Nemzetközi csapatok Pápa alatt: A végvár visszafoglalása 1597-ben

A hadjárat előkészületei

Az 1596. esztendő a hosszú török háborúban a császári hadvezetés számára jelentős veszteségeket hozott. A magyar hadszíntérre személyesen érkező III. Mehmed szultán (1595–1603) október 13-án elfoglalta a felső-magyarországi végvidék előretolt bástyáját, Eger várát, majd a háború egyik legjelentősebb, ugyanakkor legellentmondásosabb ütközetében, a mezőkeresztesi csatában (október 23–26.) „vereséget” mért az új fővezér, Miksa főherceg vezette császári és erdélyi egyesült csapatokra.[70] Az oszmán győzelem biztosította az újonnan elfoglalt végvár megtartását, mely azután közel egy évszázadra egy újabb török tartomány, az egri vilájet székhelye lett. A szultán 1596. évi hadjáratával tehát - melynek eredeti célja az erdélyi fejedelemségen keresztül a Havasalföld és Moldva felett megingott oszmán fennhatóság biztosítása volt - ellensúlyozni tudta azokat a területi veszteségeket, melyeket a bányavidéki végeken 1593–1594 fordulóján Pálffy Miklós főkapitány (1589–1600) okozott neki, elsősorban Fülek, Nógrád, Szécsény, illetve több kisebb Hont, Nógrád és Gömör megyei végvár visszafoglalásával.

A mezőkeresztesi „vereség” azonban nemcsak területi veszteséget hozott a királyi Magyarország és egyúttal a bécsi katonai vezetés számára. A mohácsi csata óta nyílt ütközetben a szembenálló felek főseregei ekkor ütköztek meg először, így Miksa főherceg kudarca jelentős katonai és presztízsveszteséggel is együtt járt. A legsúlyosabb problémát - véleményem szerint - mégis az jelentette, hogy az 1596. évi hadjárat tapasztalatai egyértelműen bizonyították, a Haditanács és a császári hadsereg vezetése a magyar hadszíntéren még nem tudta megteremteni azokat a feltételeket, melyek lehetővé tették volna, hogy a Magyarország területén vívott, már valóban modern háborúban a még mindig jól működő oszmán hadigépezetre a keresztény fél döntő csapást mérjen. Minderre kiváló bizonyítékul szolgál - a később nagy tekintélynek örvendő - Zacharias Geizkofler (1560–1617) birodalmi fillérmester (Reichspfennigmeister)[71] 1597. január elején Rudolf császárhoz intézett jelentése, melyben az előző évi hadjáratában szerzett tapasztalatait összegezte.[72]

Geizkofler jelentésében a sikeres hadviselés általa legfontosabbnak ítélt hat elemét (hadvezetés, hadianyag- és élelemellátás, logisztika, hírszerzés és katonai fegyelem) vette éles kritika alá, megoldási javaslatokat keresvén a felmerült problémákra. A hadsereget vezető parancsnoki kart (stáb) szerinte 1596-ban túl későn nevezték ki, tagjait pedig túl gyakorta váltogatták. Úgy vélte, a stábhoz hasonlóan a sereg egy részét télen is zsoldban kellett volna tartani. Maga németalföldi tapasztalatokra hivatkozott ekkor, hangsúlyozva, hogy egyrészt a katonaság újonnan történő felfogadása néha többe kerül, mint folyamatos fizetése, másrészt téli időben az ellenség várait nagyobb sikerrel lehet ostrom alá venni, hiszen megsegítésükre alig van lehetőség.[73] S hogy ebben a birodalmi fillérmesternek mennyire igaza volt, azt Pálffy Miklós említett 1593–1594. évi téli hadjárata bizonyította. Végül Geizkofler úgy vélte, a stáb tagjait és a sereg ezredeseit tapasztalataik, illetve korábbi katonai érdemeik alapján, és ne uralkodói kegygyakorlásból nevezzék ki.[74]

Az élelmezéssel kapcsolatban 1596-ban igen súlyos problémák jelentkeztek. Nem kétséges, hogy a császári sereg sikertelenségében az ellátás megoldatlanságának is meghatározó szerepe volt. Geizkofler ezért 1597-ben olyan tapasztalt főélésmester (Obrist-Profiantmeister)[75] kinevezését javasolta, aki nem saját egyéni meggazdagodását tekinti elsődlegesnek, továbbá megfelelő „szakember”-gárdával dolgozik és mindenekelőtt jelentős kölcsönökkel rendelkezik.[76] Magyarországon és Ausztriában ugyanis - állítása szerint - élelemből soha sem volt hiány, ha volt pénz és hitel felvásárlására. Ennek biztosításához ezért az üzleteket már jóval a hadjárat előtt meg kell kötni, a búzát időben szükséges megőrölni, majd a lisztet előre kijelölt raktárakba (Profianthaus, Magazin) szétosztani, hogy azokból később a felvonuló sereget elláthassák. Ugyanekkor az élelmezéshez szükséges vágómarhát szintén még tavasszal kell felvásárolni.[77] A főélésmester időben történt kinevezését követően pedig a fővezér feladata egy tábori árszabás (Taxordnung) azonnali kibocsátása, melyben előre meghatározzák a kenyér, a hús és a zab árát, ezzel ugyanis meg lehet előzni a katonák állandó becsapását és a hivatalnokok visszaélését.[78] Ami magát az elkövetkező hadjáratot illette, Geizkofler azt javasolta, hogy az elmúlt esztendei rossz magyarországi és ausztriai zabtermés miatt kevesebb lovast fogadjanak, ugyanakkor a táborban kézimalmokat és hordozható sütödéket állítsanak fel, amelyeknek, illetve a markotányosoknak a védelmére rendeljenek külön őrséget. Emellett minden egységet közel egyidejűleg lássanak el, hogy elkerülhessék, ami az előző évben oly gyakran megtörtént: akik rendelkeztek élelemmel, azok üzletelni kezdtek és tízszeres áron adták el azt katonatársaiknak.

A hadianyag-ellátással kapcsolatban ugyan 1596-ban az élelmezésnél jóval csekélyebb nehézségek adódtak, Geizkofler az újabb hadjárat sikere érdekében mégis több javaslatot terjesztett az uralkodó elé. Miután Christoph Löfler, a híres prágai ágyúöntő felajánlotta, hogy március végéig még huszonnégy nagyobb tábori ágyút (Feldgeschütz) tud önteni, ezt a rendelkezésre állókkal együtt elegendőnek ítélte. Ugyanakkor szorgalmazta a lőporról időben történő gondoskodást, hiszen becslése szerint ebből - Felső-Magyarország szükségleteit leszámítva - mintegy 3.000 mázsányi hiányzott. Mindezt Cseh- és Morvaországból, Sziléziából, az osztrák területekről, továbbá Nürnbergből vélte beszerezhetőnek. Emellett sürgette a bécsi hadszertár és a végvárak teljesen kifogyott ólomtartalékainak utánpótlását, majd megnyugtatóan számolt be, hogy kanócból aligha lesz hiány, hiszen sok száz mázsa leszállítására kaptak már ajánlatot. Ugyanekkor elengedhetetlennek tartotta a sáncszerszámok és az ostromlétrák megfelelő mennyiségben történő beszerzését, nehogy úgy járjanak, miként 1596 augusztusának végén Hatvannál, ahol ezek hiánya miatt sok időt és jelentős költséget vesztegettek el. Végezetül magával a hadjárattal kapcsolatban kiemelte, hogy a muníciót a korábbi gyakorlattal ellentétben rendben kell tárolni, megfelelő számú tüzért kell felfogadni - és nemcsak papíron -, melléjük pedig szakképzett segéderőre (Zeugdiener) is nagy szükség van, hiszen egy hat-nyolc ágyúból álló ütegnél például legalább tíz tüzérségi szolga alkalmazandó.

A főélésmester és a tüzérségért felelős tábori főhadszertárnok (Obrist-Feldzeugmeister) feladatait csak abban az esetben láthatta el megfelelően, ha az utánpótlás technikai feltételei, azaz a logisztika problémái megoldottak voltak. Ez természetesen szintén igen tetemes költségeket jelentett, megfelelő szervezéssel azonban ezen is mindenképpen javítani kellett. Minekutána az elmúlt esztendőben a hidak verésével és az átkelők elkészítésével kapcsolatban a császári seregben iszonyú rendetlenség uralkodott - mely többször jelentős időveszteséget eredményezett -, Geizkofler ezek előzetes elkészítését indítványozta. Ennél nagyobb problémát már csak az ágyúk, a hadianyag és az élelem szállításához szükséges szekerek és igás állatok (lovak és ökrök) biztosítása volt, a vármegyék és a kerületi főkapitányok ugyanis jelentős ígéreteiknek alig-alig tettek eleget. Mivel ezek hiányában a császári hadsereg gyakorlatilag „mozgásképtelen” volt, Geizkofler kijelentette: tudomásul kell venni, hogy noha mindez jelentős költségeket jelent - hiszen négy igásló például havonta mintegy hatvan rénes forintba került -, ugyanakkor egy-egy expedíció sikere függhet mindettől. Ezért ugyancsak németalföldi példára hivatkozva javasolta, hogy külön rendelettel szabályozzák, egy-egy országrész, birodalmi vagy örökös tartományi kerület, uradalom vagy város mennyi lovat és szekeret adjon az elkövetkező hadjáratra. Maga Csehország részéről 400 négylovas szekeret, Alsó-Ausztriából 300-at, a magyar szabad királyi városoktól 50-et, végül a vármegyéktől 2.000 ökröt tartott reálisan igényelhetőnek. Emellett elképzelhetőnek vélte nagyobb számú igásló és marha ugyanilyen célból történő elhajtását a hódoltsági területekről is. (Geizkofler 1597 elején tehát saját tapasztalatai alapján olyan ellátási és logisztikai problémákra hívta fel a hadvezetés figyelmét, melyet ez ideig a magyar történetírás a hosszú török háborúval kapcsolatban alig vizsgált, noha ezekre Perjés Géza elsősorban hadtudományi írók munkái és II. Rákóczi Ferenc seregének iratai alapján a XVII–XVIII. század fordulójára vonatkozóan már 1963-ban felhívta a kutatás figyelmét.[79])

Miután 1596-ban a császári táborban a birodalmi fillérmester szerint nem alkalmaztak hírszerzőket,[80] egy esztendő múlva ezt a hiányosságot is orvosolni kellett. A török hadvezetés szándékait mindenekelőtt a követek révén Konstantinápolyban, az ellenséges sereg felvonulását pedig a sarcuk összegyűjtésére kibocsátott rabok, továbbá kereskedők és „beépített” hódoltsági alattvalók segítségével kellett kipuhatolni. Végül a hadszíntéren egy-egy elfogott és megtortúrázott töröktől is hasznos információkat szerezhettek, ezért a császári sereg parancsnokának ezen célból bizonyos számú huszár tartását sem volt szabad megspórolnia, miként az ország természeti viszonyait és átkelőit ismerő kalauzokét (Wegführer) sem. Ugyanekkor 1597-ben nagyobb figyelmet kellett fordítani a pribékekre is, akik Geizkofler szerint a megelőző esztendőben nem kis szerepet játszottak a császári sereg tábori rendjének megbontásában.

Végezetül a keresztény hadvezetés számára 1596 egyik legnagyobb tanulsága a mezőkeresztesi csatavesztésben is oly döntő szerepet játszó fegyelmezetlenség megszüntetése kellett, hogy legyen. A fosztogatás és a rendetlenség ugyanis nemcsak az ütközetben jellemezte a császári sereget. Az előrenyomulás alkalmával a málhaszállítók az ezredek közé keveredve vonultak, a szekerek is egymás hegyén-hátán, nagy káoszban haladtak előre, a kvártélyokat hevenyészve alakították ki, a tábort nem sáncolták el megfelelően, mindemellett pedig nemcsak a lakosságot, hanem még a tábori élelmezést szolgáló malmokat is többször kirabolták. Így a hadszíntér falvainak parasztsága a sereg érkeztének hírére azonnal elmenekült, azaz még pénzért sem kaphattak sem élelmet, sem szekeret. Ugyanekkor az elesettek holtesteit sem temették el időben, mely iszonytató bűzt eredményezett és kedvezett a járványok terjedésének. Geizkofler ezért azt javasolta, a jövőben a főhadparancsnok erélyes rendeletekkel és kíméletlen szigorral járjon el az egymást is gyakran fosztogató és lekaszaboló zsoldosokkal szemben.

Mindezen nehézségek ellenére ez egyre kimerülő feleknek a háborút folytatniuk kellett. Pontosabban szólva a Habsburg katonai vezetésnek mindenképpen komolyabb akcióra volt szüksége, hogy ellensúlyozza az elmúlt esztendő több téren megmutatkozott veszteségét. A kérdés 1597-ben tehát az volt, sikerül-e a keresztény hadvezetésnek a mezőkeresztesi vereséget kiherverve a Geizkofler által említett problémákat megoldania, új császári sereget szerveznie, azt megfelelőképpen ellátnia és segítségével egy-egy fontosabb végvárat visszahódítania avagy a török fősereget megvernie.[81] A siker nagy mértékben függött attól, milyen stratégiát és haditervet dolgoznak ki a hírek szerint újra Magyarországra induló szultáni sereggel szemben. Rudolf császár ezért 1597. január második felében haditanácskozást rendelt el Prágában az éves haditerv kidolgozására. Erre a magyar főtisztek és tanácsosok közül többeket meghívott,[82] mint például Pálffy Miklós bányavidéki végvidéki és dunáninneni kerületi főkapitányt, két utódját Thurzó Györgyöt és Seifrid von Kolonitschot,[83] továbbá Homonnai Drugeth Bálintot és Illésházy Istvánt, a későbbi nádort (1608–1609). A tanácskozás eseményeit és eredményeit részletesebben ez ideig egyedül a részt vevő Illésházy István egykorú történeti feljegyzéseiből ismerjük: „Az németek azon opinióban [véleményen] voltanak, hogy késő[n] indítsa meg az császár az ő hadát, Augus[z]tusban, miérthogy meg nem maradhat sem az olasz, sem az német az magyarországi ég alatt egészségesen, hanem elbetegesűl és elhal és el is szökik, és az szükségnek idején [így] igen kicsinyen lészen az ő fölsége hada … [Majd] Győrt szállja meg, és ha az török császár reá jön, ott megvíjjon vele. Az magyarok tanácsa az vala, hogy 1. Junij [június 1-én] ő fölsége minden hadát aláhozza Magyarországba, és Budát szállja meg. Ezokáért, hogy Győrnél sokkal erőtlenebb volna Buda, és ha meg kellene is víni, az török császárnál is jobb helye és módja is volna, mert élése is elég lehetne az hadnak; osztán ott mind az erdélyi had, mind az alföldi had [azaz a felső-magyarországi[84]] könnyen egybejöhetne; az Duna is mellettök volna, vagy általköltözni rajta, ha az szökség kévánja, vagy túl maradni … De ha az ellenséget Győr alá hoznák, és valami gonosz szerencsénk történnék, mind egész Bécsig az föld elveszne; jobb azért az ellenséggel hazájában megvíni, hogynemmint az mi házunkban az ellenséget hozni.”[85]

Az Illésházy előadásában említett németek alatt a Miksa főherceg és Károly burgaui őrgróf köré szerveződött főtiszteket kell értenünk, akik később, a hadjárat folyamán is végig visszakoztak egy esetleges Buda elleni támadástól. Noha kétségtelen, hogy a magyarországi éghajlathoz nem edződött idegen zsoldosok soraiban csaknem minden egyes hadjárat idején pusztított az úgynevezett morbus Hungaricus, a magas lázzal és gyomorbántalmakkal együttjáró „magyar betegség”,[86] ténylegesen aligha indokolható ezzel a katonai vezetés egyik csoportjának ezen álláspontja. Ennek képviselői talán megriadván azon hírektől, hogy a szultán 1597-ben ismét személyesen jön Magyarországra és félvén egy újabb kudarctól vagy a budai ostrom sikertelenségétől, kizárólag Bécs védelmén gondolkoztak és pusztán Győr ostromát tartották elképzelhetőnek.

Miután a német és a magyar tanácsosok február elején a császári fővárosban megvitatták az elkövetkező hadjárat stratégiai kérdéseit, a hónap második felében maga az erdélyi fejedelem, Báthori Zsigmond,[87] majd március 10-én VIII. Kelemen pápa (1592–1605) követe és egyúttal unokaöccse, Gianfrancesco Aldobrandini is megérkezett.[88] Az utóbbi a pápai segély megfelelő felhasználása érdekében külön memorandumban nyújtotta be az 1597. évi hadjáratra vonatkozó elképzeléseit. A magyar tanácsosok fenti véleményével megegyezően ő is a már Luxemburgi Zsigmond király (1387–1437) uralkodása óta oly bevált aktív védelmi koncepció szellemében fejtette ki nézeteit, amelynek lényege az volt, hogy még az ország határain kívül, „az ellenség hazájában” kell feltartóztatni a hódítókat. Ugyanakkor Őszentsége szemrehányását tolmácsolta, midőn arról panaszkodott, hogy a pápa eddig másfél millió tallért áldozott a török elleni hadjáratokra, azokat azonban eddig korántsem szervezték meg kellőképpen. Ennek ellenére ebben az esztendőben még kész előteremteni a korábbi segélyt. A pápai megbízott végül először 6.000, majd 8.000 gyalogos kiállítását ajánlotta fel, melyet Rudolf készségesen elfogadott. Az olasz csapatoknak május végére, de legkésőbb június közepére kellett Bécs és Pozsony előterében összegyűlniük. Ugyanekkor a pápa vállalta azt is, hogy a hadjárat támogatására rábírja a lengyel uralkodót és Mantova hercegét, Vincenzo Gonzagát (1562–1612).[89] Ez utóbbi tevékenysége végül sikerrel járt, hiszen a herceg saját költségén mintegy 400 lovassal részt vett az 1597. évi expedícióban,[90] noha - miként arról még szó lesz - Pápa visszafoglalásában nem vállalhatott szerepet.

A magyarok és Aldobrandini mellett a Miksa főherceg köré csoportosulókkal ellentétben Győr vagy Eger visszavétele helyett Buda, Szolnok avagy Székesfehérvár felszabadítását javasolta Zacharias Geizkofler birodalmi fillérmester is. Említett javaslatában véleményét azzal támasztotta alá, hogy egy ilyen akció sikere esetén könnyűszerrel vehetnék vissza a teljesen elszigetelt és utánpótlásától megfosztott győri erősséget. Buda ostromához azonban elengedhetetlennek vélte a felső-magyarországi és erdélyi haderő támogatását, továbbá a hadműveletek már áprilisban történő megindítását.[91] Noha a prágai haditanácskozáson végül végső döntés még nem született az 1597. évi hadjárat céljaira vonatkozóan, a Buda elleni expedíciót Miksa főherceg és köre javaslatára - úgy tűnik - már ekkor elvetették. Ugyan a középkori magyar királyi fővárost a hosszú török háború idején több kísérlet ellenére sem tudták a keresztény csapatok visszafoglalni, a Geizkofler, Aldobrandini és a magyar tanácsosok által képviselt terv katonai szempontból mégis átgondoltabb volt, mint a hadakozástól már-már ódzkodó főhercegi.[92] Ugyanekkor még az újabb kudarctól rettegők és a Bécs elvesztését féltők is egyértelműen szükségesnek vélték új császári sereg toborzását és valamiféle katonai akció lefolytatását. A hadjárat előkészületei ekként február–márciusban megkezdődtek.

A prágai tanácskozásokat követően, sőt részben már azt megelőzően Rudolf császár ülésező vagy gyűléseikre egybehívott magyar, osztrák és cseh nemeseit, továbbá birodalma különböző kerületeinek rendjeit, illetve Spanyol- és Lengyelország uralkodóit - a korábbi évek gyakorlatához hasonlóan - felhívta a készülő hadjárat csapatokkal és az utánpótlás segítésével történő támogatására. Rudolf a prágai tanácskozáson elhangzott vélemények alapján mintegy 50.000 főnyi sereg toborzására látott lehetőséget. A magyar rendektől több mint 10.000 katonát, Alsó-Ausztriából, Sziléziából, Morvaországból és Tirolból pedig összesen 12. 000 gyalogot és 5.000 lovast vártak. A sváboktól ugyanekkor 4.000, a bajoroktól és a rajnai kerületből 2.000-2.000 gyalogra, továbbá a sváb, frank és rajnai nemesektől 1.600, a rajnai választótól 1.000, Vesztfáliából 500, az elzászi nemesektől 3.000, a frank kerületből 1.000, Felső- és Alsó-Szászországból pedig szintén 1.000-1.000 lovasra számítottak. A cseh rendek segélyén ugyanakkor további 1.000 lovast szándékoztak fogadni.[93]

A háború hadszínteréül szolgáló Magyarország rendjeinek gyűlését végül több mint két hetes késéssel, február 19-én Mátyás főherceg nyitotta meg.[94] Az uralkodói előterjesztésben az 1597. évi hadjárat támogatására minden porta után húsz magyar forint megszavazását kérte a rendektől, ígérvén, hogy a befolyt összegből kizárólag magyar katonaságot fogadnak. Szükségesnek tartotta továbbá az általános nemesi felkelés egybehívását, abban az esetben, ha a török fősereggel vennék fel a harcot vagy egy korábban elesett végvár visszafoglalására indulnának. Az ország lakosságának emellett részt kellett vállalnia a sereg élelmiszerrel és takarmánnyal való ellátásában, illetve az élelemnek és a hadianyagnak a táborba történő szállításában. Az utóbbiból a szabad királyi városok szokásossá vált szállításai mellett - Geizkofler idézett javaslatának megfelelően - ezúttal a vármegyéknek is komoly feladatot szánt a katonai vezetés, midőn fizetés fejében jelentősebb számú igavonó marha és szekerek kiállítását kérte tőlük. Végül a királyi előterjesztés arra buzdította a rendeket, hogy - miként azt már az előző diéta alkalmával is tették[95] - ismét támogassák tábori kórházak (Feldspital) felállítását.

A szokásos hosszas egyeztetéseket és szenvedélyes kifakadásoktól sem mentes tiltakozásokat követően - melyek logikus következményei voltak a hadszíntérré vált ország számára egyre nagyobb igénybevételt jelentő háborúnak - a rendek végül az újonnan indítandó hadjárat támogatására nem pénzt, hanem lovasok és gyalogosok kiállítását, nevezetesen minden tíz porta után három huszárt és három hajdút ajánlottak meg, fele részben a jobbágyok, fele részben a birtokosok költségén (2. tc.).[96] Ezeknek a lovasoknak és gyalogosoknak a vármegyék bandériumainak soraiban és a kerületi főkapitányok zászlaja alatt kellett hadba vonulniuk. Az élelmiszerek táborba szállításával kapcsolatban ugyanekkor a rendek hangsúlyozták, hogy annak problémái nem az ő hibájukból, hanem a szállítások veszélyességéből, a katonák kihágásaiból és a rosszul megállapított árszabásból adódnak - miként ezt már az 1596. évi 24. törvénycikkben is kifejtették.[97] Végül úgy rendelkeztek (25. tc.), hogy a sereg utánpótlásának biztosítása céljából napi egy tallér fejében minden 25 porta után egy négylovas vagy hatökrös szekeret állítanak ki és bocsátanak a királyi sereg rendelkezésére. Ezt az összeget a főélésmester tartozott a vármegyéknek megfizetni, akit a gabona beszerzésében, a kenyér és a kétszersült elkészítésében és az élelmiszernek a táborban történő árusításában az országgyűlés által választott magyar élelmezési biztosok (praefectus annonae) tartoztak segíteni: a Dunántúlon Joó János személynök és Nagyváthy Ferenc, Felső-Magyarországon Paczoth Ferenc vagy Dengelegi Miklós és Várady Gáspár, végül a Pozsonytól keletre fekvő, úgynevezett „dunáninneni” területeken Tarrody István (24 tc.). A magyar biztosok munkájának koordinálása és felügyelete Joó János feladata volt - miként arról Istvánffy Miklós történetíró is pontosan tájékoztat: „Joó János, ki az élésre gondot visel vala.”[98]

A Bécsben január 14-re egybehívott osztrák rendek az esztendő első hónapjaiban még nem az újonnan indítandó török elleni hadjárat problémáival, hanem az elmúlt esztendő utolsó harmada óta Alsó-Ausztriában tartó parasztfelkelés (Bauernaufstand)[99] mielőbbi megfékezésének megszervezésével foglalkoztak. Noha a császár hadügyi előterjesztéséből arról értesülhettek, hogy a török ismét nagy haddal jön Magyarországra, erre mégis meglehetősen későn, csak a lázadás leverését követően, május 28-án adtak választ.[100] Ekkor a korábbi évek gyakorlatának megfelelően megszavazták a magyar hadiadóhoz (subsidium, dica) hasonló saját, úgynevezett „dupla adójukat” (doppelte Gült), mely a sárvár–magyaróvári végvidék várainak finanszírozására fordítandó összesen mintegy 138.000 rajnai forintot jelentette.[101] Ugyanekkor vállalták az említett Seifrid von Kolonitsch lovasezredes (Reiterobrist) már 1597. január eleje óta zsoldban tartott[102] és a felkelt parasztok megfékezésében is részt vett[103] 700 német lovas lövészének (Archibusier) hat hónapig történő fizetését, továbbá csapatának 1.000 főre történő kiegészítését.[104] Másik szokásos hadiadójuk, az úgynevezett „30 ember” (30 Mann) helyett - mely azt jelentette, hogy minden harminc, házzal rendelkező jobbágy után egy katonát kellett kiállítaniuk és felszerelniük, mely persze ebben a korban már meglehetősen elavult és gyakorlatilag használhatatlan hadkiegészítésnek számított - négy zászlóaljba osztva 1.600 gyalogost ajánlottak meg. Ezen kontingens parancsnokának (Landsknechtobrist) több személyt javasoltak (Georg Andreas von Hofkirchen, Adolf von Althan, Lorenz Steger, Georg Christoph von Neuhaus és Daniel Rechling), akik közül az uralkodót képviselő Mátyás főherceg végül azon Hofkirchen mellett tette le voksát, aki a veszprémi őrségből a végvár 1593. évi elestekor került török fogságba, de két és fél esztendő után, csodával határos módon a konstantinápolyi Héttoronyból is megszökött.[105] Mindemellett - miként 1596-ban is - 10.000 rénes forintnyi rendkívüli segélyt hagytak jóvá a magyaróvári erődítésekhez, ugyanakkor a kanizsai és babócsai végváriak fizetését és a tábori kórház segélyezését, melyet a magyar rendekhez hasonlóan tőlük is kért az uralkodó, ezúttal nem voltak hajlandóak támogatni.

Csehország rendjei már az 1596 őszén tartott gyűlésükön felkelő csapatok küldését határozták el Magyarországra, Eger elestének és a mezőkeresztesi vereségnek a hírére azonban a kijelölt mustrahelyeken csak igen kevesen és rosszul felszerelve jelentek meg. Rudolf császár ezért már az esztendő végén arról tárgyalt a rendekkel, hogy a sikertelen csapatküldés helyett saját költségükön 500 lovast és 1.500 gyalogot fogadjanak. Miután azonban financiális okokból ezt sem sikerült megoldani, a császár 1597. január 23-ra a prágai várba ismét egybehívta a rendeket. Az említett haditanácskozás idején tartott és már február 15-én bezárt gyűlésen a Haditanács és az Udvari Kamara előzetes javaslatainak megfelelően az uralkodó a bányavidéki végváraknak a morva rendekkel közösen fizetendő zsoldjára 254.000 tallért, továbbá az 1597. évi hadjáratra a nemesi felkelés mellett két 3.000 fős német gyalogosezred és 2.000 lovas hat hónapnyi zsoldjának előteremtését kérte, melynek költségei mintegy 800.000 tallérra rúgtak. Emellett a katonai vezetés ellenszolgáltatás fejében igényt tartott a hadianyag- és élelemszállításához szükséges szekereknek és lovaknak a városok és kolostorok által történő kiállítására, továbbá bizonyos számú sáncmunkás (Schanzknecht) felfogadására.[106] Az utóbbiakat azért kérte kifejezetten Csehország rendjeitől Rudolf császár, mert a cseh sáncmunkások tevékenységét már a XVI. század közepétől általános elismerés övezte. 1555-ben például a pápai vár erődítésein is mintegy félszáz cseh sánckészítő dolgozott.[107]

A rendek ugyan igen sérelmezték, hogy a korábbi időkhöz képest már-már elviselhetetlen terhet jelent számukra a török elleni védelem, hiszen a bányavidéki végvárak őrségének fizetése mellett csapatok felfogadása céljából most már jó néhány éve rendkívüli segélyek megszavazására kényszerülnek, végül mégis jelentősebb adót, azaz pénzsegélyt ajánlottak meg.[108] Fizetés fejében emellett készek voltak az utánpótlás biztosításához szükséges szekerek és igás állatok kiállítására, továbbá a sáncmunkások felfogadására. Cserébe pusztán azt kérték, hogy a toborzott katonákat cseh kapitányok és tisztek parancsnoksága alá rendeljék, továbbá erélyesen szorgalmazták az ország területén a magyar hadszíntérre vonuló idegen zsoldosok kihágásainak megfékezését, illetve ezek ezredeseitől olyan reverzálisok kiállítását, melyben kötelezik őket az okozott károk zsoldjukból történő megtérítésére.[109] Ezen törekvéseik azonban kudarcba fulladtak, hiszen a Haditanáccsal és az uralkodóval történt további egyeztetéseket követően adójukból a tavasz folyamán végül két ezredben 6.000 vallon gyalogos és 1.000 vallon lovas lövész (Archibusier) felfogadását rendelték el, és nem cseh kapitányok vezetése alatt.[110] Noha a vallonoknak végül csak mintegy felét fizették a cseh rendek segélyéből - hiszen közben a spanyolok is megajánlottak 3.000 vallon gyalogot -, azok egy része Csehországon végigvonulva azután a katonai kihágások legkegyetlenebb fajtáival háborgatta a polgári lakosságot. Ugyanekkor Rudolf császár Szent Lőrinc napjáig (augusztus 10.) 100.000 tallérnyi kölcsönt is igénybe vett a cseh rendektől, főként a gyülekező hadsereg parancsnoki karának fizetésére.

Rudolf császár az osztrák tartományok és királyságai lakói mellett 1597 februárjában a német birodalom kerületeinek rendjeit is újabb rendkívüli katonai segítségre szólította fel azon páratlan nagyságú török segély (Türkenhilfe) mellett (80 Römermonat[111]), melyet az 1594. évi regensburgi birodalmi gyűlésen mindenekelőtt a végvárak őrségének fizetésére és a török háború költségeire szavaztak meg.[112] A sváb kerület nemesei 1597. március 18. és 31. között Ulmban tartott gyűlésükön (Kreisversammlung) vitatták meg a császár kérelmét.[113] Noha számukra is meglehetősen nagy terhet jelentett, hogy már negyedik esztendeje újabb és újabb rendkívüli segélyeket rendeltek a magyarországi háború költségeire, végül - miként az elmúlt két esztendőben - ezúttal is jóváhagyták egy 4.000 főből álló német gyalogezred felállítását és hat hónapig történő fizetését, melynek költségei mintegy 370.000 rénes forintra rúgtak. A gyalogosok vezetésével a sváb hadak előző évi parancsnokát, Hans Friedrich von Mörsberg ezredest (Obrist des swäbischen Kreisregimentes) bízták meg, akinek a katonáit június vége felé kellett a császári sereg Duna közelében kijelölendő táborába vezetnie. Ugyanakkor a rendek a kerületi fillérmester (Kreispfennigmeister) előző évi beszámolója alapján három olyan probléma orvoslását szorgalmazták a császártól, melyekkel jelentésében Geizkofler is foglalkozott. Kifogásolták, hogy a hadsereg legfőbb vezető tisztségeit alkalmatlan személyek töltötték be, a birodalmi és az osztrák segédcsapatok csak igen későn érkeztek Magyarországra, továbbá az élelemellátás rendszere sem volt megfelelő. Mindemellett a cseh rendekhez hasonlóan kérelmezték, hogy az Elzászban felfogadandó 6.000 vallon gyalogos országrészükön történő áthaladását megfelelően biztosítsák, azaz minden erővel akadályozzák meg félelmetes hírű pusztításukat.

A frank kerület rendjei a svábokkal közel egyidejűleg március 10. és 20. között Nürnberg városában tartották gyűlésüket (Kreistag), ahol Rudolf császár negyedszeri sürgető levelére végül legalább három hónapra 1.000 német nehézlovas (deutsche gerüste Reiter) felfogadását hagyták jóvá. Élükre áprilisban ifjabb Georg Friedrich Graf von Hohenlohét rendelték ezredesnek és egyúttal kétszázötven lovas kapitányának, míg a három másik kerületi lovaskapitány tisztét (Kreisrittmeister) Siegmund von Reckhin, Otto von Sohenstein és Hans Bartlme von Rosenaura bízták. A nehézlovasoknak június 15. és 25. között a csehországi Eger városában kellett összegyűlniük, hogy onnan mustrájukat követően magyarországi táborhelyükre induljanak.[114] Mindemellett a frank kerület nemessége (Reichsritterschaft und Adel in Franken) még további 300 német lovas zsoldba fogadását vállalta fel, akiket kapitányuk, Valentin von Selbitz jelenlétében június 30-án ugyancsak Egerben tartoztak a császári biztosok megszemlélni, kifizetni, majd a török elleni hadjáratra elindítani.[115] Mindez persze általános felháborodást keltett a mustrahelyül szolgáló város polgárai körében, akiknek élelmet, takarmányt, szállást és istállókat kellett biztosítaniuk az előző évekből már ismerős „vendégek” számára. Április 14-én ezért a város polgármestere arra volt kénytelen felszólítani a lovasok ottani mustrája ellen tiltakozó polgárokat, hogy maradjanak otthon és lássák el az érkező katonákat.

A birodalom többi területe közül még a bajor és a két szász kerület rendjei szavazták meg az újabb magyarországi hadjárat zsoldos katonasággal történő támogatását, míg a rajnai választó és kerület, valamint a burgundiai körzet a korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is tartózkodott hadisegély megajánlásától.[116] A vesztfáliai rendek 1597-ben szintén elutasították Rudolf császár kérelmét, noha a mezőkeresztesi csata esztendejében 500 lovast küldtek Miksa főherceg seregébe.[117] A bajorok ugyanakkor 1597 májusában Mühldorfban tartott gyűlésükön heves felekezeti vitáikat követően végül 2.000 gyalog felfogadását vállalták magukra, jóllehet a megelőző esztendők féléves terminusával ellentétben - a rendek jelentős részének tiltakozására - ezúttal csak négy hónapra.[118] Végül a két szász kerület - miként 1596-ban - együttesen ugyanennyi lovast küldött Magyarországra. Az alsó-szász rendek május 6-án Augustus braunschweigi herceget nevezték ki a rendkívüli segélyként megszavazott 1.000 nehézlovas élére,[119] míg Felső-Szászországból ugyanennyi zsoldos várakozott augusztus elején a császári sereg magyaróvári táborában.[120]

Az európai államok közül az oszmánok elleni küzdelemben szintén érdekelt lengyel és spanyol király udvarában ugyanakkor Rudolf császár segélykérelmei nehezen találtak meghallgatásra. A törökellenes liga megszervezésén fáradhatatlanul munkálkodó VIII. Kelemen pápa a lengyelek megnyerésével végül hiába próbálkozott, ők ugyanis - Illésházy István ugyan túlzással megfogalmazott szavai szerint - inkább a békességet választották: „az törökkel újonnan száz esztendeig való frígyet szörzének s vetének.”[121] A spanyol rokon, II. Fülöp segélyei szintén igen lassan „csordogáltak” Bécsbe. A madridi udvar visszakozását kiválóan példázza, hogy az 1596 májusában megszavazott hadisegély (100.000 dukát) csak több mint másfél év múlva, 1598 elején került az Udvari Kamara kasszájába.[122] Rudolf császár ugyanakkor 1597. január 5-én újabb kéréssel fordult Fülöphöz, hogy a mezőkeresztesi vereséget követően előállt veszélyhelyzetre tekintettel küldjön katonákat Magyarországra.[123] Hans von Khevenhüller madridi Habsburg követ hosszas munkálkodása és a pápa közbenjárása végül március folyamán kisebb eredményt hozott, midőn a spanyol államtanács uralkodójának 3.000 vallon gyalog és 500 lovas Németalföldről Magyarországra küldésére és hat hónapig történő fizetésére tett javaslatot, melyet az uralkodó is támogatott.[124] Ezeket a gyalogokat és lovasokat végül Georges Bayer de Boppart báró a spanyol király fennhatósága alatti németalföldi területeken és Lotharingiában fogadta fel,[125] miután Rudolf császár egyik megbízottja április folyamán a lotharingiai udvarban is engedélyt szerzett a hercegség területén lovasok toborzására. Míg a vallon és francia „nemzetiségű”[126] gyalogokat szerződéslevelének megfelelően maga Boppart vezette Magyarországra,[127] az 500 lotharingiai lovas élén Jean de Pouilly, sieur de Huyn (másként Hugne) lovaskapitány (Rittmeister) állt.[128]

Végezetül Rudolf császár a pápai sereg és a mantovai herceg lovascsapata mellett az itáliai területekről Friaulból várt 1597 tavaszán némi segítséget. Május 10-én ugyanis megbízta a görzi származású Karl Formentinit,[129] hogy fogadjon hat hónapra 200 olasz lovas lövészt (Archibusier), majd vezesse őket a Mátyás főherceg által kijelölendő mustrahelyre, onnan pedig a császári táborba. A Formentini családot később is szoros kapcsolatok kötötték Magyarországhoz, hiszen Karl Formentini leánya, Aurora annak a Batthyány Ferencnek a fiához, a nevezetes Ádámhoz ment 1632-ben feleségül,[130] akivel 1597 augusztusában még együtt harcoltak a pápai végvárt ostromló keresztény seregben.

A prágai és a bécsi Udvari Haditanácsnak (Prager és Wiener Hofkriegsrat) tehát 1597-ben óriási feladatot és már-már megoldhatatlan nehézségeket jelentett, hogy Európa egyik vezető hatalmának, Rudolf császár Habsburg birodalmának országaiból és tartományaiból egybetoborozza a török elleni magyar hadszíntérre szükséges, nagy létszámú haderőt. Az egyes tartományok és birodalmi kerületek rendjeivel való hosszas alkudozások végül - miként az előző esztendőkben is - egyre inkább szertefoszlatták azokat a terveket, melyeket Geizkofler és társai fogalmaztak meg egy tavasszal végrehajtandó, Buda, Szolnok vagy Székesfehérvár elleni támadásról. Miután a rendek egy részével a tárgyalások még májusban is folytak, ténylegesen csak arra lehetett remény, hogy a csapatok felfogadását és Magyarországra vonulását követően valamikor késő nyáron kezdjék meg a hadműveleteket. Az új esztendő beköszöntétől egészen július végéig mindeközben újabb és újabb „biztos” hírek érkeztek arról, hogy a szultán ismét személyesen vonul Magyarországra és ezúttal valóban az örökös cél, Bécs ellen.[131]

Nehezen érthető - az utókor történésze számára legalábbis -, hogyan képzelhették Bécsben, hogy a szultán 1596 legvégén történt hazatértét követően mintegy sarkon fordul és mindennemű előkészület nélkül, ismét személyesen, óriási haddal vonul Magyarországra. Vitathatatlan azonban, hogy az egyre szaporodó hírek a nyár derekáig mind ezt erősítették meg. Vagy a Geizkofler által erősen kritizált hírszerzés mondott már nem először és minden szinten - a konstantinápolyi diplomatáktól kezdve a határ menti kémszolgálatig - teljes csődöt, vagy az oszmánoknak sikerült teljesen dezinformálniuk az ellenfél kémszolgálatát. A Szaturdzsi Mehmed szerdár vezette oszmán sereg ugyanis ténylegesen csak június 11-én indult el a szultáni fővárosból, hogy több hetes belgrádi pihenő után augusztus 15-én érkezzen meg Belgrádba.[132]

A hadjárat előkészítése egyedül a fegyverek és hadianyagok beszerzése terén haladt a tavasz végén megfelelően. Miután ugyanis az 1596. évi expedíció jelentősen kimerítette a tartalékokat - miként arról Geizkofler is beszámolt -, a tapasztalt Wolf Eglauer bécsi hadszertárnok[133] és segítőtársa, Georg Taschner már januártól gondoskodott a megrendelésekről. A leginkább szükséges lőporból sok száz mázsányit számos örökös tartományi és birodalmi városból (mindenekelőtt Augsburgból és Nürnbergből),[134] salétromot Troppauból, ként pedig Sziléziából rendeltek, míg különféle sáncszerszámokat, több száz mázsányi vasat, valamint alabárdokat, muskétákat és különféle puskákat Stájerországból szereztek be. Ugyanekkor jelentős mennyiségben vásároltak sátrakat, köteleket, tüzes szerszámokat, kanócot és ólmot is, míg több ezer ágyúgolyót városi mesteremberekkel gyártattak, sőt Salzburgból is szállítottak. A sérült ágyúkat mindeközben a bécsi és a prágai hadszertárakban öntötték újjá.[135]