása után (1899-ben) a magyar kormány és a Perutz-Testvérek cég között megkezdődtek a tárgyalások egy pápai textilgyár alapításáról. A Perutz-Tetvérek a textilgyártásban főként az Osztrák-Magyar Monarchia cseh területein több évtizedes sikeres múltra tekinthettek már vissza. A gyáralapítást 1901. március 10-én jegyezték be a veszprémi kir. törvényszéknél vezetett társas-cégek jegyzékébe, ezzel a szöveggel: –Perutz Testvérek . A főtelep és a fióktelepek helye: Főtelep: Pápa, Fióktelep: Budapest  . A bejegyzésben a Társaság jogviszonyairól többek között ezt olvashatjuk: –Közkereseti Társaság, kezdetét vette 1901. február hó 1. napján. Társtagjai: Perutz Róbert , Frigyes, Richárd és Artur szövő, fehérítő és festő gyárosok. Prágai lakosok. A céget a társtagok egyformán képviselik és önállóan, pusztán a cégszöveg aláírásával jegyzik. 1901-ben már üzembe helyezték a szövőüzemet és a fehérítőt. A telket a város ingyen adta a cégnek, s egyéb úton is, például különböző adókedvezményekkel segítette a gyárat. Modern gépeket és technológiai eljárásokat honosítottak meg. A munkáslétszám ekkor 250 körül mozgott, 1914-re pedig 450-re növekedett. Közben a szövőiskolában folyt a szakképzés. A világháború kitörése után a termelés visszaesett, majd 1919 első felében az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása idején teljesen leállt.

Bár a Tapolca  mentén már régóta mintegy 20 malom működött, ezek a 19. század második felére elavultak a jóval nagyobb teljesítményű, korszerű, új, Ganz által gyártott hengerszékekkel szemben. A századfordulón a még működő vízimalmokat korszerűsítették, és a vasutak kiépítése is javította versenyképességüket a szállítás feltételei által. Nagyobb arányú őrlésre azonban a vízimalmok technikai színvonala, a tulajdonosok s a lisztkereskedők tőkeszegénysége miatt nem kerülhetett sor. A Tapolca egyébként több forrásból nyerte vizét, s a másodpercenkénti 1.000 liternyi víz alkalmas volt vízimalmok hajtására. A folyó külön előnyének tekinthetjük, hogy Tapolcafőtől  a Marcalig  télen sem fagyott be. A gabonát sajtárakkal hordták a garatra, majd a félkészre őrölt gabonát a kőpadon őrölték tovább.

A város századvégi civilizációs fejlesztését – a villany, a vízvezeték létrehozását, az utak egy részének portalanítását, egyes új városrészek, például a Tókert vagy az Esterházy utca kialakítását – főként a helyi adók és pótadók útján biztosították. Adót vetettek ki például az ingatlan és jövedelemadó mellett a piaci árukra, a vasúti forgalom termékeire, a vásárok adásvételi tételeire, a fogyasztási pótlékokra, locsolási díjra stb. A fogyasztási pótadók kivetését –ideiglenesen az 1899. 6. tc. lehetővé tette. A városi Adókivető Bizottság a húspótadót 25 %-ban, a borét 20 %-ban, az égetett szeszes italok pótadóját 10 %-ban állapította meg. Úgy próbálták biztosítani a város növekvő szükségleteit. 1900-ban ugyanis a kiadások 103.559,-Ft-ot, míg a költségvetési hiány 37.000,-Ft-ot tett ki. Természetesen a lakosságot terhelték a parlament által elfogadott sokágú, törvényekben előírt országos adók, valamint a megyei adók, amelyeket a megyei szabályrendeletek tartalmaztak. Kezdetben sokan próbáltak kibújni adókötelezettségeik alól. Az ipartestületek leginkább az iparűzési adó elmulasztását, pontosabban a –kontáriparosok felelősségre vonását követelték. Az új építkezések azonban spontán módon, városrendezési tervek hiányában zajlottak. S miután a város határa viszonylag nagynak, kiterjedtnek mondható, az építkezések extenzív jellegűekké váltak, gyakran ezért hosszú ideig villany és víz nélkül maradtak.

A város modernkori története is elválaszthatatlan a helyi földbirtokosoktól, az Esterházy grófok gazdaságvitelétől, társadalmi és szociális felfogásától. Egy 1892. évi kimutatás szerint Veszprém  megyében a legtöbb adót fizetők sorának élén Esterházy Móric  gróf, a pápai-ugodi hitbizomány tulajdonosa állt, aki egyben a megye akkori főispáni tisztét is betöltötte. Íme az első tíz megyei virilis névsora és az általuk fizetett egyenes állami adók:

Gróf Esterházy Móric , Pápa: 43.985,-Ft

Br. Hornig Károly  megyés püspök, Veszprém : 38.910,-Ft

Gróf Festetich Pál , Dégh: 20.498,-Ft

Gróf Nádasdy  Ferenc, N.Ladány: 12.364,-Ft

Supka Jeromos  apát, Zirc : 11.577,-Ft

Gróf Esterházy Ferenc , Devecser: 9.625,-Ft

Gróf Vallis Gyula , Pápakovácsi : 8.918,-Ft

Ifj. Gróf Esterházy Imre , Réde: 7.004,-Ft

Gróf Draskovich József , Enying: 4.568,-Ft

Utánuk több pápai kereskedő és ügyvéd nevét is olvashatjuk.

A földterület megoszlása 1870-1908-ig alig-alig változott. Egy 1912. évi kimutatás szerint pl. szántó 6.289, legelő 1.911, rét 909, szőlő 117, kerti gazdaság 275, park 11 kat. hold volt. A város tehát nagy kiterjedésű külterülettel rendelkezett, a föld az átlagosnál jobb minőségű volt, szinte valamennyi gazdasági növény termelésére alkalmas. Négy szőlőhegyén intenzív szőlőtermelés folyt.

A pápai-ugodi hitbizomány, valamint a devecseri szabad rendelkezésű Esterházy-birtok még gyermekkorában szállt gróf Esterházy Tamásra . Apja 1909-ben meghalt, s az elsőszülöttségi jog címén bátyja, Ferenc – aki 1896-ban született – örökölte a hatalmas tatai hercegi hitbizományt. Az 1901-ben született fiatalabb fiú, Tamás a család devecseri és Zala  megyei szabad rendelkezésű birtokait kapta örökül. De 1915-ben unokatestvére, Pál gróf fronthalálával ölébe hullt a pápai-ugodi hitbizomány is. Úgy 14 éves korában két uradalom, kastélyok, majorok, malmok, vadászlakok, templomok, iskolák és más nagy értékű vagyontárgyak birtokosa lett. A nagybirtokot védő törvények – és természetesen a család törvényei – értelmében nagykorúságáig a csákvári uradalom birtokosa, gróf Esterházy Móric , a Tisza  Istvánt  felváltó miniszterelnök gyakorolta felette a gyámi szerepkört. Az ilyenképpen kialakult Esterházy-birodalom Veszprém  és Zala megyében 49.474 holdnyi földterületet foglalt magába. Az 1935. évi Gazdacímtár adatai szerint ebből Ugodon  8.000, Devecserben  6.127, Szücs községben 4.030, Pápán 3.719, Kupon 2.811, a Zala megyei Káptalanfán pedig 4.072 hold tartozott az uradalomhoz. Ezenkívül 19 Veszprém megyei és 3 Zala megyei község határára terjedt ki a pápai-ugodi-devecseri Esterházy-uradalom. Esterházy Tamás gróf három főúri kastéllyal rendelkezett. A pápai és a devecseri kastély mellett Budapesten , a Nemzeti Múzeum mögötti ún. Esterházy-palota – ma a Magyar Rádió egyik épülete – is a tulajdonába jutott.

Az Esterházy-emlékek közül a második világháború folyamán sok elpusztult, és a múzeumra bizony elég kevés maradt. Ezek közül érdekes az az 1794-ből fennmaradt leltár, amely a mai állapotában szobaszámok szerint írja le a kastélyt, felsorolja akkori bútorait, képeit, vagyontárgyait. Az 1916-ból való leltár is nagyon értékes. A múzeum tulajdonában van még egy, a 18. század második feléből származó birtokkönyv. Ebben a gróf mérnöke – Maynzcek  – igen nagy pontossággal rajzolta meg az uradalomhoz tartozó falvakat és pusztákat. A birtokhoz 30 erdészlak tartozott. Az 1916-os leltár adatai szerint Tamás grófnak 7 vendéglője, 2 iskolája, 1 postája volt, és 23 malom fölött rendelkezett.

A pápai-ugodi Esterházy-uradalmat többször vonták zárlat alá. Ilyenkor az illetékes hatóság zárgondnokot küldött ki, aki átvette az uradalom irányítását. A zárlat, a zárgondnokság intézménye a nagybirtokot védő intézmény is volt: mintegy kiegészítette a nagybirtok konzerválását célzó hitbizományi jogszabályok körét. Az 1867-es kiegyezést követően mindjárt az 1869. április 7-i, a hitbizományi ügyekben követendő eljárás szabályozása tárgyában kiadott igazságügyminiszteri rendelet jogi alapot teremtett a hitbizomány ingatlan és ingó vagyonának bírósági védelmére. A rendelet mindenekelőtt szabályozta a hitbizományi kérelmek beadásának feltételeit, majd kimondotta, hogy a birtok állagának megőrzéséről, védelméről a hitbizományi gondnok, illetve a kijelölt bíróság gondoskodik. A rendelet 18. paragrafusa szerint: A hitbizományt ellenőrző-védő hatóság szerepköréből tehát szinte automatikusan következhetett a zárlat elrendelése, illetve a zárgondnok kiküldése. Az 1881. 60. tc. a zárlatot törvény útján szabályozta. Felsorolta azokat az eseteket, amelyekben a zárlatnak helye van. (Megjegyezzük azonban, hogy a magyar polgári jogban a zárlat, illetve a zárgondnokság nem korlátozódott a hitbizomány körére.) A zárlat ideje alatt a felügyeleti jogot az alkalmazott gazdatisztek útján a Veszprémi  Kir. Törvényszék, illetve az Országos Földhitel Intézet gyakorolta.

A mezőgazdaságra egyébként a külterjes művelés volt a jellemző. Az ugarolás az 1870-es évektől megszűnt ugyan, a vetésforgó is alaposan visszaszorult, a talajművelés modern, korszerű formái azonban nem honosodtak meg. A mezőgazdasági növények késve váltották egymást. Közülük a gabonafélék termelését, továbbá a kukoricát, lucernát, burgonyát, babot, kendert, zöldséget említhetjük meg. Az állattenyésztésben pedig piaci szempontból a sertés, a juh és a kecsketartás tekinthető meghatározónak. Az 1870-es években fejeződtek be Pápán az úgynevezett tagosítási és legelőelkülönítési perek. Vagyis a polgári birtokviszonyok kialakítása és véglegesítése. Kialakultak, illetve megszilárdultak az úrdombi és az újligeti szőlők, kertek, kialakult a vásártér helye a Hosszú utca végén, a város határában. 1881-ben került napirendre az 1850-es évek második felében kidolgozott földadó-kataszter felülvizsgálata és kiigazítása. Ennek során először minőségük szerint osztályozták a földeket, majd a művelési ágakat is figyelembe véve meghatározták azok kataszteri tiszta jövedelmét. A becslőbiztosok közreműködésével kialakított kataszteri felmérést azután a járási, kerületi és végül az országos bizottság vizsgálta felül és hagyta jóvá.

A mezőgazdaság fejlődésével függ össze a pápai közvágóhíd, majd a Bacon kiépítése. A Földművelődésügyi Miniszter 1908. évi 54.000 számú rendelete a közegészségügy javítása érdekében a törvényhatósági és a rendezett tanácsú városokban a kimérésre szánt húsvágás szabályozását tartalmazta. Eszerint az árusításra kerülő szarvasmarhákat, lo-vakat, juhokat és a sertéseket csak közvágóhídon vághatják le és dolgozhatják fel. A rendelet ötéves moratóriumot biztosított a végrehajtáshoz. 1913-ban a város két vágócsarnokkal rendelkezett. Ide mintegy 30 kisiparos szállította a sertéseket és a marhákat, s a hatósági állatorvos felügyelete mellett vágták le az állatokat, és a működő jéggyár segítségével tárolták. A két vágócsarnok ekkor napi 40-50 mázsa élőállat vágására alkalmas kapacitással rendelkezett. Nagyobb arányú fejlesztésre az 1930-as években került sor, amikor a Poels és Társa külföldi, antwerpeni cég bérbe vette a Városi Vágóhidat, és dobozolásra alkalmas sonkát, lapockát, valamint félkonzervet állított elő. Részben még előbb sor került a hűtők, a sózó és a pácoló medencék kialakítására. A bérlő jelentősen fejlesztette a Vágóhidat, s rövidesen hetente 150 sertést, valamint 30-40 marhát vágtak. A bacon fej-, lábnélküli szalonnás, bőrös, pácolt félsertés. Az állatokat Nyugat-Magyarországból szerezték be. A különleges munka irányítására Lengyelországból  hoztak szakmunkásokat. A vágást a forrázás, a szőrtelenítés, majd a hasítás követte. A sertések a belsőségek kiszedése után a hűtőkbe kerültek. Majd 12 óra eltelte után került sor a csontozásra. A gerinccsontot és a kulcscsontot fűrészelték, a belső hasfalat pedig zsírtalanították. A bacon alapanyagát befecskendezéssel sózták. Ezután a beton medencébe kerültek, s fedő páccal zárták le. Itt 96 óráig tartották, majd egymásra rakták, súlyt raktak rá és pirosra érlelték. A bacont hetente két alkalommal szállították Angliába a Sertéskivitel Rt. útján. A termelésben az 1930-as évek közepétől kezdve részt vett már a belga és a kanadai érdekeltségű Bacon és Húskonzervgyár is. A Bacon cég pápai igazgatójává Szász Pált  nevezték ki. A Poels és Társa Bacon- és Húskonzervgyár Kft. bejegyzésére 1935-ben a Veszprémi  Cégbíróságon  került sor. Székhelye Pápa. Fióktelepe Budapest , ahol a konzervgyártás folyt. A cég érdekeit egy ideig Sulyok  Dezső  ügyvéd képviselte.

Az 1920-as évekig a – a Szerbiából idekerült – sertésállomány döntő többségét a mangalica fajták tették ki. A 19. század második felétől kezdve keveredtek a szalontai, bakonyi fajtákkal, s kialakultak a szőke, fekete, vadas típusok. Az uradalmakban a szőke mangalica maradt meghatározó, mert igénytelen, jól tűrte a szélsőséges időjárást, de hajlamos maradt az elzsírosodásra. Ez a fajta egyébként a leginkább megfelelt a kialakult étkezési szokásoknak. Exportjuk azonban éppen az 1930-as években rendkívül nehézzé vált. Szükségessé vált ezért a radikális fajtaváltás. Az angol eredetű Jorkshire (Jork), a fehér hússertés került előtérbe. Szaporább a mangalicánál, gyorsabban fejlődik, de egyúttal igényesebb is.

Az első világháború a századfordulón megélénkülő gazdasági pezsgést megállította, a prosperitás stagnálásba, majd jókora visszaesésbe torkollt. Megszűntek a nyugat-európai országokkal a kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok, s ennek káros hatásai nyomban jelentkeztek, majd kirívóakká váltak. A termelésre természetesen mind az iparban, mind a mezőgazdaságban és a kereskedelemben károsan hatott a legenergikusabb férfi lakosság hadbahívása, a belső piac beszűkülése, a háborús károkkal, majd katasztrófákkal járó elkerülhetetlen tragikus krízis-viszonyok, az áruhiány, az infláció, a termékcsere akadozása, majd csődje. A Pápai Hírlap 1915. május 1-jei száma írta: –Szomorúan kell megvallanunk, hogy a háború terjedelméről, különösen pedig annak vérességéről, emberpusztító borzalmairól alkotott fogalmaink messze mögötte maradtak a valóságnak. Senki sem képzelte ily véresnek, ily vadnak a háborút- Képzeletünk határidőket szabott a háború tartamának, eleinte heteket, utóbb már hónapokat tűztünk ki s hányan voltak, akik lehetetlennek tartották, hogy a háború a télbe is belemehessen s ma már rettegve gondolunk arra, vajon nem kell-e újból hósapkákat és egyéb téli holmikat készítenünk katonáink számára. 1918-19-ben a Perutz gyárban átmenetileg szünetelt a termelés. A szénkészlet is fogytán volt, s ennek következtében a villanytelep akadozva termelt csak áramot. Ezért bevezették és több éven át korlátozták a villanyszolgáltatást.

A Perutz-gyár 1920-ban újra kezdte működését, s 1927-re érte el a háború előtti termelésének volumenét. A munkáslétszám ekkor megközelítette az 500-at. A város polgármestere, Tenzlinger József  ekkor újabb szerződést kötött a Perutz Testvérek  szövőgyáros céggel. Ennek értelmében a város másfél kat. hold belterületi telket és a Kisfaludy  utcai vámházat adta át évi 80 pengőért a Perutz-cég számára. Továbbá kedvezményes víz-, villanyszolgáltatást, adóengedményeket ígért. A cég ugyanakkor vállalta, hogy kétmillió pengő beruházási költséggel 18.500, majd fokozatosan 33.000 orsóra fejleszti pamutfonodáját, ahol 200-300 munkást foglalkoztat. Ideiglenesen a vámházban laknak, de közben a gyár segítségével megkezdik számukra új munkásházak építését. A szerződést Veszprém  megye törvényhatósági bizottsága 1928. március 12-én elfogadta. A pamutszövő- és kikészítő gyár így új gyárépületekkel, pamutfonóval bővült. A cég azután ingatlanainak, épületeinek egy részét 1936 végén a Pápai Pamutfonó Rt.-nek nem természetbeni betét-aport gyanánt adta át, köztük a pamutfonó és a cérnagyár gépeit, berendezéseit is. A cégbíróság – a budapesti kir. törvényszék – ezt 1936. december 18-án jegyezte be. Az ezer részvény közül azonban 994-et megtartott magának. Egy részvény értéke 1.000 aranypengőt jelentett.

A Pápai Pamutfonógyár Rt. igazgatósági tagjait a részvényesek közfelkiáltással választották meg; Perutz Richárdot , Alfrédet, Félixet, Leót és Wiener Oszkárt . 1939-ben pedig új cég alakult Pápai Textilgyár néven. Csehszlovákia  feldarabolása után Perutz Félix  Pápán tartózkodott. Erről, valamint a városban végzett jótékonysági tetteiről Hamuth János  polgármester 1939. november 17-én bizonyítványt állított ki. 1938-ban 700-an, majd 1940-ben 1.200-an, 1944-ben pedig már 1.331-en dolgoztak a gyárban.

Az 1930-as években részben a szociális törvényhozás eredményeként bevezették a heti 48 órai munkaidőt, munkáslakás-építő akciók is kezdődtek. A gyár 1928-ban napközi gyerekotthont alapított, a nők részére főző- és varrótanfolyamokat szervezett, művelődési ház épült, fellendült a kulturális és a sporttevékenység. A gyár termékei között pamut- és textiláruk, sőt divatcikkek is fellelhetők. Számottevővé vált a minőségi fonal, műrost és más műszálak, például a műselyem exportja.

A Perutz-gyár korábbi igazgatója, Leipnik Ármin  az első világháború után önállósította magát, és 1921-ben megalapította a Dunántúli  Textil-ipari Kereskedelmi Vállalatot. Szövőgépeinek száma 1924-re 10-ről 140-re szaporodott, s főként a színes szövést honosította meg. A háborús megrendelések fellendítették a termelést. A nyerspamutimport hiányát lennel és kenderrel, tehát természetes pótanyagokkal helyettesítették.

Az első világháború után, 1922-ben a budapesti Hungária Műtrágya és Kénsavas Vegyigyár Rt. megalapította Pápán a Tarczy majorban, 3 ezer négyszögöl területen azt a vegyiüzemet, amely csontzsírt, csontlisztet és csontenyvet állított elő nyers csontok feldolgozása útján. A 100 millió korona alaptőkével létesített üzemben mintegy 40 ember, rendkívül egészségtelen körülmények között dolgozott, de az üzem bűze a környéken élők számára is elviselhetetlenné tette a levegőt.

Az 1920. évi, Nagyatádi Szabó István -féle földreformtörvény alapján került sor Pápán is a korlátozott jellegű és hatókörű reform végrehajtására. Amint tudjuk, a törvény eleve nem bolygatta meg a nagybirtokrendszert. Legfeljebb kárpótlás útján házhelyeket és apró parcellákat juttatott a földnélküli parasztok és más szegény rétegek számára. A Földbirtokrendező Bizottság 1925. évi jelentése szerint Pápán minden igénylő, mintegy 700 család kapott telket a Tókertben  és a vasút mentén. Az új utak és vízlevezető árkok a város tulajdonába kerültek, de kialalkításuk költségeit az új tulajdonosok számlájára írták. A földhöz jutottak 1928-ig a meghatározott módon fizették a törlesztés részleteit. 1929-ben a gazdasági válság kezdetén már elengedték tartozásaik 1/3-át, s a hátralékra 10 éves kamatmentes moratóriumot adtak. Ám 1931-ben a még megmaradó tartozások újabb 1/3-át elengedték. A hadiárvák és -özvegyek különben 3 kat. holdig eleve 25 %-os kedvezményt kaptak. Egy hold megváltási árát később, 1932-ben 1.200 pengőben maximálták, ami persze igen nagy összegnek számított. Részben ezért élénkült fel Pápán a telekforgalom. Sőt, a törlesztés helyett lehetővé tették a használati díj fizetését is az új föld- és telektulajdonosok számára. Az adózás alapjául szolgáló kataszteri tiszta jövedelem határait pedig holdanként 8-24 pengőben határozták meg. Az 1929-33. évi gazdasági válság egyébként az ipar, a kereskedelem, a közlekedés és a mezőgazdaság valamennyi ágára kiterjedt. A túltermelési válság hatására például a búza ára 8-10 pengőre esett vissza.

A kormány pénzügyminisztere, Korányi Sándor  a valutahiányra, a kereskedelmi forgalom megbénulására hivatkozva bejelentette az ország fizetésképtelenségét, a bethleni kölcsönök és kamatai, valamint a jóvátételi összegek visszafizetésének lehetetlenségét. Pápa város költségvetése a háború óta mindvégig súlyos negatív mérleggel zárult, most azonban már katasztrofálissá vált. 1920-ban a költségvetés igénye 2.037.384 korona volt, s erre csupán 854.671 korona fedezet állt a város rendelkezésére.

1932-ben felmerült a városi házak, ingatlanok eladásának lehetősége, rendkívüli pótadók kivetése, a kiadások radikális csökkentése, a mintegy másfél milliónyi tartozás kiegyenlítése érdekében. A város vezetősége dr. Tenzlinger József  polgármester irányításával a bevételek fokozásának jegyében bérbe adta a közvágóhidat, először a The British Hungarian Trading Corp. Limited londoni Rt., majd a Poels és Társa cég számára.

A gazdasági válság után az 1930-as évek közepén, részben már a háborús konjunktúra jegyében a gazdaság valamennyi ágában fellendült a termelés, növekedett a foglalkoztatottság és a város lakossága is. Az 1930-as évek közepén – amint említettük – felmerült a repülőtér építésének terve a Vaszari  út mentén. Esterházy Tamás gróf ajándék gyanánt 10 kat. holdat, 200 holdat pedig bérbe adott erre a célra. 1936-ban megkezdődtek a munkálatok. Több iskola bővítésére is sor került, valamint a városi egészségház építésére, a Mozgófényképszínház kialakítására. A Tókertben  ekkor készültek az új utak, a villany-, a vízvezeték és a csatornarendszer. 1932 szeptemberében megtörtént az új református templom alapkőletétele is a Széchenyi  téren. A templomszentelésre hívó harangok 1941 őszén kondultak meg.

Az 1930-as évek második felében a háborús konjunktúra hatására bővültek a munkalehetőségek, főként a gyárak termelési kapacitásának növekedése és a repülőtéri építkezések révén.

A városok jogállása Magyarországon  a polgári korban

1848-ban a polgári átalakulás eredményeként nőtt a városok önállósága a feudális – rendi jegyek számos formáját még tovább őrző megyerendszerrel szemben. A megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról szóló 1848. évi 16. tc. hangsúlyozta ugyan a megyei szervezet átalakításának szükségességét a népképviseleti elv alapján, az átfogó törvény megalkotását azonban a –legközelebbi országgyűlés hatáskörébe utalta. Ez az átalakítás azonban jócskán elhúzódott, a kiegyezést követő időszakba nyúlt. Ezért is feltűnő az 1848. 22. tc., amely a szabad királyi városokat önálló köztörvényhatósággá nyilvánította, s hangsúlyozta függetlenségüket minden más törvényhatóságtól. A szabad királyi városok persze sem hagyományaikat, sem területüket, illetve népességarányukat tekintve nem voltak azonosak. Kiváltságaik szerint ugyancsak sokszínűek voltak. Közöttük kis lélekszámú településeket is találunk, főleg a peremvidékeken, a Székelyföldön , a Partiumban, a Felvidéken  és Nyugat-Magyarországon . A szóban forgó törvény kizárólag lakosságuk nagysága szerint három kategóriába sorolta őket. A 12 ezernél kisebb lélekszámú településeket kisvárosnak, a 12 ezertől 30 ezer lakosú városokat közép-, és végül a 30 ezernél több lakost magába foglaló szabad királyi városokat nagyvárosoknak minősítette. A törvény meghatározta a tisztújítás általános szabályait, kimondotta a három várostípusban az azonos és az eltérő szavazati jog feltételeit, és előírta a képviselőtestületek tagjainak a létszámát. A kisvárosokban legalább 30, a középvárosokban 82, a nagyvárosokban 157 tagban határozta azt meg. Utalt a közgyűlés és a tanács működésének irányaira és tartalmára, belső szervezeti rendjükre. A szabad királyi városok privilegizált jogállásának törvénybe iktatása nyilvánvalóan kompromisszumot jelentett a centralisták, illetőleg a municipalisták között. Hiszen részben megmaradt a régi megyerendszer, de mellette a városok számára a törvényalkotás jelentős önállóságot, kiváltságokat adott. Tehát végső soron valamiféle sajátos érdekegyeztetést regisztrálhatunk a közigazgatás és az önkormányzat terén. Ebben persze szerepe volt annak a körülménynek is, hogy a megyerendszer teljes polgári átalakítása nagy vitákat váltott ki, felkorbácsolta volna a politikai szenvedélyeket.

1848-ban a mezővárosokról nem alkottak ugyan törvényt, de a feudalizmus abroncsainak széttörése nyomán a polgári átalakulás fénysugarainak hatókörébe kerültek. Lehetőség nyílt tartalmi-szervezeti átalakításukra, polgárosodásukra. Igaz, a mezővárosok között is lényeges eltéréseket figyelhetünk meg, például keletkezésük, kiváltságaik eredete, jellege, lakosságuk nagysága, foglalkozás szerinti megoszlása szerint. A szabad királyi városokhoz hasonlóan egymástól is eltérő módon és mértékben bizonyos önkormányzattal rendelkeztek anyagi eszközeik, vagyonuk kezelése, igazgatása terén. Választhatták tanácsuk tagjait, a bírót – később a polgármestert –, a jegyzőt és egyéb tisztviselőiket, a pénztárnokot, ügyészt, gyámot, adószedőt, városi orvost, mérnököt stb. Egységes szervezetük, tevékenységi körük azonban a polgári kor hajnaláig, sőt még a kiegyezést követő években sem alakult ki. Az erre irányuló jogszabályok is hiányoztak.

A rendi alkotmányt, országgyűlést 1848-ban felváltó új törvényhozó hatalom, a népképviseleti országgyűlés már nem a nemesi vármegye követeit tömörítette, hanem az új választójog és a választási rendszer szerint megválasztott képviselőket. Az 1848:5. tc. meghatározta az országos képviselői választói jogosultságot és a választhatóságot. 1. paragrafusa többek között kimondta, hogy a korábbi –politikai jogélvezetet senkitől sem veszi el. Ezen túlmenően szavazati jogot adott azoknak a férfiaknak, akik 20 éves korukat elérték, s nem álltak atyai, gyámi vagy gazdai felügyelet vagy –hűségtelenség, csempészkedés, rablás, gyilkolás, és gyújtogatás miatt fenyítés alatt- A városokban a választói jogosultsághoz 300 pengő forint értékű ház vagy föld, a községekben pedig úrbéri értelemben vett 1/4 telek vagy ennek megfelelő értékű más ingatlan kellett. Választójoggal rendelkeztek azok a kézművesek, kereskedők, gyárosok, akik legalább egy segéddel dolgoztak. A tanácsosok, orvosok, jogászok, tanárok valamennyien választójogot kaptak. A szabad királyi városokban a helyi választójogi cenzus mérsékeltebb, hiszen kisvárosban 200, közép városban 400, nagy városban 600 pengő forint jövedelem már biztosította a városi képviselőtestületi szavazati jogot. Vagyis a helyi városi képviselőjoggal rendelkezők száma meghaladta az országos képviselői jogosultságot.

A törvény a képviselőház létszámát – Erdély  nélkül – 377-ben határozta meg, s kialakította a képviselőket küldő kerületeket a népesség, a területnagyság s a közgazdaság szempontjainak figyelembevételével. A képviselői választókerületeket két csoportra osztotta. Az elsőbe azokat a városokat sorolta, amelyek egy, kettő vagy három képviselőt választhattak. Ebbe a kategóriába tartozott például Buda : 2, Pest : 5, Debrecen : 3, Pozsony : 2, Miskolc , Szeged  és Kecskemét: 2, míg a többi itt megjelölt város 1-1 országgyűlési képviselőt választhatott (Pécs , Kassa, Fejérvár, Újvidék , Eger, Gyöngyös , Makó, Békés-Csaba, Nyíregyháza, Szarvas , Pápa, Szentes, Hódmezővásárhely, Gyula, Cegléd , Esztergom , Győr  stb.). A választókerületi beosztás tehát nem követte a szabad királyi városok privilégiumait.

A választókerületek második nagyobb csoportjába a megyék, a szabad kerületek és egyes más városok kerültek. A szabad kerületek jórész önállóan választhatták képviselőiket a parlamentbe. Ezeket a törvény felsorolta. A megyén belüli beosztásról azonban nem rendelkezett. Erdély  69 képviselőt küldhetett. A törvény a továbbiakban előírta a választások lebonyolításának módját, a központi választmány, az összeíró küldöttségek, a szavazatszedő bizottságok stb. megalakításának mikéntjét.

Az 1848. évi törvények biztosították, garantálták a Jász-Kun és Hajdu kerületek, továbbá a szepesi városok kiváltságait is. Ilyen módon legalábbis a jogalkotás szintjén kialakulhattak a közigazgatás polgárosultabb szigetei. A megosztottság a megye, illetőleg a kiváltságos városok, kerületek között természetesen nem lehetett tartós. Az 1848-as népképviseleti országgyűlés a városok jogainak biztosítása és kiszélesítése, illetve a megyei szervezet radikális polgári átalakítása útján kívánta oldani az ellentmondást. A sza-badságharc leverése azonban megszakította ezt a kívánatos fejlődési tendenciát, hiszen az abszolutizmus rendszere félresodorta az 1848-as törvényeket. Megszűnt a szabad királyi városok és a kiváltságos kerületek 1848-as önállósága is. Az 1861. évi Országbírói Értekezlet által javaslatba hozott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok nem tettek különbséget szabad királyi városok és rendezett tanácsú városok között, és a bíráskodás terén az utóbbiak számára is biztosították a megyéktől való önállóságot. Ennek nyomán megszervezték a városi törvényszékeket. Ezeket azonban 1865 decemberében a Helytartótanács megszüntette, s így privilégiumuk egésze is labilissá vált.

1867. február 17-én került sor Andrássy Gyula  gróf miniszterelnöki kinevezésére. Kabinetjének tagjai között találjuk a tudós, nagytekintélyű Eötvös József  bárót, Horváth Boldizsárt  és a kiváló pénzügyi szakembert, Lónyay Menyhértet . Az Andrássy-kormány és a parlament érvényben tartotta az 1848-as jogalkotás két nagy területét, egyfelől a jobbágyrendszer és a rendi országgyűlés felszámolását, másfelől a politikai szabadságjogokat. (Választási törvény, az 1848. évi házszabály, a sajtótörvény stb.) Az 1867:XII. tc. pedig törvénybe iktatta az Ausztriával  folytatott egyezkedések eredményeit. A kormány a gazdasági fejlődés, a polgárosodás s a korszerű állam továbbépítése terén a maradandó és előremutató törvények egész sorát készítette és fogadtatta el a parlamenttel. A dualista gépezet fogaskerekei akadozva, csikorogva, sok súrlódással ugyan, de működésbe léptek. Tető alá hozták a horvát-magyar kiegyezést, megalkották a nemzetiségi törvényt, megkezdték a határőrvidék polgárosítását. Ezeken kívül a polgári jellegű, a társadalom életének, működésének kereteit meghatározó törvényeket léptettek életbe. Az ország modernizálását elősegítették a gazdaságra és a közigazgatásra vonatkozó rendelkezések, így a nemzeti jövedelem emelésére vonatkozó határozott törekvések, a modern adórendszer – az országos, megyei, a helyi, rendes és a pótadók, valamint az egyenes és a fogyasztási adók –, az évi költségvetés elkészítése, parlamenti vitája és elfogadása, az ipar fejlődését elősegítő intézkedések. Ezt szolgálta az állampolgári jogok szabatos meghatározása, a modern telekkönyvezés, a folyók szabályozása, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás szétválasztása, az oktatásra s a közigazgatásra kiterjedő jogszabályok sora.

A közigazgatás és az önkormányzatok rendezése azonban 1886-ig elhúzódott. Ráadásul a városok jogállását tartalmazó önálló törvény megalkotására ekkor sem került sor. A köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870:42. tc. a megyéken kívül megjelölte az önálló törvényhatósági joggal felruházott városokat, közéjük sorolta a szabad királyi városokat és újabb 21 kisebb-nagyobb települést, köztük Kecskemétet  és Nagyváradot  is. Megerősítette a hagyományos múltra visszatekintő kiváltságos kerületek privilegizált jogállását is. A törvény a szóban forgó három települési, közigazgatási és önkormányzati sajátosságokat magukban hordozó igazgatási típusokban meghatározta feladataikat és jogaikat önkormányzatuk irányítása és az állami közigazgatás közvetítése terén. A kiváltságos kerületek közé tartoztak: a székely székek, a Jász-Kun, Hajdu- és nagykikindai kerület, Kővár, Fogaras és Naszód  vidéke, a szepesi tizenhat város. A törvény lehetővé tette számukra, hogy egyéb közérdekű, sőt országos ügyekkel is foglalkozhattak, egymással megállapodásokat köthettek, s azokat a kormánnyal és kérvény formájában a képviselőházzal is közölhették. A megyékben és a törvényhatósági joggal bíró városokban előírta a törvényhatósági bizottság összetételének szabályait. Eszerint felét a legtöbb egyenes államadót fizetők alkották, felét pedig a helyi választási joggal rendelkezők választották. A virilizmus kétségtelenül konzervatív intézmény volt, de nem tekinthető feudálisnak, inkább a centralizmus jegyeit viselte magán. A törvényhatósági tagok száma a városokban 48-nál kevesebb és 400-nál több nem lehetett, míg a megyékben ez a sáv 120 és 600 tag között húzódott. A vármegyék és a törvényhatósági joggal felruházott városok élén a feltűnően nagy hatalommal bíró főispán, a székely székekén a főkirálybíró, a kiváltságos kerületekén és –vidékekén a főkapitány, a szepesi kerület élén pedig a kerületi gróf állt. Valamennyit a belügyminiszter előterjesztése alapján a király nevezte ki. Ez a törvény tehát felszámolta ugyan a rendi-nemesi kiváltságokat a közigazgatás felső, megyei szintjén is, de érvényben tartotta a hagyományosan kiváltságos városok és kerületek megkülönböztetett jogi státusát. Ez a –rendezés azonban nem lehetett hosszú életű. Megoldásra várt a törvényhatóságokban az önkormányzatok részletes, átfogó szabályozása, választásának módja, az állami közigazgatás közvetítéséhez való viszonya, a tisztségviselők és a testületek feladatköre és jogállása.

Az 1876. évi, –Némely városi törvényhatóságok megszüntetéséről szóló 20. tc. azután az egymástól is eltérő törvényhatóságok jó részét – 47 kisebb város jogállását – megszüntette, és rendezett tanácsú városokként beolvasztotta őket a közigazgatás általános rendszerébe. Köztük azonban – főként a peremvidékeken – egészen kis településeket is találunk, s az sem ritka, hogy éppen ezek nem tartanak lépést a modern polgári fejlődéssel, aminek következményeképpen stagnálnak vagy még inkább visszaesnek. Ilyenformán őrizték ugyan rendezett tanácsú városi címüket, de nélkülözték a hozzá szükséges anyagi, szellemi és szervezeti feltételeket. Vagyis tanácsuk is elenyészett. A megyék és a polgári fejlődés nyomán erősödő városok számára azonban meghagyta a törvény a törvényhatósági jogot. Az utóbbiak száma ekkor Budapest  székesfőváros és Fiume  szabad város kivételével 24. (Selmecz- és Bélabánya , Pozsony , Pécs , Székesfehérvár , Győr , Komárom , Sopron , Baja, Szabadka, Újvidék , Zombor , Hódmezővásárhely, Szeged , Kecskemét, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad , Debrecen , Szatmárnémeti , Arad, Temesvár , Marosvásárhely, Versecz, Pancsova.) Miskolc  1907-ben vált törvényhatósági jogú várossá. Ez a törvény a kiváltságos kerületek korábbi helyzetét még nem bolygatta.

Külön törvény, az 1871. évi 18. tc. rendelkezett a régi mezővárosok jogállásáról. A szóhasználatban is megszüntette a mezőváros fogalmát. A községeket három csoportba sorolta:

a. városok, amelyek rendezett tanáccsal bírnak,

b. nagyközségek (a rendezett tanáccsal nem rendelkező nagy faluk),

c. kisközségek (körjegyzőségek köré tömörülve).

A községi törvény számos korábbi mezővárosi ranggal rendelkező település számára nem biztosította a rendezett tanácsú város státusát. Olyan nagy lélekszámú mezővárosok is a nagyközség jogi, közigazgatási, szervezeti rendjébe süllyedtek, mint pl. Békéscsaba , Szarvas  vagy Orosháza . Ezért nagy vesztesnek érezhették magukat. A falusi, nagyközségi szervezet hatalmi apparátusa, a járási főszolgabíró és a falusi jegyző mindenhatósága, a fegyveres erő – a megyei pandúrság, majd a csendőrség – centralizáltsága, önkormányzatuk jelentős csorbítása eleve szűkre szabta szabadságjogaik gyakorlását, nagyobb teret engedett a hatalmi önkény számára, mint a városok modern, a polgárosodást elősegítő szervezeti felépítése, struktúrája. Igaz, a rendezett tanácsú várossá nyilvánított települések sem lehettek elégedettek helyzetükkel, mert szervezetüket, háztartásukat, jogaikat és teendőiket, a képviselőtestület gyűléseinek rendjét a nagy- és kisközségekkel együtt szabályozták. A rájuk vonatkozó rendelkezéseket ebben a keretben önálló pontokba foglalták. Ezért is feltűnő a törvény egyenetlensége, több lényeges ponton homályos mivolta. Hiszen végig szembetűnőek benne a három községtípus mesterséges összeolvasztásának foltjai. Általánosságban sorolta fel például a –községi hatóságról és az illetőségről, a képviseletről, a képviselőtestület gyűléseiről vagy az elöljáróságról szóló szabályokat, holott a rendezett tanácsú városi szervezet lényegesen különbözött a nagy- és a kisközségétől. Amíg ugyanis a rendezett tanácsú városok közvetlen kapcsolatot tartottak a megyei alispánnal s ezáltal a megyével, addig a nagy- és kisközségek felügyeletét a járási tisztviselők látták el. Különböztek egymástól a képviselőtestületek létszámai a választhatóság esetei terén is. A képviselőtestület tagjainak száma ugyanis a – virilizmus szerint – kisközségekben 10-20, a nagyközségekben 20-40, míg a rendezett tanácsú városokban 48-200 lehetett. A közgyűlés elnöke a kis- és nagyközségben a bíró, a rendezett tanácsú városban a polgármester. Lényeges különbségek találhatók az elöljáróság – képviselőtestület – összetételében is. A rendezett tanácsú városokban az elöljáróságot a tanács tagjai alkották. A tanács összetétele: polgármester, rendőrkapitány, tanácsnokok, főjegyző, jegyzők, főügyész, ügyészek, árvaszéki ülnök, pénztárnok, számvevő, ellenőr, közgyám, levéltárnok, orvos, mérnök s egyéb tisztviselők. A törvény a helyi közigazgatási bíráskodást is tartalmazta. Városokban a közgyűlés által kiküldött közigazgatási tisztviselő, nagyközségekben a bíró, egy tanácsbeli ember és a jegyző, a kisközségekben pedig a bíró és egy elöljárósági tag ítélkezhetett az 50 forint értékig terjedő ügyekben. Másodfokon a járásbíró, illetőleg a szolgabíró, a törvényhatósági jogú városokban a békebírók voltak erre az illetékesek. Egy 1892. évi belügyminiszteri rendelet előírta a városok lakosságának összeírását, mégpedig házszámok szerint, a lakosok születési évét, családi állapotát, foglalkozását, illetőségét; fel kellett tüntetni mindenkiről, hogy adózik-e, mióta tartózkodik lakóhelyén. Nyilvántartásba kellett venni a külföldieket, akiknek három héten túlra nyúló városi tartózkodásukhoz már engedélyt kellett kérniök.

Ez a heterogén jellegű törvény a –községek működésének így csak kereteit s főként közigazgatási feladatait tartalmazta. A rendezett tanácsú városok is követelték ezért önkormányzatuk részletes szabályozását, sőt egyre gyakrabban felbukkant az önálló városi törvény megalkotásának követelése is.

Az 1886. évi, a törvényhatóságokról szóló 21. és 22. tc. tette teljessé, mintegy kodifikálta a dualizmuskori közigazgatást, és egyben meghatározta az önkormányzat különböző típusait és formáit. A vármegyék létszámát, nevük felsorolásával 63-ban, a törvényhatósági joggal felruházott városok számát 24-ben határozta meg. A kiváltságos kerületeket pedig beolvasztotta a közigazgatás általános rendszerébe. Az 1886. évi 22. tc. érvényben tartotta ugyanakkor az 1871. évi községi törvény rendelkezéseit, a községek három típusát is. A törvény megfelelő feltételek biztosítása esetén lehetővé tette a rendezett tanácsú városok számára a törvényhatósági jog elnyerését: ha az adózó polgárok 2/3-a ezt kérte, s a város elegendő anyagi és szellemi erővel rendelkezik. Számos város több ízben is folyamodott a magasabb városi rang elnyeréséért a törvényhozáshoz. Kevés sikerrel. Csupán Miskolc  ezirányú erőfeszítései vezettek eredményre 1907-ben. A nagyközségeket pedig a belügyminiszter emelhette rendezett tanácsú várossá. Erre is ritkán került sor. Külön határozták meg a Budapest  főváros, valamint Fiume  város és kerülete ideiglenes státusáról szóló rendezési elveket. Ezek a közigazgatás átalakítását lezáró törvények is – hasonlóan az előzőekhez – az önkormányzatot és az állami közigazgatás közvetítését jelölik meg a törvényhatóság két központi feladatául. Átfogóan szabályozta azonban az önkormányzatok tennivalóit, lehetőségeit, működésük kereteit, testületeik, tisztviselőik és önkormányzati testületeik megválasztásához. A törvény megerősítette a helyi választó kerületek beosztásának elveit. Amíg azonban a korábbi, 1870:42. tc. szerint a törvényhatósági bizottság tagjait 6 évre választották és 3 év után fele részüket rotálták, addig e törvény alapján a bizottság tagjait 5 évente, de 10 évre választották, tehát sorshúzás útján 5 év után kerülhetett sor a rotációra. Nyilvánvaló tehát itt is a centralizációs szándék. A törvény részletezte a közgyűlés – a képviselőtestület – hatáskörébe tartozó ügyeket, működésének szabályait, a tisztviselők szolgálati beosztását, felsorolta a városok tisztikarát stb.

Az 1867. utáni törvényeket, rendeleteket kodifikáló 1886. évi 21. és 22. tc. főként a különböző szintű közigazgatási egységek önkormányzati jogait, hatáskörét, működésük tartalmát és irányait tartalmazta. Ebben rejlik újszerűségük még akkor is, ha ezen a téren számos korlátozást fogalmaztak is meg. Témánk szerint ezúttal eltekintünk a törvényeknek a megyékre, a nagy- és kisközségekre vonatkozó rendelkezéseitől, s vizsgálódásainkat a város két típusára, a törvényhatósági és a rendezett tanácsú városra szűkítjük. Alkalmasint a két várostípus szervezete, működése, önkormányzatának keretei és formái, a polgárosodásban játszott szerepe, a lakosság foglalkozási megoszlása, kulturális élete, civil társadalma sok hasonlóságot mutat. Hiszen a törvényhatósági jogú városok – bár jogviszonyaikat a megyékkel azonos törvényben szabályozták – közelebb álltak a községi törvény kereteibe szorított rendezett tanácsú városokhoz. (Nem soroljuk természetesen ide a kis lélekszámú, a gazdasági és társadalmi fejlődésben megrekedt vagy éppen visszaeső –rendezett tanácsú városokat .) Ennek ellenére, egy ilyen vagy hasonló összevetésre sem a jogászok, sem a történészek nemigen tettek idáig kísérletet. Ezúttal elsősorban az önkormányzatuk terén fellelhető közös vonásaikat állítjuk középpontba. Ide sorolható többek között a bizottság, illetve a képviselőtestület összehívása a virilizmus elve szerint, az ülések témái, vezetése, a szabályrendeletek kiadása, a város törzsvagyonának kezelése, a költségvetés egyensúlyban tartása, a rend megőrzése, szakbizottságok alakítása és feladatköre stb. Az 1886. évi, a törvényhatóságokról szóló 21. tc. a képviselők számát 48-400 között, míg a községekről rendelkező 1886. évi 22. tc. számukat a rendezett tanácsú városokban 48-200 között határozta meg.

A városházát országszerte az illető város címere és zászlaja díszítette. Kapujában, jól látható helyre kifüggesztették az önkormányzatot megtestesítő közgyűlések határozatait, továbbá évente a legtöbb adót fizetők, a virilisek listáját, és az országgyűlési s a helyi képviselőválasztásra jogosultak névsorát. Az országgyűlési választójogot – miként lát-tuk – szigorúbbra szabták a helyinél, vagyis magasabb vagyoni cenzust állapítottak meg, mint a városi képviselőválasztások során. Választójoggal bírt az a polgár, aki 2 év óta a városban lakik és adót fizet. A tanárok, a művészek, lapszerkesztők, orvosok, mérnökök, tudorok, ügyvédek, gazdatisztek, állatorvosok egyenes állami adóját a virilisek névsorának, illetve sorrendjének összeállításánál kétszeresen számították, így előbbre kerültek. Ugyanakkor választható volt minden városi illetőségű lakos, aki a 24. életévét betöltötte, ír, olvas és bír országgyűlési képviselő-választási joggal. A választott szűkebb elöljáróság – a tanács – tagjai: a polgármester, a rendőrkapitány, a tanácsnokok, a főjegyző, a főügyész, az ügyészek, árvaszéki ülnökök, pénztárnok, számvevő, levéltárnok, orvos, mérnök.

Valamennyi város szabályrendeletben rögzítette a tisztviselők feladatkörét és munkakörülményeit, nyugdíjellátását, a képviselők létszámát, de kiterjedtek azok a város életének valamennyi területére. Úgy az utak használatára és tisztítására, a szegényügyre, a piaci, közlekedési szakágakra, a közegészségügyre, a város vagyonának kezelésére stb. Törvényhatósági, illetve képviselőtestületi gyűlést évente legalább kétszer tartottak. Munkáját azonban számos bizottság segítette. A legtöbb városban működött a tisztviselőkből, valamint a köztiszteletben álló, kellő szakértelemmel rendelkező helyi illetőségű lakosokból álló jogügyi, pénzügyi és gazdasági, közegészségügyi, építészeti és szépítészeti, művelődési, sport, közlekedési és egyéb bizottság.

A város első tisztviselője a polgármester volt. Ţ elnökölt a közgyűléseken, sőt gyakran több bizottságban is. Önkormányzati teendői mellett azonban rá hárult az állami közigazgatásból eredő feladatok végrehajtásának irányítása is. Az ő személye testesítette meg a pártpolitikától független városi igazgatás és a kormányzat hatékony, elsősorban a helyi érdekeket felkaroló, gyümölcsöző összhangját, amire egyébként a korabeli polgármesterek kisebb-nagyobb sikerrel ugyan, de határozottan törekedtek. Ebben persze segítette őket a városok általában gyorsan erősödő polgársága, műveltségének emelkedése, öntevékeny, modern, civil társadal-ma, amely a kitűzött célokhoz hatékony támogatást nyújtott.

A városok életében a rendőrkapitány a második embernek számított. Bár a főispán életre szólóan nevezte ki, az 1886. évi 22. tc. 69. paragrafusa a közgyűlés, illetve a polgármester és képviselőtestület felügyelete alá vonta. Számos bizottság tagja volt. 1919. végén azonban a rendőrséget államosították, s ezzel megváltozott a rendőrkapitány korábbi státusa is, hiszen a belügyminiszter ellenőrzése alá került.

A század végén a városok – immár megszerveződött civil társadalmuk támogatásával – sürgették az önálló városi törvény megalkotását. Már az 1886. évi közigazgatási törvényjavaslatok elfogadásának évében a nagybecskereki polgármester kezdeményezésére megtartották a mintegy 110 rendezett tanácsú város polgármestereinek országos értekezletét. 1900-ban pedig Győrben  a 24 törvényhatóságú jogú város első kongresszusát, amelyen Budapest  székesfőváros és Fiume  is képviseltette magát.

A századelőn a két várostípus vezetői számos megbeszélést tartottak, és sürgették sajátos érdekeik hatékonyabb védelmét. (Állami segélyezés, tervszerű városfejlesztés, korszerű közigazgatási reformok, a városi alkalmazottak fizetési besorolása stb.) Bárczy István  kezdeményezése és javaslata nyomán 1911-ben összehívták közös kongresszusukat (a Magyar Városok Országos Szövetsége azonban csak később, 1935-ben alakult meg). 1912-ben megszületett ugyan az első városi törvény, rendelkezéseit azonban a városok túlságosan szűknek, kevésnek tartották. Az 1912. évi, a városok fejlesztéséről szóló 43. tc. állami segélyezésüket és tisztviselőik fizetésének meghatározását tartalmazta. A törvény 1913-ra 5, 1914-re 6, 1915-re 7, majd 1916-tól kezdve évente 8 millió korona segélyt helyezett kilátásba a törvényhatósági és a rendezett tanácsú városok számára. S ezeket az összegeket a megye nem vonhatta el, miként egyes városi közintézeti díjakat, jövedelmeket sem. Az államsegélyeknek mintegy 1/5-ét azonban rendőrségük fejlesztésére kellett fordítani. A városi tisztviselők fizetését és lakáspénzét pedig az állami tisztviselőkével kellett azonossá emelni. (A törvényhatósági városok száma ekkor – miután Miskolc  is elnyerte ezt a rangot – 25, míg 112 rendezett tanácsú várost tartottak nyilván.) 1918-ban, majd a 20-as években Haller Ferenc , az 1930-as években pedig elsősorban Vásáry István  debreceni polgármester új városi törvényjavaslatokat készített el.

A Horthy-korszakban is több rendezett tanácsú város tett kísérletet a törvényhatósági jog megszerzésére. Pápa város 1922. július 27-i közgyűlése az 1886. évi említett törvényre hivatkozva Emlékirat formájában kérte a maga számára a törvényhatósági jogot: –Pápa város történelmi múltja s jelene – olvashatjuk az Emlékiratban – magasfokú kultúrája, fejlett ipara s kereskedelmi élete, virágzó mezőgazdasága, lakosainak teherbíró képessége, intellektuális ereje s a fejlődés iránti hajlama képezik általánosságban fő indokait az átalakulási óhajnak, s a képviselőtestület méltányolva közönségének kívánalmát s az Emlékiratban kifejtett indokait, meghozott határozatával a legnagyobb készséggel igyekezett elő-mozdítani városunk haladási vágyát s fejlődési készségét. A polgármester, dr. Tenzlinger József  ehhez még hozzáfűzte: megváltoztak az ország határai, s ennek során 15 törvényhatósági város idegen uralom alá került, pótlásuk s ezáltal a gazdaság és a kultúra fellegvárainak szaporítása nemzeti érdek. Magyarország  kultúrállam lévén, nem engedheti meg magának a törvényhatósági jogú városok ilyen drasztikus csökkentését. Ezért öt-tíz várost kellene erre a rangra emelni. Meg kell mutatnunk erőinket – írta a Pápai Hírlap 1922. január 24-i száma –, hogy seregestül vannak erre alkalmas városaink. A megyei törvényhatósági bizottság azonban 18:19 arányban a kérelem ellen szavazott. Különben sem szaporították a törvényhatósági jogú városok számát. Holott Trianon  után 15-öt elszakítottak közülük, így számuk 10-re esett vissza. (Szeged , Debrecen , Kecskemét, Hódmezővásárhely, Miskolc , Győr , Pécs , Székesfehérvár , Sopron , Baja.)

Az 1929. évi 30. tc. 37. paragrafusa azután a rendezett tanácsú városok nevét megyei városra változtatta. Meghatározta a képviselőtestület tagjainak számát is. Eszerint 60 tagnál kevesebb és 120-nál több tagja nem lehet. Pontos létszámukat azonban szabályrendelettel a megyei városok maguk állapították meg. A törvény értelmében a belügyminiszter a fejlett –megyei városokat kivehette a megye vagyonfelügyelő hatósága alól, az ilyen módon kiemelt várost is kötelezte azonban arra, hogy vagyoni ügyeit az alispán útján terjessze fel hozzá. A törvény ugyanakkor a tanács szerepét a polgármesterre ruházta, aki természetesen az egyes ügyek elintézésével megbízhatta valamelyik városi tisztviselőt. Szigorította továbbá a választói jogot, hiszen a korábbi két évi helyben lakás helyett 6 évet írt elő, míg a választhatóságot 24 évről 30 évre emelte. A –megyei városok száma ekkor 44 volt. (Korábban rendezett tanácsú városoknak nevezték őket.) Tehát Trianon  után több mint 60 rendezett tanácsú város került a szomszédos országokhoz. Közben a belügyminiszter néhány nagyközséget – például Békéscsabát  – rendezett tanácsú várossá emelt, s így azok 1929-ben megyei városokká lettek. A megyék száma 63-ról 25-re esett, köztük találjuk azonban a területek egy részét elvesztett, de önállóságukban megtartott –csonka vármegyéket, illetve a több megyéből –ideiglenesen alakított közös megyéket.

Az 1938., az 1940. és az 1941. évi területvisszacsatolások nyomán a megyei városok száma 69-re emelkedett, míg a törvényhatósági jogú városok száma 10-ről 20-ra. Köztük találjuk Ungvárt  is. Az 1918. előtt még rendezett tanácsú városként nyilvántartott, de kicsiny települések a területvisszacsatolások után természetesen nem kapták meg a –megyei város címet. A 20 törvényhatósági város 1944-ben: Baja, Debrecen , Győr , Hódmezővásárhely, Kassa, Kecskemét, Kolozsvár, Komárom , Marosvásárhely, Miskolc , Nagyvárad , Pécs , Sopron , Szabadka, Szatmárnémeti , Szeged , Székesfehérvár , Újvidék , Ungvár, Zombor . (Nem került vissza Selmec- és Bélabánya , Pozsony , Arad, Pancsova, Temesvár , Versec.)

A város közigazgatása és önkormányzata

(1867-1945)

Az 1866-ban visszaállított – törvényszék nélküli – városi bizottság – tanács – Pápán Woita Józsefet  bízta meg a polgármesteri teendők ellátásával. Vid Károly  lett a városi bíró, a tanácsosok pedig Koller Ignác és Kerkapoly  Emese . Ideiglenesen betöltötték a főjegyzői és kapitányi tisztséget is. Ez az új városi vezetőség természetesen azon nyomban kérte a törvényszék visszahelyezését a városba. Mindhiába.

Az új községi törvény szerint Pápa mint rendezett tanácsú város 1872. július 24-én szerveződött újjá. Polgármesterré – említettük – Woita Józsefet  választották. A kapitányi tisztséget Czink János , a tanácsnoki rangokat Baráth Ferenc  és Szvoboda Vencel  töltötték be. A főjegyző Nagy Boldizsár, míg az aljegyző Lamperth Lajos , az ügyész Körmendy Pál  lett. Pontosan leírták a vezető tisztségviselők feladatköreit. A kapitánynak például jegyzőkönyvet kellett vezetnie intézkedéseiről, nyilvántartást a városi illetőségű lakosokról, a halálozásokról, a hajdúk tevékenységéről, természetesen ellenőrizniök kellett a közrend betartását a városhoz tartozó nagykiterjedésű területen is. A belügyminiszter 1903. évi 111.756 számú rendeletében jóváhagyta a város címerét. Horváth E lek  leírása szerint: –Kék mezőben, zöld talajon, egy ferdén felállított ezüst pajzs előtt, mely keresztbetett zöld pálmaágat visel, Szent István  első vértanú diakónus ruhában, t.i. fehér ingben s arra húzott arany hímzésű és bojtú vörös dalmatikában, a dicsőség fénykörével övezett födetlen fejjel, jobbra fordulva, kezét imára kulcsolva térdepel, míg feje felett a megköveztetést jelző három kő, a pajzs jobb sarkában ezüst félhold, a balsarokban pedig hat ágú csillag látható. A város zászlaja: téglalap alakú, mindkét átlója mentén vágott mezőben a szemközti háromszögek fehér, illetve kék színűek.

A szóban forgó 1871. évi községi törvény a helyi közigazgatási bíráskodást is tartalmazta. Városokban a közgyűlés által kiküldött közigazgatási tisztviselő, nagyközségekben a bíró és egy elöljárósági tag ítélkezhetett az 50 forint értékig terjedő ügyekben. Másodfokon a járásbíró, illetőleg a szolgabíró, a törvényhatósági jogú városokban a békebírók voltak erre illetékesek.

Egy 1892. évi belügyminiszteri rendelet alapján kiadott városi Szabályrendelet előírta a város lakosságának összeírását, mégpedig házszámok szerint, a lakosok születési évét, családi állapotát, foglalkozását, illetőségét feltüntetve, valamint, hogy adózik-e, mióta tartózkodik lakóhelyén. Nyilvántartásba kellett venni a külföldieket, akiknek három héten túli városi tartózkodásához engedélyt kellett kérniök. Bejelentési kötelezettséget írtak elő az újszülöttekről. A külterületen megszervezték az őrjárati beosztást.

Az 1871. évi községi törvény – miként láttuk – nem részletezte a rendezett tanácsú városok belső szervezeti rendjét, tisztikarának státusát, az önkormányzat és a közigazgatás viszonyát. Az 1886. évi 22. tc. is megtartotta a –községek három típusát, a rendezett tanácsú várost, a nagyközségeket és a kisközséget. Második paragrafusa kimondta: –A község a törvény korlátai között önállóan intézi saját belügyeit, végrehajtja a törvénynek, kormánynak és a törvényhatóságnak az állami és a törvényhatósági közigazgatásra vonatkozó rendelkezéseit. Az önkormányzat a rendezett tanácsú városokban határozottan csak a városi képviselőtestület s bizottságai esetében vált külön a közigazgatástól, de a kisebb létszámú tanács és a tisztviselők esetében feladatkörük összeolvadt. A törvény mindenesetre előírta a képviselőválasztások rendjét, összetételét, létszámának, üléseinek irányelveit stb. 32. paragrafusa rögzítette: –A község az önkormányzat jogát képviselő-testülete által gyakorolja. A képviselőtestület eszerint a rendezett tanácsú városokban 48-nál kevesebb, illetve 200-nál több nem lehet. Általában 100 lélekre juthatott egy képviselő. Előírta a virilizmus érvényesítését és a helyi képviselői választójogot, amely szélesebb volt az országgyűlési választójognál. 36. paragrafusa szerint községi választójoga van: –a/ minden 20 évet betöltött községi lakosnak, ki saját vagyonából vagy jövedelméből az állami adót a községben már két év óta fizeti; aki azonban az I. osztályú kereseti adón kívül egyéb adót nem fizet, csak azon esetben, ha gazdai hatalom alatt nem áll; b/ továbbá minden testület, intézet, társulat, czég s általában minden jogi személy, ha a községben fekvő vagyonnal bír, attól adót fizet-

A törvény 40. paragrafusa a választhatóság kritériumait sorolja fel. Eszerint a rendezett tanácsú városokban képviselővé választható minden városi illetőségű lakos, aki a 24. életévét betöltötte s országgyűlési képviselő-választási joggal bír, tud írni és olvasni.

A képviselőtestület ülésein a polgármester elnökölt. A testület létszámát, valamint üléseinek időpontjait szabályrendeletben határozták meg, általában azonban a törvény intenciói szerint tavasszal és ősszel tartották. Ám, ha a testület vagy annak 1/4-e kérte, rendkívüli közgyűlést hívhattak egybe. Az elöljáróság összetétele: polgármester, rendőrkapitány, tanácsnokok, főjegyző, jegyzők, főügyész, ügyészek, árvaszéki ülnökök, pénztárnok, számvevő, levéltárnok, orvos, mérnök. A szűkebb, kisebb létszámú tanács elnöke a polgármester, tagjai: a rendőrkapitány, a tanácsnokok, a főjegyző, a főügyész és az orvos.

Az 1886. 22. tc. alapján a város a maga részletes szervezeti Szabályrendeletét 1912. november 18-án fogadta el. Részletesen rögzítette a képviselőtestület, a bizottságok, a városi tanács, a tisztviselők hatáskörét, jogait és kötelezettségeit. A képviselők létszámát 174-ben állapította meg, a virilizmus elve szerint a képviselők felét választották, felét pedig a legtöbb adót fizetők tették ki.

A városi képviselőtestület választási rendszerében 1919. után is fennmaradt a virilizmus rendszere. A legtöbb adót fizetők listáját évente elkészítették és közszemlére kifüggesztették. 1920-ban ezt a sorrendet találjuk.:

Gr. Esterházy Móric  (E. Tamás gróf gyámja)

Pápai Takarékpénztár

Vittmann  Mihály

Horváth István

Pápa Város és Vidéke Takarékpénztár.

Az 1922. évi pápai virilisták sorrendje:

Vittmann  Mihály

Gróf Esterházy Tamás

Pápai Takarékpénztár

Horváth István  sertéshízlaló

Böröczky  Elek  és Lajos mészáros

Perutz Testvérek

Fa Mihály  építőmester.

Az 1943. évi lista:

Gróf Esterházy Tamás

Fa László

Hoffer Károly  kereskedő

Mika Antal

Vitéz Karcsay Béla

Vitéz Szalai István

Karlovitz Adolf .

Megjegyezzük itt, hogy az állami és a városi vállalatok például a Dohánygyár vagy a városi Vágóhíd nem szerepelnek a virilisták között. A Perutz gyár 1938-as évekbeli átalakítása s a számára juttatott adókedvezmények miatt nem olvasható az 1943. évi legtöbb adót fizetők között. (Az 1922-es listában pedig a Perutz azért szorult feltűnően hátra, mert 1918-19-ben a termelés szünetelt, csak lassan indult újra,

s az 1920-as évek második felében érte el a háború előtti színvonalat.) A képviselőtestületnek természetesen hivatalból tagja volt a választott polgármester, a rendőrkapitány, a tanácsnokok, a városi főjegyző, az aljegyzők, a tiszti főügyész, a tiszti főorvos, a főszámvevő, a pénztárnok, az ellenőr, a mérnök, a közgyám.

A törvény és a szabályrendelet a képviselőtestület feladatai közé utalta a községi választókerületek alapítását és beosztását, a virilisek összeírását, az országgyűlési képviselőválasztások előkészítését, a Központi Választmány megalakítását, a város tisztviselőinek, valamint szakbizottságainak a megválasztását, az évi helyi költségvetés, a községi pótadók megállapítását, a törzsvagyon megőrzését és szerzését, közművek létesítését és üzemeltetését, a szegényügy, az árvaügyek irányítását, a város szellemi, erkölcsi és anyagi haladásának gondozását és előmozdítását.

A képviselőtestület évente két alkalommal tart közgyűlést. A polgármester összehívhatott rendkívüli közgyűlést, ezt azonban csak 44 városi képviselő írásbeli kérelme alapján tehette. Elnöke a polgármester vagy helyettese. (A tárgysorozatot 24 órával előbb ismertetni kellett a tagokkal.) A testület határozatait a városháza kapujában közszemlére tették ki. A képviselőtestület tehát az általa választott bizottságokkal együtt az önkormányzat szerve, intézménye volt. A választott tisztviselőknek (élükön a polgármesterrel) együtt azonban nemcsak az önkormányzatot kellett szolgálniuk, hanem az állami közigazgatás helyi feladatai is rájuk hárultak. Helyzetük tehát mindenképpen sajátos kettősséget tükrözött. A polgármester például a képviselőtestület elnökeként az önkormányzat élén állt, de a kormányzati és a megyei akarat megvalósításának a felelőse is volt egyben.

A képviselő-testületi gyűlések előkészítése az Állandó Választmány hatáskörébe tartozott. Elnöke ugyancsak a polgármester, míg előadója az elnök által megbízott tanácstag vagy szakhivatalnok volt. A választmány 30 választott tagból állt, de köztük voltak a szakbizottságok elnökei és jegyzői, a városi tanács tagjai, a városi mérnök és a főszámvevő is.

A jogügyi bizottság elnökét, jegyzőjét és 10 tagját a képviselőtestület választotta meg. (Előadója a tiszti főügyész.)

A pénzügyi és gazdasági bizottság is 10 választott tagból és a főszámvevőből, valamint a városi mérnökből állt. Az adóügy, a költségvetés, a számvizsgálat és a vagyonügy kezelése tartozott a hatáskörébe.

A Közegészségügyi Bizottság választott tagjainak száma: 5. Rajtuk kívül hivatalból tagja lett a rendőrkapitány, a négy hitfelekezet lelkésze és 1-1 tanítója, a főgimnáziumok igazgatói, a földművesiskola igazgatója, a városi főorvos, a főjegyző, az állatorvos, a mérnök, egy választott gyógyszerész, a tanítóképzők igazgatói, a polgári iskolák igazgatói, a szövőgyár és a dohánygyár igazgatói és az ipartestület elnöke.

Az Építészeti és Szépítészeti Bizottság, a Községi Iskolaszék, az Óvodai Felügyelő Bizottság, a Közjótékonysági és Szegényügyi Bizottság egyaránt nagy létszámmal működött, tagjaik között találjuk az iskolák, egyházak, gyárak képviselőit is. A képviselőtestületben és bizottságaiban tehát több százan vettek részt, s véleményt nyilváníthattak a várost érintő valamennyi kérdésben. Ezáltal pedig felelősséget is éreztek a város sorsáért, jövőjéért.

A Regále Bizottság elnöke a polgármester, de munkájában részt vettek a városi tanács és a pénzügyi bizottság tagjai is. Megválasztották a fogyasztási adóhivatalt, az 1897. évi 33. tc. alapján pedig életre hívták az esküdtszéki tagokat összeíró bizottságot. Elnöke a polgármester. A bizottság két rendes és két póttagot számlált.

A polgármester vagy helyettese elnökölt a Városi Villamostelep felügyelő bizottságában, az ipar, a kereskedelem, a gyárbizottság, valamint a mezőgazdasági bizottság ülésein.

A tisztújításokat a Kijelölő Választmány készítette elő. A Városi Tanács az 1886. évi XXII. tc. 62. és 63. paragrafusai szerint működött. Feladatának középpontjában a felsőbb közigazgatási hatóságok rendeleteinek, továbbá a képviselőtestület határozatainak végrehajtása állt. Általános közigazgatási és egyben önkormányzati feladatkörei összeolvadtak. Ráadásul elsőfokú közigazgatási hatóságnak is számított, testületileg intézte a hatáskörébe tartozó ügyeket. Feladata a város anyagi, szellemi érdekeinek gondozása, a város önkormányzati életének előkészítése, a költségvetés, az adó, a közmunka, az ipar, a kereskedelem és a –közhasznú intézmények irányítása.

Rendes tanácsüléseket hetente tartottak. Az ülések nyilvánosak lehettek, de a közbiztonsági vagy a közerkölcsi ügyek tárgyalásánál a hallgatóságot eltávolíthatták az ülésteremből. A városi tanács elnöki tisztét is a polgármester látta el, jegyzője pedig a városi főjegyző lett, míg a már említett városi főtisztviselők a tanács tagjai voltak.

A polgármestert a város első tisztviselőjeként tartották számon. Egy személyben látta el az önkormányzati és állami közigazgatási teendőket a képviselőtestület, illetőleg a városi tanács elnökeként. 1937-ben a városi tisztviselők létszáma: 60. Közéjük sorolták a villamos- és vízmű alkalmazottait és az ipariskola tanárait is. Pápa polgármesterei a polgári korban kivételes képességű és felkészültségű, rendkívül munkabíró, a város gazdasági, kulturális fellendítését élethivatásuknak tekintő, kiemelkedő vezetői tulajdonságokkal rendelkező s mindezért nagy népszerűségnek örvendő, az emberi kapcsolatok megteremtésének és őrzésének sajátos művészetével bíró, ám a hivatali adminisztrációban is járatos szakemberek közül kerültek ki. Woita József, Oszvald Dániel , Mészáros Károly , Tenzlinger József  és Hamuth János  nevét kell itt megemlítenünk. Valamennyien rendelkeztek a már említett adottságokkal, bár más-más időszakban töltötték be ezt a fontos, a város első hivatalos emberének tisztét. Közülük a leghosszabb ideig, több mint két évtizedig Mészáros Károly látta el a polgármesteri tisztséget. Ţt követte 1918-ban Tenzlinger József, majd 1933-1945 februárjáig Hamuth János. Székfoglaló beszédében tisztességes vagyonkezelést, takarékosságot, a felekezetek közötti békét, a szociális kérdések, problémák megoldását ígérte. Woita József, az osztrák abszolutista centralizációt felváltó polgári alkotmányosság, a kiegyezés előkészítése és megkötése, majd az 1871. évi községi törvény nyomán a rendezett tanácsú város kiépítése idején fejtette ki polgármesteri tevékenységét. Nem rajta múlt, hogy kitűzött céljait és vállalt feladatait több területen nem sikerült valóra váltania. Holott minden lehetőt megtett például a városi törvényszék megszervezéséért, a törvényhatósági magasabb jogállás elnyeréséért, amit utódai is egyik központi feladatuknak tekintettek. Amint láttuk a kiegyezés utáni gyors és látványos gazdasági fejlődés feltételeinek hiányosságai miatt a város nem tartott lépést az urbanizáció terén kiemelkedő településekkel.

A kiegyezés korának első polgármestere azonban mintaszerűen kiépítette a modern közigazgatást, a gazdaság és a kormányzat növekvő igényeit teljesítve, tehát a nehézségek ellenére fenntartotta a városban működő, nagy hagyományokra visszatekintő oktatási intézményeket, és újak alakulását is elősegítette. Jelentős szerepet vállalt a kiegyezés után alakuló és életerősnek bizonyuló –civil társadalmi szerveződések munkájában.

Az 1890-es évek elején Oszvald Dániel  tett eredményes kísérleteket a város stagnáló gazdaságának fellendítésére. Elkészítették a Pápa–Csorna , majd a Bánhida –Pápa vasútvonal terveit, és hozzákezdtek anyagi feltételeinek biztosításához. Érlelődtek a gyáralapítási tervek is, s a város képviselőtestületének meghatározó elemeivé váltak.

Pápa polgári kori történetének legnagyobb gazdasági, városfejlesztési és kulturális eredményei azonban a századforduló polgármesterének nevéhez fűződnek. Mészáros Károly  kezdeményező, alkotó ereje nagyszabású és a város egész életét átfogó koncepcionális fejlesztési, modernizációs tervekkel, különös ambícióval, alkotó energiával párosult. Az ő irányításával vált Pápa – ha megkésve s jókora csorbulásokkal is – vasúti csomóponttá, új gyárak alapításának bázisává, környékének valóságos gazdasági, vonzási központjává. Az oktatás terén pedig elsősorban új tanítóképzői révén a Dunántúl  egyik, a népiskolai oktatást elősegítő jelentős tényezőjévé. Az ő személyisége testesítette meg a pártpolitikától független városi igazgatás és a kormányzat hatékony, elsősorban a helyi érdekeket felkaroló, gyümölcsöző összhangját, amire egyébként kisebb-nagyobb eredménnyel valamennyi korabeli városi polgármester törekedett. Az ő sikereit azonban nemigen szárnyalhatták túl. Munkájához persze a város művelt értelmisége, polgársága, a már említett öntevékeny, modern, korszerű –civil társadalma hatékony támogatást nyújtott. Mészáros Károly polgármester a város értelmisége és polgársága támogatásának is köszönhette hivatali eredményeit és személyiségének varázsát.

A Mészáros Károlyt  felváltó dr. Tenzlinger József  mégis súlyos örökséget kapott örökül, ráadásul megváltozott a kor is. Véget ért ugyanis a dualizmus korának virágzó időszaka, és válságjelenségei nemcsak felszínre törtek, hanem kiszélesedtek, általánossá váltak. Jöttek a háborús veszteségek és vereségek után az újabb politikai megrázkódtatások, 1918. október végén az őszirózsás forradalom, majd a magyarországi Tanácsköztársaság. Tenzlinger József azonban a helyén maradt. A Tanácsköztársaság helyi hatalmi szerve, a direktórium ugyanis anélkül vette át a város irányítását , vezetését, hogy közben a polgármesteri tisztséget megszüntette volna. Ám abban semmi szerepet sem vállalt.

Dr. Tenzlinger József  polgármester mindenesetre a Tanácsköztársaság bukása után mindenféle közjogi vagy protokolláris külsőségek mellőzésével folytatta polgármesteri hivatali tevékenységét. Semmiféle adattal nem rendelkezünk arról sem, hogy a Tanácsköztársaság idején vezető szerepet betöltő –kommunisták későbbi kivégzéséhez segédkezet nyújtott volna.

Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy Tenzlinger polgármester főként az 1920-as évek első felében jelentős szerepet vállalt a város gazdasági stabilizációjának nehéz műveleteiben. Szerepet vállalt a Perutz és a Dohánygyár termelésének újrakezdésében és termelési volumenének emelésében.

A polgári kor sorrendben utolsó alakja, dr. Hamuth János  polgármestersége már az 1930-as 40-es évekre esik. Tehát különös, emberpróbáló sorsot mért rá a történelem. Ţrizte elődei pártpolitikai függetlenségét, pedig a megváltozott viszonyok a polgármesteri tisztséget az államalakzat eszközévé is tehették. Dr. Hamuth Jánost ez a kor így szinte belepréselte ebbe a nehéz politikai szerepkörbe. Vagyis adottságai, alkata, politikai pártsemleges felfogása szerint egy stabil, nyugodt, szenvedélyektől mentes történeti periódusban kiváló helyi politikussá, vezetővé válhatott volna. Az 1930-as évek végén, a polgári jogegyenlőséget súlyosan sértő jogszabályok közepette azonban a hivatalnoki képzettséggel és adottságokkal rendelkező polgármester eleve képtelennek bizonyult a hatalmi szféra rendelkezéseinek meghiúsítására.

A rendőrkapitány jogkörét az 1886:XXII. tc. 69. paragrafusa határozta meg. Eszerint életfogytiglanig a főispán nevezte ugyan ki, de a városi képviselőtestület és a polgármester felügyelete alatt áll. Elsőfokú közigazgatási, illetve rendőri hatósági joggal bírt. Az 1894. évi 31. tc., a polgári házasság bevezetése után az anyakönyvvezetést a rendőrkapitányság végezte. Pápán az első polgári házasság megkötésére 1894. október 22-én került sor Hamburger Miksa  és Kellner Julianna  között. Mészáros Károly  rendőrkapitány, miután a Városháza nagytermében házasságukat bejegyezte az anyakönyvbe, figyelmeztette őket vallási kötelezettségükre is: a frigyre lépők kérjék egyházuk áldását is. A tisztviselőkről szólva megemlítjük még a tanácsnokokat, akik az árvaszéki, illetve a közigazgatási ügyeket irányították s a polgármester helyetteseinek számítottak.

A szabályrendeletek a város életének minden területére kiterjedtek, így az utak használatára és tisztítására, a rend fenntartására, a városi tisztviselők munkakörülményeire, a nyugdíjellátásra, a biztosításra, a szegényügyre, a városi illetőség megszerzésének, illetve elvesztésének feltételeire, a piaci, közlekedési szakágakra, a város vagyonának és üzemeinek mikéntjére, a közegészségügyi viszonyokra stb.

A városi rendőrség, valamint a községek rendjének, közbiztonságának garantálására hivatott csendőrség megszervezését az 1880/81-es törvények írták elő. (1867-ben ugyanis a megyében a pandúrokat, a fővárosban a zsandárokat bízták meg a rend fenntartásával.) A rendőrséget azonban 1919-ben államosították. Ezzel megváltozott a rendőrkapitány városi státusa is, hiszen a belügyminiszter felügyelete alá került, így korábbi, a bizottságokban betöltött jelentős szerepe is megszűnt. A város átnézeti térképe alapján a polgármester és a képviselőtestület több alkalommal kérte a belügyminisztert a városi őrszemélyzet felemelésére, hivatkozva a külterületi településeknek a várostól való nagy távolságára is.

Az alábbi kimutatás a Horthy-korszakból való. A Vittmann  major ugyanis 1,4 km-re, a Tégla-égető 2,5 km-re, Pálháza  puszta 7 km-re, a szövőgyári munkásház 2 km-re, a Leipnik szövőgyár 1,8, az Öreghegy 4,3 a Törzsökhegy  4,7 a Bocsor  malom 3,2, Hódoska puszta 2, Sávoly  major 5,3, Grósz malom 3,2, a Hungária műtrágyagyár 2,2 km távolságra estek a város központjától. A város 4 kerületre oszlott: Belsővárosra , Felsővárosra , Alsóvárosra  és az Erzsébet-városra. Később a külterületet is önálló kerületnek tekintették.

A rendőrség őrszemélyzetének létszáma változott. A legmagasabb – 96 – 1920. januárjában volt. 1920. szeptemberében 84 és 1925. július 1-jén 35. 1927-ben a városi vezetőség ezt kevésnek, igaz az 1920. januárit magasnak találva, a kettő közötti létszám megállapítását kérte a szombathelyi területi főkapitányságtól. Ezt a lakosság létszámával, a külterület nagyságával, a kereskedelmi forgalommal, a megnövekedett ipartelepek és a munkásság létszámának növekedésével és a szélsőséges eszmék terjedésével indokolták.

A város területe 10.221 kat. hold volt, míg a belterülete 1.266 kat. holdat tett ki.

A külterületeken 560 lakost tartottak nyilván. A szombathelyi rendőri főkapitányság azonban elhárította a kérést. Arra hivatkozott, hogy 7.680 a területéhez tartozó őrszemélyzet engedélyezett létszáma, s ebből 7.650 hely betöltött. Átcsoportosításról nem lehet szó, a rendelkezésére álló 30 betöltetlen helyet pedig tartalékolnia kell. Győrnek  erre különben is nagyobb szüksége lenne. (Győrt és Pápát 1925-ben csatolták a szombathelyi rendőrkapitánysághoz.) A polgármester 1931-ben megismételte korábbi kérését. Arra hivatkozott, hogy a 35 főnyi rendőrségből 5 állandó őrszemet kell biztosítania a vasúton és a főutcákon. 12 major és puszta, 8 malom és 4 gyár tartozik a hatáskörébe. Ebben a kérelemben fogalmazódott meg az a kívánsága is, hogy a külterület ellenőrzését a csendőrség vegye át.

A város 1872-től kérte a hagyományos beszállásolási rendszer megszüntetését, arra egyébként a meglevő gyalogos laktanya igénybevételét alkalmasnak tartotta.

Az 1886. évi 22. tc. 150. és 151. paragrafusai nem zárták ki annak lehetőségét, hogy a rendezett tanácsú városok megszerezzék a törvényhatósági jogot, ehhez azonban a következő feltételeket szabta: ha az adózó polgárok 2/3-a ezt kéri, ha a város elég szellemi és anyagi erővel rendelkezik.

A város több ízben tett kísérletet a törvényhatósági jog elnyerésére. Ennek érdekében 1895-ben tiszta magyar lakosságát, józan hazafiságát, megfelelő intelligenciáját hangsúlyozta, s kérte a város fejlődésének útjában álló megyei gyámkodás megszüntetését. Antal Géza  1904. január 4-i, a Pápai Hírlapban megjelent Város és vármegye c. cikkében is követelte a város számára az önálló törvényhatósági jogot. Bírálta a gyámkodó megyét. 1909. június 26-án Mészáros Károly  polgármester memorandumban kérte a város számára a magasabb városi rangot. Eszerint Komárom , Pancsova, Selmec- és Bélabánya  kevesebb népességük ellenére törvényhatósági joggal bírnak. A város rendelkezik a szükséges tisztviselő létszámmal, székházzal. Tíz év alatt 300 ház épült a városban, s lakossága meghaladja a 20 ezret. Új, korszerű utak épültek, és a város villany- és vízvezetékkel is rendelkezik, vasúti csomópont stb.

1919 után a város 1922. július 27-i közgyűlése folytatta kísérleteit az önálló törvényhatósági jog megszerzéséért, hivatkozva az említett 1886. évi törvényre. A kérelmet összegző Emlékirat hivatkozott az adófizető polgárok kívánságára s arra, hogy a város egyenes állami adója 1921-ben 4.332.998 koronát tett ki. –Pápa város történelmi múltja s jelene – olvashatjuk az Emlékiratban – magasfokú kultúrája, fejlett ipara s kereskedelmi élete, virágzó mezőgazdasága, lakosainak teherbíró képessége, intellektuális ereje s a fejlődés iránti hajlama képezik általánosságban fő indokait az átalakulási óhajnak, s a képviselőtestület méltányolva közönségének kívánalmát s az emlékiratban kifejtett indokait, meghozott határozatával a legnagyobb készséggel igyekezett előmozdítani városunk haladási vágyát s fejlődési készségét. A polgármester, dr. Tenzlinger József  ehhez még hozzáfűzte: megváltoztak az ország határai, s ennek során 15 törvényhatósági város idegen uralom alá került, pótlásuk nemzeti érdek s ezáltal a gazdaság és a kultúra fellegvárainak szaporítása. Magyarország  kultúrállam lévén, nem engedheti meg magának a törvényhatósági jogú városok ilyen drasztikus csökkenését. Ezért öt-tíz várost kellene erre a rangra emelni. Meg kell mutatnunk erőinket – írta a Pápai Hírlap 1922. január 24-i száma –, hogy seregestül vannak erre alkalmas városaink. A megyei törvényhatósági bizottság azonban – miként erre már utaltunk – 18:19 arányban a kérelem ellen szavazott.

Amint korábban már említettük, az 1929. 30. tc. a rendezett tanácsú városok nevét megyei városra változtatta. Miután azonban lényegében csak névváltoztatás történt, Pápa és több más város, köztük elsősorban Békéscsaba , Eger, Kaposvár , Nagykanizsa , Nyíregyháza, Szolnok , Szombathely , Kaposvár megyei városok törekedtek jogaik kiszélesítésére.

Pápa még azt a kérést is többször megismételte – miután a pápa–keszthelyi vasút terve veszni látszott –, hogy Pápát Győr  megyéhez csatolják, Győr ugyanis megyeszékhelyként csupán 47 km-re esett Pápától s 3/4 órányi vasúti utazásra, míg a Pápa és Veszprém  közötti távolság 108 km és 4 órai utazást vett igénybe.

A már említett 1929. évi 30. tc. 37. paragrafusa előírta a megyei városi képviselőtestület tagjainak számát. Eszerint 60 tagnál kevesebb és 100-nál több tagja nem lehet. A törvény szerint általában 400 lakosra jusson egy-egy városi képviselő. Pontos létszámukat az egyes városi képviselőtestületek állapították meg. A törvény lehetővé tette, hogy a belügyminiszter egyes megyei városokat kivonhatott a megyék vagyonfelügyelő hatósága alól.

A civil társadalom virágkora és Pápa társadalma

(1867-1945)

Manapság a múltba tekintő emlékezések egyik kedvelt terepévé vált a civil társadalom eleven világa. Értelmezése körül azonban sok a homály. Mindez persze azért lehetséges, mert meghatározó jegyeinek és formáinak tisztázására nemigen tettek még kísérletet.

A civil társadalom kialakulásának előfeltétele a nemesi, rendi előjogok eltörlése, a politikai szabadságjogok megalkotása és a modern polgárság kialakulása. Magyarországon  az 1848-as áprilisi törvények jelzik a meghatározó változás határmesgyéjét. Mindazonáltal a privilégiumokkal bíró városokban már korábban is fellelhetjük a szabad polgárok közös cselekvésre irányuló összefogásának egyes formáit. Ezek azután – különösen 1867 után – kibővültek, felerősödtek és a társadalom életének szerves részévé váltak. A kialakult jogviszonyok szerint a sajtószabadságot törvény biztosította, míg az egyesületek alapszabályait a belügyminiszter engedélyezhette, s a dualizmus korában nem is igen gördített akadályt a szinte ezerszámra alakuló egyesületek tevékenységének útjába. A már létező egyesületek –fiókszakosztályai , továbbá a klubok, körök vagy az egyházi egyesületek működéséhez pedig belügyminisztériumi engedély sem kellett.

A kiegyezés után a társadalmat vagy annak egyes, főként a városokra kiterjeszkedő szeleteit átfogó, az önszervződésen nyugvó civil társadalom az anyagi, szellemi fejlődés velejárója, természetes következménye. Puszta óhajokkal, kívánságokkal eleve nem is teremthető meg. Miután azonban az érdekazonosság, illetve a közös érdeklődési kör organikus úton, kisebb-nagyobb emberi csoportokat átszőtt, akkor már az országos vagy a helyi hatalmi erők stabilizáló, vagy éppen gyengítő tényezőivé váltak, pedig általában nem a politika mentén szerveződtek. Az akkori politikai pártoktól egyébként abban is különböztek, hogy tagjaikat nyilvántartották, és a maguk által kitűzött célok jegyében, az általuk választott tisztikar irányításával munkálkodtak. A települések zömében így nem a pártokhoz fűződő napi politika állt az érdeklődés középpontjában, hanem a civil társadalom különböző formáiban vállalt és végzett cselekvés. A pártpolitika csupán a választások idején vonzotta magára a figyelmet. A városok tisztikarának és értelmiségének zöme nem is kötelezte el magát egyetlen párt mellett sem, szakmai hivatásának ellátását tekintette feladatának. A képviselőtestületi tagok választásánál a jelöltek pártállását nem is tartották számon.

Az egyesületek, körök, társaságok, klubok céljai szerteágazóak, formái sokszínűek voltak. Kiterjeszkedtek a polgári, a nemzeti, a kulturális, tudományos értékek védelmére és művelésére, a társadalmi érdekazonosság megfogalmazására, és érvényesítésére a jótékony és szórakoztató lehetőségek biztosítására stb. Összetételüket tekintve leginkább az érdekvédelem és a tudományos társaságok síkján tűnnek homogénnek, míg a nemzeti, kulturális, a polgárjogi, a jótékonysági, az egyházi, a sport és a lokálpatriotizmus körébe eső szerveződések terén már különböző társadalmi rétegeket fogtak át. Szervezeti formáik szerint elsősorban helyi jellegűek. Jelentős részük azonban így is az általános nemzeti és társadalmi feladatok vállalását fogalmazta meg. Nem véletlenül. A nemzeti ügy például mindvégig élő, eleven, középponti kérdés maradt. Nemcsak az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc hagyománya élt tovább az egymást váltó nemzedékekben, mert ehhez járult a neoabszolutizmus terhe, ami így együttesen közösségteremtő, hosszabb távon is összetartó erővé vált. A nemzeti közösségi tudat tehát a polgári korszakban új, friss gyökérzetből táplálkozott. S miután az 1848-as hagyomány ha nem is kihunyni, de mindenképpen halványulni látszott, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia rendszere belső válságai ellenére is szilárdnak tűnt, bekövetkezett a széthullás, majd Trianon , ami új tartalommal ugyan, de feltöltötte a nemzeti érzelemvilágot. Új népvándorlás vette kezdetét, hiszen mintegy 350 ezer ember érkezett Magyarországra az elszakított korábbi országrészekből, ahol viszont több millió magyar maradt. Igaz, a nemzeti kérdésnek akadtak vadhajtásai is, s ezt a hivatalos politika kirívó módon több ízben és más-más módon felnagyította, általánosította. Különös súlya maradt a társadalmi kérdéseknek is, a feudális maradványok továbbélése és a gyors polgári fejlődés viszonyai közepette.

A sokszínű és kivételes erőt, vitalitást mutató civil társadalom tehát a gazdasági, társadalmi fejlődéssel együtt alakult ki Magyarországon , főként a városokban, hiszen a fal-vak társadalmi, jogi szerkezete, benne a birtokviszonyokban és a közigazgatásban is fellelhető feudális maradványok, a feltűnően megrögződő retrográd vonások nehezítették annak kiépítését. A falvak többségében ezért jószerivel csak az iparosok egyesületeit, segélypénztárait, a tűzoltóegyesületeket, az olvasó- és a gazda- köröket lelhetjük fel.

A városi polgári körök, kaszinók, irodalmi egyletek kisebb-nagyobb könyvtárral is rendelkeztek, több országos lapot is megrendeltek, alkotó, színjátszó kört, szavaló és előadó csoportokat, zenei, művészeti, irodalmi szakosztályokat hoztak létre. A civil társadalom kiépülésében kiemelkedő szerepet kaptak a könyvtárak, a tudományos és művészeti jellegű gyűjtemények mellett a színházak, mozielőadások stb. A sporttevékenység terén pedig megalakultak a lövész-, a korcsolya-, a kerékpáros-, a tekeegyletek, az atlétikai és a labdarúgó körök, klubok. A nagy budapesti sportegyesületek megalakulása is a századfordulóra esik (MTK, Vasas, Ferencváros stb.).

Az öntevékeny szerveződési formációk közé illeszkednek az iskolai, főként a fő- és középiskolai önképző és egyéb körök. (Zene, cserkész, sakk, sport, gyorsíró stb.)

A civil társadalom részeinek tekinthető az egyházakhoz kötődő egyesületek, szervezetek jelentős része is. Kiváltképpen azok, amelyekben kulturális, tudományos, karitatív tevékenység folyt. Ám ide sorolhatók a vasárnapi iskolák, a presbitériumok, az egyházkerületi és egyéb egyházközösségi testületek, a jótékonysági szervezetek, az ifjúsági és nőegyletek stb. Az egyházaknak, amint tudjuk, történetileg is különös és jelentős szerepük volt az ország szellemi életének alakításában. Sajátos szervezeti rendjük, jellegük miatt évszázados hagyományokat is őriztek.

A kiegyezés után gyorsan szaporodtak a napi, heti és időszaki lapok, folyóiratok. A kisebb-nagyobb városokban egyszerre több lap is napvilágot látott. Közös vonásaik abban foglalhatók össze, hogy jórészt a városok életével, a képviselőtestületek határozataival és a mintegy 50-200 egyesülettel foglalkoztak. A pártpolitikáról feltűnően keveset írtak, különben is pártoktól függetlennek tekintették magukat. Úgy könnyűszerrel elhárították a politikai szélsőségeket, amire határozottan törekedtek is. Ezzel magyarázható az a körülmény, hogy a nagy politikai viharok sem zökkentették ki őket a tárgyilagosság pallójáról és szerkesztőiket a politikai változások sem ingatták meg pozícióikban.

A települések biztonságának védelme jegyében országszerte megalakultak a tűzoltó egyesületek, a vagyonbiztonság érdekében időközönként a polgár- és mezőőrségek. Egyes társadalmi rétegek pedig túllépve a helyi kereteken, már olyan országos jellegű szervezetekhez csatlakoztak, amelyeknek fő célkitűzéseit és kereteit állami jogszabályok hatá-rozták meg. A céhek felszámolását és az iparszabadságot deklaráló 1872. évi törvény ugyanis szinte szükségszerűen maga után vonta az ipartestületek megalakítását, amelyeket az önsegélyező egyesületek, majd a szakszervezetek megalakítása kísért. Fő feladatuknak természetesen érdekeik védelmét, adó és vasúti, szállítási kedvezményeik biztosítását, jólétük előmozdítását tekintették, közben különös hevességgel követelték az iparengedéllyel nem rendelkező –kontárok tevékenységének tiltását. Az 1891. évi 14. tc. alapján pedig megszervezték a betegsegélyző pénztárakat a munkaadók és a tagok járulékaiból, adományaiból és kamataiból. A pénztár tagjai lehettek az ipari, a gyári munkások, a bányák, üzemek, építkezések, vasúti csomópontok, postahivatalok alkalmazottai stb. Az ipari fejlődéssel együtt ugyanis a századfordulóra létrejött a munkásság több százezres tábora. Jelentős része bekapcsolódott a munkásotthonok művelődési, önképző, érdekvédelmi, turisztikai és egyéb sporttevékenységébe.

A háború és különösképpen a nyilas uralom idején természetesen a szélsőjobboldali szervezetek kivételével nemcsak a pártok és a politikai egyesületek tevékenységét tiltották, hanem a –politikamentes egyletek, körök, klubok puszta léte is kérdésessé vált.

1944-45 után átmenetileg újjáéledt a korábbi civil társadalom, ám 1946 júliusától kezdve megkezdődött szisztematikus felszámolásuk. Előzőleg azonban már a helyi hatalmi szervek számos egyesület, szervezet tevékenységét tiltották. 1946. július 7-én Szviridov  szovjet tábornok a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében kérte tevékenységük korlátozását. (Ezzel az MKP is egyetértett.) Hét pontban foglalta össze az általa szükségesnek vélt kormányintézkedéseket. Többek között a cserkész szövetség és a KALOT feloszlatását. A Magyar Közlöny 1946. július második felében közölte betiltásukat. Csupán július utolsó két hetében a belügyminiszter, Rajk László  mintegy 1400 egyesület működését szüntette meg. Igaz, a Belügyminisztérium ekkor elsősorban a katolikus egyházhoz kötődő egyesületekkel szemben lépett fel drasztikusan, de a protestáns egyházak egyleteinek korábbi önkormányzatát is felfüggesztette, és kiszolgáltatta őket a hatalmi apparátusnak. Feloszlatásuk csak idő kérdése maradt. A civil társadalom csaknem teljes jogszabályi és tényleges hatalmi, rendőri felszámolása 1949-ben befejeződött. Ezzel párhuzamosan a kialakuló pártállam létrehozta a néhány nagy központilag irányított szervezetet, a Népfrontot, a Nőtanácsot, a Szakszervezetek Országos Központját és az Egységes Ifjúsági Szervezetet. A formálisan fennmaradó szakmai, tudományos társaságokat is a maga irányítása alá vonta.

Manapság egyre gyakrabban megfogalmazódik a nosztalgiáktól sem mentes vágy a korábbi civil társadalom újjászerveződésére. Csakhogy megváltoztak a körülmények, a korábbi öntevékeny közösségi életet rep-rezentáló több ezer egyesület, kör, klub működésének feltételei. Új értékrendek és érdekszférák képződtek. A társadalmi mobilitás felgyorsulása átalakította a nagyobb és kisebb települések arculatát. Az építő, alkotó, sokszínű, új civil társadalom kialakulására tehát még várnunk kell, igaz ebben a folyamatban a mi magunk kezdeményező ereje is segíthet. Csak éppen meg kell találnunk a lehetséges kitörési pontokat.

A város kiegyezés utáni stagnáló gazdasága eleve meghatározta népességének, a lakosság foglalkozás szerinti megoszlásának állapotát, társadalma alakulásának struktúráját. Évtizedeken át elmaradt ezért a lakosság nagyobb arányú növekedése, iparát továbbra is a kézműipar határozta meg, miután a modern gyáripar csak a századfordulón honosodott meg. Ekkor javultak jelentősen a már említett forgalmi viszonyok, az infra-struktúra, s megszülettek a szakavatott, korszerű városfejlesztési koncepciók is, amelyeket nemcsak a szakigazgatási és egyéb intézmények, hanem a megszerveződő civil társadalom is támogatott és résztvett a megvalósításukban. Mindebből következik, hogy a város népességének ugrásszerű emelkedését csak a századfordulón regisztrálhatjuk, ekkor következett be társadalmának összetételében gyökeresnek nevezhető változás, elsősorban a gyáriparban foglalkoztatottak létszámnövekedése révén. Az oktatás terén is mind mennyiségi, mind minőségi szempontból jelentős fejlődésnek lehetünk ekkor tanúi, hiszen több új oktatási intézmény alakult, megszilárdult és szervesen beépült a város régi intézményei közé. Ugyanakkor a meglevő iskolákban szemlátomást növekedett az oktatás színvonala, szakszerűsége.

A népesség kiegyezést követő stagnálását, majd a századvégi gyors növekedését és a lakosság foglalkozás szerinti összetételének változásait szemléltetik az alábbi statisztikai számsorok.

A város népességének alakulása:

1869.:	14.222
1880.:	14.654
1890.:	14.261
1900.:	17.426
1910.:	20.150
1920.:	19.255
1930.:	21.356

1900-ban a 17.426 pápai lakos közül férfi: 8.311, nő: 9.115. A kor szerinti megoszlás:

6 éven aluli 2.246

6-12 év közötti 1.922

12-14 év közötti 1.363

15-20 év közötti 2.389

20-40 év közötti 4.988

40-60 év közötti 3.935

60 év feletti 1.478

Az 1900. évi népességből a belső városrészekben több mint 16 ezren laktak. 300-an a külső városrészekben, a többiek a pusztákon, majorokban s egyéb helyeken szétszórtan a külterületen. A lakosság századvégi növekedésében a gyáripari és vasúti vonalhálózat fejlődése s ezzel összefüggésben a városba költözés növekedése mellett természetesen szerepet játszott a közegészségügy javítása, a járványok, mindenekelőtt a kolera visszaszorítása, az átlagéletkor emelkedése, a születések számának gyarapodása. A közegészségügy persze a századfordulón is sok kívánnivalót hagyott maga után. Lassan javult a lakások korábban oly kirívóan egészségtelen helyzete. Lőwy László  tiszti ügyésznek a Pápai Hírlap 1911 decemberében közzétett adatai szerint 1872-ben 1.500 ház volt a városban, ezeknek azonban 5/6-a náddal, szalmával fedett, sötét és nedves. A századfordulón a lakóházak száma megközelítette az 1.700-at. Ebből 148 emeletes, cseréptetős volt már a házaknak csaknem a fele. 54 házban volt fürdőszoba. A városban egyetlen korszerűtlen szálloda volt, a Fő téren lévő Griff. A Jókai  utca és a Bakonyér között a századfordulón épült ki a tisztviselő telep. A járdák ósdi állapotban maradtak, csupán néhány belvárosi utcát raktak ki mészkővel. A szennyvizet az utcára öntötték a belvárosi emeletes házakból is, a kutak ezért fertőzöttek voltak. A járványok, a tífusz, a himlő, a kolera, a tuberkulózis és a diftéria sok áldozatot szedett. Az egészséges ívóvíz, a házak korszerűsítése, az utak portalanítása, a fásítási program kidolgozása és megvalósítása, majd a csatornázás kiépítése természetesen jelentősen javította később a város közegészségügyi helyzetét. A kórházi ellátás is rendkívül elmaradottnak tekinthető. 1900-ban az irgalmasok 24 ágyas kórháza mellett csupán a 2 szobából álló, 12 ágyas zsidó kórház létezett, s csak a századfordulón került napirendre a városi és a gyermekkórház építésének terve, a lakások korszerűsítése s a higiéniai követelményeknek megfelelő vágóhíd építése.

Az 1870-es években a kórházak hiányát a szegénykórházak és a –dologházak építésével kívánták pótolni. A betegek egy részét küldhették csak kórházakba, az öregeket ápoldákba, de a szükséges helyek itt is hiányoztak. A dologházaknak két osztályát hozták létre. Az egyikbe a munkát keresőket utalták, míg a másikba büntetés gyanánt a munkakerülőket zárták.

A városban a kiegyezés után 10 évvel, 1877-ben mintegy 500 önálló iparos és kereskedő élt és dolgozott. 100-zal kevesebb, mint 1867-ben. Az adatok az alkalmazottakat nem tartalmazzák. (Ácsok, molnárok, csizmadiák, szűcsök, kőművesek, kovácsok, fazekasok, festők, takácsok, molnárok.) Szakál Sándor  adatai szerint 1905-ben az iparban mintegy 2.000 férfi és 1.000 nő dolgozott.

Foglalkozási ágak szerinti megoszlásuk:

kovács 39

lakatos 49

asztalos 91

szabó 205

cipész 514

molnár 153

sütő 72

kőműves 160

ács 52

A dohánygyárban 630, a szövőgyárban 89, a téglagyárban 62, a Kluge  kékfestőben 22 embert foglalkoztattak. Thirring Gusztáv , valamint a Pápai Hírlap 1904. május 21-i száma szerint a kereskedők közül a mezőgazdaságban 1.382-en dolgoztak, az iparban 3.182-en, a kereskedelemben 745-en, a közlekedés területén 150-en. 17 ügyvédet, 11 orvost, ám jóval több tanárt, tanítót tartottak számon. A városban mintegy 1.000 házi cselédet, 400 közszolgálati alkalmazottat és 500 napszámost tartottak nyilván.

Az első világháború idején – miként láttuk – a gyárak termelése visszaesett, s csak az 1920-as évek második felében jelentkeztek a prosperitás jelei. Majd az 1930-as évek közepétől kezdve, a háborús konjunktúra hatására a termelés fokozódott, s ezzel párhuzamosan emelkedett a munkáslétszám. Az 1936-tól kezdődő repülőtéri építkezések is növelték a foglalkoztatást, bővítették a munkalehetőségeket. A textiliparban 1920-ban 173, 1930-ban 885 és 1943-ban 900-an dolgoztak. Emelkedett a Dohánygyár munkásainak száma is. 1920-ban 693, 1930-ban 819, 1943-ban 850 munkást tartott számon. Rajtuk kívül 11 kis-, illetve középipari vállalat működött a városban. (Vágóhíd, Mika-féle textilüzem, jéggyár, áramfejlesztő, 2 pipagyár, 5 kékfestőüzem.) 1937-ben a 16 malom 103.377 mázsa gabonát őrölt. A városban 1942-ben 818 kisiparos dolgozott. Szakmák szerinti megoszlásuk: cipész 122, szabó 143, csizmadia 51, fodrász 45, asztalos 41, kőműves 36, mészáros és hentes 36, vendéglős 26, pék 25, kereskedő 318. Közben a munkásmozgalom egyes szárnyai is erősödtek, főként a szociáldemokrata és a keresztényszocialista szervezetek befolyása növekedett. 1934-ben robbant ki a Bedeaux-rendszerrel szembeni Perutz-gyári sztrájk.

A lakosság vallási megoszlása 1875-ben:

katolikus 8.300

református 1.700

izraelita 3.600

evangélikus 950

A későbbiekben a vallásfelekezetek arányaiban a legnagyobb változást az izraeliták létszámának és arányának csökkenése jelentette. Arányuk 1880-ban 24 %, 1894-ben 22 %, 1910-ben 15 % s 1941-ben 11 %.

Thirring Gusztáv  adatai szerint az egyes egyházakhoz tartozók száma:

	1869	1880	1890	1900
római katolikus	8.166	8.526	8.276	10.481
görög katolikus	3	13
görögkeleti	4	1	6
evangélikus	20914	984	1.215	1.564
református	1.639	1.594	1.624	2.123
unitárius	1	1
izraelita	3.499	3.550	3.123	3.238

A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása:

	1880	1890	1900
magyar	14.150	13.918	17.186
német	423	274	171
szlovák	20	26	32
horvát	3	6	2
román	3
rutén	1
egyéb	58	38	31

Az írni-olvasni tudók száma 1900-ban:

Férfi Nő

Ír és olvas 6.530 6.529

Csak olvas 27 212

Csak ír 1.754 2.374

1867-ig Pápán – miként más városokban – alig-alig léteztek a társadalmat vagy annak egy-egy rétegét átfogó, önszerveződésen nyugvó, a közös érdekeket tükröző pártok, egyesületek, szervezetek, klubok, körök. Ezeknek a megalakulásához és működéséhez ugyanis – erre már utaltunk – politikailag konszolidált viszonyok, gazdasági stabilitás és a társadalom gazdasági, szakmai, szellemi, érdeklődésbeli tagoltságának olyan foka szükséges, amely lehetővé teszi az emberek különböző csoportjainak tömörítését. Az így megszerveződő civil társadalom tehát az anyagi, szellemi fejlődés függvényében jön létre. Az ilyen módon alakuló egyesületek, egyletek stb. működése a kiegyezést követő évtizedekben Pápán is rendszeressé vált. Vezetőségeiket maguk választották, és kidolgozták működésük alapjait, szervezeti kereteit is. Ezek az egyesületek, szervezetek, klubok a polgári társadalom életerős hajtásaiként működtek, s rendkívül sokszínűekké váltak. Több szállal kötődtek a civil társadalomhoz a különböző egyházi szervezetek is. Az egyházhoz tartozás azonban a hitéletre is korlátozódhat, vagy akár kirekedhet belőle a vallásos érzelemvilág. Ezekben az esetekben pedig különösen a városokban működő egyházakhoz tartozó egyesületek a civil társadalom perifériáján helyezkednek el. Természetesen különböznek tőlük azok a vallási közösségek, amelyekben a hitéleten túl-menő egyéb – szociális, közösségi, jótékonysági, netán érdekvédelmi – tevékenység is folyik. Jó példái ennek a karitatív szervezetek, az egyházi iskolák, a presbitériumok, az egyházkerületi fórumok stb.

Mindazonáltal az egyházaknak jelentős szerepük volt az ország, a társadalom szellemi életének alakulásában s ezáltal közvetlenül vagy közvetve a civil társadalom kialakulásában és tevékenységében is. Bár sajátos szervezeti rendjük, jellegük miatt olyan évszázados hagyományokat is őriztek, amelyek a modern polgári szerveződésektől több vonatkozásban különböztek. Valamely egyházhoz tartozás ugyanis már a születéskor determinált, annak ellenére, hogy a törvények lehetővé tették a felekezetenkívüliséget csakúgy, mint a ki- vagy átkeresztelkedést valamelyik másik valláshoz és egyházhoz. Ezekre azonban ritkán került sor, legfeljebb az 1930-as években az állam által az izraelitáknak ajánlott kikeresztelkedés eseteiben.

Az elmondottakból ered, hogy Pápán sem a pártok tevékenységéhez fűződő napi politika állt az érdeklődés középpontjában, hanem a civil társadalom különböző formáiban vállalt szerepkör.

Pápán az 1867-1945-ig terjedő időszakban a parlamenti választásokon általában kis szavazatkülönbséggel ugyan, de a kormánypártiak szerezték meg a mandátumot, vagyis a város választóközönsége a hatalomtól várta érdekeinek hathatósabb védelmét.

1867 után az ipar és a kereskedelem előmozdítása érdekében 1886-ban a mintegy 500 önálló iparos megalakította a városi ipartestületet és iparhatóságot. Az iparegyesületek, testületek alakítását már a céhek megszüntetését kimondó 1872. évi ipartörvény is szorgalmazta. Az alkalmazottak és a gyári munkások azonban csak a századforduló után tartották elodázhatatlannak érdekeik hathatósabb védelmét.

A városi ipartestület fő feladatának természetesen az iparosok védelmét, adó- és vasúti vámkedvezményeinek biztosítását, jólétének előmozdítását tekintette, de különös hevességgel követelte az iparengedéllyel nem rendelkező mintegy 150 –kontár tevékenységének tiltását s az ellenük foganatosítandó hatósági, rendőri intézkedéseket. Mert – amint újra és újra hangsúlyozták – az iparengedéllyel bírók fizetik az adót, az iparhatósági pótlékot és támogatják az ipariskola működését. 1892-ben szervezték meg a pápai ipartestület betegsegélyező pénztárát az 1891. évi 14. tc. alapján. A pápai kerületi betegsegélyző pénztár bevételei a tagok és a munkaadók járulékaiból, adományokból és mindezek kamataiból álltak. 1 forint kereset után 2 krajcárt kellett befizetni a pénztárba. Ennek 2/3-át a munkaadók, míg 1/3-át a munkavállalók fizették. A pénztár tagjai az ipari és gyári munkások lehettek, továbbá mindazok, akiket az 1884. évi ipartörvény foglalkozási ágak szerint megnevezett. (Bányákban, üzemekben, építkezéseken vagy vasúti csomópontokban, postán vagy a kereskedelemben foglalkoztatottak.) Míg a pápai Lloyd Egyesület kizárólag az izraelita iparosok és kereskedők érdekképviseleteként jött létre.

Pápa rendezett tanácsú város 1874. évben működő egyletei: az 1834-ben alakult Casino. Tagjainak száma: 169. Engedélyezésének éve: 1857. A további egyletek alakulásuk és működésük engedélyezési évének feltüntetésével:

Takarékpénztár: 1863. Engedélyezték: 1863.

Polgári kör: 1867. 243 tag. Engedély: BM 1867.

Kereskedelmi és Iparbank: 1871. 1.000 tag.

Soproni  Leszámítoló Bank pápai fiókja: 1872.

Izraelita Szegénységsegélyező Egylet: 1872. 267 tag.

Izraelita Temetkezési Egylet: 1750. 216 tag.

Izraelita Beteggyámolító Egylet: 1712. 229 tag.

Izraelita Tanulmányozó Egylet: 1820. 140 tag.

Izraelita Emberszereteti Egylet: 1867. 222 tag.

Polgári Önkéntes Tűzoltó Egylet: 1871. 578 tag.

Lövészegylet: 1873. 196 tag.

Jótékony Nőegylet: 1874. 476 tag.

Ismeretterjesztő Egylet: 1874. 109 tag.

Pápai Kertészeti Ipartársulat: 1874.

Pápai Uszoda Társulat: 1874.

Hozzájuk kapcsolódtak természetesen az egyes szakmák ipartestületei és jótékonysági intézményei, továbbá az egyházi és iskolai egyesületek. Közvetlenül 1867 után az egyes iparos szakmák egyleteit szervezték meg. 1876-ban megalakult a fazekas, majd az asztalos, takács, kékfestő, üveges ipartársulat. Az 1872. évi ipartörvény 76. paragrafusa alapján ugyanis a volt céhtagok ipartársulatokká alakultak át. A Pápa és pápavárosi kovács és szerszám ipartársulat betegsegélyző pénztárt is alapított. Az 1880-as évek második felében életrehívták az iparos-ifjúsági egyletet és a kereskedelmi ifjak szövetségét. A Polgári Kör, illetve a Pápai Kaszinó könyvtárral rendelkezett, megrendelték a fővárosi napilapokat, továbbá elsősorban szépirodalmi folyóiratokat. A Polgári Körnek 200 tagja volt, s a szellemi tevékenység mellett rendszeresen rendezett –táncvigalmakat főként a farsang s a nevezetesebb ünnepnapok idején. A pápai izraelita nőegylet is régebben, 1826-ban alakult, de 1887-ben a kor igényeinek megfelelően új célokkal új alapokra fektették működését. 1868-ban alakult meg a pápai izraeliták Eötvös egylete. Alapszabályai szerint: –Célja az egyletnek, melynek neve –Eötvös egylet legyen, a pápai héber vallású polgároknak, az új viszonyokba leendő beavatása és új helyzetükbeni tájékozást előmozdítani. Tudunk még a pápai önképző leányegylet létezéséről, amelynek 1888-ban 160 tagja volt, s kézimunkázás, olvasás és egyéb kulturális tevékenység jellemezte működését. A Pápai Jótékony Nőegylet mintegy 500 tagot számlált. 1876-ban elfogadott alapszabályai szerint feladata: –A Pápán található elhagyatott gyermekek ellátásáról és neveléséről gondoskodni, segélyezni a másunnan nem segélyezett szűkölködőket, betegeket, s más nyomorban levőket, munkát adni, szervezni a keresetnélkülieket, könyöradományt nyújtani a munkaképteleneknek vallás – kor és nem különbség nélkül. Az egylet rendes tagjai havonta 10 krajcárt fizettek, de jövedelmeiket gyűjtésekkel, különböző –vigalmi rendezvényekkel is növelték. Elnökké Gr. Esterházy Pál nét  és Bocsor  István nét  választották. Az egylet adományokat gyűjtött, részvényeket vásárolt, s többek között hozzájárult a színház építéséhez. 1874-ben fogadták el a pápai ismeretterjesztő egylet alapszabályait. Célul tűzték ki, hogy minden hónap első vasárnapján a különböző tudományágak körében előadásokat tartanak, de tagjai saját műveiket – próza, vers, tudományos tanulmány stb. – is előadják. Ezeket az önálló alkotásokat a választmány bíráló bizottságoknak adta ki, s véleményük alapján a legjobbakat díjazták.

1888-ban fogadták el a pápai összes iparos ifjúság önképző és segélyező egyletének alapszabályait. Ugyanebben az évben hívták életre a pápai kereskedő keresztény segédek betegsegélyző egyletét. Az egyes városrészekben olvasókörök működtek. 1876-ban Jogászsegélyző Egylet alakult. Alapszabályai szerint célja a tagok anyagi segítése. Tagjai: alapító, pártoló, tiszteletbeli és rendes tagok. A rendes tagok a pápai jogakadémia hallgatói lehettek. 1877-ben megalakították a Pápa városi és vidéki tanító és jegyzőegyletet.

1893-ban alapították a későbbiekben igen jelentőssé váló szellemi műhelyt, a pápai Jókai  Kört, amelynek megalakult az irodalmi, művészi és színészeti szakválasztmánya is. Estélyein zongoraelőadások, felolvasások, hegedűjátékok, színielőadások, szavalatok hangzottak el. Az egyesületek, szervezetek alapszabályait a belügyminiszter hagyta jóvá. Számuk a századfordulóra megközelítette a százat. A kiegyezés idején a belügyminiszteri jóváhagyás még komolyabbnak tűnt, de a későbbiekben a Horthy-korszakig ez már inkább formálissá vált.

Az első sportkörnek az 1873-ban alapított lövészegylet tekinthető. 1890-ben hívták életre a pápai Korcsolya Egyletet. Ezt azután 1895-ben a kerékpáros, majd a tekeegylet s az iskolák sportkörei követték.

Még 1896-ban megalakult a pápai Szabadelvű Olvasókör. A belügyminiszter ekkor még a megyétől az alapos kritériumok kidolgozását kérte. A Tűzoltó Egyesület a századforduló után is fennmaradt, de közben kiépült a hivatásos tűzoltóság intézménye is, s a korabeli lapjelentések szerint emiatt a hagyományos önkéntes egyesület létszáma fogyott. 1904-re a korábbi létszám mintegy 50-60-ra csökkent.

Külön tanulmány feladata lehetne a pápai sajtó történetének áttekintése. Erre ehelyütt természetesen nincs terünk. Ám annyit megállapíthatunk, hogy a városban 1867 és 1945 között egyidőben több lap is megjelent. Közös vonásuk abban foglalható össze, hogy a pártpolitikától függetlennek tekintették magukat, jórészt a város életével, a képviselőtestület határozataival és a mintegy 70-100 egyesület, kör, kamara stb. működésével foglalkoztak. A napi politikáról, különösen a pártpolitikáról feltűnően keveset írtak. Úgy könnyűszerrel elháríthatták maguktól a szélsőségeket, amire határozottan törekedtek is. Ezzel magyarázható az a körülmény, hogy a nagy politikai viharok, még a forradalmak sem zökkentették ki őket a tárgyilagosság, a napi szakmai kötelességteljesítés pallójáról, s szerkesztőiket a nagy történelmi sorsfordulók sem ingatták meg pozícióikban. Ez a szerkesztői magatartás természetesen politikai közönynek is tekinthető, és időnként, például a második világháború idején, amikor a nemzet puszta léte forgott kockán, joggal bírálható is, de hozzátartozott a lapok eredendően politikamentes profiljához. Ezért távol tartották ugyan magukat a nyilas propagandától, de a náci bűnöket, embertelenségeket is csak ritkán és túlzottan is enyhe fogalmazásban tették szóvá. A lapok közül megemlíthetjük a Pápai Hírlapot, a Pápai Naplót, a Pápai Közlönyt, Pápai Független Újságot, de időnként a Kollégium Képzőtársasága is adott ki lapot.

Jellemzőnek tekinthető a Pápai Hírlap, 1888. május 20-i első számának programadó: Mit akarunk című cikke. A szerkesztők demokratikus szellemű, pártoktól független, Kossuth  sajtóra vonatkozó nézeteivel való azonosulást sugárzó lapot ígértek, amely szerint: a sajtónak, ha a hivatása magaslatán áll, mindent szabad írni, ami szent és igaz. Feladatuknak tekintik a közügy szolgálatát, a bűn leleplezését, a személyeskedés elűzését. –Hű őrei leszünk a társadalomnak, polgárságunk becsületének: élénk tolmácsai a hét eseményeinek, hű tudósítói a történeteknek. A Kossuth iránti tisztelet egyébként mindvégig a lapok egyik jellemző sajátossága maradt. Az 1880-as évek végén, amikor parlament a honossági törvényt s ezzel együtt Kossuth magyar állampolgársága elvesztésének vagy megtartásának lehetőségeit tárgyalta, a pápai lapok Kossuth mellett léptek fel, hazavárták, s 1887-ben Pápa is díszpolgárává választotta.

A civil társadalom kiépülésében kiemelkedő szerepet kaptak a könyvtárak, tudományos és művészeti jellegű gyűjtemények is. Az 1870-es évekig csupán két nagyobb könyvtár létezett a városban: a Református Főiskola, illetőleg a Benedek rendi gimnázium könyvtára.

A helyi lapokat és könyveket a Főiskolai Nyomda készítette. (Pápai Lapok, Pápai Közlöny, majd a Pápai Hírlap, Pápa és Vidéke.) A nyomdát 1853-ban az Ókollégiumban helyezték el. (Innen került mai helyére.) A Pápai Lapokat mintegy 600-an vásárolták meg. A 19. század végén a lapokban nagy helyet kaptak a hirdetések. A Főiskolai Nyomdát ekkor már a Dunántúl  legnagyobb nyomdái között tartották számon. Nagy példányszámban jelent meg például Kis János : Keresztyén hittan című tankönyve, a Kis Káté , a Halotti énekes könyv. Debreczeny Károly  három évtizedig vezette a nyomdát. A felügyelői tisztséget a Főiskolai Tanács, majd a Gazdasági Tanács látta el. Tagjai között megemlíthetjük Szilágyi József  (1852-1882), Kis Gábor  (1882-1891), majd Kis Tivadar  (1892-1924), Horváth József  (1893-1908), Borsos István  (1909-1918), Tóth Lajos  (1923-1945) nevét. A nyomdát az 1890-es évek elején korszerűsítették, amikor egy amerikai gyorssajtót is vásároltak. 10-12-en dolgoztak itt, több szedősegéddel együtt. Működött még a városban Nobel Ármin nyomdája (1879-1915). Negyven évig állt fenn a Goldberg nyomda és írószer-kereskedés (1880-1920). Stern Ernő  nyomdája pedig 1899-től 1938-ig működött.

1881 végén nyitották meg a Voyta Adolf  építész tervei szerint elkészült városi színházat a Széchenyi  téri sétány közepén. A magyar nyelv és művészet csarnokának tekintették. A színházban rendszeresen tartottak színielőadásokat a helyi öntevékeny művészeti csoportok, de gyakran más városbéli, sőt fővárosi társulatok is. Nagy eseménynek számított, amikor 1888 májusában Blaha Lujza  is fellépett a Városi Színház színpadán.

A századfordulón már több síkon jelentkeztek a dualista rendszer válságjelei. Úgy az egymást érő kormányválságok, a megélénkülő munkásmozgalom, az agrárszocialista szervezkedések területén egyaránt. Ezeket azonban Pápán alig-alig érzékelték. Hiszen az agrárszocialista mozgalmak kezdetben a Viharsarokra korlátozódtak, majd a 19. század végén a Nyírségre is kiterjedtek, a Dunántúlon  azonban nem éreztették hatásukat. Pápán – amint láttuk – a modern gyáripar még nem bontakozott ki akkor, amikor a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890. december 7-én és 8-án a korabeli szocializmus célkitűzéseivel zászlót bontott. Ilyen módon az a nagyipari munkásság, amely az új munkáspárt terephelyeinek számíthatott, Pápán még nem létezett. A vasutas társadalom pedig – miként tudjuk – rendkívül tagolt volt, s szervezkedését az államhatalom nem is nézte jó szemmel.

A kiegyezési rendszer válságjelei ezért csak a századforduló után éreztették hatásukat, amikor már a Dohánygyárban és a Perutz-gyárban is megindult a termelés, s a munkások között érezhetővé vált a szociáldemokrata vagy más szociális eszmék hatása. Az egyik teológiai tanár, Csizmadia  Lajos  tárgyszerűen és figyelemreméltóan reagált a terjedő szocialista-demokratikus eszmékre. A Pápai Hírlap 1906. február 17-i számában írta: –A szocializmusnak nevezett mozgalom a mi hazánkba is behatolt s foglalkoztatja az elméket, forrongásba hozza a kedélyeket. Ezrekre megy nálunk is azoknak a száma, akiket ez a mozgalom forgatagával magával ragadott. A párthívek immár tömör hadsereggé szervezkedtek, időnként halljuk felharsanni harci riadójukat. S mi tagadás benne, a szocialista tábor már-már hatalommá növi ki magát nálunk is. Fent és alant kezdjük már belátni, hogy a hozzánk Nyugat-Európából átcsapott társadalmi mozgalom hullámverését csak úgy könnyedén, a csendőr szuronyokkal elcsitítani nem lehet. Valamint azt is kezdjük belátni, hogy a szociális kérdések elsőrendű fontossággal bírnak.

Az 1890-es években az iparban dolgozók fő törekvése ismét az osztrák iparcikkek versenyének letörése védővámok által, de újra felmerült az önálló vámterület megalkotásának igénye is. A Pápai Közlöny 1896. január 12-i száma írta: –Az utóbb lefolyt 3 évtized alatt a magyar kisipart fenyegető veszély folyton szélesbedő tért nyert és ennek közvetlen oka a monarchia másik felével közös vámszövetség immár oly tényezővé vált, amely Magyarország  közgazdasági életének alakulására általánosságban félre nem ismerhető pusztító hatással van, különösen pedig a hazai ipar tönkretételének útját egyengetni segíti, egyforma igaként nehezedik az összes iparosokra, gátolja és elfolytja a belföldi ipar haladását. Éreztette hatását a Szabadelvű Párt válsága, bomlása, majd 1905. januári bukása is a parlamenti képviselőválasztásokon. A város ekkor ellenzéki jelöltet választott országgyűlési képviselőnek, Bánffy Dezső  bárót, a Szabadelvű Pártból kiszakadt új párt vezetőjét, az egykori miniszterelnököt. Bánffy a függetlenségi Lakos Bélával  szemben ugyanis 581 szavazatot kapott, míg Lakos Béla gimnáziumi tanárra 301-en voksoltak. Bánffy azonban rövidesen lemondott mandátumáról, mert Szegeden is győzött s inkább ezt tartotta meg. Az új választáson azután a függetlenségi párt vezetősége által támogatott Hoitsy Pált  választották képviselővé, aki az 1906. évi országos választások idején is elnyerte Pápa város mandátumát. 1905-ben a városban is megalakult a koalíció vezérlő bizottsága, s bojkottot hirdetett az osztrák árukkal szemben. Hoitsy egy bőrgyár építését kezdeményezte, illetve ígérte pápai választópolgárainak, s felmerült egy olyan nagyobb laktanya építésének terve is, amelyben – Zalaegerszeggel  együtt – elférne az egész 7. huszárezred. A koalíciósok – köztük a függetlenségi pártiak – befolyása azonban főként 1908 után látványosan csökkent. Az 1910. évi országos képviselőválasztásokon elvesztették pápai mandátumukat is. A Nemzeti Munkapárt színeiben induló Antal Gézát  választották képviselővé. A kiegyezés utáni pápai országgyűlési képviselők sorából kiemelhetjük Trefort Ágostont , Ráth Károlyt, Láng Lajost és Hegedüs Lórándot .

Pápa város életében a világháború kitörése jelentett nagy változást. Az általános mozgósítás, a frontharcok, a járványok – kolera, tífusz, vérhas –, a gyárak termelésének visszaesése mind-mind hozzájárult a lakosság szenvedéseihez. A háború folyamán több iskolát és más középületet hadikórházzá alakítottak át. A lakossági ellátásban egyre nőttek a zavarok. Románia hadbalépése, 1916 után megindultak az erdélyi magyarok a Dunántúlra  is. Pápára 1916. szeptember első napjaiban vonattal mintegy ezren érkeztek. Állataik egy részét is magukkal hozták. A város szeptember 7-én népkonyhát nyitott számukra. Az őszirózsás forradalom után a régi tisztikar is a helyén maradt.

A Tanácsköztársaság bukása után a városi közigazgatás visszanyerte korábbi jogait. A régi, hagyományos egyesületek, klubok, körök élete is tovább folytatódott. Megszűnt azonban Pápa város önálló képviselőküldési joga. Az új választókerületet Pápa és vidéke alkotta. Ide került többek között Mezőlak , Nyárád , Mihályháza , Dáka , Külsővat, Vinár  község.

Az 1920. január 25-26-i nemzetgyűlési választásokon a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának jelöltje, Szűcs Dezső gimnáziumi tanár győzött a kisgazdapárti Mohácsy Lajos  marcalgergelyi evangélikus lelkésszel szemben. Szűcs Dezső 6.863, míg Mohácsy Lajos 4.557 szavazatot kapott. Szűcs Dezső programbeszédében a nemzeti öntudat, a keresztény erkölcsiség s a társadalmi jólét egységének fontosságát hang- súlyozta. Jelentősen megnőtt tehát a szavazók száma s ez nem is kizárólag a hozzácsatolt falvak lakosságnövekedéséből eredt, hanem az új választási rendelet demokratikus választójogi rendelkezéseiből, hiszen a választójogot kiszélesítették, először alkalmazták Magyarországon  a nőkre is kiterjedő általános, egyenlő, titkos választójogot.

A városi közgyűlés 1920 januárjában tiltakozott első ízben az ismeretessé vált békefeltételekkel szemben, amelyeket a nemzet sírbatételével azonosított. 1921-ben már az új nagyformátumú konzervatív politikus, Bethlen István  gróf táborát erősítette, aki a szenvedélyektől mentes nyugalom megteremtésének programját vallotta. A közrend és a jogbiztonság megteremtését, a személy- és vagyonbiztonságot, az ipar, kereskedelem, valamint ezzel párhuzamosan a mezőgazdaság érdekeinek védelmét ígérte. Az 1922. évi választásokon Pápa és vidéke országgyűlési képviselőjévé Paupera Ferencet  választották. Előzőleg az 1919-es választási rendelet helyett 1922-ben kiadott új rendelet már korlátozta a választói jogosultságot, a vagyoni és az értelmi cenzus érvényesítése útján.

1933-ban alakult meg Gömbös új pártja, a Nemzeti Egység Pártja. Az 1935-ös országgyűlési választásokon azonban a NEP hivatalos jelöltjével, vitéz Barcsay Gáborral  szemben dr. Sulyok  Dezső  ügyvéd győzött. Barcsay 5.147 szavazatával szemben ugyanis 5.606 voksot kapott. Holott a NEP ritkán tapasztalható támadást intézett Sulyok Dezső ellen. Hazafiatlansággal, a Tanácsköztársaság melletti szimpatizálással vádolták. Kísérleteztek mandátumának megsemmisítésével is.

A pártpolitika palettáján 1939-ben új kormánypártként megalakult a Magyar Élet Pártja. A parlamenti választásokon a NEP jelöltje, Antal István  13.256 szavazattal győzött a nyilas Molnár Benjamin  gimnáziumi tanárral szemben, aki 6.244 szavazatot kapott. Ez a választási eredmény is azt bizonyítja, hogy a szélsőjobboldal Pápán az 1930-as években sem nyert többséget.

Az 1867 után alakult egyesületek a két világháború között is fennmaradtak, de újak is alakultak. Ezeket három csoportra oszthatjuk:

a/ munkásegyesületek, szervezetek,

b/ jobboldali szélsőséges csoportok,

c/ sportkörök.

Különösképpen fellendült a város sportélete, ezt egyébként az 1921. évi Testnevelési törvény is szorgalmazta. 1930-ban megalakult a Perutz gyár sportköre s –footbalcsapa-ta . 1935 őszén már a dunántúli I. osztályban játszott, később az 1940-es évek elején pedig a Nemzeti Bajnokság II. osztályában. 1926-ra készült el a ligeti sportpálya futball- és atlétikai pályáival, lelátóival. Jelentősen fellendült az iskolák sportélete is. A Turul Szövetséget 1929-ben, a Baross Szövetséget  1930-ban, a Magyar Irredenta Szövetséget még 1920-ban, a Magyar Revíziós Ligát 1932-ben szervezték. 1932-ben hirdette meg a Magyar Revíziós Liga pápai csoportja az új honfoglalást. A hagyományos –civil társadalom az újonnan alakuló, illetve felerősödő különféle munkásszervezetek, köztük a Pápán erősnek számító keresztényszocialista szervezetek, egyházak szemben-álltak a nyilasokkal. Sokan ismerték és elfogadták a Magyar Front programját. Pápa 1926-ban vált a Dunántúli  Református Egyházkerület püspöki székhelyévé Rév-Komárom  helyett. Antal Géza  halála után, 1935-ben Medgyaszai Vincét  választották püspökké. Ţ azonban 1942 decemberében lemondott tisztségéről, és helyét 1943. március 24-én Győry  Elemér  foglalta el. Czapik Gyula  apostoli kormányzó, majd veszprémi római katolikus püspök egri érsek lett, s 1944 márciusában Mindszenty Józsefet  nevezték ki utódjául. (Czapik Gyula előtt 21 évig Rott Nándor  volt a veszprémi megyés püspök.) 1943-ban felmerült a pápai múzeum alapításának gondolata, az irodalmi, történeti, régészeti kincsek elhelyezése és rendezése céljából. Keresték hozzá a megfelelő patinás épületet is. A Petőfi-házat azonban nem tartották erre alkalmasnak, a Korvin  utcai Mátyás -ház pedig az Esterházyak  tulajdonát képezte. Gyakran jelentek meg Pápán neves művészek, írók. 1937-ben Bartók Béla  hangversenyt adott a Griff nagytermében, az Operaház pedig 1938-ban a Városi Színházban a János Vitézt adta elő, majd Zilahi Lajos , Németh László , Veres Péter  tartottak előadásokat.

Az 1930-as évek végétől kezdve megjelentetett zsidó törvények Pápán is jelentősen korlátozták a zsidó lakosság jogait. 1944 áprilisában Endre László  belügyi államtitkár a polgármesterhez és a községi elöljárókhoz szóló rendeletében előírta a zsidó vallásúak összírását név és lakcím szerint. Az 1944. április 11-i Endre László-féle újabb rendelet többek között kimondta: a közellátástól zsírt és cukrot nem kaphatnak. Telefonjaikat kikapcsolták, rádióikat elkobozták, boltjaikat bezárták, vagyonukat zár alá vették. Majd kötelezővé tették számukra a sárga csillag viselését. Frie-bert Lajost, a Bacon Húsgyár igazgatóját, Steiner József  téglagyárost, Gutz Emil  és Pátkay Lajos  ügyvédeket internálták. 1944 májusában a Rákóczi , Eötvös, a Petőfi, a Szent László  utcákat magában foglaló városrészből – a Bástya  utcáig – kialakították a gettót. A 13 és fél kat. hold területet magába záró gettót 2 méter magas deszkafal kerítéssel vonták körül. Dr. Kőrös Endre  és felesége, a Református Nőnevelő Intézet nyugalmazott igazgatója, Korein György , továbbá dr. Glück Sándor  nőgyógyász és felesége is öngyilkosok lettek még mielőtt a gettóba vitték volna őket. Mintegy 3.600 embert zártak ide, közülük 900-at a devecseri és a zirci járásból. 1944. június 29-én a gettóból a Műtrágyagyár épületébe hajtották az embereket. Július 4-én hajnalban vagonokba zsúfolva vitték őket Budapestre , majd Kassára . Július 13-án érkeztek Auschwitzba. Közülük csak 300-an tértek vissza. 1944 végén, 1945 elején egyébként Pápa katonai bázissá, továbbá a menekültek egyik jelentős dunántúli központjává vált. Itt szervezték a Szent László hadosztályt, főleg leventekorú fiatalokból. Az ejtőernyős ezredet már korábban létrehozták. Az iskolákban és más épületekben hadikórházakat – öt magyart és egy németet – rendeztek be.

Az oktatási intézmények

Ha a város oktatási-kulturális életét gazdasági-társadalmi fejlődésével vetjük egybe, kirívó a kontraszt. Hiszen számos neves oktatási intézménnyel rendelkezett, s a szaporodó kulturális egyesületekben, valamint a helyi lapokban is egyre nívósabb szellemi élet bontakozott ki. A lapok közül megemlíthetjük a Pápai Közlönyt, a Pápai Naplót vagy a Pápai Hírlapot. Valamennyi pártoktól függetlennek tekintette magát. A város életében jelentős szerepet játszottak az oktatási intézmények a gazdasági fejlődés kiegyezést követő megtorpanása, stagnálása ellenére is. 1867-ben két felső, illetve középfokú oktatási intézmény volt: a Református Kollégium és a Szent Benedek -rend gimnáziuma. A kollégium azonban négy tagozattal rendelkezett: a 6 osztályos gimnáziummal, a 2 évfolyamos bölcsészeti tanfolyammal, a 3 éves jogakadémiával és a 4 évfolyamú teológiával.

A kiegyezés eredményeként Andrássy Gyula  gróf vezetésével megalakult magyar kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere a polgári átalakulás neves úttörője, a nagy műveltségű, európai látókörű Eötvös József  báró korábbi oktatáspolitikai elveit megtartva az új viszonyok között is nagy energiával fogott liberális reformterveinek megvalósításához. S bár átfogó oktatási programját nem sikerült elfogadtatnia, utódai és azok vezető munkatársai, mindenekelőtt Trefort Ágoston miniszter és Kármán Mór megtartották intencióit és tovább munkálták terveit, főként a közép- és felsőfokú oktatás terén. Joggal állíthatjuk tehát, hogy az oktatáspolitika a kiegyezési rendszer liberális vonásait erősítette. Az 1868:38. tc., a népiskolai törvény kidolgozása és parlamenti elfogadtatása még közvetlenül Eötvös nevéhez fűződik. Előírta a 6-12 éves gyermekek tankötelezettségét s a tanítandó tárgyakat, a heti óraszámokat, az oktatáshoz szükséges fölszereléseket. Lehetővé tette a nemzetiségek számára anyanyelvük használatát az oktatásban.

A népiskolai törvény rendelkezett a felsőbb népiskolák, a polgári iskolák felállításáról, valamint a 3 éves tanítóképzésről is. A népiskolák többségét az egyházak kezében hagyta, de megszabta a tanterv fő irányait, és a tankerületek megszervezésével gondoskodott annak egységes végrehajtásáról. A törvény ezért a kiegyezést követő korszak egyik nagy vívmányának tekinthető. Más kérdés az, hogy végrehajtása súlyos nehézségekbe ütközött és rendkívül vontatottan haladt. Erről maga Eötvös számolt be 1870-ben az országgyűlés elé terjesztett jelentésében. Megállapította, hogy a tankötelesek fele nem jár iskolába. Ennek okai között megemlítette a szülők nehéz anyagi helyzetét, a tantermek és tanítók hiányát, a művelődés iránti közömbösséget. A haladás elveit tükröző s ennek megfelelő rendszabályokat tartalmazó törvény végrehajtásának útjába tehát súlyos akadályok tornyosultak. Az írni-olvasni nem tudók aránya országos vonatkozásban még a századfordulón is a lakosság mintegy 40 %-át tette ki. Ez az arány a nemzetiségek körében szomorúbb képet mutat, hiszen a szlovákok 49,9 %-a, a szerbek 58,5 %-a, a románok 79,6 %-a, a kárpátukránok 85,5 %-a nem tudott írni és olvasni. Az 1868. évi népiskolai törvény alapján több, főleg egyházi polgári és elemi iskola alakult, a tanítóképezdék megszervezésére irányuló kísérletek azonban csak a századfordulón vezettek eredményre. A polgári iskolában a hit- és erkölcstan, az anyanyelv, az írás, olvasás mellett német nyelvet, mennyiségtant, biztosítási, takarékpénztári, könyvviteli tárgyakat, továbbá földrajzot, statisztikát, természetrajzot, jogi alapismereteket tanítottak. Pápán a századfordulón három – katolikus, református és állami – polgári leányiskolában folyt a tanítás. 1897-re épült fel a Kollégium új épülete, a Petőfi tér és a Jókai  utca sarkán. Majd megindult az oktatás a katolikus és a református tanítónőképzőkben, valamint az állami tanítóképzőben a Jókai utca végén, a vásártér mellett. A katolikus tanítónőképző 1902-ben, majd a református – a Nátus – nyitotta meg kapuit a diákság előtt.

Még előbb, 1893-ban megkezdődött a gyakorlati képzés, a tanítás a két éves földműves iskolában ugyancsak a város külső részében, a Veszprémi  úton. Az iskola alapítványokból épült fel, míg a kísérleti gazdálkodáshoz szükséges 165 katasztrális földterületet a város adományozta számára. Az iskola – amelynek 30 növendéke bentlakó volt – elméleti, valamint a modern gazdálkodáshoz szükséges gyakorlati ismereteket és gyakorlatot biztosított. Tantárgyai között találhatjuk például a magyar nyelvtant, számtant, földrajzot, növénytermesztést, szőlőművelést, méhészetet, állattenyésztést.

Eötvös utódai, haladó eszméinek követői elsősorban már nem a népiskolai törvény végrehajtását, hanem a modern polgári igényeknek megfelelő közép- és felsőoktatás reformját tekintették legfontosabb feladatuknak.

A kormányzat feltűnően szigorú kritériumokat szabott a jogászképzéssel, a feltűnően nagyszámú jogakadémia működésével szemben. Előírta az oktatandó tárgyakat, a tanárok létszámát és képzettségét, s megvonta a vizsgáztatás jogát azoktól a jogakadémiáktól, amelyek a számukra megszabott feltételeket nem teljesítették. Az iskolafenntartó Dunántúli  Református Egyházkerület több kísérletet, erőfeszítést tett jogakadémiája megmentése érdekében. A növekvő követelményeknek azonban nem tudott eleget tenni, s a pápai jogakadémia 1885-ben megszűnt.

A középiskolában a kiegyezés után egy ideig még Leo Thun Entwurf-ja szerint folyt az oktatás. Eötvös elképzelése nyomán Kármán Mór folytatta az új középiskola koncepciójának és részletes tervének kidolgozását. Mindenekelőtt arra törekedett, hogy a középiskolák szinte áttekinthetetlen szövevényét szervezetileg meghatározott rendbe szedje, biztosítsa bennük a polgári fejlődés érdekeit az egységes tantervi minimumok és a felügyelet által. Mivel a gimnáziumok többsége az egyházak kezében volt, vállalt feladata rendkívül nehéznek bizonyult. Az egyházak és az állam azonban a kompromisszumot kereste. A kormányzat így 1879-ben kiadta gimnáziumi tantervét, majd az első középiskolai tantervi utasítást. A középiskolai törvény parlamenti elfogadására 1883-ban került sor. A tanterv és az utasítás jórészt a hegeli filozófián és Herbert pedagógiai, pszichológiai nézetein nevelkedő, a humán műveltséget előtérbe állító, a nemzetit az egyetemessel összekötő Kármán Mór nevéhez fűződik. Fináczy Ernő  így ír róla: –E tantervben nincs semmi, amit elméleti alapon ne lehetne megokolni. Az anyag kiválasztása és szervezése, az egymásutániság és az egymásmellettiség elvi követelményeinek állandó figyelembe vétele, a magyar nyelvi és irodalmi oktatásnak vezető szerephez juttatása, a kitűnő olvasmányi anyagnak mintegy felfedezése és tantervbe állítása (Arany  János , Kemény Zsigmond  stb.), a magyar és idegen nyelvű (német, latin, görög) oktatás egymásra vonatkoztatása, a természettudományi anyagnak racionális menetben való felépítése oly vívmányok, melyek Magyarországon  ebben a tantervben s a vele együtt kibocsátott utasításokban valósulnak meg először teljes mértékben.

A középiskolai törvény végül is előírta a nyolc osztályos gimnázium kiépítését, megkövetelte a rendes tanárok fokozatos alkalmazását, megfelelő számú osztálytermek, szertárak, gyűjtemények, tanári, igazgatói szobák kialakítását. Az állam ugyanakkor állam-segélyt ígért az egyházi iskolák számára. Ez a középiskolai alaptörvény 1924-ig érvényben maradt. 1. paragrafusa kimondta: –Középiskolák alatt ezen törvényben a gimnáziumok és reáliskolák értendők. A gimnáziumnak és reáliskolának az a feladata, hogy az ifjúságot magasabb műveltséghez juttassa és a felsőbb tudományos képzésre előkészítse. A gimnázium e feladatot a minden irányú humanisticus, főleg az ó-classicai tanulmányok segélyével, a reáliskola pedig főleg a modern nyelvek, a mennyiségtan és természettudományok tanítása által oldja meg. Mindkét iskolatípus 8 osztályúvá vált, érettségit adott, formailag azonos jogállású volt, a reáliskolát végzettek azonban a tudományegyetemeken, jogakadémiákon nem folytathatták tanulmányaikat. Emiatt a gimnáziumok túlsúlya a dualizmus egész korszakában fennmaradt. A felekezeti tanintézetek tanterveire, tankönyveire vonatkozóan a már jelzett kompromisszumos rendelkezéseket rögzítette. 8. paragrafusa többek között a következőket tartalmazta: –A felekezetek által fenntartott tanintézeteknél a tantárgyakban az egész tanfolyam alatt elérendő végcélt és a tanítandó ismeretek mértékét, a tanrendszert, tantervet és a tankönyveket az illető felekezeti főhatóság állapítja meg és azt esetről esetre a vallás- és közoktatásügyi miniszternek bejelenti: a megállapított mérték azonban nem lehet kisebb, mint az, amely a közoktatásügyi miniszter rendelkezése és közvetlen vezetése alatt álló intézetekben alkalmazva van, és az illető intézetekre nézve csak a minimumot határozza meg. Előírta a kötelező tárgyakat, ezen belül a hit- és erkölcstannal kapcsolatosan kimondotta, hogy az egyes felekezetekhez tartozók tanításáról saját egyházi hatóságuk intézkedik. A törvény rögzítette az iskolák tanulmányi rendjét, a heti óraszámokat, az alsó osztályokban a rendes tantárgyak esetében 26-ban, a felsőkben 28-ban maximálta. A törvény 17. paragrafusa szerint: –A középiskolák egy-egy osztályában 60 tanulónál több rendszerint nem lehet. Részletesen szabályozta az érettségi vizsga rendjét is. A felekezeti iskolákban az elnöki tisztet eszerint az illetékes egyházi főhatóság képviselője tölti be, a miniszter által kiküldött kormányképviselőt –semmiféle rendelkezési jog nem illeti. A törvény kimondotta az állam főfelügyeleti jogát valamennyi középiskolára nézve; ezt közvetlenül a tankerületi főigazgatók gyakorolták. Részletesen taglalta az államsegély eseteit, méreteit és konzekvenciáit is. Az államsegélyből fizetett tanárok kinevezési jogát magának tartotta fenn. Ebből következett azután az a furcsa gyakorlat, hogy a tanárok egy részét az –iskola fenntartó , másik részét a miniszter nevezte ki. Az államsegélyt igénybe vevő hitfelekezeti iskolák vagyoni ügyeit, gazdálkodását az illetékes állami hatóságok folya-matosan ellenőrizhették. A törvénynek végül fontos fejezete foglalkozott a középiskolai tanárok képesítésével. A vallás- és közoktatásügyi miniszter ebből a célból az egyetemeken egy-egy bizottságot szervezett. A képesítő vizsgára bocsátás feltételéül – egyes kivételes esetektől eltekintve – az érettségit és a 4 éves egyetemi képzést szabta. Tanári oklevelet pedig csak az kaphatott, aki szaktárgyai mellett ismerte a –magyar irodalmat s annak történelmét, különös tekintettel a magyar nemzet művelődéstörténetére, a nevelés és oktatástant s ezek történelmét, a szorosan vett bölcsészeti tárgyakból legalább logikát, psychologiát és bölcsészet történelmét .

Az 1879-es tanterv s az utasítás, továbbá az 1883:30. tc. a dualizmus folyamán alapvetően megszabta a középiskolai oktatás tartalmát és formáit. Lényeges változást e téren az 1899-ben kiadott tanterv és az 1903-ban megjelent utasítás sem tartalmazott. Inkább még tovább erősítette a korábbi tanterv nyelvi-történelmi beállítottságát, hiszen tovább növelte e tárgyak óraszámának arányát a természettudományos tárgyakkal szemben. Ez az arány 3:1-re alakult. Csökkent a földrajz, természettan, matematika, geometria óraszáma. Figyelmen kívül hagyta ezáltal azt a nagy természettudományos és ipari fejlődést, ami a 19. század utolsó évtizedeiben bekövetkezett.

Fennmaradtak a gimnázium és a reáliskola közötti különbségek is, főként a társadalmi szemléletben, annak ellenére, hogy a reáliskolában is lehetővé tették a latin tanulását, a gimnáziumban pedig 1890-től a görög nyelv helyett a tanulók az úgynevezett görögpótló tárgyakat választhatták.

A kormányzat az 1924. évi középiskolai törvénnyel 1883 óta először szabályozta átfogóan a középiskolai oktatást. Megszüntette a humán gimnázium egyeduralmát, s a centralizáció fokozásával egyidejűleg nagy erőfeszítéseket tett az új középiskola-típus, a reálgimnáziumok létrehozására. Klebelsberg Kunó  felkereste a dunántúli egyházkerület püspökét is, és arról érdeklődött, hogy párhuzamos osztályok megszervezésével nem lehetne-e a gimnázium mindkét típusát működtetni a pápai főgimnáziumban. Ennek a lehetőségét nem vetették el véglegesen, de csupán arra tettek ígéretet, hogy a felsőbb osztályokat –bifurkálják . Az iskola így a hagyományos humán jellegű maradt. A Horthy-korszak első középiskolai törvénye, az 1924:11. tc. a korábbi két középiskola-típus – a gimnázium és reáliskola – mellett az úgynevezett görögpótlós gimnáziumból reálgimnáziumot szervezett, amelyben nagyobb teret kaptak a modern nyelvek. Az így kialakított három középiskola-típus mindegyike jogosított felsőbb tanulmányok végzésére. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter kísérletei a középiskola modernizálására, dif-ferenciálására, korábbi struktúrájának átalakítására így alig-alig jártak számottevő eredménnyel. A vártnál nagyobb akadályokba ütköztek. Az 1924:11. tc. mindössze húsz paragrafust tartalmaz. A törvény miniszteri indokolása is megállapítja, hogy az nem jelent –középiskoláink szervezetére nézve egészen új irányt . Meghatározta a gimnázium, a reálgimnázium és a reáliskola rendes tárgyait, továbbá a vizsgák, az érettségi rendjét, az osztálylétszámot stb.

A Gömbös-kormány kultuszminisztere, Hóman Bálint  azután újra elő-vette a középiskola reformjának ügyét. Arra hivatkozott, hogy az 1924. évi törvény óta már számos rendelet módosította azt, csökkent ezáltal az egyes iskolatípusok közötti különbség. A differenciált középiskola – érvelt tovább Hóman – nem szolgálja kellőképpen az –egységes nemzeti közszellemet , kevés benne a nemzeti jellegű ismeretanyag. S miként a politikában, úgy az oktatás terén is erősíteni kell a centralizációt.

Az 1934:11. tc. – Gömbös Nemzeti Munkatervének részeként – egységesítette a középiskolát. 4. paragrafusa kimondotta: –A magyar középiskola neve: gimnázium. A latin mellett visszaállította a görög nyelvet, bár tanítása alól az iskolafenntartó felmentést adhatott. A német nyelv mellett pedig a második élő idegen nyelv a francia, angol vagy az olasz lehetett. A tanítás középpontjába azonban a nemzeti tárgyak kerültek.

1938-ban új középiskolai törvény született. Első paragrafusa értelmében: –A középiskolának három faja van: 1. az 1934:11. törvénycikkben szabályozott elméleti irányú gimnázium, 2. a gyakorlati irányú liceum, 3. a gazdasági középiskola. Úgy a mezőgazdasági és ipariskolát középiskolává minősítette a törvény. Napirendre került ezzel a gyakorlati életre való közvetlen felkészítés gondolata. De elfogadtatásában szerepet játszott az állástalan diplomások számának csökkentésére irányuló törekvés és a polgári iskola zsákutca jellegének megszüntetése is. A gyakorlati jellegű középiskolákba ugyanis az alsó négy gimnázium vagy a négy polgári elvégzésén át vezetett az út. Az itt végzettek érettségit tehettek. Azután elhelyezkedhettek valamiféle gazdasági, gyakorlati pályán vagy tovább tanulhattak, de csak a szakjuknak megfelelő egyetemen vagy főiskolán. Ez a törvény az előzőeknél határozottabban megkövetelte a líceumokban és a gazdasági középiskolákban a fiúk és lányok elkülönítését. Nemcsak külön igazgatásukat, hanem azt is előírta, hogy külön épületben kell elhelyezni őket. 35. paragrafusa szerint a gimnáziummal együtt működő gazdasági középiskola igazgatói tisztét a gimnázium igazgatója is betöltheti. Már a miniszteri indoklás ösztönözte az iskolafenntartókat a gyakorlati képzést szolgáló új iskolatípusok bevezetésére, elsősorban a gimnázium felső tagozatának megosztása útján. Ezekben az új iskolatípusokban a –közismereti tárgyakat gimnáziumi tanárok is taníthatták. Megszervezésük így nem látszott nehéz feladatnak.

E törvény alapján a Református Kollégium keretein belül 50 tanulóval már 1939-ben életre hívták a kereskedelmi középiskolát. A tanulók vallási megoszlása: katolikus 27, református 14, evangélikus 9.

A kollégium az 1939-40-es évek fordulójától népfőiskolát, faluszemináriumot indított neves tanárok közreműködésével (Benedek Sándor , Trócsányi Dezső, Szabadi Béla, Szathmáry Lajos , Tóth Endre ).

A hallgatók, diákok, tanulók száma az 1942-43-as tanévben a pápai oktatási intézményekben:

Református Teológia 31

Református Tanítónőképző 181

Református Polgári Leányiskola 248

Református Főgimnázium és Kereskedelmi Középiskola 705

Bencés Gimnázium 320

Római Katolikus Tanítónőképző 38

Római Katolikus Líceum 121

Római Katolikus Leánypolgári 187

Római Katolikus Elemi 380

Állami Tanítóképző 183

Mezőgazdasági Szakiskola 38

Állami Polgári Leányiskola 242

Római Katolikus Elemi 603

Református Elemi 280

Evangélikus Elemi 170

Tókerti Elemi 85

Rajtuk kívül létezett még a tanonciskola, a zeneiskola és a női ipariskola.

A háború árnyai azonban egyre nagyobb és sötétebb foltokat vetettek a pápai iskolák életére is. Az oktatás a szénhiány, az infláció, a légiriadók, az iskolaépületek hadi célú igénybevétele miatt egyre inkább akadozott, míg végül a Szálasi-féle nyilas hatalomátvétel után megszűnt.

Tanulmányom nem tartalmazta a város polgári kori eszme és vallás egyháztörténetének leírását és elemzését. Erre egy másik szerző vállalkozott.