Hozzászólások I.

(1995. április 28.)

Szakály Ferenc

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Kollégáim!

Bár hozzászólása nagyon távol esik a Pápa-tanulmánykötetbe általam írt török kori részektől, először Kristó Gyula professzor úr előadásának egyik pontjára szeretnék visszautalni. Hogy a dolog teljesen világos legyen, rövid kitérőt kell tennem. Pápához engem a korábbiakban - immár azt kell mondanom, sajnos - kevés szál kötött; a véletlen úgy hozta, hogy miközben ilyen célzattal jószerivel az egész országot bejártam, előadás tartása végett sem fordultam meg itt. Aztán előbb gazdag történelmén, majd - ahogy a tanulmánykötet munkálatai során egyre többször elvetődtem ide - épületein, sajátos hangulatain és - nem utolsó sorban - lakóin keresztül is nagyon a szívemhez nőtt ez a kedves kisváros.

Némi fájdalommal hallom hát Kristó Gyulától, hogy a város korai tör-ténetében oly nagy fontosságúnak tulajdonított 1061. évi adat nem erre a településre, hanem Kálmáncsehire vonatkozik. Fájdalmamat azonban erősen mérsékli, hogy ezzel másik kedvenc dunántúli mezővárosom korai története gazdagodott; a régi közmondással szólva: amit mint - immár elkötelezett - Pápa-kutató a vámon elvesztettem, azt kamatostul visszanyertem Kálmáncse-hi történetének buzgó krónikásaként. A véletlen úgy hozta, hogy az utóbbi középkori fejlődéstörténetét éppen nemrégiben kellett összefoglalnom egy tanulmánykötet számára¹; sajnálom, hogy Kristó Gyula professzor úr felfogásáról már csak e kis terjedelmű, de monografikus igényű munka lezárása után értesültem.

Az igazságnak tartozom azzal, hogy Gecsényi Lajos - írásommal szemben egyébként is túlzottan elnéző - előadását egy ponton kiigazítsam. Gecsényi úgy fogalmaz, hogy álláspontja „bécsi adatcseréink során” alakult ki. Valójában ezt az adatcserét úgy kell elképzelni, hogy amikor súlyos betegségemből úgy-ahogy felépülve 1993-ban Bécsben találkoztunk, Gecsényi - akkortájt magyar levéltári delegátus a császárvárosban - megnyitotta előttem kimeríthetetlen bécsi adatgyűjteményét, s önzetlen szeretettel mindent a rendelkezésemre bocsátott, amiről úgy vélte, hogy egy ilyen rövid összefoglalásban hasznát vehetem. Sokat okultam a vele az erődvárosról, a magyarországi végvárrendszer Győr előtti szakaszáról stb. folytatott beszélgetésekből is. Gecsényi Lajos ily módon is, lektoromként is oly sokat segített, hogy neve akár szerzőtársként is ott szerepelhetne a tanulmányon. Egyébként ha körülnézek, Engel Pál, Kubinyi András és ifjú kollégám, Pálffy Géza személyében jobbára olyan kollégákat látok, akik úgyszintén hasznos segítséget nyújtottak munkám elvégzéséhez. Ezt különösen amiatt tartom kiemelendőnek, hogy ezúttal is büszkén kijelenthessem: a történettudományban nem tudott meghonosulni az a sajnos, egyre több tudományban elhatalmasodott ellenséges széthúzás, amely ugyanazon szakma művelőit szembeállítja és mintegy elszigeteli egymástól. Nálunk még jól működnek azok a kapilláris rendszerek, amelyeken keresztül parttalanul árad az információ kutatótól kutatóig, s senkinek sem jutna eszébe olyan adalékokat eltitkolni, amelyekről tudhatja, hogy valamelyik kollégá-jának szüksége van rá.

Természetesen nem azért kértem a szót, hogy magánköszöneteket mondjak, hogy a hallgatóságot tanulmányom elkészültének - gondolom, senkit sem érdeklő - részleteibe beavassam, vagy hogy szeretett szakmámban uralkodó - valóban örvendetes - viszonyok dicséretét zengjem. Mintegy magam mentségére meg kell ismételnem azon, már a tanulmányomban is olvasható figyelmeztetést, miszerint a rendelkezésemre bocsátott terjedelem csakis az alap- vonások felvázolására, a durvább tévedések korrigálására elegendő, s így írásom csupán Pápa - adatokban rendkívül gazdag - török kori története rövid foglalatának tekinthető és tekintendő.² Gecsényi Lajos, valamint Pálffy Géza hozzászólásai, amelyek az általuk 1993 óta fellelt adatokra épülnek, jól mutatják a lehetőségek és a keretek közti kiáltó aránytalanságot. Nevezetesen azt, hogy Pápa török kori történetének feldolgozása magában is a tárgyalt tanulmánykötettel vetekedő terjedelmű könyvet igényelne, s ennek elkészülte után még mindig bízvást biztosak lehetnénk abban, hogy bőséggel maradt még felhasználatlan forrásanyag.

Említett bécsi konzultációinkon Gecsényi Lajos figyelmeztetett egy pápai harmincad-filiálé felállítására irányuló kísérletekre és próbálkozásokra, amelyek önmagukban is a mezővároson keresztül zajló áruforgalom jelentőségére utalnak.³ Az irányok meglehetősen kézenfekvőnek tűnnek: nyugatnak Sop-ronon és - még inkább - Győrön keresztül Bécs, keletnek és délnek a török által megszállt terület lehetett a célpont. Különösen értékesnek vélem azokat az újabb adatokat, amelyeket Gecsényi Lajos a Pápán keresztül folytatott fegyvercsempészésre vonatkozólag mostani előadásában a felszínre hozott.⁴ Hangozzék is bármily meglepően, a fegyvercsempészetben való részvétel magában is az adott település kiterjedt kereskedelmi kapcsolataira, mintegy a mezőváros kereskedelmi „rangjára” utal; ebben a bonyolult és veszélyes „üzletágban” ugyanis csak széles tapasztalatokkal, jó kapcsolatokkal rendelkező, ismert és jó hitelű vállalkozó vehetett részt. Ha alkalmi árusember vállalkozott volna ilyenre, már az első szűrön - vagyis: az első harmincadállomáson - fennakadt volna.⁵

A fenti adatok súlyát növelik azok az újabb adalékok, amelyeket a pápai harmincad-filiálé XVI. század végi létezéséről a Magyar Kamara Expeditiones camerales című sorozatában tanulmányom lezárása után fedeztem fel. Mivel a kérdés minden ágának és bogának felderítése hosszas vizsgálódásokat igényelne, itt csupán a dolog velejét foglalom össze, a mutatókönyvek szűkszavú bejegyzései alapján.

A Magyarországot kormányzó Ernő főherceg, továbbá a Magyar, illetve az Udvardi Kamara 1590 kora nyarán már befejezett ténynek tekintette a pápai harmincadhely felállítását.⁶ Ki is nevezték az itteni harmincadost, aki - akár-csak minden környékbeli filiálé munkatársai - a magyaróvári főharmincados felügyelete alá tartoztak.⁷ Pontosabban: ami a pápait illeti, sokáig csupán tartozott volna, hiszen a központi kormányszervek a vár birtokosa és egyben királyi főkapitánya, Török István megkérdezése nélkül fogtak munkához, akinek az - valamilyen ismeretlen oknál fogva - egyáltalán nem volt ínyére. Nemcsak a harmincad felállítását akadályozta meg,⁸ hanem a beiktatásra érkezett tisztviselőket be is záratta.⁹ Miközben a fensőbbség sorra küldte az utasításokat Töröknek szabadon bocsátásuk végett, az utóbbiak meglehetősen hosszan ismerkedtek a vártömlöccel.¹⁰

Végül, úgy tűnik, valaminő megállapodásra került sor; a harmincad legkésőbb 1592 tavaszán már működött.¹¹ 1592 kora nyarán már jeles fogással büszkélkedhetett az itteni harmincad. Sikerült megcsípnie és elkoboznia 50 db szarvasmarhát, amelyeket tulajdonosuk vámfizetés nélkül kívánt továbbhaj-tani. Tanulmányunkban úgy véltük, hogy Pápa inkább behozatal, mint a kivitel csomópontjai közé tartozott.¹² Mint az újonnan előkerült példa is mutatja, ezekkel a benyomásokon alapuló megállapításokkal mindig óvatosan kell bánni, abszolút igazságnak felfogni legalábbis nem célszerű őket. Az, hogy a harmincados a kontrabont marhákat soproniaknak készült eladni, viszont aláhúzza azon feltevésünket, miszerint Pápa és Sopron között élénk keres-kedelmi kapcsolat állt fenn.¹³ Török István azonban ezúttal is más véleményen volt; a lefoglalt marhákat elkobozta, s a felsőbb hatóságok felszólítására sem volt hajlandó kiadni őket.¹⁴

A pápai harmincadhivatal működése múló epizód volt a mezőváros történetében, hiszen az - várával együtt - 1594 kora őszén török birtokba került. Ezzel nem szükségképp esett ki a török-habsburg határokon keresztül folyó forgalomból, a háborús események magát a forgalmat zilálták szét. Mint a fentiekben remélhetőleg sikerült érzékeltetnünk, egy elhanyagolhatónak tetsző epizód is beszédes lehet: jelen esetben arról vall, hogy Pápa középkori eredetű kereskedelmi szerepe azután sem szűnt meg, hogy a település, vára révén, a dunántúli végvárrendszer részévé vált, s a polgárság helyett a katonaság határozta meg arculatát.