BEVEZETÉS

Ha a történelem iránt érdeklődő olvasó azt a szót hallja: középkor, általában páncélos lovagok vonulása, fegyverek csörgése, csatazaj jut az eszébe; dicsőséges hadjáratok, mint a keresztesek szentföldi vállalkozásai; hosszú és keserves harcok, mint a franciák és angolok közt dúlt százéves háború, vagy a spanyol földek arab igától való megszabadításáért folyó reconquista. Pedig a középkor történetéhez ugyanúgy hozzátartoznak a hadviselő felek közti titkos vagy nyílt követjárások és diplomáciai alkudozások, az egymással szembenálló uralkodók fényes külsőségek közt megrendezett találkozói és a békekötés ünnepi ceremóniái is. A jelen kiadvány ahhoz próbál segítséget nyújtani, hogy az érdeklődők ez utóbbiak világába is betekintést nyerhessenek.

A könyv lapjain szoros időrendben majdnem hatvan békekötés dokumentumai sorakoznak. Célunk az volt, hogy sorra vegyük a középkori magyar államnak a külhatalmakkal vívott összes háborúját, majd felkutassuk és magyarul közzétegyük az azokat lezáró szerződések teljes szövegét. Ezt az a körülmény is sürgeti, hogy a békeokmányok nagy többsége csak igen nehezen elérhető: a latin szövegek egy része 150-200 éves forráskiadványokban jelent meg, némelyek teljesen kiadatlanok, a dokumentumok pedig így összegyűjtve és – néhány ritka kivételtől eltekintve – magyarul eddig sehol nem láttak napvilágot.

A békeszerződések teljes szövegét közölni általában csak a XIII. század első harmadától kezdve nyílt lehetőségünk, minthogy ebből a korból már nagyjából hiánytalanul fennmaradtak az okmányok. Ez alól is vannak kivételek, mint például az 1352-es nápolyi-magyar békekötés esete. Itt olyan dokumentumokat: krónikás említéseket, követjelentéseket és megbízólevelek szövegét közöltük, melyekből a megkötött béke tartalma kikövetkeztethető. Vannak olyan különös esetek is, mint az 1411-től 1433-ig több megszakítással folyó velencei-magyar háború befejezése, melyet tudomásunk szerint soha nem is zárt le békekötés. A felek 1433-ban fegyverszünetet kötöttek, melyet 1437-ben újabb kilenc évre meghosszabbítottak. Ennek lejártakor mindkét felet egyéb külpolitikai ténykedések kötötték le, és sem újabb meghosszabbításra, sem békekötésre utaló adatok nem maradtak fenn. Ebben az esetben a háborúnak véget vető fegyverszünet szövegét közöltük.

A XIII. századot megelőző korszakból csak egyetlen teljes szerződésszövegünk maradt: az 1097-es velencei-magyar békeokmány. A többi esetben a békekötésről legteljesebben tudósító krónikás feljegyzéseket közöltük. Ez egyes alkalmakkor csak néhány sorra terjed, mégis fontosnak tartottuk megjelentetésüket a teljességre törekvés érdekében.

Bár forrásközlésünk csak a háborúkat lezáró végső dokumentumok közlésére szorítkozik, az egyes szövegek bevezetői a békék létrejöttének folyamatát is megkísérlik bemutatni. Ennek menetéről általánosságban már itt annyit elmondhatunk, hogy a hadi helyzet döntetlen állása vagy az egyik fél szorultsága esetén a felek megbízottai első lépésben általában meghatározott időre szóló fegyverszünetet kötöttek, hogy a hadiesemények zajlása ne zavarja az alkudozásokat. A tárgyalások megbízólevéllel ellátott követek vagy küldöttségek között folytak, a végeredményről általában feljegyzés vagy hivatalos formában kiállított oklevél készült. Ezután került sor az ünnepélyes királyi megerősítésre. Bizonyos esetekben létrejött az uralkodók közti személyes találkozó is. A fejedelmek 1364-ben Brünnben közösen adtak ki békeoklevelet. Más esetekben az uralkodók mindegyike külön-külön a maga nevében bocsátotta ki a dokumentumot, majd a felek ezeket kicserélték. A magyar királyi levéltárba az idegen uralkodó által kiadott okmány került, a magyar király példánya pedig a volt ellenfél udvari archívumát gyarapította. Az így kiállított példányok a legtöbb esetben szóról szóra egyező szövegűek, néha azonban, mint az 1328-as brucki béke esetében is, a részrendelkezések között találhatók bizonyos eltérések.

Az uralkodók személyes találkozójára nem minden esetben került sor. Ilyenkor utólag ők állították ki a békeokleveleket (mint például az 1477-es osztrák-magyar béke esetében), vagy a békeküldöttségek által megfogalmazott megállapodás szövegét írták át szóról szóra és erősítették meg egy ünnepélyes formában kiállított királyi oklevélben (példa erre az 1463-as osztrák-magyar béke). A nemzetközi elismerés érdekében egyébként a felek sokszor a pápával is átíratták a békeokleveleket, így volt ez az 1271-es cseh-magyar és az 1463-as osztrák-magyar béke esetében is. A XV. században már beleegyezésük jeleképpen sokszor a rendek is készítettek átírásokat és megerősítéseket, erre ismét az 1463-as béke hozható fel példaként.

A szövegközlésnél azt az alapelvet követtük, hogy lehetőleg az ünnepélyes formájú királyi oklevél szövege szerepeljen. Amennyiben a két uralkodó külön-külön állított ki oklevelet, lehetőség szerint a magyar király által kibocsátott dokumentum szövege szerepel; a másik példány esetleges szövegeltéréseit a lábjegyzetek között közöljük. Ha a királyi oklevél változatlan formában pusztán átírta a békeküldöttség okmányát, csak ez utóbbit hoztuk, lehetőség szerint itt is a magyar példányt. Amennyiben (például az 1225-ös grazi béke esetében) csak egyszerű feljegyzés maradt fenn a megállapodásokról, természetszerűen ezt közöltük.

Ezek után a bevezető sorok után induljunk el a korábbi évszázadok katonái, diplomatái és uralkodói nyomában, és lássuk magukat a dokumentumokat!