24.

1165.

Magyar - bizánci békekötés

A cseh király közvetítésével létrejött 1164-es bizánci-magyar béke sem volt hosszú életű. III. István már 1165-ben megtámadta Bizáncot, mert vissza akarta szerezni a Szerémséget. Zimony várát ostrommal vette be, miközben a várbeliek megmérgezték az ott tartózkodó IV. Istvánt. Júniusban Mánuel csapatai is elérték Zimonyt, de csak harmadik nekifutásra tudták visszavenni. Ugyanakkor a másik fronton bizánci csapatok foglalták el Dalmáciát, és a II. Béla óta magyar fennhatóság alatt lévő Boszniát is. Ezzel III. István igen nehéz helyzetbe került, és békét kért.

A bizánci krónikás leírása a békekötés körülményeiről nyilván erősen szubjektív, annyit azonban hitelesen mond el, hogy István kénytelen volt elismerni a kialakult helyzetet, vagyis lemondott a Szerémségről és Dalmáciáról, melyek már amúgy is bizánci megszállás alatt álltak.

Mánuel ezután letett arról, hogy Magyarországot hűbéres állammá tegye. IV. István halála és az itáliai eseményekbe való komolyabb beavatkozási szándékai egyaránt erre indították. Ezután inkább a már meghódított területek katonai biztosítására törekedett, neki is fogott az állandó harcokban megrongálódott délvidéki várak: Zimony, Belgrád és Barancs megerősítéséhez. III. István azonban nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe, és már 1166 tavaszán újra hadat indított Bizánc ellen; a Szerémséget sikerült is visszafoglalnia. Mánuel három csapatot küldött ellene: az egyik a Dunához vonult fel, a másik a Fekete-tenger, a harmadik pedig Halics irányából tört Magyarországra, és okozott nagy pusztításokat. Végül a Barbarossa Frigyes császár megbízásából Szófiában járt II. (Jasomirgott) Henrik osztrák herceg közvetítésével fegyverszünet jött létre a felek között. Ennek tartalmát nem ismerjük, de valószínű, hogy a status quo alapján jött létre.

A harci cselekmények sora ezzel nem zárult le. 1166 végén vagy 1167 elején magyar seregek vonultak Dalmáciába, ahol néhány várost visszavívtak. Egy másik sereg a Szerémséget foglalta vissza, és valahol a Száva mellett találkozott össze a bizánci erőkkel. Ezek 1167 július 8-án döntő győzelmet arattak a magyarokon. Mánuel azonban nem használta ki az ebből származó előnyöket. Bélát nem állította trónkövetelőnek, pedig több magyar főúr erre kérte követei útján. A bizánci krónikák egyike sem beszélt arról, hogy a két uralkodó közt ekkor békekötés történt volna. Egyetlen forrásunk, Mügeln Henrik krónikája említ egy megegyezést III. István király és öccse között: „Ezután a király és öccse, Béla herceg megegyeztek egymással, hogy a királyság maradjon a királyé, s a hercegé a hercegség legyen.” Ez valószínűleg úgy értelmezendő, hogy István újból elismerte Béla országrészének, Dalmáciának és Horvátországnak bizánci fennhatóságát, sőt nyilván a Szerémség és Bosznia is megmaradt Bizánc kezén. A megegyezés is feltételezhetően nem pusztán István és Béla, hanem István és Mánuel közt jött létre.

1167-tel a több évtizedes bizánci-magyar fegyveres konfliktusok sorának vége szakadt. 1172-ben, III. István halála után Béla lépett trónra, és 1180-ig, Mánuel haláláig baráti kapcsolatokat tartott fenn Bizánccal. Ekkor viszont – kihasználva a Bizáncban támadt belső zavarokat – nekifogott, hogy a régebben Magyarországhoz tartozó területeket újból hódoltassa. 1180-81 körül visszafoglalta Dalmáciát, 1182-ben a Szerémséget, Barancsot és Belgrádot, sőt két alkalommal is átmenetileg megszállta Ništ és Szófiát is. A végső rendezés 1185-ben következett be: az újonnan trónra lépő Angelos-dinasztia első tagjával, II. Izsák császárral megegyezett abban, hogy lányát, Margitot a bizánci uralkodó veszi feleségül. A házassági szerződésben lettek végleg rendezve a területi kérdések: a Szerémség és Dalmácia visszakerült jogilag is a magyar királyság fennhatósága alá, míg a Duna-Száva vonaltól délre eső, nemrég meghódított területeket Bizánc kapta Margit hozományaként. Ezzel a megállapodással végleg lezárult a két állam közel hatvan éves viszálykodása.

A király…a Zeugme[54] városa körül történtekről pontos tudomást szerezvén, követeket küld a császárhoz: előkelő férfiakat és azt is, aki itt a püspöki méltóságot viselte, ismét megígérve, hogy visszaadja a rómaiaknak Sirmiont[55] és hozzá egész Dalmatiát is. Ezek, miután a császár színe elé kerültek, elmondták, ami rájuk bízatott, és könyörögtek, hogy a császár immár szüntesse haragját. A császár először elutasította. „Ugyan nagyszerű dolog volna, ti követek – mondta -, hogy valaki, amit már elvettek tőle, azt átadni méltóztatik. A mienk Sirmion, elfoglaltuk Zeugmét, meghódítottuk a dalmatákat, mindazoknak urai lettünk, amiket elvesztettetek, s azután ideadtok. Talán van nálatok még egy másik Sirmion? Van-e más Zeugme és Dalmatia, melynek átadása végett jöttetek? Ha van, mutassátok meg, mi rögtön nyújtjuk a kezünket, hogy elfogadjuk. Mert tudjuk ugyan, hogy amennyire rajtatok áll, azokat sem bírjuk biztonságban (hiszen nektek ugyan nem okoz gondot bármi törvényszegés), de Isten segítségével, a mi erőnkkel azokon is uralkodunk. Ha pedig ezek most a mi kezünkben vannak, nektek pedig semmi sem maradt abból, amiről azt állítjátok, hogy azokat átadjátok, ugyan milyen feltételek mellett történik a megegyezés, mi lesz az, ami bennünket megbékít?” – Először így válaszolt, de azután ekképp fordította beszédét: „De hogy megtudjátok, mennyire készek vagyunk veletek, mivel keresztények vagytok, ingyen is egyezségre lépni, nosza, történjék meg ez az eskütétel!” Ezeket mondta a császár. Ők erre mindenre megesküdve eltávoztak, a császár pedig Bizáncba ment.