36.

1351.

Magyar-litván békekötés

Az eddigiektől merőben más területre vezet el minket a következő forrásszemelvény. Már Nagy Lajos magyar király korában vagyunk, aki a III. Kázmér lengyel és apja, I. Károly magyar király közt Visegrádon 1339-ben létrejött örökösödési megállapodás nyomán a lengyel trón várományosa volt. Az említett megállapodás szerint, amennyiben Kázmérnak nem születne fia, Károly valamelyik fia fogja követni a trónon, aki majd visszaszerzi az idegen kézre került lengyel területeket, és tiszteletben tartja a lengyelek szabadságjogait. Éppen ez sarkallta arra Lajost, hogy még Kázmér életében is részt vegyen minden, Lengyelország sorsát komolyabban érintő akcióban. Lengyelbarát politikájának jele az is, hogy 1350-ben Kázmér javára lemondott Halics és Lodoméria birtoklási igényéről is ama feltétellel, hogy ha Kázmérnak mégis fia születne, a két tartományt ő vagy utóda visszaválthassa.

Az első litvánellenes hadjárathoz Lajos 1344-45-ben csatlakozott. Ekkor János cseh király vezetésével nemzetközi keresztes sereg indult a pogány litvánok megtérítésére. A csapat Königsberg érintésével lépett litván földre, több várat ostromolni kezdett, de Algerdis (Olgerd) fejedelem a nyílt összecsapások helyett a lovagrend területeit támadta, ami a keresztesek visszavonulásához vezetett. A nemzetközi sereg Lengyelországon keresztül vonult vissza, ahol a lengyel király és Károly morva őrgróf között súlyos ellentétek alakultak ki. Károly 1345 nyarán meg is támadta Lengyelországot, mire Lajos csapatokat küldött a lengyelek támogatására. Magyar közvetítéssel létre is jött a fegyverszünet, melyet nem sokkal ezután békekötés is követett.

A továbbiakban Lajos többször is vezetett hadat a litvánok ellen, akik egyre közvetlenebbül fenyegették a lengyel államot. 1351 nyarán azért csatlakozott Kázmér seregeihez, mert a litvánok elfoglalták Halicsot és Lodomériát, és belső lengyel területeket is támadtak. Lajos csapatai kiűzték a litvánokat Lengyelországból, Lubart (Leobard) nevű fejedelmük is fogságba esett. A magyar seregek ezután Litvániába is betörtek, Kestutis (Kieystut) fejedelem azonban nem akart nyílt összecsapást, így békét kötött a magyarokkal.

Ennek a békekötésnek a lefolyását a Névtelen Minorita krónikája őrizte meg, mely Lajos uralkodásának, történetét meséli el, és szövegét az I. Mátyás alatt készült Dubnici krónika őrizte meg. Szerzője ismeretlen, a kutatók ferencrendi szerzetesnek tartják, mivel látható rokonszenvvel ír a ferencesekről. Mivel az eseményekről igen részletes és szavahihető leírást ad, minden bizonnyal Nagy Lajos kortársa volt, és sok mindent szemtanúként élt át.

A béke utóéletéhez csak annyit, hogy a krónika leírása szerint Kestutis és Lubart becsapta Lajost: miután útnak indultak Magyarország felé, hogy felvegyék a kereszténységet, útközben megszöktek, majd seregeikkel ismét Halicsra és Lodomériára törtek. 1352-ben Lajos újabb hadjáratot indított ellenük, de Belz várát hiába ostromolta, súlyos veszteségek árán sem tudta bevenni. Végül a felek hosszabb ideig tartó fegyverszünetet kötöttek, ami csak elhalasztotta, de végleg nem zárta le a további összecsapásokat. Csak 1354 végétől szűntek meg a litván és a velük szövetséges tatár betörések, miután Lajos Halicsban vereséget mért a litvánokra, a kipcsaki tatár kánnal pedig megegyezett. Ettől kezdve a litván hódítás iránya megváltozott, és az orosz fejedelemségek felé terelődött.

[Lajos király] tizenöt napig az erdőségeken átvonulva megérkezett a litvánokhoz. Ott, az ország határán előbb megállapodott, s elküldötte hozzájuk Morócsot[230], továbbá Tamás vajda fiát, Koniát[231] és Rikalf fia Lászlót[232]. Ezek elmentek a litván fejedelemhez, ott maradtak túszul, s elküldötték a király elébe Kieystut litván fejedelmet[233]. Ez el is jött a királyhoz, s mindenben meghódolt előtte, mire ilyenformán kötötték meg a békét. Először: ha a magyar király a pápától megszerzi a királyi koronát Kieystutnak, az öccseivel és egész népével kész felvenni a keresztséget. Másodszor: Mindig kész a maga költségén és a saját erejéből csatlakozni a magyar király seregéhez, de csak akkor, ha a magyar és a lengyel király visszaadja neki ama litván földeket, amelyeket a keresztes lovagok elfoglaltak tőle, s mindig megvédelmezik a keresztes lovagok és a tatárok ellen. Harmadszor: A litvánok országukban érsekségeket, püspökségeket s a szerzetesek számára kolostorokat alapítanak. Negyedszer: Kieystut a magyar királlyal Budára megy, s ott általa felveszi a keresztséget. Ötödször: Litvánia, Lengyelország és Magyarország egymással örökké a béke nyugalmában élnek; a magyarok minden adózás nélkül mehessenek Litvániába, ott addig időzhessenek, amíg akarnak, s háborítás nélkül térhessenek vissza Magyarországba. Kieystut pedig Nagyboldogasszony napján mindenki szeme láttára eljött a magyar király sátrához, és a fenti szerződést litván esküvéssel ily módon erősítette meg: Vörös színű ökröt hozatott és két cövekhez köttette. Azután kirántotta litván kését, s azt az ökör testébe hajította. Eltalálta főerén, úgyhogy nyomban vastagon ömleni kezdett a vér, mire ő és mind a litvánok bekenték kezüket és arcukat a vérrel, s litván nyelven kiáltották:

- Rogachina, roznenachy gospadany! – ami azt jelenti: Isten, tekints reánk s a mi lelkünkre meg e szarvas állatra, s amit fogadtunk, ma tett esküvésünkre!

Így szólván Kieystut levágta az ökör fejét, s a nyaktól oly távolságra helyezte el, hogy maga s az ottlévő litvánok háromszor átlépdelhettek az ökör feje és nyaka között. Ennek megtörténte után Kieystut a királyhoz ment Tót Lőrinc fiával, Kont Miklóssal.[234] … A király megesküdött neki, hogy amíg él, megőrzi iránta testvéri szeretetét. És így a király e napon megszabadítva bilincseiből, szabadon bocsátotta Kieystut öccsét, Leobárdot is, akit a lengyel király nagy vérontás után egy igen erős várban ejtett foglyul. Ezután lakomát tartottak, majd az említett vidékről visszaindultak Magyarországba.