Lukács László

Pápa néprajza

Ács Anna Fejezetek Pápa város népéletéből című tanulmánya valódi Ethnographia Papensis. Előmunkálatként csupán Martonfalvay Elek rövid népéleti összefoglalására támaszkodhatott, amely Pápa város egyetemes leirásában jelent meg 1905-ben. Ács Anna így saját gyűjtéséből, levéltári, adattári, szakirodalmi és szépirodalmi adatokból írta meg Pápa néprajzát. A tanulmányból képet alkothatunk egy, már a XIX. század második felében is erősen polgárosuló, Dunántúl- és Kisalföld-peremi város társadalmáról, anya-gi és szellemi műveltségéről, a vásárokról, az iparosok hagyományairól, a búcsúkról, az ünnepi szokásokról, a malmokról és a szőlőművelésről. Már Martonfalvay Elek század eleji leírása, amit az e tanácskozást rendező Jókai Mór Városi Könyvtár 1989-ben reprint kiadásban megjelentetett, de még inkább Francsics Károly Kis kamorámban gyertyát gyújték című naplója azt sejtette velünk, hogy Pápának, a többi dunántúli városhoz, Esztergomhoz, Székesfehérvárhoz, Veszprémhez hasonlóan gazdag népéleti hagyományai lehetnek. Ács Anna tanulmánya ismételten megerősít minket abban a régi hitünkben, hogy a néprajztudománynak nem csupán a falvakban, a tanyákon, pusztákon van kutatnivalója, hanem az ezeknél jóval nagyobb népességszámú, bonyolultabb társadalmi szerkezetű városokban is.

Ács Anna tanulmányában röviden megemlékezett a pápai néprajzi kutatások kezdeteiről, egyes kutatókról, eredményeikről is. Pápa, a dunántúli Athén, jelentős szerepet játszott a magyar művelődés történetében. A pápai tanintézetekben oktató tanárok, az itt tanuló diákok, akik tanítói, lelkészi vagy jogakadémiai diplomával a kezükben főként a Dunántúlon és a Kisalföldön helyezkedtek el, jelentős szerepet játszottak a magyar néprajztudomány fejlődésében.

Az egykori pápai diákok közül Jókai Mór Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című munka magyarországi köteteinek szerkesztőjeként és a Magyar Néprajzi Társaság alapító tagjaként írta be nevét a néprajztudomány történetébe. Ő kérte fel Rudolf trónörököst, hogy legyen a Társaság első védnöke. 1889-ben a Társaság alakuló közgyűlését e szavakkal üdvözölte: „Többször kérdezték tőlem, hogy a midőn olyan sokat összeírok, nincs-e titokban valami munkatársam. Igenis van. Ez az eszmékben kifogyhatatlan munkatárs az etnográfia. A legelső szárnypróbálgatásait a költői működésnek ez vezette nálam. A költő világában a népisme ugyanaz, ami az anyag világában a villamosság: az a világító, a mozdító, a közlő, a megkötő, a gyújtó erő. Ez köti össze a földet az éggel, a fantáziát a valósággal. A költészet tábora azonban nem csupán azokból áll, akik írnak, hanem azokból is, akik olvasnak. S a népisme a legérdekesebb olvasmány, mely mindenütt a legnagyobb közönséget bírta meghódítani.

De sokszorosan fontossá válik a népisme Magyarországon, ha azt a politikus álláspontjáról tekintjük.

Mindenekelőtt nekünk magyaroknak fölöttébb üdvös, egyrészt a velünk egy monarchiai kötelékben élő különféle népfajoknak egyediségével részletesen megismerkedni; másrészt a kerek földnek mind a nálunknál nagyobb, előrehaladottabb, mind a kisebb és elmaradottabb nemzetei világába bepillantani. Ez tanít meg bennünket saját értékünknek helyes megbecsülésére, feltár előttünk sok reánk váró feladatot s megszüntet sok előítéletet. Ha valaha a világon bekövetkezik az örök béke: az az etnográfia általános elterjedésének a munkája lesz.”

A Jókai által szerkesztett trónörökösi mű (Kronprinzenwerk) 1896-ban megjelent dunántúli kötetének fő munkatársa a pápai jogakadémia egykori hallgatója, később tanára, Eötvös Károly (1842-1916) volt. A Dunántúl rövid földrajzi és történeti bemutatása után Eötvös Károly Veszprém és Zala megyék, valamint a Balaton leírását végezte el ebben a kötetben. Néprajzi adatokban bővelkedik Eötvös Károly minden munkája, de különösen Utazás a Balaton körül és A balatoni utazás vége című könyvei. Utóbbiban a monoszlói református parókiát is bemutatta, ahol a reformkorban ugyanolyan szívélyesen fogadta Somogyi Benjámin tiszteletes a pozsonyi jurátusokat, mint késői utóda Szilassy Kálmán (1901-1988) az 1980-as években a Káli-medencében kutató néprajzosokat. Szilassy Kálmán nem csupán kitűnő adatközlőkhöz kísért el minket, hanem az egyházközség régi iratainak néprajzi adataira is felhívta a figyelmünket. Pápai teológus hallgató korából számos anekdotát mesélt a diákéletről, a vizsgákról, a legációkról. Ma már sajnálom, hogy ezeket akkor nem jegyeztük le vagy nem vettük magnetofonra. A pápai diákság kultúrája, társadalma, szokásai, anekdotái is Pápa néprajzát gazdagították. Szerencsére elég sokat rögzített ebből Lőrincze Lajos Megnől az ember szíve című könyvében, valamint Ólé Sándor Pápai emlékeim című visszaemlékezésében, amelyben a diákélet minden eseményét bemutatta. Ólé Sándor a legációról említette: „Volt olyan gyülekezet, amely egymaga alkotott egy legációt, például Szentgál. Másik legáció két gyülekezetből állott, például: Farkasd, Negyed; vagy: Veszprém, Vámos; vagy: Léva, Varsány. Több volt a három gyülekezetes legáció, például: Sók, Zsigárd, Deáki; Gyalla, Imely, Martos; Körmend, Rádóc, Szecsőd; Enying, Maros, Fokszabadi; Csajág, Küngös, Kenese... Volt négy legációs is, például: Dég, Igar, Egres, Szilasbalhás; Csősz, Tác, Soponya, Káloz; Keszi, Ladány, Szentmihály, Falubattyán. Ötös legáció, például Szentgyörgy, Ladány, Óvár, Füzesgyarmat, Bori; Császár, Ászár, Ete, Szend, Kisbér. Hatos legáció, például: Zseliz, Ágó, Sáró, Szodó, Mikola, Vezekény. Hetes legáció, például: Megyer, Ekecs, Apácaszakállas, Lakszakállas, Tany, Bogya, Gellér; Hajmáskér, Rátót, Kádárta, Sóly, Palota, Inota, Csór. Nyolcas legáció: Csákberény, Magyaralmás, Moha, Keresztes, Iszkaszentgyörgy, Csurgó, Bodajk, Mór. De ilyen sok gyülekezetet csak húsvétkor lehetett egy legációba összefogni, mikor ott volt a nagypéntek is. Karácsonykor és pünkösdkor kétfelé választották e gyülekezeteket s csináltak belőlük két legációt: Egyik volt: Csákberény, Magyaralmás, Moha, Keresztes, Iszkaszentgyörgy; a másik: Csurgó, Bodajk, Mór.”

Káli-medencei kutatásaink idején Balatonhenyén fő informátorunk, segítőnk Hegyi Lajos (1899-1987) Pápán végzett tanító volt. Hegyi Lajost így jellemezte Lackovits Emőke: „Mindent tudott falujáról és lakóiról, múltjukról és jelenükről. A népmondák és a dűlőnevek, a családi és a közösségi élet szokásai, a rokoni kapcsolatok és a templomi székek rendje, a régi gyümölcsfajták, a falu hajdani kereskedelmi kapcsolatai vagy a század eleji presbitérium névsorának ismerete, tudása olyan természetes volt számára, mint az, hogy lélegzik.”

Hegyi Lajos nemzedéktársa volt a burgenlandi Aumüller István (1903-1988), aki 1919-23 között tanult a pápai tanítóképzőben. Ebben a magyar nemzeti szellemben nevelő iskolában érte meg szülőföldjének Ausztriához kerülését. Előbb Kismartonban, majd Nezsiderben és Ruszton tanított. Tudományos érdeklődése a természetrajz területéről jutott el a néprajzig. Kutatásaiban az etnobotanikáé volt a vezető szerep, de számos más témát is érintett.

A Folklore Fellows magyar osztálya pápai tanintézetének gyűjtőszövetsége 1912-ben alakult, amelynek keretében a diákok főként szülőfalujukban végeztek folklórgyűjtést. Néhányan később tanítóként, tanárként, papként is folytatták a gyűjtőmunkát, sőt tanítványaikat is néprajzi gyűjtésre bíztatták. Ilyen volt Pencz Ilona (1896-1989) pápai tanítóképző intézeti tanárnő, akinek már 1926-ban népdal- és népballada gyűjtése jelent meg szülőfalujából, Csórról (Fejér megye) az Ethnographiában. Pencz Ilona tanítványai közül Kisari Sándorné Pap Kovács Magda székesfehérvári tanárnő folytatta a csóri néprajzi gyűjtést. Feldolgozta a csóri népszokásokat, a helyneveket, a település, a népi építészet, a népi vallásosság és a paraszti gazdálkodás témaköreit. Kisari Sándorné 1994-ben a Magyar Néprajzi Társaságtól a legeredményesebben dolgozó nem hivatásos néprajzi gyűjtők legmagasabb kitüntetését, a Sebestyén Gyula Emlékérmet kapta meg. Pápán járt középiskolába Vikár Béla (1859-1945) folklórkutató, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Vikár a hiteles népköltészeti anyaggyűjtés úttörőjeként, hazai és nemzetközi viszonylatban is elsőként, már 1895-től fonográfot használt a folklórszövegek és a dallamok gyűjtéséhez, ezt megelőzően pedig gyorsírással gyűjtött. Nemcsak szülőmegyéjét, Somogyot, hanem az egész magyar nyelvterületet bejárta fonográfjával, elsősorban népdalok után kutatott. Vállalkozása példát mutatott Bartók Béla és Kodály Zoltán számára is. Vikár Béla neve a Kalevala magyar fordítójaként is halhatatlanná vált.

A híres pápai református gimnáziumban érettségizett, majd itt folytatta tanulmányait a református teológiai főiskolán Kiss Géza (1891-1947) kákicsi lelkész, etnográfus, nyelvjáráskutató. Néprajz iránti érdeklődését valószínűleg Baksay Sándor keltette föl, aki a gimnázium alsó négy osztályában tanította Kunszentmiklóson, de abban az elhatározásában, hogy későbbi szolgálati helyén, az Ormányságban néprajzi kutatásokat végezzen, a Magyar Néprajzi Társaság 1913. évi pápai vándorgyűlése erősíthette meg. Ormányság című, 1937-ben megjelent néprajzi tájmonográfiáját, az ormánysági magyarságot pusztító születéskorlátozás, az egyke rendszer hiteles bemutatásáért elsősorban a népi írók, szociográfusok méltatták.

A pápai diákok közül a második világháború után Hegyi Imre (1921-1991) választotta élethivatásának a néprajzkutatást. Hegyi Imre Bakonycsernyéről került a pápai református gimnáziumba, ahol az 1940-es évek első felében a naponta ismétlődő közös népdaléneklések nótafája is volt. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakán végzett, a Néprajzi Múzeumban és a soproni Bányászati Múzeumban dolgozott. Maradandót alkotott a népi erdőgazdálkodás, a molnár mesterség, a malmok és az állattartás kutatása területén. A népi erdőkiélés történeti formái című könyvével 1978-ban a néprajztudomány kandidátusa fokozatot szerezte meg. Úgy tudom, hogy értékes néprajzi könyvtárát a pápai református gyűjteményre hagyta.

Ács Anna tanulmánya kapcsán a fentiekkel arra szerettem volna rámutatni, hogy Pápa néprajza nem csupán a város néprajzát jelenti, hanem tágabban mindazt a néprajzi kutató, gyűjtő, feldolgozó munkát, amit az egykori pápai diákok későbbi állomáshelyeiken végeztek. A néprajzzal való ismerkedést a nemzeti szellemben nevelő pápai tanintézetek biztosították, több néprajzi rendezvény pedig megerősítette a helyszíni kutatás elkezdésére vonatkozó elhatározásukat.

Irodalom

Ács Anna: Fejezetek Pápa város népéletéből. Tanulmányok Pápa város történetéből a kezdetektől 1970-ig. (Szerk.: Kubinyi András.) 533-578. Pápa, 1994.

Eötvös Károly: A Dunántúl. Veszprém megye. Zala megye. A Balaton tava. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben XIII. 3-16, 169-204, 205-261, 577-600. Budapest., 1892. Eötvös Károly: Balatoni utazás. I-II. Budapest, 1986.

Francsics Károly: Kis kamorámban gyertyát gyújték. Budapest, 1973.

Gunda Béla: Hegyi Imre sírjánál elmondott beszéd. Néprajzi Hírek 1991. 127-128. (XX. 4.)

Hegyi Imre: A népi erdőkiélés történeti formái. Az Északkeleti-Bakony erdőgazdálkodása az utolsó kétszáz évben. Budapest, 1978.

Jókai Mór: Üdvözlő beszéde. In: Ethnographia I. 1890. 7-9.

Kapossy Lucián: Pápa város egyetemes leírása. Pápa, 1905. (Reprint Pápa, 1989.)

Kiss Géza: Ormányság. Budapest, 1937.

Kodolányi János: Hegyi Imre ravatalánál. In: Néprajzi Hírek 1991. 128-130. (XX. 4.)

Lackovits Emőke: Hegyi Lajos. In: Honismeret 1987. 72-73. (XV. 3.)

Lackovits Emőke: Sebestyén Gyula és a vidéki gyűjtőszövetségek. Tanulmányok Sebestyén Gyula emlékére. Szerk.: Lackovits Emőke. 24-31. Veszprém, 1991.

Lőrincze Lajos: Megnől az ember szíve. Barátok, emlékek, találkozások. Veszprém, 1993.

Lukács László: Aumüller István (1903-1988). In: Ethnographia 1993. (CIV.)

Lukács László: A Sebestyén-emlékérem kitüntetettje: dr. Kisari Sándorné. A csóri népszokások gyűjtője. In: Fejér Megyei Hírlap 1994. június 23. (L. 145.) 7.

Ólé Sándor: Pápai emlékeim. Kézirat a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeiben Pápa, é.n.

Pencz Ilona: Népdalok Csór községből. Péni Kálmán nótája. In: Ethnographia 1926. 150-151, 193-194. (XXXVII.)

Csepregi Zoltán

Pápa a dunántúli pietizmus történetében

Fabiny Tibor professzor úr tanulmányában a pápai evangélikus gyülekezet reformációkori és a Türelmi Rendelet utáni történetével foglalkozik részletesebben. E két súlypont abból is adódik, hogy e korszakokból marad fenn feldolgozható forrásanyag. Hozzászólásomban viszont egy olyan időszak feltárásával szeretném a tanulmánykötetben megjelenteket kiegészíteni, amit nem az adatok bősége, hanem éppen hiányuk tesz számunkra érdekessé. A hiány ugyanis nem eseménytelenségre vezethető vissza, hanem arra, hogy a korszak szereplői szolgálatukat feltűnés nélkül, sőt titokban igyekeztek végezni. A pietista prédikátoroknak nemcsak szerénysége, hanem titoktartási képessége is gyakran próbára teszi az utókor történészeit.

Miután a dunántúli kuruc sikerek átmenetileg gátat vetettek az ellenreformáció előretörésének, Pápán megújult az evangélikus gyülekezeti élet. Patrónusuk telekesi Török István kuruc ezereskapitány, majd szenátor volt (1666-1722), az ő segítségével szereztek az evangélikusok 1707-ben egy házat a piactéren, mely imaháznak, iskolának, lelkész- és tanítólakásnak egyaránt otthont adott.¹

A pápaiak Kövesdi János kétévi szolgálata után, Tóth Sipkovits János egykori hallei diákot, ekkor győri rektort (1673-1746) hívták meg lelkészül. A győri lutheránus iskola körülbelül ebben az időben vált Pozsony és Besztercebánya mellett a magyarországi pietizmus egyik fellegvárává, a hallei szellem közvetítőjévé, a dunántúli evangélikus egyházkerület lelki központjává. Nehéz megítélnünk Tóth Sipkovitsnak ebben a folyamatban játszott szerepét és egyháztörténeti jelentőségét. Török István fölötti gyászbeszédében az elhunyt komájának vallja magát,² ez a szoros kapcsolat a Dunántúl leghatalmasabb evangélikus földbirtokosával bizonyára igen nagy tekintélyt kölcsönzött neki. Amikor 1742-ben hetven év után először választ püspököt az egyházkerület, őt emelik erre a tisztségre. Egyházlátogatásainak jegyzőkönyve egy energikus vezető képét vetíti elénk.³ Hallei tanulmányai is predesztinálhatták arra, hogy itthon a pietizmus vezéralakja legyen. A másik oldalon csupa kérdőjel áll: a püspökválasztás során kitűnt, hogy népszerűsége nem volt osztatlan. Az is feltűnő, hogy szinte semmit nem írt. Kollégái irodalmi termése mellett az övé eltörpül.⁴ Téti hívei pedig 1724-ben be is panaszolták Károly István esperesnél, hogy szívesebben forgatja a faragókést, mint a könyveit.⁵ Annyit azonban bizonyosnak tarthatunk, hogy a pápai gyülekezetet az ő szolgálata során érhették az első pietista hatások.

Pápai hivatalát csupán öt évig tölthette be, 1714. február 15-én gróf Esterházy Ferenc földesúr fegyverrel vetett véget az evangélikus gyülekezeti életnek. Ezek a drámai események több forrásból is ismertek,⁶ hadd idézzek most egy kevésbé feldolgozottat, Bárány János (1716-1758) búcsúztató versét, amelyet Tóth Sipkovits János temetésén mondott el 1746-ban.

Ezeket a gyászverseket a történeti kutatás méltatlanul hanyagolta el, pedig kortársi adatokat tartalmaznak, melyek valódiságát a temetés nyilvánossága hitelesíti. Ezalatt nem azt értem, hogy az elhunyt valóban mindig olyan feddhetetlen volt, ahogy a búcsúztató jellemzi őt, hanem azt, hogy a szerző felsorolta a várhatóan megjelenő gyászolókat, az ő elvárásaik szerint igyekezett írni, azaz a költemény nem állíthatott olyasmit, ami a jelenlévők ismereteivel ellenkezett. Halotti búcsúztatók faragása sokhelyütt még élő hagyomány, s meglepően közel áll a XVIII. századból ismert gyakorlathoz.

Az elhunyt pályájának pápai állomását a következő strófák ismertetik:

...A Győriek hívták onnét el Rectornak,

hol igazgatója oskolai pornak

két esztendeig volt, míg Prédikátornak

1710-ben vitték Pápaiak.

De Templomot csak négy esztendőkig bírtak,

ott létében, mert hogy tizennégyet írtak,

akkor hallgatói keservesen sírtak,

mivel templomjokról éppen elmaradtak.

Nyelvem nem mondhatja, akkor mit szenvedett,

kegyetlen üldözés hogy reá eredett,

maga személye is alig menekedett,

ellenség tömlöccel nagyon fenekedett.

 

A kereső előtt hun ház híján bújkált,

de ott is csak kevés híjja rá nem talált

az ellenség, tovább ruhájától megvált

és idegen képben várostól félre állt.

Azonban jószága mind prédára jutott,

valamit övének az ellenség tudott,

abból ő nékie semmi nem maradott,

csak kevés volt, ami az előtt elfutott.

Mikor a vers az elhunyt nevében sorra búcsúzik a gyászolóktól, az özvegyhez többek között ezzel a strófával fordul:

Pápán lett legnagyobb megnyomorulásod,

midőn velem együtt lett nagy pusztulásod,

az üldözés előtt télben lett futásod,

jaj volt nehézkesnek akkor gyaloglásod.⁷

Az álöltözetben menekülő lelkész és várandós felesége Téten leltek új otthonra, ám Tóth Sipkovits János ezután sem hagyta magára pápai híveit, hanem rendszeresen átjárt a mezővárosba, olyannyira, hogy a tétiek is sokallták, s az esperesnél bepanaszolták „Pápára való járását, mint hogy maga fáráját sátoros innepek alkalmatosságával ember nélkül hagyta”.⁸ Az ügyet békésen elsimították, de hogy Tóth Sipkovits ezután sem ült meg otthon, azt mi sem bizonyítja jobban annál a ténynél, hogy a pápaiak is ott álltak Tóth Sipkovits János ravatala mellett, amint ez a búcsúztató versből kitűnik.⁹

Ám hogy a gyülekezet ezekben az évtizedekben is kitartott hite mellett, az nemcsak az elűzött lelkész, hanem mások érdeme is volt. Az istentiszteleti élet szünetelt ugyan, de a magánházaknál, lelkész nélkül tartott összejöveteleket senki sem tudta megakadályozni. Az 1731-es Carolina Resolutio is különbséget tesz nyilvános és magánvallásgyakorlat között, az előbbit korlátozza (csak a nagyobb városokban, a végvárakban s a vármegyénkénti két artikuláris helyen tűri), de vallásos könyvek családi körben való olvasását megengedi. Ezt ismerték föl a dunántúli pietista prédikátorok, s a rendelet megjelenését követő években számtalan kiadásban láttak napvilágot ima- és énekeskönyveik, katekizmusaik és más épületes írásaik. E művek többsége titokban, félrevezető címlappal, névtelenül jelent meg, nemcsak a korabeli cenzúrát, hanem a modern könyvészetet is zavarba hozva. Hol külföldről csempészték a könyveket, hol a magyarországi nyomdászokat fizették le, hogy vállalják a kockázatot, hol maguk nyomtattak kölcsönvett betűkkel, szőlőprésen kisebb terjedelmű könyveket alacsony példányszámban - semmilyen áldozattól nem riadtak vissza, csak hogy olvasnivalóval láthassák el a pásztor nélkül maradt nyájakat.

Ez a szándék nyilvánvalóan kitetszik Sartoris János (1695-1756) elöljáró beszédéből, melyet Johann Arndt: Igaz keresztyénségének magyar for-dításában találunk: „Mindazáltal ha valaki az ő Vasárnapi vagy Innepi buzgóságának előbb mozdítására az Evangeliomokhoz illendő matériát akar olvasni, annak számára akarván kedveskedni, ezen könyvet a Vasárnapokra s innepekre fel osztottam. El olvasván azért az Evangéliomot az Új Testamentomból vagy Bibliából, fogjad azokat a Részeket, mellyek arra a napra rendeltettek, a mint az hátra tétetett Laistromból ki tetszik, olvassad magadnak és tselédednek javára, mondj egynéhány éneket és imádságot, vagy a mit olvastál magad szavaiba foglald be, és terjeszd Isten elébe, így a Szent napokat héjában nem töltötted, ha bátor vagy az időnek alkalmatlansága és más Isten előtt téged menthető okok miatt az Úr házába nem mehettél”.¹⁰

A könyvek iránti igény nagy volt, ezért a meglévő kiadási lehetőségek mellett (külföldi nyomdák) újakat kellett teremteni: ekkor jelentek meg egyre másra evangélikus könyvek a soproni és a győri nyomdák betűivel, csak éppen a valódi nyomdahelyet nem tüntették föl. Közkézen forogtak olyan kiadványok is, melyek egy eddig ismeretlen titkos nyomda működésére engednek következtetni. Ez a feltételezett házinyomda Győrött vagy környékén lokalizálható, s tevékenysége leginkább Fábry Gergellyel hozható összefüggésbe - de ezeken a sejtéseken túl homályban tapogatózunk.

Ezeknek az illegális kiadványoknak az útja is nehezen követhető. Csak feltételezhetjük, hogy ahogy a többi Győr környéki gyülekezetbe, úgy a pápai evangélikusokhoz is eljuthattak. Bizonyosan eljutottak viszont hozzájuk azok az énekeskönyvek, melyeket Kelemen Márton, pápai könyvkötő a soproni Siess-nyomdában nyomatott 1758-ban, természetesen hamis nyomdahellyel („Frankofurtum”), vagy amelyeket ugyanő a kőszegi Ludvig Jánostól vett át, magára vonva Zichy Ferenc győri püspök haragját.¹¹ Ezen üzlet alkalmával Kelemen bizonyára nem a pápaiaknál, hanem elsősorban a Veszprém megyei gyülekezeteknél akarta megtalálni a számítását, de vevők helyben is akadtak. A terjesztett énekeskönyv a Torkos József által összeállított Új Zengedező Mennyei Kar volt, népszerű nevén a Graduál.¹² A XVIII. századi Pápa nem sok kiadvánnyal büszkélkedhetett, ezért sem hagyható figyelmen kívül ez a könyv, melyet ugyan Sopronban nyomtak, de egy pápai könyvkereskedő költségén.

Ha valami összefűzte a különböző körülmények közt küzdő dunántúli evangélikus gyülekezeteket és az eltérő munkalehetőségekkel élő lelkészeket, az a Graduál használata volt. Ez a gyűjtemény összeforrott a dunántúli pietizmussal és évtizedekre meghatározta a régió kegyességét. Ebből énekeltek a pap nélkül maradt pápai hívek, ez a könyv megtartotta őket élő közösségben a többi gyülekezettel, s kapcsolta őket ahhoz a lelkiséghez, amit a magyar pietisták képviseltek. Pápa elsősorban Sopron és Győr s ezek közvetítésével Bécs és Németország felé nézett - hallhattuk az előző előadásokban. Nem volt ez másként a török kitakarodása után sem. Ugyanebből az irányból érték szellemi hatások a pápai evangélikusságot, s ők nyitottsággal fogadták a hallei eszméket, melyek a soproni nyomda és a győri (1749-től: a felpéci) iskola útján érkeztek hozzájuk.