Egy tiszavirág-életű beglerbégség:
török uralom Pápán (1594–1597)

A pápai végvár jelentőségét - az Udvari Haditanácshoz hasonlóan - elfoglalását követően az oszmán katonai vezetés is azonnal felismerte. Dávid Géza újabb kutatásaiból tudjuk ugyanis, hogy a közeli Győrhöz hasonlóan „Pápa is önálló beglerbégség lett, s ejáletjét [azaz a vilájet kormányzását és beglerbégi tisztét - P. G.] a szegedi szandzsákbégre,[31] Idrisz bégre ruházták”.[32] Így jött létre a magyarországi török hódoltság - Budát (1541), Temesvárat (1552) és Győrt (1594) követő - negyedik, ugyan legrövidebb életű tartománya. Az újonnan megszervezett közigazgatási egység területe azonban Győr szomszédságában pusztán Pápára és környékére terjedt ki, így ténylegesen egy kisebb szandzsáknak felelt meg. Ugyanakkor már maga az a tény is ragyogóan kifejezte az oszmánok Ausztria felé irányuló terjeszkedési törekvéseit, hogy az egykori győri végvidék területén, a császárváros irányában, két vilájetet hívtak életre.

A pápai „minivilájet” és a török fennhatóság alatt álló végvár életéről nagyon keveset tudunk, ez ideig ugyanis jelentősebb török forrás vagy összeírás az isztambuli levéltárakból nem került elő. Ennek ellenére biztosan állíthatjuk, hogy a pápai törökök ellenséges akcióik során olyan korábban érintetlen területekre jutottak el, melyek lakossága azt megelőzően viszonylagos békességben élhette mindennapjait. 1594 után ez a nyugodtabb időszak három esztendőre bizonyosan véget ért. Wathay Ferenc minderről az alábbi szavakkal panaszkodott a konstantinápolyi Fekete Toronyban[33] papírra vetett önéletírásában: „az én vági jószágom is mind elpusztulván Rábaközzel … mely föld akkoriban minémő szörnyűségben volt, és mind az egész Rábabelső fel mind Bécsig, és rémülésben - nincs, azt ki megírhatná.”[34]

A pápai szpáhik tehát nem hagyták kihasználatlanul a kínálkozó lehetőséget, hogy a mesés gazdagságáról híres Rábaköz falvait, illetve Alsó-Ausztria közelebb fekvő településeit prédálják fel vagy kényszerítsék portyáikkal állandó adóztatásra. Miként egy 1597 januárjában foglyul ejtett török vallotta, az oszmánok igen kedvelték Pápát, hiszen ott semmiben sem volt számukra hiány, a meghódolt parasztoktól ugyanis mindent könnyen beszerezhettek.[35] A kárvallottak persze ugyanerről egészen másként vélekedtek. Nádasdy Ferenc egyik 1594. évi jelentése szerint például Pápa elestét követően a tatárok tizenhét faluját pusztították el, míg két és fél esztendővel később egy nagyobb létszámú török–tatár betörés ugyanennyi települést sarcolt meg.[36] Azaz ettől az időszaktól kezdve a Vas és Zala megye dúlására induló oszmán lovasok már nem a távoli Fehérvár, hanem a közeli Pápa alatt gyülekeztek, ahonnan igen könnyen érhették el a korábban egészen távolinak tűnő településeket. Erről a folyamatról tanúskodik még annak a közel egy fél évszázad múlva tartott vizsgálatnak a jegyzőkönyve is, amely szerint a Marcal bal partján fekvő Vas megyei Dömölk falu „midőn Pápában török lakott, oda holdult. Haszon vajda iszpájának [azaz szpáhinak] summájok volt forint 15 és hat pint vaj. Hogy Pápából ki ment az török, nem holdult azután, hanem csak anélkül volt.”[37] S noha korábbi keresztény forrásokból, továbbá török defterekből és birtokadományozási jegyzőkönyvekből (rúznámcse) tudjuk,[38] hogy az oszmánok már Székesfehérvár 1543. évi eleste óta mindennapos betörésekkel zaklatták a vidéket, a Marcal és a Rába folyó között, sőt az utóbbitól nyugatra fekvő számos falu is ekkor vált csak tartósan és ténylegesen adózó településsé.

A törökök adóztató tevékenységüket korántsem folytathatták azonban oly nagy szabadsággal, miként azt Pápa elfoglalását követően remélhették. A környék legjelentősebb birtokosa, Nádasdy Ferenc,[39] ugyanis közvetlenül a végvár elfoglalását követően a Haditanács felszólítására[40] javaslatot készített arról, miként lehetne a Rábától nyugatra fekvő országrészt az ellenséges betörésekkel szemben megoltalmazni. Ebben kifejtette, hogy mivel „az én két házam, Kapu[vár] és Sárvár legközelbsők az ellenséghez és az mindennapi veszedelemhez - Kapu tudniillik Győrhöz hat és Pápához öt mérföld lévén, Sárvár Pápához öt óráig való menésnyi föld lévén -, mely sárvári és kapui házaim környül az Rábán sok révek és általkelhető helyek vannak, azoknak pedig és az házaknak is őrzésére magamtúl insufficiens [azaz elégtelen] vagyok”, ezért az uralkodó haladéktalanul gondoskodjon mind hadianyaggal és élelemmel, mind elegendő katonával ezeknek a váraknak és átkelőknek a védelméről. Ellenkező esetben ugyanis - vélte a Fekete Bég - „ha Sárvár táján az ellenségnek transitussa [átkelése] fog lehetni, szabadjában fog rabolhatni Fierstenfelt [azaz Fürstenfeld] felé, mely Stíriában vagyon, ki Sárvárhoz hét avagy nyolc mérföldön vagyon; [Bécs]újhely felé, mely kilenc vagy tíz mérföldön vagyon; [végül] Bécs felé, mely 14 mérföldön vagyon.”[41]

Nádasdy mindennapi tapasztalatai alapján megfogalmazott tanácsait elsősorban a közeli osztrák területek védelmének biztosítása érdekében a Haditanács lehetőségeihez mérten igyekezett hasznosítani. A bécsi katonai vezetés és a magyar főúr szoros együttműködésének eredménye azután az alsó-ausztriai rendek és az uralkodó fizette úgynevezett sárvár–magyaróvári végek (scharwarische und altenburgerische Grenze) megszületése lett,[42] melynek élére Siegmund Hagert nevezték ki magyaróvári székhellyel.[43] Sárvárra - Nádasdy kérelmének megfelelően - a korábban Pápa és Veszprém őrségének finanszírozására fordított összeget rendelték, míg Magyaróvárra a győri és a tatai végváriak zsoldjának túlnyomó része jutott.[44] Ennek az új védelmi övezetnek királyi őrséggel ellátott várait és azok őrséglétszámait 1595. január elsejétől Pápa 1597. évi visszafoglalásáig a következő táblázat mutatja be:[45]

Nádasdy sárvári végházába azonban nem pusztán a pápai és veszprémi végváriak egykori zsoldja, hanem - noha ez nem lett volna feltétlenül törvényszerű - őrségének jelentős része is átkerült.[50] (Sőt ebből talán azt is feltételezhetjük, hogy Pápa városának lakossága is részben ide menekült.[51]) A lovasok között szolgált Maróthy Mihály főkapitány, Nádasdy korábbi lovaskapitánya,[52] a már említett egykori pápai lovashadnagy Thury Farkas, valamint Vighy Gábor, Hagymássy Kristóf, Palotay István, Poky Boldizsár és Szlakovics Farkas, egykori veszprémi lovas-, majd Pápa visszavételét követően ottani vicekapitány.[53] Ugyanekkor a gyalogság élén a rác Deli Radics egykori gesztesi, majd veszprémi vajda,[54] illetve Vince Pál és Bicsirti Benedek 100-100 fővel, míg Antosy János, Fejes Bálint, Deli Gergely szintén egykori pápai vajda,[55] továbbá Szalai János és Rác Miklós 50-50 fővel álltak. A kisebb Rába-parti őrhelyek egy részét is ezen sárvári királyi őrségből látták el, míg a többi átkelő és strázsaház védelme Nádasdy magánföldesúri hadseregének és a Vas vármegye által kiállított katonáknak, illetve felfegyverzett jobbágyoknak a feladata maradt.[56] Ekként a sárvár–magyaróvári végvidék kiválóan példázza, miként vállalt egy adott területen egyidejűleg, közös és egymást kiegészítő szerepet a török elleni védelemi rendszerben az Udvari Haditanács és az ország egyik legjelentősebb földesura.

Idriz pápai beglerbégnek és katonáinak tehát ennek az újonnan kiépült védelmi egységnek az átjárható pontjait kellett kikémlelnie, illetve ezekkel a tapasztalt magyar végvári vitézekkel kellett szembeszállnia akkor, ha a Rábán túli Nádasdy- és Batthyány-birtokok adóztatására vagy éppen az alsó-ausztriai tartomány sarcoltatására indult. Persze az ő katonái sem voltak járatlanabbak a határ menti hadviselésben, hiszen - miként a Pápa elfoglalása után készült egyik jelentés állította - ők „is igen nagy, jeles emberek [voltak és] nagyrészt beszélték a magyar nyelvet. Ebből feltételezhető, hogy végvári katonák voltak.”[57] S noha a pápai beglerbégek és Batthyány Ferenc fennmaradt levelezése ezen csetepaték helyett inkább a határ menti rabtartás egy-egy érdekesebb fejezetébe kalauzolja az olvasót, aligha kétséges, hogy a rövid három esztendő alatt - a környék lakosságának legnagyobb kárára és pusztulására - tucatnyi alkalommal viaskodtak meg egymással, többek között éppen azokért a rabokért, akiknek sarca és kiszabadítása ügyében azután oly hosszasan leveleztek.

Alisa fehérvári aga egy ilyen keresztény portya alkalmával került Batthyány Ferenc későbbi dunántúli kerületi főkapitány (1604–1609) németújvári tömlöcébe. Itt sarcát rabtartójával 1.000 forintnyi különféle portékában, 1.000 forint készpénzben, továbbá két ezüstözött–aranyozott nyereggel és kötőfékkel, valamint egyéb tartozékokkal ékesen felszerelt, „úrnak való főlóban” alkudta meg.[58] A közönséges rabok között ez a korban igen tetemes váltságdíjnak számított, Idriz pápai beglerbég ezért igyekezett is meggyőzni Batthyányt, hogy mérsékelje azt, hiszen Alisa „itt is szegíny legíny volt” - próbálkozása azonban nem járt sikerrel.[59] A sarc elvégzését követően azután az aga - a rabtartásra vonatkozó végvári szokásjog íratlan törvényeinek megfelelően[60] - Idriz pasa hitlevelén igyekezett fogságából sarca összegyűjtésére kibocsátást nyerni. Miután ennek hitelében - valljuk meg joggal[61] - Batthyány igen kételkedett, valószínű, hogy Alisa csak rabtársai kezességén hagyhatta el ideiglenesen tömlöcét, fogva tartója számára ugyanis ez jóval nagyobb garanciát jelentett a váltságdíjjal való visszatérésére. A kibocsátás terminusát eredetileg egy hónapban állapították meg, amit azután Idriz pasának két hónapra vagy egy hónap és húsz napra valószínűleg sikerült meghosszabbítania - azon indokkal, hogy „az minemű lovat nagyságod és szerszámot kér rajta, itt azt nem találhatni, hanem csak oda alá Terökországban találhatni”.[62] A szerfelett magas váltságdíj megszerzése azonban Alisa esetében különleges akadályba ütközött.

Az aga sarca jelentős részével már éppen visszatérőben volt a hódoltságból, amikor a Bakony erdein átvezető úton, Döbrönte falu határában - azaz majdnem a pápai végvár szomszédságában - hajdúk ütöttek rá és a váltságdíja törlesztésére hozott különféle portékát (bársony, patyolat, aranyfonállal varrott keszkenők és erszények stb.) mind elvették tőle. Erre Idriz pasa újabb levelet intézett Batthyányhoz, hogy ő a végvárakban kerestesse meg az elrablott holmit. Később ugyan maga szerzett információt arról, hogy éppen a sárvár–magyaróvári végek gyalogjai: vagy a csobánci, vagy a keszthelyi hajdúk lehettek részesei a fosztogatásnak; ekkor azonban már bottal üthették az értékes árú nyomát. Azon ugyanis a Balaton-parti véghelyek katonái bizonyára gyorsan túladtak a kor szokott árverésén, a kótyavetyén. A keresztény végváriak sikeres portyája ezúttal mégse vigasztalta a magyar főurat, hiszen Alisa kirablásából neki is kára származott, hiszen az aga kénytelen volt újabb és újabb kolduló utakra a hódoltságba utazni, így ő sem kapta meg időben a nehezen kialkudott sarcot. 1596 végén azonban bizonyára mindkét fél elégedetten summázta a különleges váltságdíj-történet befejeztét. Alisa feltételezhetően visszanyerte szabadságát, Batthyány pedig megkapta a tekintélyes pénzösszeget és az értékes portékát, hiszen az esztendő második felében az aga már csak 300 forinttal és egy ezüstös kötőfékkel tartozott magyar rabtartójának.[63]

A háborús viszonyok és az egymás területére szinte nap mint nap indított akciók ellenére a két szembenálló fél előkelői között érdekes határ menti cserekereskedelem alakult ki. Míg a keresztény fél - noha ezt az ország törvényei és a Haditanács rendelkezései szigorúan tiltották[64] - általában díszes fegyverekkel ajándékozta meg török szomszédját, az utóbbi cserébe lovakkal, különféle pokrócokkal, ruhadarabokkal vagy akár az oszmánok által készített díszes mosdótállal avagy ízes vajjal örvendeztette meg a magyar földesurat.[65] Batthyány Ferencnek azonban nem volt könnyű a szerfelett jó húsban lévő Idriz pasa igényeit kielégítenie, hiszen - miként maga a beglerbég írta - „az a páncélujj szoros énnekem. Bő és hosszú páncélujj kell és az derékban bő legyen.”[66] A pasa persze azután nemes ménekkel és szép pokrócokkal igyekezett meghálálni az értékes fegyvereket, noha számára természetszerűleg ugyanúgy tiltva volt a hitetlenekkel való kereskedelem, miként a keresztények részéről a törökkel való „pajtáskodás”. Az egyéni és gazdasági célok azonban már ebben a korban is gyakorta háttérbe szorították az állam és a közügy érdekeit, hiszen - ha kellett - Idriz az értékes szőnyegeket feketén is kész volt szomszédjához eljuttatni, miként maga fogalmazta: „Kéz alatt is küldtük, hogy innen se tudják, hová küldtük.”[67]

1597-ben Idriz pápai beglerbég utódja, az Istvánffy Miklós szerint a Nikomédia városából származó Szemender pasa[68] természetesen tovább folytatta mind az ellenséges betöréseket, mind a jól funkcionáló fegyver- és cserekereskedelmet.[69] Elődjével ellentétben azonban az ő pápai kormányzása egy esztendeig sem tartott. 1597 nyarán ugyanis óriási feladat várt rá: megvédelmezni a szultán végvárát és feltartóztatni a német császár és magyar király főseregét.