A DOKUMENTUMOK
1.
894.
Magyar - morva békekötés (a fehér ló mondája)
A békekötéseinkről szóló legelső híradások még egyáltalán nem a klasszikus diplomácia formalitásait tükrözik. A nomád béke- és szövetségkötési külsőségek leglátványosabb példája az a szerződés, melyet krónikáink fehér ló-mondája mesél el.
Az eredetileg a Morva folyó medencéjében létrejött morva állam 833-tól kiterjesztette uralmát Nyitra környékére is („morva végek”). Ugyanakkor a római kori Pannónia területe a keleti frank birodalom határtartománya lett, ahol szláv hűbéres állam jött létre. A frankok és morvák egymáshoz való viszonyát nagy változatosság jellemezte: fegyveres konfliktusaik során hol egyik, hol másik fél hívta be szövetségesként az ekkor még Etelköz területén élő magyarokat. 862-ben Karlmann, Ostmark (kb. a mai Ausztria) kormányzója és a morvák szövetkeztek Karlmann apja, Német Lajos császár ellen, melyhez a magyarok is csatlakoztak. 881-ben eleink Bécs alatt tűnnek fel újra, ekkor a morvákkal egy táborban harcolnak a frankok ellen, 892-ben viszont Arnulf keleti frank császár hívására pusztítják Morvaországot. 893-ban a frankok szövetséget kötöttek a bolgárokkal, akik viszont 894-ben a Bizánc és a magyarok között létrejött szövetség harapófogójába kerültek. Ebben a bonyolult helyzetben a morvák számára a legkézenfekvőbb megoldásnak az kínálkozott, hogy a magyarokkal keressék a megegyezés lehetőségét.
A magyarok és morvák közti szövetségkötés minden bizonnyal 894-ben jött létre, azzal a céllal, hogy a magyarok támadják meg a frank fennhatóság alatt álló Pannóniát. A szerződéskötés rítusa más nomád népekéhez hasonlóan zajlott. 815-ben például Omurtag bolgár kán és V. Leó bizánci császár úgy kötött békét, hogy ittak egy kettévágott kutya véréből, a földre öntöttek egy kupa vizet, megfordítottak egy nyerget és magasra emeltek egy maroknyi füvet. Hasonló rítus (kutyára és farkasra való esküvés) szerinti békekötést ír le majd következő szemelvényünk is, sőt, mint ezt majd az 1351. évnél leírt litván-magyar békekötés is mutatja, a kereszténységet fel nem vett népeknél még a XIV. században is éltek hasonló szokások.
Krónikáink ezeket a szövetségkötési elemeket már más összefüggésben magyarázzák: a fehér ló, a nyereg, a föld és a víz átadását utóbb már nem béke- és szövetségkötésként, hanem „országvételként” értelmezik.
Az idézett szöveg a XI. századi, elveszett ősi Gesta Ungarorumból (A magyarok története) van, melyet XIV. századi krónikakompozícióink (a Bécsi Képes Krónika és a Budai Krónika) őriztek meg.
Hallván pedig a lakosoktól a föld jóságát, hogy a Duna a legjobb folyóvíz, és hogy annál a tájnál a világon jobb föld nincsen, tanácsot tartottak, és Künd fiát, Kusidot[1] követül küldték, hogy menjen és tekintse meg az egész földet, és ismerje ki a föld lakosait. Midőn Kusid Magyarország közepére érkezett és a Duna mellékére ereszkedett, a helyet gyönyörűségesnek, a földet körös-körül jónak és termékenynek, a folyó vizét és rétjeit kitűnőeknek találta, s megtetszett neki. Azután a tartomány Szvatopluk[2] nevű fejedelméhez ment, aki Attila után uralkodott. Köszöntötte őt övéi nevében, és előadta az okot, amiért jött. Ezt hallván, Szvatopluk nagyon megörült, mert azt gondolta, hogy telepesek, s azért jönnek, hogy a földet műveljék. Ezért a követet örömmel küldte vissza. Kusid pedig megtöltvén kulacsát a Duna vizéből, megrakván tömlőjét perjefűvel, és mutatót vévén a fekete homokos földből, visszatért övéihez. S amint elbeszélt mindent, amit hallott és látott, nagyon megörültek. A kulacs vizet, a földet és a füvet megmutatta nekik. Megízlelvén, úgy látták, hogy a föld igen jó, vize édes, és legelőjén olyan füvek teremnek, mint amilyenekről a követ beszélt. Árpád pedig övéitől körülvéve, ivókürtjét megtöltötte a Duna vizéből, és az összes magyar előtt a kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr azt a földet engedje nekik örökre. Amint szavait végezte, a magyarok háromszor kiáltották: „Isten, Isten, Isten!” Ekkor találták fel ezt a szokást, amely a magyaroknál a mai napig megvan. Azután visszaküldték ugyanazt a követet közmegegyezéssel az említett fejedelemhez, és földjéért egy nagy fehér lovat küldtek neki arábiai arannyal megaranyozott nyereggel és aranyos fékkel. Ennek láttára a fejedelem még jobban megörült, mert úgy vélte, hogy azt, mint holmi telepesek, a földért küldötték. A követ pedig azt kérte a fejedelemtől, hogy adjon füvet, fát és vizet. A fejedelem erre elmosolyodva mondta: „Vegyenek, amennyit akarnak ezért az ajándékért!” S így a követ visszatért övéihez. Erre Árpád és a hét vezér benyomult Pannóniába, nem mint jövevény, hanem mint a föld örökös jogú birtokosa. Ekkor másik követet küldtek a fejedelemhez, és ezzel az üzenettel bocsátották el: „Árpád és emberei azt mondják neked, hogy azon a földön, amelyet megvettek, ne maradj tovább semmiképpen, mivel a földedet lovon, füvedet fákon, vizedet nyergen megvették, és te szegénységed és kapzsiságod miatt a földet, füvet és vizet nekik engedted!” Midőn a fejedelemnek elmondták az üzenetet, így szólt: „Azt a lovat üssék agyon furkósbottal, a féket dobják a rétre, a nyerget pedig vessék a Duna vizébe!” Mire a követ így szólt: „S aztán az én uramnak mi kára lesz belőle? Ha a lovat agyonütöd, az ő kutyáinak adsz eledelt, ha az aranyos féket a fűbe dobod, kaszáláskor az ő emberei lelik meg, ha az aranyos nyerget a Dunába veted, az ő halászai vonják ki a partra, s azok viszik haza! Akié a föld, a fű, a víz, azé minden!” A fejedelem ezt hallván és félvén a magyaroktól, hirtelen hadat gyűjtött, meg segítséget kért barátaitól, és mindezeket összeszedvén, ellenük indult. A magyarok eközben a Duna mellé érkeztek, s egy gyönyörűséges mezőn hajnalhasadtával harcra keltek. Az Úr segedelme pedig a magyarokkal volt, kiknek színe előtt az említett fejedelem futásnak eredt. A magyarok pedig a Dunáig űzték, ott aztán ijedtében a Dunába vetette magát, s annak sebes vizébe fulladt.