Fatuska János

Az Esterházy család ifjabb fraknói ágának telepítéspolitikája a XVIII. században

Tatáról, a Német Nemzetiségi Múzeumból jöttem. Szeretnék köszönetet mondani a meghívásért, különösen Fülöp Éva Máriának, aki megkért arra, hogy a kötetben megjelent tanulmányához néhány adattal a német telepítések vonatkozásában szóljak.

A kissé nagyvonalú címből adódnak rövid előadásom pontjai. Nevezetesen az, hogy szerettem volna megvizsgálni, hogy volt-e olyan intézkedési rendszere a Dunántúlon elterülő és az ifjabb fraknói ág kezében lévő birtokoknak a telepítések vonatkozásában, amely jellemezhető átgondolt településpolitika-ként. A második kérdés pedig, hogy a három fontos dunántúli uradalom esetében voltak-e a településpolitikában olyan közös jellemzők, melyek szerint összevonható ebben az értelemben a három uradalom ezirányú tevékenysége. A két kérdéskör természetszerűleg számos ponton kapcsolódik egymáshoz. Először a valószínűleg egyszerűbben megválaszolható kérdésre, a második kérdésre szeretnék néhány reflexiót tenni.

Az Esterházy család ifjabb fraknói ága kezére a XVII. és a XVIII. században szállt a pápa-ugod-devecseri, csákvári-gesztesi és a tata-tóvárosi uradalom. Az első két uradalmat még maga Esterházy Miklós nádor szerezte meg. Később családi birtokosztály révén, már Pál nádor idejében öccsére Ferenc semptei és pápai kapitányra szállt, majd 1727-ben Esterházy József országbíró vásárolta meg a tatai uradalmat. Anélkül, hogy a család geneológiai ügyeibe különösebben belebonyolódnék, megállapítható, hogy jellemző a XVII. század második felére és az egész XVIII. századra, hogy egyes uradalmakat különböző időszakokban a család tagjai közösen birtokoltak és közösen igazgattak. Az egyes ágak kihalásával - ez főleg a tatai uradalmat érinti - rendszeresen a család más ágai, elsősorban a pápai ág örökölte ezeket a birtokokat. Az így örökölt birtokokat viszonylag hosszú ideig, birtokosztály nélkül, esetenként több évtizedig közösen igazgatták. Ez eleve feltételezi, hogy valamiféle közös birtokigazgatási elveknek kellett ezen uradalmakban érvényesülni. Zálogbirtokként is gyakran vették birtokba a család tagjai az egyes uradalmi részeket. A kötetben megjelent tanulmányokban ezek a részletek jól érzékelhetők.

Legalább ennyire fontosnak tartom a birtokos személyen kívül, hogy az uradalom tisztségviselőinek személye is esetenként közös volt, illetőleg szoros kapcsolatban álltak egymással. Hiszen a tényleges intézkedések nem az ura-dalom gyakorta igen távol tartózkodó, egyéb közjogi, katonai funkciókat betöltő személyétől eredtek, hanem az uradalmi jószágigazgatótól. Elsősorban Balogh Ferenc tatai régens szerepére utalok, aki nemcsak a tata-gesztesi uradalmat igazgatta régensként, hanem később a pápa-ugod-devecseri birtok igazgatását is átvette rövid időre. Ezenkívül pedig a tatai uradalmi régensi hivatalban számos olyan gazdasági pályára készülő ifjút képzett ki „iskolájában”, akik később a család más uradalmaiban nyertek alkalmazást és így egy egységes uradalmi igazgatás körvonalai rajzolódnak ki az ő tevékenysége alapján.

A fraknói ág sajátos birtokpolitikájára egy másik jellemző adatot is szeretnék fölhozni. Ide vonható már a telepítések ügye is, hiszen a telepes falvak döntő többsége a birodalomból szerezte új lakosait, de nem elhanyagolható az országon belüli vidékekről származó telepítés sem. Gyakorlatilag három esettel találkozunk az egyes falvak vonatkozásában. Az egyik, hogy az uradalmak saját birtokaikról telepítenek át puszta telkekre lakosokat. Másrészt pedig az ifjabb faknói ág birtokai között zajlik bizonyos telepítési tevékenység. A birtokukban lévő, de más uradalomhoz tartozó falvakból telepítenek lakosokat, illetőleg néhány esetben arra is találunk adatot, hogy az Esterházy-család más tagjainak birtokáról, elsősorban az Esterházyak idősebb fraknói ágának hercegi uradalmából telepítenek át német lakosokat. Mindezt abban szeretném összefoglalni, hogy ezen birtokok, mind a későbbi pápa-ugod-devecseri birtok területe, de különösen a Komárom, illetőleg a Fejér megyében elhelyezkedő birtokok az ország erősen elnéptelenedett helyein helyezkedtek el. A korabeli birtokszervezésnek legfontosabb feladata - miután döntően extenzív gazdasági fejlesztésről beszélhetünk ebben az időben - a megvásárolt, vagy valamilyen más módon hozzájutott földek a benépesítése és az adózó jobbágyok számának növelése volt. Még hatványozottabban jelentkezik ez a több dunántúli, tehát Veszprém, Fejér, Komárom, Győr és Zala, illetve egy falu erejéig Vas megyére kiterjedő Esterházy-uradalom esetében, hiszen jelentős kölcsönterhek keletkeztek az uradalmakban. Az Esterházy Antaltól elkobzott birtokok miatt felmerült kölcsönök kifizetése terhelte Józsefet és Ferencet, Antal testvéreit. Továbbá Józsefnek, a jelentős összegért megvásárolt tatai uradalom esetében felvett kölcsönök visszafizetése. Az uradalomnak elsőrendű gazdaságszervezési elve volt, hogy lehetőség szerint minél nagyobb pénzjövedelemre tegyen szert a kölcsönök visszafizetésére.

Nagy vonalakban a telepítésnek három fázisát különböztethetjük meg, ezek etnikailag is eltérnek egymástól. A XVII. században történt meg a - többé-kevésbé szervezetlen - telepítés Magyarország különböző részeiből. A XVII. század végén, XVIII. század elején települtek a szlovák helységek, ebből utolsóként 1731-ben Esterházy József telepítette Vértesszőlőst. Legjellemzőbb a német telepítés, mind a három uradalom tekintetében, mely az Esterházy-birtokok jelentős anyagi ráfordításával és szervező erejével végrehajtott telepítési akció volt. Amely az 1763 februárjában Esterházy József által kibocsátott és a német birodalomban közzé tett telepítési szerződésével veszi kezdetét. A szervezettségre jellemző, hogy igen gyorsan, gyakorlatilag 15 év alatt települtek be a német lakosok mindazon helységekbe, amelyek az ura-dalom területén feküdtek. A pápa-ugod-devecseri uradalom területén a XVII. század fordulójára 23 lakott helység volt. Telepítettek 13 helységet, ebből két magyar, 2 vegyes lakosságút és 9 németet. A csákvár-gesztesi uradalom területén 13 helység volt lakott és négyet telepítettek, 3 németet és 1 szlovák lakosságút. A tata-tóvárosi uradalom területén, amely a leginkább a pusztulásnak kitett vidéken feküdt, összesen 4 lakott helység volt és 14 helységet telepítettek, ebből 13-at németekkel egyet pedig szlovákokkal.

Telepítéskor mindig telepítési szerződést kötöttek a községgel. Ezen telepítési szerződéseket összehasonlítva más megyék birtokosainak hasonló jellegű szerződéseivel megállapítható, hogy nagyon sok ponton megegyeznek egymással. Összességében ezek a szerződések a telepített lakosság számára valamivel kedvezőbb helyzetet biztosítottak, nemcsak a már megtelepített és örökös jobbágy magyar illetve szlovák falvak tekintetében, hanem a más uradalmak német telepítéseinek vonatkozásában is. Az uradalmi szervezettséget mutatja, hogy ellentétben más telepítési szerződések többségével, az Esterházy-birtokra települők szerződései minden esetben olyan feltételeket, előírásokat is tartalmaznak, melyek már kezdettől három nyomásra osztják fel a jobbágy-telkeket és előírják, hogy ilyenben műveljék a falu határát a lakosok. Pedig a XVIII. század közepén ezeken a vidékeken általában a kétnyomásos gazdálkodás volt az jellemző. Összességében megállapítható, hogy az uradalom a három járadékforma közül a pénzjáradékot helyezte előtérbe a szerződések megkötésekor. A jobbágyok terményjáradékot általában nem termésarány sze-rint, hanem kötött mennyiségben fizettek. A fuvaron kívül igen kevés volt, de sok esetben egyáltalán nem írtak elő robotkötelezettséget a német telepes falvak jobbágyai számára. (Amennyiben robotkötelezettség jelentkezett, akkor azt napszámbér fejében kellett a jobbágyoknak teljesíteni.) A pénzjáradékot nem minden esetben pénzben, hanem egyéb módon szolgálták le. A pénzjáradék általában ötszöröse volt a többi falu, különösen a szlovák és a magyar falvak pénzjáradékának.

Igen nagy jelentősége volt az örökös jobbágyokkal kapcsolatban a szabad költözésnek. Ez ugyanis minden esetben gátat szabott az uradalom egyre megújuló újabb és újabb szerződéseket kötni kívánó irányzatának. Sajnálatos módon mindössze néhány faluban sikerült családrekonstrukciós vizsgálatot végezni. Mindegyiket a tatai uradalom területén, 3 német és két magyar község esetében tudtuk elvégezni. A telepítés előtti, illetve az 1700-as évek elejét fix állapotnak véve a jobbágyfelszabadításig a lakosság, a magyar falvak esetében közel 80 %-ban ugyanazokból a családokból állt, míg a német falvak esetében ez az arány a 20 %-ot sem érte el. Sok olyan községünk van, ahol a telepítés korának lakossága teljes egészében kicserélődött, ez nem elhalálozással, ha-nem elköltözéssel magyarázható.

1769-ben összeírtak 40 családot, akik elhelyezésre vártak a temesi bánságban. Ebből a 40 családból 14 jött Magyarországról, a többi a birodalom legkülönbözőbb területeiről és a 14 magyarországi illetőségűből 12 család a tatai és a gesztesi uradalom német falvaiból származott. Tehát egyszerűen továbbvándoroltak a bánságban. Sőt pl. Vérteskorona esetében - amely egy rossz körülmények közt gazdálkodó faluja volt a gesztesi uradalomnak - ez végigkövethető. A lakosság jelentős részének elvándorlása nemcsak a bánságba, hanem az 1770-es, 80-as években a lakosok jelentős része tovább vándorolt II. Katalin cárnő hívására a Volgához, Oroszországba. Az úrbéri rendezés során kiderült, hogy a telekosztály szempontjából lényegesen rosz-szabb földön gazdálkodnak a német telepesek. Ugyanakkor lényegesen na-gyobb lakosságot tartott el egy-egy német falu. Pl. a gesztesi uradalomban, ahol a telekátlag a magyar és a szlovák lakosok esetében 0,73 úrbéres telek, a német lakosok esetében 0,4 volt. Még szembetűnőbb talán a tatai uradalom esetében, ahol a magyar és a szlovák helységekben 0,64, a német községekben 0,25 a telekátlag. Tehát a szolgáltatási rendből és az intenzívebb gazdálkodásból kifolyólag adott földterületen nagyobb lakosság tudott megélni.

Hogy mennyivel kedvezőbb volt ez a fajta rend, két adattal szeretném megerősíteni. Az egyik a pápai uradalomból való. Amikor az úrbérrendezést végezték, akkor Kiss Ferenc pápai prefektus azt írta Esterházy Károlynak, hogy a német falvak kézzel-lábbal ragaszkodni fognak az első kontraktushoz, tehát nem engedik az úrbéres viszonyokat bevezetni.

Végezetül álljon itt egy rövid, de jellemző kivonat az Esterházy-uradalom és a tatai uradalom hét német örökszerződéses községe közti perből, melyben a felperes Esterházy-uradalom ügyésze azt írta: „az alperesek - a német falvak - elődei az uradalom tulajdonosa által eredeti hazájukból, Némethonból ezen pusztának benépesítésére behívattatván, amidőn más magyarhoni jobbágyok akkoron földhöz kötve a földesurak hatalmának legkiterjedtebb mértékben alá vetve voltak, ugyanakkor az alperesek elődei az akkori időkhöz képest hallatlan kedvezéseket magába foglaló örökös szerződés erejénél fogva nem, mint földhöz kötött haszonélvezői a nekik átadott telkeknek, hanem majd nem, mint ezeknek teljes tulajdonosai gyarmatosíttattak, s már megtelepedésük alkalmával jogot kaptak a nekik átadott telkeket nemcsak használni, hanem eladni, elcserélni, mely jogokban a magyarországi ún. úrbéri jobbágyok még az egy század múlva életbe jött 1836-os úrbéri törvények által sem részesítettek.”