20.

1129.

Magyar - bizánci béke

Az 1074-es magyar-bizánci békekötés után mintegy ötven évig nincs híradás a két ország közt fegyveres konfliktusról. A kapcsolatok ezalatt igen változóak voltak: Horvátország Szent László általi hódoltatásakor feszültté váltak, hiszen a Bizánc felsőbbségét elismerő Velence dalmáciai érdekeltsége került veszélybe. Később javultak, mert Komnenos Elek császár János fia számára megkérte Szent László leányának, Piroskának kezét, ami Kálmánnak lehetővé tette Dalmácia hódoltatását is. II. István uralkodása elején a viszony semleges lehetett. Erre utal az a tény, hogy az 1120-as években, Dalmácia velencei kézre kerülésekor semmi adat nincs a magyar király közeledésére a Velencével ekkor már egyre feszültebb kapcsolatban álló Bizánc felé.

Jelentős változást az hozott, hogy Álmos, Kálmán király öccse valamikor 1125 körül újabb sikertelen akciót indított a magyar korona megszerzésére, majd Bizáncba menekült. II. István követelte kiadatását II. Komnenos János császártól, aki azonban ezt megtagadta. Erre 1127 nyarán István hadjáratot indított Bizánc ellen, mely során elfoglalta és lerombolta Nándorfehérvárt (Belgrád), majd Barancs, Niš, Szófia kifosztása után Philippopolisig (Plovdiv) nyomult előre. Válaszképpen 1128-ban János császár tört be Magyarországra: Haram környékén átkelt a Dunán, a várat elfoglalta, majd a Szerémségbe nyomult, és ostrom alá vette Zimony várát. 1129-ben újra István vezetett hadat, melyet Soběslav cseh fejedelem segélycsapatai erősítettek. Elfoglalta Barancs várát, majd hazatért. János is felvonult seregével, a magyarok által kiürített várat erősíteni kezdte, de ama hír hallatára, hogy István újabb hadakkal közeledik, Szerbián keresztül visszavonult. Az előrenyomuló magyar sereg komoly károkat nem tudott okozni a bizánciaknak.

Miután a háborúskodások okozója, Álmos herceg már 1127-ben meghalt, s a két évig tartó harcok egyik félnek sem hoztak tartós sikereket, tárgyalások indultak, melyeket a dokumentumban említett barancsi béke zárt le. Gyakorlatilag a status quo alapján kötötték, területi gyarapodást egyik fél számára sem hozott.

Második idézett szövegünk szerzője, Niketas Choniates ifjú korában Bizáncban részesült kitűnő neveltetésben, 1187-ben Philippopolis (Plovdiv) helytartója lett. Miután a keresztesek 1204-ben elfoglalták Bizáncot, élete végét Nikaiában töltötte, Theodoros Laskaris császár udvarában. 1213-ban halt meg. Krónikájában az 1118-tól 1206-ig zajló eseményeket foglalja össze.

Ezután hív közvetítők segítségével a császár meg a király találkoztak, hogy tárgyaljanak; Barancs városa közelében egy szigetre hajóztak. Itt főembereik közepette sokáig védekeztek és vádolták egymást, végül is békét kötöttek és hazatértek.

Meghódította Phrangochoriont[43], mely a hunok[44] földjének legtermékenyebb része, mely lónevelő síkságokká lapul, s amely a Száva és a Duna folyók közt terül el, továbbá Zeugminont[45] is elfoglalta, majd közvetlenül Chramos[46] ellen vonulva nagy zsákmányt szerzett.[47] Ezután – egyéb összecsapások után – ezzel a néppel is egyezségre lépett, a béke kérdésében is jól intézve dolgait, a többi barbár népet, amelyek nyugat felé a rómaiakkal határosak, akaratuk ellenére barátságra kényszerítve.