Granasztói György

Pápa, mint feudáliskori magyar város

Az előttünk fekvő Pápa-monográfia érdeme, hogy áttekintést tesz lehetővé a város történetének jellegzetes mozzanatairól. Ma már elmúlt az az idő, amikor „törvényszerűségek” után kellett kutatni, valamilyen kiszámítható jövőt volt szokás megrajzolni a feltárt adatok alapján. Pápa város története egyedi, megismételhetetlen és természetesen megjósolhatatlan történet, olyan, mint az emberi élet. Ugyanakkor mégis felismerhetők benne bizonyos szabályszerűségek, keretek, állomások, s ezek egybevethetővé teszik a magyar, sőt, az európai folyamatokkal. A monográfia alkalmat kínál Pápa város jellegzetes mozzanatainak felmutatására is egy társadalomtörténeti szemlélet jegyében.

A társadalomtörténet fordulatait nehéz pontos dátumokhoz kötni. Ebben a felfogásban mindig folyamatok kezdetéről, kibontakozásáról és elhalásáról, végéről van szó. Annyit azonban máris előrebocsáthatunk, hogy mindazok a lényeges mozzanatok, amelyeket a társadalomtörténeti folyamatok alakulásával kapcsolatban a monográfia segítségével felismerhetünk, összefüggésbe hozhatók a magyarországi várostörténet általánosabb folyamataival. Igaz, az alábbi hozzászólás keretében csak arra nyílik mód, hogy magára Pápa városára fordítsuk a figyelmünket.

A korai újkor végéig a magyar társadalom agrártársadalom volt, amelyben a városi települések a központ szerepét játszották. Vonzáskörzetük volt, melynek csomópontjában hatalmi-adminisztratív, kultikus (vallási), védelmi, gazdasági, kulturális góc szerepét játszották, egyben maguk is valamilyen tágabb körzetbe csatlakoztak. Ez a szerep természetesen változott, bizonyos jellegek felerősödhettek, mások elhalványulhattak véglegesen vagy átmenetileg is. A társadalomtörténeti folyamatok ábrázolásához a hatalmi-politikai viszonyok alakulása adja a legjobb lehetőséget. Ebben az értelemben Pápa város történetét is egységben lehet szemlélni, mert a magyar és az európai változások fényében Pápa történetét illetően kérdéseket lehet feltenni, a válaszok pedig támpontot kínálnak néhány jellegzetes fejlemény kimutatásához.

A középkori és kora újkori várostörténet első kérdése az, mi volt a város előtt, milyen mértékű és jellegű volt a városias tömörülés. Külön figyelem kíséri a gócpont mint hatalmi-gazdasági szervezet tevékenységét. A tulajdonképpeni város ehhez képest új jelenség. Olyan szervezet, amelyben a hatalmi-politikai és gazdasági szabályozás már egységesen működik.

A gazdasági szabályozás a piaci jellegű cseregazdaságból indul ki. A feudáliskori városban a piac szervezett tömegellátást biztosít, a közösségek tagjai számára, jellegzetes módon a kereset és a megélhetés stabilitását igyekszik megvalósítani, amihez a kereteket a községi autonómiára épülő hatalmi intézmények adják. A feudáliskori viszonyok között ezt a viszonylag tiszta és környezetétől elkülönülő formációt megtörik vagy működésben korlátozzák a város területén fennmaradó, később felbukkanó, az itt vázoltaktól azonban mindenképpen eltérő formációk. Egyházi, földesúri immunitások, katonai hatalmi központok mellett ilyen lehet különleges esetként például az uradalom, amely munka- és szolgáltatási teljesítményre szakosodott földesúri udvar, s amelyen belül nem létezik az árucsere. Az együttélésből következően az ilyen város zárt rendszerből nyílttá válik anélkül, hogy ez döntő következményekkel járna az együttélő formációk belső szervezetére.

* * *

A XII-XIII. századból származó első adatok Pápát viszonylag nagy terület központjaként állítják elénk, ahol udvarnokispánság, királyi udvarház is található. A mai város közigazgatási területén számos kisebb település, legalább 11 falu állt fenn hosszabb-rövidebb ideig. A korai Pápa jellegzetes laza településhalmaz volt, amelyhez jónéhány hasonlót ismerünk a korai városaink körében.

Maga a Pápa név atulajdonképpeni településnél nagyobb területet jelentett a XIII-XIV. században. Azonban a soros-utcás alaprajzú települések csak a XIII-XIV. században alakultak ki általában, a jelek szerint itt sem lehetett másként. A város jelenlegi térbeli állapotának közvetlen előzménye viszont a XVI-XVII. században jött létre és a mai közigazgatási határnak megfelelően csupán a XVIII. században szilárdult meg. Ha tehát a térbeli változásokat nézzük, korszakos változás Pápán a XII. századi kezdetek után a XIV. század elején, a XVI. században és a XVIII. században látszik.

Ami ezek után az első időszakot illeti, ekkor a környéken tucatnyi szolgáló falu mutatható ki. A szolgálónépi rendszer megléte eleve bizonyos centrum körüli szervezettséget és munkamegosztást jelez, amit városelőzménynek szokás tekinteni. A késő Árpád-kori központot a mai Fő téren és környékén találták meg egy északnyugat-délkelet irányú útvonal mentén, amely Győrből Veszprémbe vitt, s amelyet éppen itt, kisebb jelentőségű út keresztezett. A preurbánus településmag a jelekből ítélve eredetileg orsós formájú volt. A korai Pápa központi részének kiterjedését egyrészt a tó és a Tapolca-patak, másrészt három település határozta meg, összeolvadásuk a XV. században kezdődött el. Elmondható tehát, hogy Pápa városiasodása hasonlított a vezető magyar, ún. nőtt városokéra, azonban bizonyos késéssel követte csak őket.

A városiasodó település szíve ezek szerint a Fő térnél lehetett. Korai vár megléte régészetileg igazolható, amely egyben valószínűleg királyi udvarház és birtokközpont, s persze az udvartartás ellátását szolgáló udvarnoktelepülések, az őket felügyelő, udvarnokispán központja volt. Itt állott a templom is, a plébánia Szent István korából származik, eredeti templomát a mai közelében építették fel. A Tapolca-patak mentén télen is működő vízimalmok alkottak sort, a patak mentén sűrűn követik egymást a települések. Ez a jellegzetes ún. preurbánus társadalomföldrajzi forma a korai magyar városokéval azért vethető egybe, mert egyrészt előrehaladott munkamegosztást tükröz, másrészt még hiányoznak belőle a polgárosodás jelei: mindenekelőtt a polgárság rendi jellegű társadalmi elkülönülése.

A különböző jogállású emberek, szervezetek, falvak közömbös egységben éltek itt egymás szomszédságában. Ha a kifejlett középkori magyar várost polgárvárosnak tekintjük, akkor a XIII-XIV. századi Pápa, miként több korai városunk ebben a tekintetben átmeneti állapotban volt, ami nem mondható rendkívüli jelenségnek. Pápa társadalomtörténetének első nagy korszaka, e korai szakasz fokozatosan, mondhatni látványos és hirtelen változástól mentesen zárult le, párhuzamosan haladt a polgári jellegű átalakulás kezdeteivel.

A középkori értelemben vett polgárosodás kezdeteit a községi szervezet első jeleihez lehet kötni: A XIV. században a pápai népek egy részének hospesszabadsága volt, ami ha városi jognak még ugyan nem is tekinthető, de alapot adott és elvezethetett hozzá. A XIV. század végén viszont már bíróból és 12 esküdtből álló tanácsot találni Pápán, a bírónak elsőfokú ítélkezési joga volt, például akár börtönbe is vethette a bűnöst. Ez városi jogrend.

Csakhogy a városiasodó településen a pápai polgárok birtokos nemesekkel éltek együtt, akik a térben elkülönültek tőlük, s akiknek jogállása és jogrendje is mind jobban távolodott a polgárságétól. Olykor konfliktusra is sor került. A XV. század a rendi elkülönülés százada nálunk, hiszen a nemesség eltávolodott a városlakótól. Városainkban is megfigyelhető azonban a polgárság sajátos, rendi jellegű eltávolodása a nemességtől, igaz, nálunk túl kicsik voltak az erős polgárságú városok, amellett túl kevés ilyen város volt ahhoz, hogy végbemenjen a polgárság rendi szerveződése. Az irányzat mégis létezett.

Magyarországon tehát igazi város csak a szinte rendi elkülönülésben élő polgárvárosból lett. Erre gyakorlatilag egyedül a királyi uralom alatt lévő településeknek volt esélye, ők jutottak legmesszebb a városiasodásban. Pápa történetében ezért fontos fordulatnak tekinthető, hogy még 1389-ben a Garai család lett a birtokos, ezzel a város magánföldesúri hatalom alá került. Váruk, mely 1408 után épülhetett, módosította a Fő tér alakját. 1427-ben várnagy által vezetett vár vagy erődítmény volt a Garaiaké, a mai kastély területén, valószínűleg az Árpád-kori udvarház helyén, a tó mellett. A XIV-XV. század fordulója így kettős korszakhatárnak tekinthető. A polgárság községi szervezetének megerősödése társadalomtörténeti fordulatnak tekinthető csakúgy, mint a tény, hogy majdnem egyidejűleg Pápa magánföldesúri központ lett.

A vár épületként is, társadalmilag és jogrend szempontjából is jelentős korlátozást jelent a középkori, tisztán polgári hatalom kibontakozása előtt. Pápa fokozatosan nagyúri rezidenciavárossá nőtte ki magát, amivel elveszítette esélyét arra, hogy szabad királyi város legyen. A XV. század szétszórt nyugat-dunántúli földesúri birtokok uradalmi központjaként mutatja. Ami természetesen nem mond ellent annak, hogy a város lakói, élve a város központi helyzetéből adódó lehetőségekkel, életformájukat tekintve polgárosodtak, mind közelebb kerültek vezető városainkhoz: a XV. század elején bizonyítható szabók, szűcsök jelenléte, a posztókészítés, a fejlett malomipar, az ötvösség. A város immár viszonylag kiterjedt terület piaci központja volt, a távolsági kereskedelemben is több pápai iparos vett részt a harmincadjegyzékek tanúsága szerint.

Az érett, fokozatosan kiépülő középkori Pápa külsejét jellemzi, hogy új utcák, új beépítési rendszer bukkan fel, amely a Szent László utcával kezdődik. Az utcák iránya, a házak, telkek mérete eltér a korábban megszokottaktól, hiszen a házsorok ebben a negyedben egyöntetűen, egyforma telekosztás sze-rint, szabályszerű rendben helyezkednek el, s többnyire iparosok laktak bennük. Az efféle parcellázás csak határozott politikai akarattal vihető végbe, amely a középkori és a kora újkori Európában községi formát tételez fel. Egyéb jelek alapján is arra lehet következtetni, hogy Pápán a polgári jellegű városiasodás a város urainak határozott támogatását élvezte. Nem látszik nyoma polgárság és városúr közti, a történelemből egyébként oly jól ismert ádáz küzdelemnek.

Ellenkezőleg, már-már tudatos, a királyihoz hasonló várospolitikára enged következtetni, hogy a város ura előbb harmincadmentességet, majd teljes vámmentességet szerzett a polgárainak (1439, 1500, 1518). A szabók szabad céhalapítás jogát kapták. Ezek a földesúri hatalomról való részleges lemondás, a hatalom átruházásának jellegzetes, feudáliskori esetei! Igaz, semmi sem tökéletes. A háramlási jog a földesúré maradt, nem került a polgárközösség kezébe, jóllehet az mindenkor a polgári autonómia alapvetően fontos részének számított. Ez a jel is mutatja, hogy a magyar viszonyok között kiteljesedettnek mondható polgári-városi autonómiát nem tételezhetünk fel Pápán még a középkor végén sem.

Mindamellett Pápának városias arculata volt, amely természetes módon tükrözhette az imént jellemzett viszonyokat. A városi viszonyok, a központi szerep kifejezésének kell tekinteni a pálosok betelepítését 1450-ben, valamint az obszerváns ferencesek letelepedését 1461-ben. A városkép igazi, feudáliskori, nyugat-európai jellegű, magyar kisváros képe: Pápán több kőház található a középkor végén, az orsósból négyzetessé módosult Fő tér hangsúlyos centrum, amelynek közvetlen közelében négy szabályos méretű, telkekkel szegélyezett utca volt. A képzeletbeli utazó Pápán járva könnyűszerrel megtudhatta, hogy a koldulórendi kolostornál ispotály van, hogy Pápán iskola működik, s bizonyítható jónéhány pápai diák egyetemre járása is. Pápa városa a Nyugat-Dunántúl öt legfontosabb városa közé számított a középkor végén.

* * *

Pápa történetében a mohácsi vész után kialakult új helyzet fordulatot jelentett. Az 1540-es évektől királyi zsoldosok állomásoztak itt, méghozzá viszonylag jelentős számban, hiszen a háborús években a létszám az 1000 főt is elérte, igaz a XVII. század békés éveiben a 400-at sem haladta meg. Pápa hirtelen a határövezetbe került, a végvári rendszer része lett, megerősítették, fennállása óta először. Az első, 1510 és 1543 között épült Martonfalvai-féle palánkfal emellett városrendező aktus is volt, amely a fal mögé tömörítette a lakosságot és elvágta a belső részt a jóval kiterjedtebb településhalmaz szétszóródott külső részeitől. Módosultak a város hatalmi viszonyai is, mert egyes földesúri haszonvételek a katonaság ellenőrzése alá kerültek, továbbá katonák, nemesek települtek a polgárok mellé, s a módosuló társadalmi megoszlást a térbeli tagozódás is kifejezte. A kérdés az, fordulatot jelentett-e a város társadalomtörténetében a törökkor elején hirtelen bekövetkezett változás.

Az adófizetők száma felére csökkent, Pápa katonavárossá kezdett válni. De a XVI. század második felében stratégiai szerepe már csökkent, a polgári lakosság elvándorlása nem folytatódott. Az utcahálózat a régi maradt. Az elővárosi rész értéke, beépítettsége hanyatlott, de kőből épült házak ott is előfordultak. A város belsejében a kastély ugyan belső várrá alakult át, mégis elsősorban lakások és raktárak, népes igazgatási apparátus volt benne, erődjellege kevésbé domborodott ki. Pápa nem lett frontváros. Az iménti kérdésre tehát az a válasz, hogy a változást nem kísérte lényegi átalakulás a város társadalmi szerkezetében. Sőt, a palánkfal létesítése felerősítette azt a polgárosodással együttjáró irányzatot, amely középkori viszonyok között a környezettől való elzárkózásban fejeződik ki: A fal és az általa védett területen sűrűsödő városi élet határozottan különbözött a palánkokon túl kezdődő vidéktől. Fokozódott a különbség külvárosi részek és a belváros között. Bizonyos késéssel tehát Pápán is lezajlott a nagyobb városainkban kimutatható átalakulás, amelyet több esetben a falak felépítése tovább erősített és szimbolikusan is, jogi értelemben is világosan kifejezett. Jellegzetes európai várostörténeti fejlemény következett be tehát itt is.

A polgári életforma uralkodó jellege a XVII. század végéig, sőt még tovább is kimutatható. Jellemző adalék ebből a szempontból, hogy az itt szolgáló katonák is szőlőjükben dolgoztak, kereskedtek, iparosmunkát végeztek, sőt napszámosnak is elmentek. Helyi piacra dolgozó iparosok, kereskedők, árusok éltek Pápán, mintegy húsz mesterség tömörült céhekbe. A kereskedők zömmel posztót importáltak.

Más kérdés, hogy a zavaros körülmények, a városúr távolléte, hatalmának gyengülése a jelekből ítélve ellentmondásos körülményeket teremthetett. Például a XVII. században a cenzust nem egyben szedték be a polgárok közösségétől, hanem telkenként, ugyanígy robotkötelezettséget is kellett telkenként teljesíteni, ami alól a telken lakó nemest sem mentették fel. Ez a polgári előjogok súlyos sérelmeként is értékelhető lenne, másfelől viszont a robot sorrendjét a magisztrátus határozta meg, ajándékot, tizedet, kilencedet pedig nem kellett adni. Azaz nem állítható, hogy a pápai lakosok jobbágysorba süllyedtek volna. Ellenkezőleg, inkább az önállóság és az engedetlenség feltűnő példáival lehet találkozni. Kiderül az is, hogy az úriszék tisztelte a helyi jogszolgáltatási fórumokat, a céhek első fokot jelentő bíráskodási joga működött, innen az úriszékhez vagy a városi székhez lehet fellebbezni.

Mégis, a feudáliskori város lassan társadalomtörténetének újabb sza-kaszához kezdett közeledni. A városok társadalma ebben a szakaszban fokozatosan ismét megnyílt, amit úgy kell érteni, hogy a polgári hatalmi berendezkedés elvesztette domináns szerepét, miközben a polgári életforma a lakosságnak akár széles körében is még tovább élhetett. Egymástól különböző hatalmi csoportosulások és életmódok különültek el, az egyöntetűséget a falakon belüli társadalom töredezettsége követte. Pápán a változás a vallásos élet alakulásán ismerhető fel először.

Mindenekelőtt a magyarországi városokat tekintve, a reformáció itt korán, már az 1530-as években gyökeret eresztett, méghozzá a hagyomány szerint, akárcsak Sárospatakon és Debrecenben, a hitújítás az iskola megreformálásával kezdődött. Fontos körülménynek bizonyult, hogy a város földesurai is az új tanokat követték ekkoriban. A kezdeti, megreformált városi plébániai iskolából 1570-85 között sajátos főiskola, kollégium lett, amelynek messze sugárzó hatása lett. A polgári elzárkózás irányzata Pápán többek között azért nem bontakozott ki olyan mértékben, mint másutt, mert a reformáció sajátos új kulturális egységet teremtett a polgárság és a városba mind nagyobb számban beköltöző nemesek között. A helyzetet, a társadalom nyitottabbá válását markánsan fejezte ki a református presbitérium összetétele, pontosabban annak jellegzetes változása: 1618 elején még 6-6 katona és polgár tagja volt, 1660 novemberében azonban már a polgárok térvesztése figyelhető meg az elöljárók testületében, hiszen a nemesek és a katonák kerültek többségbe, a polgárság képviselői pedig külvárosi lakosok voltak.

A város megnyílását, a társadalom megosztását, széttördelését fokozta az ellenreformáció. Kezdetei az 1630-as évekre tehetők. Beköltöztek a pálosok, akik iskolát is nyitottak, kolostoruk 1638-ban már állott. 1660-ban visszatelepítették a ferenceseket. 1659/60-ban a város urának, Esterházy Pálnak az ellenreformációs akciói különösképpen erőteljesek, mondhatni durvák voltak, egyidejűleg megfigyelhető, hogy a lakosság zöme a katolikus hitet követte. A városban a vallási különbség kétségkívül kulturális különbséget is jelentett, meg is osztotta a társadalom különféle rétegeit, amelyben azonban hasonlóképpen hatottak a rendi jellegű különbségek. Ehhez járult az Esterházy-uradalom itt lévő központjának növekvő szerepe. Újfajta hatalmi-politikai, kulturális és rendi megosztottságok jöttek létre a városban.

Ebbe az irányban hatott a népesedés is. A középkorvégi Pápa lakosságára nincsen adat, de az 1531-re vonatkozó első becslés alapján aligha érte el az 1.200 főt. A továbbiakban a polgárság lélekszáma csökkent, a katonák és családtagjaik betelepülésével azonban az összlélekszám valószínűleg még emelkedett is, a XVI. században meghaladhatta a 2.000 főt, de 1660 körül már a 3.500 főt is elérhette. A növekedés mindenképpen az imént ecsetelt széttördelő irányzatú társadalmi folyamatot erősítette. Ezután jó száz év alatt a lélekszám megkétszereződött, 1782-ben ui. 8.000 fő körül járt a külvárosokéval együtt, s a folyamat nem állt meg, hiszen 1847-ben mintegy 12.000 lett. Pápa lélekszáma jóval nagyobb arányban nőtt tehát, mint az ország lélekszáma.

A gyors változás jelentős részben a betelepülésekkel magyarázható, amelyek egyrészt a rekatolizációval, másrészt az uradalom telepítési politikájával függtek össze. Egyedül az 1770 után elkezdődött nagymérvű zsidó betelepülés 3.000 fővel növelte Pápa lakosságát, jelentős volt továbbá a német és a szláv betelepülés is. A zárt, középkorias polgárvárost felnyitó hatások ilyen körülmények között lényegében már a XVII. század közepe óta felerősödtek.

Jóllehet az abszolutizmus, az állam beavatkozásának következményeiről a korszakot vizsgáló tanulmányok keveset mondanak, a várost birtokoló Esterházyak tevékenysége önmagában is jellemzi, hogyan változtak meg a városban a hatalmi viszonyok. Az Esterházyak birtokpolitikája a polgári autonómiát több vonatkozásban is korlátozta, ilyen volt például, hogy az ún. szabad (inskripcionális) házakat és telkeket a város ura visszavette és ő adta újból bérbe. Esterházy Ferenc kihasználta a külvárosiak és a belvárosiak közti érdekellentétet és külön szerződést kötött a kül- és a belvárosiakkal, akik egyrészt elszakadtak egymástól, másrészt, a belváros esetében mindenképpen erőteljesebb földesúri felügyelet alá kerültek (1730, 1732). A korlátozást, fokozott függést eredményező intézkedések az uradalmi adminisztrációt erősítették a város felett, ami éppen az ellenkezője az elzárkózási időszakra annyira jellemző hatalomátadó, delegáló irányzatnak. A XVIII. század utolsó harmadára azután megszületett a nyílt város tényleges hatalmi viszonyainak jobban megfelelő fejlettebb városigazgatás, amely a helyi, az állami és az uradalmi érdekek kielégítésére keletkezett, s fejlettebb, írásbeli adminisztráció jellemezte.

A város képe tükrözte a változást. A támaszpont, végvár szerep a XVIII. század elején megszűnt. A betegápolással foglalkozó irgalmasrendiek beköltözését követően az 1770-es években új, barokk plébániatemplom épült a Fő téren. A lakosság és az uradalom építkezései nyomán kialakult a város ma ismert barokk külseje, ideértve a külvárosok kiépülését is.

* * *

A Pápa város monográfiájában olvasható tanulmányok segítségével tehát a következő társadalomtörténeti folyamat rajzolható meg. Nagyjából a XIV. század második feléig még nem-városias tömörülést találunk, amelyben a lakosság különböző jogállású és helyzetű települési egységekben, eltérő jogi keretek között élt. A későbbiekhez képest a halmaz éppen vegyes hatalmi viszonyai és társadalmi jellege miatt mondható nyíltnak.

A magyar várostörténetből ismert zártabb társadalmi formáció, a középkori értelemben vett polgári társadalom keretei jól kirajzolódnak, annak ellenére, hogy Pápa magánföldesúri uralom alatt maradt. Az autonómia fejlettsége és az életforma kölcsönhatásában a polgáriasult város a török uralom első századában is képes volt fennmaradni. A zárt város fokozatos megnyílása a hatalmi viszonyok széttöredezésével kezdődött el, a harmadik időszak igazában a XVIII. század folyamán veszi kezdetét. A nagyrészt bevándorlás folytán bekövetkezett lélekszámemelkedés, az ellenreformáció és az újfajta földesúri-uradalmi hatalmi politika megnyitja a társadalmat, csökken, majd megszűnik a város rendi jellegű elkülönülése a környezetétől. Pápa a XIX. század közepén fontos második szintű piacközpont az alakuló országos hálózatban, s egyéb központi szerepei is ennek megfelelően alakulnak.

Jegyzet

Áttekintéseimben Haris Andrea, Kubinyi András, Szakály Ferenc, Bánkuti Imre és Hudi József tanulmányaira támaszkodtam elsősorban. (Tanulmányok Pápa város történetéből a kezdetektől 1970-ig. Főszerk. Kubinyi András. Pápa, Pápa Város Önkormányzata 1994. Haris Andrea: A települések halmazától a városig 43-74., Kubinyi András: A középkori Pápa 75-124., Szakály Ferenc: Pápa a török korban 125-200., Bánkuti Imre: Pápa története a török uralom végétől a szatmári békéig (1683-1711). 201-224., Hudi József: Pápa város önkormányzata a 18. században (1730-1795) 287-322.)

Az összegzés koncepcionális részéhez illeszkedő szakirodalom felsorolását terjedelmi okokból itt mellőzöm, de megjegyzem, hogy annak egyes elemeit kifej-tettem „A középkori magyar város” című könyvemben (Bp., Gondolat, 1980.), továbbá a dunai térség urbanizációjáról írott tanulmányomban. (Demográfia, 1989.)