16.

1097.

Magyar - velencei békekötés

Az alábbi dokumentum egy új, és még igen sokáig létező hadszíntérre irányítja figyelmünket: a dalmáciai térségre, ahol Magyarország és Velence között évszázadokon át kemény hatalmi harcok folytak.

Az adriai tengermellék a IX-X. században igen érdekes szimbiózist mutatott: a tengertől a Dinári-hegység láncainak észak-keleti lejtőjéig, az Isztriától a Narenta folyóig terjedő területen élő horvátok és az Adriai-tenger szigetein élő latin eredetű dalmaták közösen alkottak laza államalakulatot, pontosabban a latin városok adófizetői voltak a horvát fejedelemnek. Ugyanakkor a horvát állam is hol frank, hol bolgár, hol bizánci függőségben élt. A tisztán bizánci függőségű Velence azonban igyekezett ezt a területet megszerezni. 1000-ben el is foglalta a dalmát városokat, és a dózse felvette a „Dalmácia hercege” címet.

A magyar királyok kezdetben jó viszonyban voltak a horvát fejedelmekkel. I. Endre – miután az adriai kikötők a magyar állam számára is fontosak voltak a Rómával való érintkezés miatt – 1046 és 1050 között sereget is vezetett a horvátok megsegítésére, és a dalmát kikötőkből el is űzte a velenceieket. Az 1060-1090-es években is – rövidebb anarchikus időszakokat leszámítva – megmaradt ez a jó viszony. 1087-ben Zvonimir (Zelemér) horvát király halálával azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Horvátországban a latin rítust ellenző „nemzeti párt” állított királyt, Velence pedig ugrásra készen állt, hogy megszállja Horvátországot. Ennek jeleként Komnenos Elek bizánci császár a velencei dózsénak adományozta a „Dalmácia és Horvátország hercege” címet.

Válaszképpen Szent László királyunk 1097-ben elfoglalta és hódoltatta Horvátországot, és unokaöccsét, Álmos herceget tette királyává, Dalmácia azonban Velence kezén maradt.

A magyar krónika tudósítása szerint Kálmán király is vezetett hadjáratot Horvátországba, és le is győzött egy Péter nevű horvát királyt. Egyes történészek ezt a tudósítást hitelesnek tekintik, mások nem, az mindenesetre egy korabeli forrás alapján biztosra vehető, hogy 1097-ben Kálmán birtokolta az Adriai-tenger partján lévő Tengerfehérvár városát. A velencei-magyar összecsapás a küszöbön állt (a dózse 1094-től ismét felvette a „Dalmácia és Horvátország hercege” címet), a keresztes hadjáratok átvonulása a térségben azonban mindkét állam energiáit lekötötte, emellett Kálmán figyelmét elvonta az öccsével, Álmossal kialakuló ellentét is. Ezért Kálmán örömmel állt rá a békekötésre, melyet az 1096 végén hivatalba lépő dózse: Michiele Vitalis kért követei útján. Az elkészült okmány formailag barátsági szerződés lett, mely a fennálló helyzetet szentesítette.

A dokumentum különleges értéke, hogy első, teljes szövegében ránk maradt békeszerződésünk. Eredetije nem maradt fenn, szövegét egy másolat őrizte meg.

A béke utóéletéhez tartozik, hogy Michiele Vitalis 1102-ben bekövetkezett halála után Kálmán király újból Tengerfehérvárra ment, és magát horvát királlyá koronáztatta. A dalmáciai városok hódoltatására azonban továbbra sem gondolt. 1103-ban Komnenos Elek császár szorosabbra fonta kapcsolatait Magyarországgal. Fia, János számára megkérte Szent László leányának, Piroskának kezét, Kálmánnak pedig lehetőséget adott a dalmát városok megszállására. Velence ugyanis egyre nyíltabban szembefordult Bizánccal a keresztes hadjáratokban magára vállalt szerepe révén: ők lettek a keresztesek legfőbb tengeri szállítói, kikötőket foglaltak le saját maguk számára, sőt az is előfordult, hogy görög kikötővárosokban fosztogattak.

Mindezek következményeképpen Kálmán 1105-ben hadjáratot indított Dalmácia ellen: Zára, Sebenico, trau és Spalato sorra megnyitotta kapuit, majd 1106-ra az északi szigetek és városok (Ossero, Veglia, Brazza, Arbe) is hódoltak neki. 1106-ban a pápa is elismerte Kálmánt Dalmácia és Horvátország királyának, és úgy látszik, Velencével is sikerült megegyezésre jutni, mert 1108-ban velencei gályák szállították Kálmán csapatait Itáliába a Boemund, Otranto hercege elleni hadjáratra.

1115-ben azonban Velence támadást intézett Dalmácia ellen, Zára városát (a vár kivételével), Arbét és Tengerfehérvárat el is foglalta. Ezzel több évszázados magyar-velencei háborúskodás indult meg, melynek egyes fázisairól a később megkötött békék fognak tanúskodni.

Kálmán, az isteni kegyelem kedvezéséből és gondviseléséből a magyarok királya[33], Vitalis Mihálynak, a velenceiek bátor hercegének[34] és az ő főembereinek üdvözletet és örök barátságot. Mivel a Szentírás napról napra kiáltja, mondván: ne térj le az útról,[35] csodálkozni kell azokon, akik más útra akarnak térni. Azért küldjük Hozzátok a levelet, hogy békét kössünk Veletek, amilyen fennállt elődeink között. Amiért sem leveletekre, sem követeteknek nem adtunk választ, azért még ne gondoljátok, hogy az gőgből és furfangból történt, hanem a közjó s annak maradandósága érdekében, nagyon jól tudjuk ugyanis, hogy nem lehet tartós az, ami nem az egész ország tanácsából történik. Most viszont, ahogy kívántátok, egész országunk akaratából küldjük nemcsak levelünket, de saját követünket is. Tudja meg tehát Bölcsességtek, és előkelőitek bölcsessége, hogy mi és a mi országunk, Veletek s Tieitekkel igazán a szeretet fölbonthatatlan kötelékére vágyunk. Mivel pedig mindazt, amit szeretnénk mondani, hiába is erőlködnénk mind írásba foglalni, azért olyan követet választottunk, akinek a szavát ne vessétek meg meghallgatni és megfontolni, sőt mint a mi maradandó szavunknak, úgy higgyetek neki. De valamit levélben is akarunk közölni, ugyanis a maradandóság biztosításául mi és a mi előkelőink veletek és előkelőitekkel igaz esküvést akarunk közösen tenni, hogy amikor szükséges lesz, kölcsönösen hivatkozhassunk rá. Ugyanis erősebb és örökösebb az, amit minden oldalról erős kötelékkel fűznek egybe, mint ami ingatag alapra épül. Amit pedig jól elrendeztünk, azt közös akarattal tökéletesen végrehajtatjuk és igyekezzünk is arra, ha őszintén s hátsó gondolat nélkül beszéltünk. Egyébként igaz hajlandóságunkat és követeinket gyakran nem fogadtátok tisztelettel, ez mintha tudva és szándékosan történt volna. Nagyobb tiszteletet és udvariasságot kérünk követünk iránt, éppúgy, mint saját magunk iránt. Mert az igaz szeretet nemcsak szóban, hanem tettben is megmutatkozik. A barátságot a nehézségek próbálják meg.

A barátsági szerződés a magyarok királya és a velenceiek hercege között:

Én, Kálmán, a magyarok királya, a magam és mind az enyémek nevében veled, Vitalis Mihállyal, Velence, Dalmácia, Horvátország hercegeivel és a tieiddel mind, igaz és erős barátságot és egyezséget fogok a mai naptól tartani; Téged, a tieidet és hercegségednek alávetett minden várost, minden hatalmad alatt lévő várat és helyet, én és az enyémek megkímélünk, és semmiképpen sem fogunk háborgatni. És ha valaki az enyémek közül a tieitekhez nyúlna, vagy megtámadna és ismeretlen maradna, harminc napon belül én adok elégtételt. Mindezt mindketten kölcsönösen és egyenlő feltételek mellett esküvel megerősítettük és megkötöttük. Mivel azonban az én előkelőim és véneim közt kétség támadt, hogy vajon nevezhetlek-e téged Horvátország és Dalmácia hercegének, azt óhajtom és akarom, hogy a barátsági szerződés épségben maradása mellett közted és köztem, a tieid és az enyémek közt minden félreértés kiküszöböltessék aziránt, hogy mi illet meg kétségtelenül egyikünket vagy másikunkat elődeink jogán, nehogy ebből valamiképpen viszály támadjon.