Pálffy Géza

Pápa szerepe a XVI. századi végvárrendszerben

Buda 1541. évi elestét, majd az 1543-1544. évi török hadjáratot követően Pápa közvetlenül a magyarországi oszmán hódítás frontvonalába került. Miután a Mohács előtti déli végvárvonal legmeghatározóbb része 1526 után végleg összeomlott, az ellenség előrenyomulásának feltartóztatása érdekében új védelmi rendszer kialakítására volt szükség. Ennek kiépítése a XVI. század második felére az 1556-ban alakult bécsi Udvari Haditanács (Wiener Hofkriegsrat) vezetésével ment végbe. A magyar király méltóságát is viselő Habsburg-uralkodók a bécsi császárváros, az osztrák örökös tartományok és a német birodalom védelmére ezek határai előtt, a három részre bomlott Magyarországon szervezték meg azt az új végvárrendszert, mely utóbb másfél évszázadon át védelmezte Európát. Bécs és az osztrák tartományok biztonsága szempontjából legfontosabb észak-dunántúli területeken az új védelmi övezet a Balaton és a Dunántúli-középhegység kínálta természeti akadályokra, valamint az itt található középkori eredetű várakra és erődítményekké alakítható városokra épülhetett. A végvárrendszer megszervezésén munkálkodó katonai vezetés koncepciójában ezért a Buda elestét követő esztendőktől a középkori eredetű várral és megerődíthető mezővárossal egyaránt rendelkező Pápa különösen fontos szerephez jutott. Ugyanekkor a magyar rendek és az ország védelmének irányításában őket képviselő helytartó, illetve az országos főkapitányok szintén meghatározó feladatot szántak a Konstantinápolyba hurcolt Török Bálint utódai birtokában levő városnak.

„Sőt - miként azt a Pápa város történetéről legutóbb megjelent tanul-mánykötetből megtudhatjuk - egy ideig úgy tűnt, hogy nagy jövő vár rá a kiépülőben levő magyar katonai igazgatásban is. Miután az addigi egy országos főkapitány nem volt elegendő a hatalmas területen szétszórt véderő összefogására és irányítására, az 1547. évi országgyűlés egy másik - a dunántúli - főkapitány kinevezéséről határozott (20. tc.), s székhelyéül Kanizsát, Pápát vagy Szigetvárt ajánlotta. S az első főkapitány, Nádasdy Tamás valóban gyakorta megfordult Pápán. Végül is azonban nem Pápa, hanem Győr lett a hosszabb fejlődés eredményeként kialakult észak-dunántúli főkapitányság „székhelye”. Pápa azonban egészen a török kiűzéséig megmaradt a dunántúli hódoltsággal szembeni második védővonal fontos központjának; kapitánya a XVI. században a „kerületi főkapitány” („supremus capitaneus”, „Kreishauptmann”) címet viselte.”¹

Szakály Ferenc, Pápa török kori történetének összefoglalója, munkájában külön hangsúlyozta, hogy a pápai kerületi főkapitány hatáskörének és a győri főkapitányhoz való viszonyának vizsgálata további kutatásokat igényel.² Jelen tanulmányban erre vonatkozó legújabb kutatási eredményeim közreadásával szeretném kiegészíteni az általa összefoglaltakat. Mindez annál is inkább érdekesnek tűnik, mert a pápai végvárnak a XVI. századi védelmi rendszerben betöltött szerepét vizsgálva, számos olyan fontos, általános kérdés merül fel, mely hozzájárulhat a török ellen újonnan kiépült védelmi övezetek szervezetének alaposabb megismeréséhez, illetve néhány korábbi, a vártörténeti irodalomban teljességgel elterjedt hibás elképzelés korrigálásához. Sőt, Pápa példája egyúttal modellként állítható annak a küzdelemnek a bemutatására is, melyet a török hódoltság korában a védelmi rendszer központi irányításából fokozatosan kiszoruló magyar rendek a bécsi katonai vezetéssel vívtak korábbi pozícióik megvédelmezése, illetve később, a XVII. században, azok visszaszerzése érdekében.

Miután I. Ferdinánd felismerte, hogy a középkori magyar királyság fővárosának, majd Esztergomnak az elestével Bécs és Alsó-Ausztria közvetlen török veszélybe került, 1546-ban saját, pontosabban az alsó-ausztriai rendek fizetése alatt 250 főnyi könnyűlovas őrséget rendelt a Török Ferenc birtokában levő és korábban pusztán az ő magánföldesúri katonasága által védelmezett pápai várba.³ Ugyanekkor a magyar rendek is megkísérelték, hogy az országot fenyegető veszély elhárítására valóban hatékony intézkedéseket hozzanak. 1547. január 19-én előbb a Dunántúl védelmének megvitatására összehívott rábahídvégi kerületi gyűlésen, majd az említett 1547. évi diétán rendelkeztek Pápa védelméről. Rábahídvégen a dunántúli vármegyék követei az ország fennmaradása érdekében az általuk megszavazott adóból 400 lovas felfogadását határozták el, melyből Szarka Pál vezetése alatt 100 lovast kívántak a királyi őrség mellé Pápára rendelni. Ugyanekkor a maradék 300 lovast három egyenlő részben a Balatontól déli területeken, Pacódra és Csurgóra, illetve attól északra Devecserbe osztották szét.⁴ Ezt követően, az esztendő végén tartott nagyszombati országgyűlésen pedig a nevezetes 20. törvénycikkben előírták, hogy Báthory András országos főkapitány feladatainak segítésére a Dunántúlra kinevezendő - azaz a második országos - „főkapitány vagy Szigetváron, vagy Pápán, vagy Kanizsán lakjék, amint a szükség kívánni fogja”.⁵

A magyar vártörténeti kutatások ez ideig erre a törvénycikkre hivatkozva az 1547-es esztendőhöz kötötték az ország második - dunántúli - főkapi-tányságának felállítását. Példaként elegendő a legújabb végvár-monográfiát, Szántó Imre 1980-ban megjelent munkáját idéznünk, mely az alábbi szavakkal összegezte a korábbi kutatások eredményeit: „1547-ig még csak egy főkapitánya volt az országnak, a Dunán innen, illetve a Felvidéken. Az 1547. évi országgyűlés rendjei arra kérték a királyt, hogy az ország védelmének könnyítése végett egy helyett két főkapitányságra ossza fel az országot; legyen külön főkapitánya Felső-Magyarországnak, s a tiszai részeknek és külön a Dunántúlnak. A dunántúli főkapitány székhelyéül Szigetvárt, Pápát vagy Kanizsát jelölik ki.”⁶

Az 1547. évi 20. törvénycikk megalkotásával az ország rendjei jelentősen félrevezették a végvárak szervezetéről írott első monográfia szerzőjét, Szegő Pált éppúgy,⁷ mint elméleteiket szintén a nevezetes cikkelyre alapozó utódait, Szekfű Gyulától az eddigi kutatási eredményeket újabban összefoglaló Szabó János Győzőig egyaránt.⁸ Noha a nagyszombati országgyűlés 1547-ben valóban arról rendelkezett, hogy a dunántúli területek védelmének biztosítása érdekében szükség van egy második országos főkapitány kinevezésére, mindebből még nem következik, hogy a tisztség korábban ne létezett volna. Már csak azért sem, mert az 1547 előtti diéták határozatai 1542-től kezdődően több alkalommal nem egy, hanem két országos főkapitányról (capitanei supremi avagy capitanei regni vel alter eorum, alter ex dominis capitaneis alakban) tesznek említést.⁹

A kérdés megválaszolását az öt esztendővel korábban tartott, 1542. évi besztercebányai országgyűlés iratanyaga adja meg számunkra.¹⁰ A rendek egyik memoriáléjából ugyanis megtudhatjuk, hogy miután Báthory András, a későbbi országbíró, testvéreivel I. Ferdinánd pártjára állt, a rendek akaratából - az országos főkapitányi tisztséget 1540-től egyedül viselő - Perényi Péterrel együtt magára vállalta az „ország kapitányságának terhét, mind a végek védelmére és a hadiadó beszedésére, mind a lázadók megfékezésére vonat-kozóan”.¹¹ Ugyanerről tájékoztat Besztercebánya jegyzőkönyve is, miszerint 1542-ben az alsó-magyarországi bányavárosban tartott diéta „két országos főkapitányt (Oberste Hauptleute des Landes) választott, nevezetesen Perényi Péter és Báthory András urakat”.¹² Míg az ország felső részeinek egyik legjelentősebb birtokosaként Perényi hatásköre a Dunától északra fekvő területekre és Felső-Magyarországra terjedt ki, addig Báthory a Dunántúlon parancsnokolt.¹³ A magyar rendek Buda elestét követően tehát - a bécsi katonai veze-téshez hasonlóan - azonnal felismerték a török fenyegetés közvetlen voltát és már 1542-ben - vagyis nem öt évvel később, miként ezt napjainkig a kutatás vélte - a második országos főkapitány kinevezésével tettek kísérletet a hódítók elleni védekezés hatékonyabb megszervezésére.

A két főkapitány csak rövid ideig látta el együttesen a rendek által rájuk bízott katonai és nem utolsósorban rendfenntartó feladatokat. Perényi Péter 1542 őszén történt elfogatását követően, az esztendő végétől feladatait Nádasdy Tamás vette át.¹⁴ Ezután Báthory fennhatósága Perényi egykori, a Dunától északra és keletre fekvő területeire terjedt ki, míg Nádasdy a Dunántúl egyik legjelentősebb birtokosaként ennek az országrésznek a védelmét vállalta magára. 1546 májusát megelőzően azonban - eddig ismeretlen okokból - lemondott tisztéről, ekkor ugyanis Niklas Graf zu Salm királyi főhadparancs-nok és Várday Pál helytartó Pozsonyban ideiglenes megbízatással Késás Pált nevezte ki helyére.¹⁵ Késás hamarosan szintén távozott tisztéből, ezért 1547-ben újra sürgető feladattá vált a dunántúli főkapitány kinevezése. A rendeknek az uralkodóhoz intézett, erre vonatkozó kérelme kapcsán született a nevezetes 1547. évi 20. artikulus, noha az valóban nem tett említést a tisztség korábbi betöltéséről. A törvénycikk értelmében, valamint I. Ferdinánd különleges rendeletére végül 1548 májusában Salm és Várday szerződést kötött a dunántúli főkapitányi tisztséget ezúttal már másodízben elvállaló Nádasdy Tamással.¹⁶

Nádasdy négy esztendővel későbbi újabb lemondását követően 1552 utolsó napjáig látta el tisztét, melyet javaslatára az uralkodó 1553 elején Tahy Ferencnek adományozott.¹⁷ Az új dunántúli főkapitány Győr és Pápa végvárai felett azonban nem rendelkezett kapitányi jogkörrel¹⁸ - miként gyakorlatilag már 1546-ban elődje, Késás Pál sem -, ezeket ugyanis a bécsi katonai vezetés az 1552 novemberében magyarországi hadimarsallá (Obrister Feldmarschall in Ungarn) kinevezett és Győrött székelő Sforza Pallavicini, majd 1556 után Adam Gall győri főkapitány parancsnoksága alá rendelte.¹⁹ A dunántúli főkapitány hatáskörének ezen csökkentésével indult meg a győri végvidéki főkapitányság (Raaberische Grenze/Grenzgebiet) kialakulása, mely azután Adam Gall és Eck Graf zu Salm főkapitányok 1556 és 1574 közötti parancsnoksága idején teljesedett be. Ezt követően a XVII. század végéig a győri főkapitány irányította a neki alárendelt végvidék több mint tíz királyi őrséggel ellátott végvárát, miközben az ezekben szolgáló katonaság fizetését - pusztán Pápa jelent bizonyos mértékben különös kivételt, miként azt alább megismerhetjük - Alsó-Ausztria rendjei vállalták magukra.²⁰ Ugyanekkor a győri végvidék generálisa nem rendelkezett parancsnoki jogkörrel Győr, Veszprém és Komárom vármegyék hadügyi kérdéseiben, ez ugyanis a Dunántúlon fekvő többi vármegyéhez hasonlóan a dunántúli országos vagy ettől az időtől már inkább dunántúli kerületi főkapitánynak (supremus capitaneus partium regni Hungariae Transdanubianarum/ Kreisobrist in Transdanubium) nevezett katonai tisztségviselő feladata maradt.²¹

Tahy Ferenc főkapitányságát, majd az igen befolyásos Nádasdy Tamás nádorságát (1554-1562) követően 1563-tól - az 1547. évi 20. törvénycikk előírásának megfelelően - Szigetvár székhellyel Zrínyi Miklós töltötte be a dunántúli kerületi főkapitány tisztét.²² A szigetvári hős kapitányi jogköre kettős jellegű volt. A neki, mint dunántúli kerületi főkapitánynak alárendelt országrész ekkor 11 vármegyéje (Moson, Sopron, Vas, Zala, Győr, Komárom, Veszprém, Fejér, Somogy, Tolna és Baranya) mellett ugyanis a királyi Sziget várának főkapitányaként parancsnokolt a Szigetvár-környéki védelmi övezet végváraiban szolgáló királyi katonaság felett is. Azaz a dunántúli megyék alkotta országrészt mint kerületi, a Szigetvár-környéki várakat pedig mint végvidéki főkapitány tartozott egységes rendszerbe szervezni. A győri végvidék várai felett ellenben semmiféle hatáskörrel nem bírt, annak az alsó-ausztriai rendek által fizetett királyi katonaságát ugyanis az említett Salm főkapitány Győrből irányította. Ily módon a győri végvidéki főkapitány haderejét gyarapította az osztrák rendek zsoldján Pápán szolgáló néhány száz lovas és gyalogos katona is,²³ jóllehet maga a vár és a város továbbra is az Enyingi Török-család birtokában maradt.

1566-ban Szigetvár elestével gyökeres változás következett be a dunántúli védelmi rendszer szervezetében. A szigetvári végek török fennhatóság alá kerültek, így a Zrínyi Miklós halálával megüresedett dunántúli kerületi főkapitányi tisztségnek erre az időre már csak végleg a vármegyék hadügyére kiterjedő funkciója maradt meg. A magyar rendeknek azonban sikerült elérniük, hogy I. Miksa király hosszú tárgyalásokat követően a Dunántúl új kerületi főkapitányává Pápa - azaz ismét egy jelentős végvár - székhellyel 1567-ben végül a vár kapitányát és birtokosát, Török Ferencet nevezte ki.²⁴ Török Bálint fia 1571. január közepén bekövetkezett haláláig töltötte be tisztét.²⁵ Ezzel magyarázható tehát, hogy 1567-től 1571-ig, azaz - miként alább megismerhetjük - pusztán ebben a néhány esztendőben és nem az egész XVI. században, Pápán (dunántúli) kerületi főkapitányról hallunk, azaz korabeli latin forrásainkban supremus capitaneus partium regni Hungariae Transdanubianarum-ról, a német nyelvűekben pedig Kreishauptmann-ról olvashatunk.

A magyar rendek a Pápán székelő Török Ferenc kerületi főkapitányi kinevezése útján kívánták korlátozni a győri végvidéki főkapitány hatáskörét, azaz így próbálták megakadályozni, hogy teljességgel kiszoruljanak az észak-dunántúli védelmi övezet tényleges katonai vezetéséből. Az Udvari Haditanács 1566 után az újonnan kinevezett kanizsai - és nem a pápai - kapitányt szerette volna megbízni az egyre jelentéktelenebb hatáskörrel bíró dunántúli kerületi főkapitány tisztének ellátásával, ezáltal ugyanis teljességgel saját igazgatása alá vonhatta volna a Győrnek alárendelt és az alsó-ausztriai rendek fizette végvárak katonaságát. A bécsi katonai vezetés tehát Szigetvár eleste után olyan kompromisszumos megoldást keresett, mely lehetővé tette volna, hogy a Balatontól északra fekvő és a császárváros biztonsága szempontjából legmeghatározóbb terület határvédelmének tényleges irányítása, azaz a végvári katonaság vezetése, kizárólagosan kerüljön a kezébe, miközben a magyar rendeket - látványosan ugyan nem, ténylegesen azonban - csaknem teljességgel kiszorítja ennek katonai kormányzásából. Török Ferenc pápai kapitány dunántúli kerületi generálissá való kinevezése azonban fél évtizedre meghiúsította ezeket a törekvéseket. Ez ugyanis azt a különös helyzetet eredményezte, hogy a Győrnek alárendelt pápai várban székelt a dunántúli kerület főkapitánya, aki egyúttal pápai várkapitányi tisztét is megtartotta, hiszen magának Pápának volt a birtokosa. Török tehát mint a pápai végvár kapitánya - az osztrák segélyből ott állomásozó őrséggel együtt - Eck Graf zu Salm győri végvidéki főkapitány beosztottja lett, ugyanakkor ő rendelkezett a családi székhelyén állomásozó és a győri generális parancsnokságától független kerületi főkapitányi haderő (150 könnyűlovas és 100 gyalogos) felett, továbbá a Dunántúl kilencre fogyó vármegyéjének hadügyi kérdéseiben is.

Török főkapitányi jogköre - a Szigetváron székelő Zrínyi Miklóssal ellentétben - a jelentős távolság miatt nem terjedhetett ki a Dunántúl délnyugati részén fekvő végvárakra. Az ezekből 1566 után fokozatosan kialakuló Kanizsa-központú végvidék irányítója - a fővárnak Kanizsai Orsolyától az uralkodó kezébe kerüléséig - a Balaton és a Dráva-Mura közötti végek főkapitányának (supremus capitaneus inter lacum Balaton et fluvios Muram et Dravum regni Hungariae finium),²⁶ majd ezt követően egyszerűen kanizsai (végvidéki) főkapitánynak (Obrist in Kanischa und zugehöriger Grenzfestungen) címezte magát. A vár 1568. évi királyi igazgatásba kerülésével és a szomszédos kisebb várak Kanizsának, mint fővárnak való alárendelésével jött létre a dunántúli országrész területén a győri mellett a második végvidéki főkapitányság, míg közben megmaradt a Török Ferenc által betöltött dunántúli kerületi főkapitány tiszte is. Ennek következtében az a szakirodalomban teljességgel elterjedt vélemény és - valljuk meg elsőre valóban - logikusnak tűnő elképzelés, miszerint „1566-ban kettéválasztották a dunántúli főkapitányságot: a Duna-Balaton közi főkapitányság székhelye Győr, a Balaton-Dráva-közi főkapi-tányságé pedig Kanizsa lett”,²⁷ nem állja meg a helyét. A Szigetvár eleste utáni fél évtizedben ugyanis három főkapitányt találunk a dunántúli országrészen: két végvidékit, a győrit és a Balaton-Dráva közit, azaz a kanizsait, illetve a Pápán székelő kerületit. Összefoglalva tehát: nem a dunántúli főkapitányság oszlott két részre, pusztán a Győrnek alárendelt végvárak mellett kialakult a Kanizsához tartozó végházak alkotta végvidék is, miközben a Pápán székelő dunántúli kerületi főkapitány hadügyi kérdésekben továbbra is parancsolt a Dunántúl összes vármegyéjének, miként ezt az 1540-es évektől kezdődően elődei is tették.

Török Ferenc halála után 1574-től a dunántúli kerületi főkapitány tisztét az újonnan kinevezett kanizsai végvidéki főkapitány, Zrínyi György töltötte be. Két tisztségének önálló voltára kiválóan utal, hogy kinevezését követően mindkettőre külön utasítást kapott,²⁸ továbbá midőn az 1580-as években már másodszor töltötte be a két főkapitányságot, mindkettőben külön főkapitány-helyettes: egy végvidéki, illetve egy kerületi (Grenzobristleutnant, illetve Kreisobristleutnant) segítette.²⁹ A kerületi főkapitány székhelyének Pápáról Kanizsára való áthelyezésével a bécsi katonai vezetés keresztülvitte azon célkitűzését, melynek megvalósítása 1566-ot követően még nem sikerült. Ezzel végleg útját állta a magyar rendek azon törekvéseinek, mellyel azok a Pápáról irányítandó dunántúli kerületi főkapitányság révén kívántak beleszólni a hadügyi igazgatásukból teljességgel kivont és kizárólag Bécsből kormányzott győri végvidék vezetésébe.

A rendeknek ugyan Török Ferenc halálát követően nem sikerült megakadályozniuk, hogy a kerületi főkapitány szolgálati helyét Pápáról Kanizsára helyezzék át, a XVI. században mégsem mondtak le arról, hogy alkalomadtán ismét Pápán szolgáló „katonai képviselőjük” segítségével próbálják csorbítani a győri végvidéki főkapitány jogkörét. Erre való igényüket jól jelzi, hogy noha 1571 után sohasem lakott kerületi főkapitány Pápán, a végvárban annak 1594. évi elestéig - az alsó-ausztriai rendek zsoldján szolgáló katonaság mellett - a „kerületi főkapitányság gyanánt” („anstatt der CraißHaubtmanschafft”)³⁰ viszonylag jelentős létszámú különleges hadinép szolgált, melynek a pápai őrségen belüli létszámadatairól az alábbi táblázat tájékoztat:³¹

A 100 lovasból és 100 gyalogosból álló kerületi főkapitányi haderő élén mindig külön kapitány állt, aki azonban nem a Kanizsán szolgáló dunántúli kerületi főkapitánynak, hanem a mindenkori pápai (fő)kapitánynak,³⁶ illetve felettesének, a győri végvidék generálisának tartozott engedelmességgel. Majthényi László főkapitánysága (1571-1588) idején az 1570-es évek közepén előbb a híres Thury György testvére, Benedek, majd az 1580-as években Huszár Péter, későbbi pápai főkapitány vezette mind a lovas, mind a gyalogos egységet. A két századnyi katonaság összetétele, fegyverzete és harcmodora azonban semmiben sem különbözött a Pápán szolgáló többi huszárétól, illetve hajdúétól. Hogy mégis élesen elkülönítették őket az utóbbiaktól, annak nagyon logikus magyarázata volt. Míg ugyanis a rendes királyi őrséget az 1540-es évek közepétől az alsó-ausztriai rendek segélyéből fizették, addig a kerületi főkapitányi katonaság zsoldját a magyar rendek által megszavazott és behajtott hadiadóból a pozsonyi Magyar Kamara utalványozta. Ennek köszönhetően a rendek katonai vezetői - elvileg legalább is - igényt formálhattak irányításukra, hiszen zsoldjukat Magyarország saját jövedelmeiből és nem idegen segélyekből fedezte. S noha a gyakorlatban ennek megvalósulásáról nem rendelkezünk adatokkal, a pápai kerületi főkapitányi haderő kiválóan példázza azt - a vártörténeti kutatások által ez ideig nem kellőképpen hangsúlyozott - alapelvet, miszerint a XVI-XVII. században az egyes magyarországi vég-vidékek irányítását finanszírozójuk vonta saját ellenőrzése alá. Elegendő itt utalnunk arra, hogy a XVI. század második felére Karintia és Krajna rendjei-nek képviselői a horvát és tengermelléki végek, a stájerek a vend végvidék, míg ugyanekkor Alsó-Ausztria katonai vezetői a győri főkapitányság irányításában jutottak meghatározó szerephez.

A magyar rendek 1576-1577-ben, majd egy évtizeddel később újabb és újabb kérelmeikkel sürgették a Török Ferenc idejében fennálló helyzet visszaállítását.³⁷ A szűk értelemben vett, a Drávától az erdélyi határig terjedő királyi Magyarország határvédelmét irányító Ernő főherceg számára benyújtott javaslataikban azt szorgalmazták, hogy a győri végvidéki generálisnak alárendelt néhány végvár felett a jövőben a székhelyét Pápára visszahelyezendő dunántúli kerületi főkapitány rendelkezhessen. Ezek a törekvések azonban - melyek segítségével a rendek és a bécsi katonai vezetés kapcsolatait majd egy következő tanulmányban kívánjuk bemutatni - az Udvari Haditanács ellenállásán mindannyiszor megbuktak. Pápán a XVI. század végén ekként már csak a száz lovas és az ugyanennyi gyalogos idézte Török Ferenc egykori pápai kerületi főkapitányságát, miként ugyanerre az időre pusztán maga a - ténylegesen igen csekély hatáskörrel bíró - kerületi főkapitányok tisztsége emlékeztethette a rendeket a középkori magyar királyság határvédelmében egykor betöltött kizárólagos vezető szerepükre.

Függelék

A pápai végvár főkapitányai (1546-1594)

1546-1571. jan. 16.: Török Ferenc (Enyingi)

1546 (királyi őrség kerül Pápára, melynek az 1550-es évek elejétől végleg Török a főkapitánya: ÖStA HKA HFÖ RN 46. 1566. Jan.)

1562. márc. 12. (végérvényesen a győri végvidéki főkapitány alá rendelik: ÖStA KA Best. No. 106.)

1571. jan. 16. = (Payr, - 1924. 169.)

1571. jan. 16. után - 1571. dec. 2.: Bornemissza János (Thengöldi) ideiglenesen megbízott főkapitány

1571. jan. 16. után (Török halálát követően ellátja a pápai főkapitányi tisztséget: Takáts, Bornemissza.³⁸ 366.)

1571. szept. 9. (Pápáról kéri Kanizsára való áthelyezését: ÖStA KA HKR Prot. Exp. Bd. 153. fol. 90. és Uo. Reg. Bd. 154. fol. 77.)

1571. okt. 12. (Kanizsára való elbocsátásáról tárgyalnak vele: Uo. fol. 96.)

1571. dec. 19. (már Kanizsán szolgál, midőn onnan tesz panaszt a katonaság fizetetlenségéről: Uo. Exp. Bd. 153. fol. 172.)

1571. dec. 2. - 1588 eleje: Majthényi László (Kesellőkői)

1571. febr. 23. - okt. 7. (Majthényi többször kéri a kapitányságot: ÖStA KA HKR Prot. Exp. Bd. 153. fol. 11., fol. 41., fol. 61-62., fol. 77., fol. 117. és Uo. Reg. Bd. 154. fol. 10.)

1571. okt. 6. és okt. 27. (Majthényival tárgyalnak a kapitányság elvállalásáról: Uo. fol. 93. és fol. 107.)

1571. okt. 30. (kinevezés: MOL P 485³⁹ 8. csop. 1. fol. 14.)

1571. nov. 2. (utasítás: ÖStA KA HKR Prot. Reg. Bd. 154. fol. 113.)

1571. nov. 5. (revezális: Uo. fol. 142.)

1571. dec. 1. (dec. 1-jén Erasm Braun jelenti, hogy Majthényit beiktatta Pápán: Uo. fol. 162.; dec. 2-án Majthényi jelenti, hogy beiktatták tisztébe: Uo. Vö. még MOL P 485 8. csop. 1. fol. 27-28.)

1588. eleje (megkapja a zólyomi kapitányságot: Takáts - é. n.⁴⁰316.)

1588 eleje - 1588. ápr. 23.: Huszár Péter (Berenhidai) ideiglenesen megbízott főkapitány

1588. eleje, ápr. előtt „Rendelte őfelsége Huszár Péter uramat, az őfelsége itt való vicekapitányát főgondviselőjévé az kapitányságnak, addig míg őfelsége főkapitányt rendel ide.”(ideiglenesen megbízzák a főkapitányi tiszt ellátásával, miként arról Majthényi Lászlónak Ferdinand Graf zu Nogaroll győri főkapitányhoz április 15-én intézett leveléből értesülünk: Takáts - é. n. 316.)

1588. ápr. 23. - 1594. júl. 31. után: Huszár Péter (Berenhidai)

1588. ápr. 23. (Huszárnak megadják azt a főkapitányi fizetést, melyben korábban Majthényi részesült - azaz gyakorlatilag ideiglenesen megbízott tisztéből rendes főkapitánnyá lép elő: Takáts - é. n. 317.: 491. jegyz.)

1594. júl. 26. (megbízzák a Pápát fenyegető török ostrom elleni védelem vezetésével: ÖStA KA HKR Prot. Reg. Bd. 193. fol. 328.)

1594. júl. 31. (parancs a pápai [illetve az oda érkező - P. G.] német katonasághoz, hogy Huszárnak engedelmeskedjenek: Uo. fol. 330.)

1594. júl. 31. után (Huszárt Pápáról Mátyás főherceg Győr felmentésére induló seregéhez rendelik: Takáts - é. n. 330.)

1594. júl. 31. után - 1594. okt. 2-3.: Christoph Priam ideiglenesen megbízott főkapitány

1594. júl. 10. (két zászlóaljnyi német gyalogossal Pápára rendelik: ÖStA KA HKR Prot. Reg. Bd. 193. fol. 323.)

1594. júl. 13. (kéri, hogy három zászlóalnyi gyalogosával mehessen Pápára: ÖStA KA HKR Prot. Exp. Bd. 192. fol. 441.)

1594. okt. 2. (értesítik Rudolf császárt, hogy „daz feindt Pappa berennt vnd belegert habe”: Uo. fol. 30.)

1594. okt. 2. - 3. (Győr elestének hírére az éjszaka leple alatt elhagyja a várat: Ivanics - 1994. 80.: 59.⁴¹ jegyz. Vö. Szakály - 1994. 130.)

1594. okt. 5. (értesítik Rudolf császárt és Mátyás főherceget Pápa elestéről: ÖStA KA HKR Prot. Reg. Bd. 193. fol. 30. és fol. 52.)