S. Lackovits Emőke
Pápa város népélete
(Gondolatok a „Tanulmányok Pápa város történetéből...”című tanulmánykötetet olvasva)
A néprajzkutatás az 1970-es évekig amolyan Alföldhöz kötődő tudományterületnek számított. A Dunántúlon magányos kutató volt még Vajkai Aurél is. Nemzedékünk cáfolt rá erre, munkaközösségeket hozva létre egy-egy kis táj, majd település néprajzi jellegzetességeinek történeti szempontú, monografikus feltárására.
Miközben az Alföldön monográfiák sora született, egy-egy várostörténeti feldolgozásból sem hagyva ki a népéletet bemutató fejezetet, addig a Dunántúlon ilyen példákat aligha sorakoztathatunk fel.
Egy város mezőgazdasági termelést is folytató lakosságának életét Bálint Sándor dolgozta fel, „A szögedi nemzet” című három kötetes monográfiájában, amely 1976-77-ben, ill. 1980-ban látott napvilágot. A szegedi nagytáj, Szeged-Alsóváros népéletét feltáró kutatása példa lett a mezővárosi eredetű városok őslakossága életmódjának; termelő tevékenységének, köznapjainak, ünnepei-nek, kapcsolatrendszerének és tárgyi világának történeti szempontú feldolgozásához. Ilyen munka azóta sem született. Reményteli azonban, hogy az utóbbi időben a Dunántúlról is ismert a város történetéből a népélet feltárását nem száműző kutatás - pl.: Sárbogárd és Székesfehérvár-Palotaváros esetében - de különösen figyelemreméltó ez a törekvés a „Tanulmányok Pápa város történetéből a kezdetektől 1970-ig” című 1994-ben megjelent, mintegy 679 oldal terjedelmű, 96 oldalnyi fényképmellékletet tartalmazó kötetben.
Végigolvasva e tekintélyes munkát, feltűnik, hogy a népélet jellemzői nemcsak az e címet viselő, a múlt század végétől századunk közepéig terjedő időszakot felölelő fejezetben lelhetők fel, hanem helyet kaptak a város XV-XVIII. századi történetét elemző tanulmányokban is. Ugyanakkor a „Fejezetek Pápa város népéletéből” címet viselő tanulmány nem a népélet teljességének bemutatására törekedett, a néprajz minden részterületét felölelve, hanem a legjellemzőbb, legjelentősebb területeket ragadta meg úgy, hogy mégis közel teljes képet adhasson.
A népélet, a hagyományos életmód, azaz a kultúrának a falusi lakosság által napjainkig megőrzött elemei a város őslakóinak, földműves-iparos lakosságának életét egy-egy területen századunk elején még jellemezték. Ezt az időszakot ragadta meg a szerző, s korabeli feljegyzések, szakirodalmi adatok és néhány visszaemlékezés segítségével olyan egységes képpé formálta, amely a teljesség látszatát kelti. Ennek ellenére sajnálatosnak tartom, hogy a néprajz klasszikus részterületei közül több nincs jelen a kötetben.
Elsőnek a szájhagyományban megőrzött emlékeket, közülük is az eredet- és történeti mondákat vette sorra, egy-egy nagyobb történelmi sorsfordulóhoz kapcsolódva. Ez az anyag rendkívül szegényes volt már a századfordulón is, az azóta eltelt időszakban még tovább gyérült. Ugyanúgy kevés adatot sikerült feltárnia a térséget jellemző gazdag szokásvilágból, vagy a bencés kutató, Réthey Prikkel Marián által még leírt tánckultúrából.
Tőlük különböző, a folklórhagyományokkal szemben változatos, színes, gazdag volt még századunk közepén is az árucsere néprajza, a vásárok, piacok világa, amelynek gyökerei a település középkori történetébe nyúlnak vissza.
A település környezetében szolgáló falvakra utaló helynevek találhatók (Takácsi, Kovácsi). Szombati hetipiacára a XIV. század óta ismertek adatok. A város két különböző földrajzi táj, a hegyvidék és a síkság, a Bakonyalja és a Kisalföld földrajzi és kulturális találkozásánál, kilenc út csomópontjában épült. Területén olyan fogyasztók éltek (birtokközpont, vár), akik állandó vásárlói voltak a kézművesek termékeinek, a kereskedők portékáinak. Kézművesipar és kereskedelem nemcsak a középkori, hanem a XX. századi Pápán is összefonódott.
Az állandó piaci forgalmat ma is jelentős hetipiaca bonyolította le, míg a távolabbi tájak kézművesei, kereskedői országos vásárait, azaz sokadalmait keresték fel. Ugyanígy tudjuk, hogy pápai mesterek (mézeskalácsosok, gyertyamártók, kékfestők) eljártak a nagyobb középdunántúli vásárokra, így Veszprémbe, Somlóvásárhelyre, Devecserbe, Gyulakeszibe, Balatonfüredre, de Jánosházára vagy Enyingre is. A külvárosi részeken kertgazdálkodással, szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak, amely terményeknek ugyancsak a piac volt állandó felvevőhelye. Távolabbi településekről, pl. a Somló-környéki falvakból is rendszeresen felkeresték a pápai piacokat, gyümölcsöt, zöldséget hozva, gyakran gyalogosan. Mezőgazdasági termelést, kézművesipart, kereskedelmet maguk a végvári katonák is űztek, fő jövedelemkiegészítő forrás volt ez számukra.
A mezőgazdasági termelés még a XVIII-XX. században is jellemezte a kézműveseket. Az e tevékenységet is folytató kézművesekre a környező falvakból, de távolabbról is példák sora hozható: pl.: általános volt ez a takácsok, fazekasok stb. esetében. A város lakóinak életében rendkívül nagy szerepet játszott a szőlőművelés, olyannyira, hogy a XVI. századtól igyekeztek a helyi szőlőskertekből kiszorultak extraneusokként szőlőbirtokot szerezni, elsősorban a Somlón, de eljutottak ilyen céllal Zalába és a Győr megyei téti, nyúli, ravazdi szőlőhegyekbe is. Jelentős haszonra tettek szert egyes pápai kereskedők az Erdélyből érkezett sóból. A város kereskedelme sem a török hódoltság éveiben, sem a Rákóczi szabadságharc esztendeiben nem szűnt meg. 1860-1880 között mintegy 500, ill. 600 kereskedőt és iparost tartottak itt számon.
Az Ács Anna által megírt tanulmány legterjedelmesebb része a vásárokkal, piacokkal foglalkozó. A középkor óta az árucserében központi helyet betöltő Pápa évi hét országos vásár tartásának jogával rendelkezett (febr.2., márc. 25., Szentháromság vasárnapja, július 2., augusztus 15., szeptember 8., december 8.). A szerző a múlt század végétől századunk közepéig jellemzi a pápai vásárokat és piacokat, élénk, megjelenítő erővel rajzolva meg ezeknek sokszínű, élmények sokaságát rejtő és nyújtó világát: az állatvásárokat, terményvásárokat - közülük különösen figyelemreméltó és egészen újat jelent a lencsevásár bemutatása -, a kirakodó vásárt, ahol a kézművesipari termékek sokaságát vonultatták fel, amelyek többnyire ugyancsak a vásárokban leltek vevőkre.
Egy adatot tennék hozzá mindezekhez: egyes kézművesek a vásárokon kívül bizonyos közösségek egyházi ünnepeit is árusításra használták fel, így pl.: a pápai bábosok a magyarpolányiak gyertyaszentelőjét, ahol az 1940-es évektől a zirciekkel vetélkedtek. Itt árulták a gyertyatekercset, a németek által Wachs-tocke-nak nevezett, a gyertyaszentelői szertartás keretében szentelménnyé vált viaszgyertyákat.
Feltárja a piacok gazdag árukészletét, valamint a vásárokat kísérő vándoralakokat is megjeleníti, így a koldusokat, hajcsárokat, kupeceket, zsebmetszőket, továbbá a „vacakosok” gyűjtőfogalom körébe sorolt, emléktárgyakat, kisebb használati cikkeket, csecsebecséket árulók körét és a naptáros kikiáltó alakját. A település piacainak gazdagságát elsősorban a zöldség- és gyümölcsárusok, továbbá a baromfiárusok biztosították. Mellettük jelentős volt a város fapiaca is.
A leírtakat teszi szemléletesebbé a századeleji állapotokat rögzítő vásár-térkép. Mindeme gazdagság ellenére fájlaljuk, hogy a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeiben őrzött kéziratok elkerülték a szerző figyelmét, pedig a belőlük származó adatok még árnyaltabb kép megraj-zolását tették volna lehetővé. Pl.: Ólé Sándor lelkipásztor önéletírásából ismert a vizsgált időszak jellegzetes alakja - „Lidi néni” -, az a kofa és kereskedő közötti átmenet, aki hozzátartozott egy adott időszakban áruival a Kollégium életéhez. Ezt árusításának helyszínével is demonstrálta.
Az árucsere jellemzőinek és változatos világának feltárásával egyidejűleg kerített sort a szerző a város századunk közepéig nevezetes kézműiparának és kézműves mestereinek bemutatására.
Ezek az iparűzők a népélet meghatározói voltak, termelő tevékenységükkel, (iparűzés + mezőgazdaság) kapcsolatrendszerükkel (házassági, rokoni, kereskedelmi) egyaránt. Egyes iparágak a középkor óta nyomon követhetők, így: a molnárok, malomácsok, szabók, szűcsök, postások, csapók, mészárosok, sörfőzők, deszkametszők, asztalosok, bognárok, ácsok, borbélyok, csizmadiák, fazekasok, gombkötők, vargák, takácsok, fonók, tépők, pajzskészítők, nyergesek, szíjártók, kovácsok, mézeskalácsosok és gyertyamártók, (27 iparág).
Városi ipar kibontakozására enged következtetni, hogy a XVI. századtól ötvösmester is dolgozott Pápán. Az ötvösség feltárására jó lehetőséget kínálnának a pápai egyházak kegyszereinek vizsgálatai, amelyek sajnálatosan kimaradtak a fejezetből, de az egész kötetből is.
A városban az első céh a XVI. század elején (1510) alakult meg, de a XVII. és XVIII. században is itt működött a legtöbb céhszervezet Veszprém megyében. A múlt század céhes életéről Francsics Károly naplója nyújt eleven, érzékletes képet.
A XIX-XX. században virágzó iparág volt: a fazekas, szabó, csizmadia, cipész, köteles, szíjjártó, késes, kovács, lakatos, asztalos, sütő, kőműves, ács, molnár, mézeskalácsos, gyertyaöntő, takács, szűcs és új iparágként a kékfestő, (19 iparág). Az 1872. évi, a céhszervezetet megszüntető ipartörvényt követően, Pápán 1876-86 között alakultak meg az ipartársulatok.
A korabeli iparosvilág és legkiemelkedőbb képviselőinek bemutatásával egyidejűleg tárta fel Ács Anna a malmok és szőlőhegyek gazdag hagyományú, színes életét. Örvendetes, hogy az általa bemutatott időszak úgy kapcsolódik a középkort, valamint a XVI-XVIII. századot tárgyaló fejezetek azonos részeihez, hogy a mindennapok életének változatosságába is betekintést enged, néprajzi módszerekkel szólaltatva meg a kor emberét, a pápai parasztpolgárt is. Hiá-nyosságaként ez adatgazdag fejezetnek az róható fel, hogy az előző fejezetekben tárgyalt, Pápának a XV. századtól jelentős, a külkereskedelemben játszott szerepére, Bécs, Graz, Salzburg, Pozsony felé mutató kapcsolataira egyetlen adatot sem hoz, sőt, nem is utal ennek meglétére, ill. elhalására s ennek okaira. Olvashatunk ugyan adatokat a Dunántúl távolabbi tájaival való kapcsolatra, amely a korábbi századokban különösen Győrrel, Komárommal volt erős és élénk, azonban e kereskedelmi kapcsolaton túl egyébre nem kapunk adatokat, holott a tájak közti munkamegosztás, az árucserekapcsolatok és extraneusi kapcsolatok következményeként házassági, s így rokoni kapcsolatok is létrejöttek. Mind ez, mind az extraneusi szőlőbirtoklás kínálja a település lakossága egyéb kapcsolatainak vizsgálatát, kapcsolatrendszerének feltárását. A távolabbi területeken való szőlőbirtoklás és az árucsere jól tükröződik egy-egy település házassági, s ennek következményeként rokoni kapcsolataiban még az endogám falvak esetében is. Pápán a kapcsolatok rendszere feltétlenül feltárandó terület. Többek között ilyenek pl.: a Kollégium legátusi és szupp-likánsi kapcsolatai is, amelyek a népéletben nagyon jelentős szerepet játszottak.
Bár a birtokigazgatás és az önkormányzat apparátusának és tisztség-viselőinek vizsgálata nem igazán néprajzi téma, azonban a népi jogélet, jogszokások fontos vizsgálati területe lehetne, különösen abból kiindulva, hogy a XVII-XVIII. századi tisztségek, megnevezések, fogalmak, a velük járó feladatkör megjelennek-e, ill. megtalálhatók-e az élőszavas hagyományban. Így: a tiszttartó, kulcsár, porkoláb, vámos, vásárbíró, utcabíróság, malombíró, hadnagy, borbíró, tizedes, kollektor, bakter, hajdú, dobos, koldusok felügyelője stb. Közülük csak a vásárbíróról esik szó, ismeretlen marad a többinek a XIX-XX. századi Pápa társadalmában való élete, szerepe, kollektív tudáskincsbeli megléte vagy nemléte.
Korabeli leírások, irodalmi adatok nyomán nyújt vázlatos képet a szerző a viseletről, építkezésről, lakáskultúráról, amely bizonyára terjedelmi korlátok miatt nem egészülhetett ki egyéb források adataival teljesebb képpé, pl.: tűzkárbecslések, tiszti ügyészi jelentések, hagyatéki leltárak, árverések, amelyek a kultúrának éppen e területeiről jelenthetnek új adatokat. De a XVIII. századi ásatási leletanyagot is ide sorolhatnánk.
A templomokhoz kötődően tárul fel az itt élő római katolikusok és reformátusok vallásos világa. A római katolikusoké gazdagabban, kitérve a búcsúkra, a nagyhagyományú körmenetekre, a mindennapok ünnepváró szokásaira s az emlékezetben megőrzött gazdag kalendáris szokáskincs töredékeire, továbbá a búcsúvásárok forgatagára. Nem kapunk azonban adatokat a vallásos társulatokra, valamint az evangélikus és a zsidó hagyományokra.
Az Alsóváros református lakosságának vallásos életét csupán körvo-nalazza. Sajnos túlságosan leegyszerűsített e kép s mozaikszerű. Terjedelmi kötöttségek miatt talán eredményesebb lett volna az egyes felekezetek jellemzőinek egymással való összevetése. A recens adatokon túl jelentős segítséget adhatott volna Kiss Ernőnek a Veszprém megyei reformátusokat jellemző írása, amely 1904-ben jelent meg a Dunántúli Protestáns Lapokban. Itt említeném meg a szakrális környezet feltárásának fontosságát: mind a szabadban álló, mind a házbeli emlékeket, amelyek a tárgyi kultúra részei és kiegészítői.
A tanulmány a városban található múzeumok, ill. a muzeális magán-gyűjtemény (Győry-gyűjtemény) rövid áttekintésével végződik. Bizonyára az volt a szerző célja, hogy ezzel a népéletet jellemző tárgyi világba engedjen bepillantást. Amennyiben kiegészítő kötet megjelenésére lehetőség lesz, e fejezetrészben a társadalom egyes képviselőinek a múzeumi műtárgyak segítségével, teljes tárgyi világát, eszközkészletét lenne célszerű bemutatni.
Ezzel kapcsolatban s a kötet elolvasása után kényszerülök szóvá tenni azt, hogy több tanulmány esetében ismétlések figyelhetők meg. Így pl.: reformáció-ellenreformáció történéseivel „A református egyház szerepe Pápa város életében 1520 - napjainkig” címet viselő tanulmányon kívül a törökkort, az azt követő időszakot és a XVIII. századot vizsgálókban is foglalkoznak, ami részben ugyan elkerülhetetlen, de kevésbé részletezve történhetett volna meg. Ugyanígy a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek Múzeumában őrzött anyagból a liturgikus textilek a népéletet és a reformátusokat tárgyaló fejezetekben egyaránt helyet kaptak, csaknem azonos, már egy másik feldolgozásból származó adatokkal. (Lásd: A pápai református gyűjtemény. Pápa, 1987.) Újat jelenthetett volna az egyes textíliák adományozóinak megnevezése, az őshonos Bottka és Sándor családok tagjaiból, akik közül kiemelkedett egyházat is támogató tevékenységével, a családjában ugyancsak bőkezűként ismert iszkázi Horváth Miklós özvegye, Sándor Zsuzsanna. A kultikus tárgyak vizsgálata, rajtuk keresztül az emberélet állomásainak megjelenítése egy parasztpolgári környezetben, egyetlen személy vagy család életútjához kötve, feltárható lett volna, s erre a néprajz jó lehetőséget kínál.
Végezetül ismételten hangsúlyozni kívánom, hogy a Pápa város történetét s vele együtt XIX-XX. századi népéletét bemutató kötet hiánypótló, megjelenéséhez őszintén gratulálok!