A pápai vár ostroma és visszavétele [213]

A császári sereg végül augusztus 9-én indult útnak a Mosoni-Duna mentén Győr irányába mintegy 24.000 fővel.[214] Miként a fentiekben számba vettük: a gyalogságot az 5.000 főre gyarapodó két vallon–francia ezred, a 7.200 pápai zsoldos, valamint 4.000 sváb, 1.000 bajor, 1.000 osztrák, továbbá a mintegy félezer cseh sáncmunkás alkotta. A lovasok seregtestében 1.000-1.000 fővel a frankok, az osztrákok és a felső-szászok sorakoztak fel. Őket egészítette ki Miksa főherceg 300 fős testőrsége mellett az 500 lotharingiai lovas, az ugyanilyen létszámú frank, sváb és rajnai nemesből álló kontingens, Karl Formantini 200 lovas lövésze, valamint mintegy 600 magyar huszár. A Ruprecht von Eggenberg vezette tüzérség ugyanekkor 2 csatakígyóval, 2 nagyobb, 10 közepes és 6 kisebb kaliberű ágyúval rendelkezett.[215]

Miután a keresztény sereg az első napon két mérföldnyire Győrtől még a Mosoni-Duna mellett éjszakázott, 10-én délben megkezdte az átkelést a Rábcán. Még ez a kisebb folyó is nagy feladat elé állította azonban a sereget. Geizkofler januári tanácsai ellenére ugyanis ebben az esztendőben sem készítettek el előre és időben megfelelő számú átkelőt, noha azt a néhány szekeret, melyen a tizenegy hajóból összeállított hídhoz szükséges alkatrészeket szállították, Nádasdy Ferenc huszárjai és Seifrid von Kolonitsch lovas lövészei már egy nappal korábban ide kísérték. A beköszöntő esőzés pedig megnehezítette a folyamatos átkelést, így a csapatok egy része kénytelen volt még a Rábca bal partján maradni, majd éjszakázni, melyből nem kis zűrzavar támadt.

Augusztus 11-én Basta főtábormester-helyettes előrement, hogy a következő közeli folyónál, a Rábánál, alkalmasabb helyet és módot találjanak az átkelésre, mint ahogyan az a Rábcánál történt. Az újabb szálláshelyet végül már a Rába közvetlen közelében, egy mocsaraktól védett területen jelölték ki, Győrtől alig három olasz mérföldnyire, azaz mintegy öt kilométerre. Másnap azután részben egy hídon, részben pedig egy gázlón az egész seregnek sikerült az átkelés. Ugyanakkor a tovább vezető igen erdős területen nem lehetett az előírt felvonulási rendben vonulni, így a csapatok a „szokásos rendetlenségben” haladtak tovább. Ennek ellenére még ezen a napon eljutottak Mórichida faluig, melyet a törökök az elmúlt esztendők portyái alkalmával teljesen elpusztítottak. Basta ennek határában, ismét a Rába mocsaraitól védett területen veretett tábort. Délután pedig már az expedíció első sikeréről értesítették a sereg főparancsnokát, Miksa főherceget.

Nádasdy és Dersffy Ferenc huszárjai, tovább Kolonitsch lovas lövészei ugyanis - akiket mintegy 1.000 fővel még augusztus 11-én rendeltek Pápa felé, az ellenség esetleges kicsapásának kikémlelésére - 87 török fogollyal és 13 levágott fejjel tértek vissza.[216] Történt ugyanis, hogy a huszárok és a német lovasok Pápa közelében egy gyümölcsösnél augusztus 12-én kora reggel lesre csaltak, majd alaposan elvertek 200 lovas és gyalogos törököt. Az akció kiválóan bizonyította, hogy a lovas lövészek (Archibusier) huszárok társaságában nemcsak nagyobb ütközetekben, hanem kisebb felderítő akciókban és török elleni portyákban is alkalmazhatók.[217] Különösen akkor, ha egy olyan, a magyar hadszíntéren már évek óta szolgáló lovaskapitány vezeti őket harcba, mint amilyen Seifrid von Kolonitsch volt.[218] A siker pedig - miként az Dersffynek a bevezetőben idézett szavai bizonyítják - reményt táplált az ekkor már éhező seregben. Azoknak az aggodalmai ugyanis, akik az utánpótlást jelentő Dunától való eltávolodást óriási hibának tartották, kezdtek beteljesedni. Az élelemellátást már ezekben a napokban sem tudták megfelelően biztosítani. Augusztus 11-én ezért előbb Sopron és Kismarton városaihoz, majd másnap Sopron, Vas és Zala vármegyékhez kellett újabb és újabb parancsokat intézni, hogy minden erejükkel segítsék a sereg ellátását.[219] „Mindenek felett kenyérből volt nagy hiány”[220] - tudósított néhány nappal később Aldobrandini Rómába.

A keresztény sereg 13-án a Rába, a Marcal és a Tapolca patak mocsarain átvágva ért végül Pápa alá, melytől ekkor még egy viszonylag távolabb fekvő, biztonságosnak tűnő helyen táboroztak le. Szerencsére ez időben a Zrínyi György, Batthyány Ferenc és Török István vezette dunátúli hadak „kenyérrel s éléssel megrakodott hatszáz szekerek[kel] együtt” szintén megérkeztek.[221] Az azonnal szétosztott élelem azonban csak időlegesen oldhatta meg a problémákat. Perjés Géza XVII. századi adataival számolva[222] ugyanis a 24.000 fős seregnek naponta több mint 350 mázsányi kenyérre és 100 mázsa húsra volt szüksége, s mindemellett a lovasság - ez időben már főként - száraztakarmány-ellátását is biztosítani kellett. Ezt azonban az állandó pusztítások következtében fokozatosan kimerülő Rábaköz területéről - élelemraktárak és a szállítás nehézségei miatt megoldhatatlan utánpótlás hiányában - nem teremthették elő.

Másnap reggel Károly őrgróf és Basta, valamint Aldobrandini helyettese, Camillo Capizucchi, továbbá Ferrante Rossi és Nádasdy felderítették a vár környékét, majd az ostromló tábor helyét Veszprém és a török területek irányában, azaz a vártól délnyugat-délkeletre jelölték ki. Pápa végvára eddig előkerült leghitelesebb XVI. századi színes, festett ábrázolása[223] szerint (lásd a kihajtható mellékletet) - mely a keresztény táborban készült és az ostrom eseményeit mutatja be[224] - többé-kevésbé szabályos ötszög alakú volt.[225] A Basta-napló szerint mintegy egy és egyharmad olasz mérföld (körülbelül 2.300, valójában közel 3000 méter) kerületű[226] végvárváros leghosszabb oldala egyik végénél - melyet keleti irányból a Tapolca patakból kialakuló, gátakkal megerősített tó (a rajzon: „DER TAICH”) védelmezett - állt a négyszögletű, kőből épült várkastély vagy miként a korban nevezték: a belső vár. A tó nemcsak a vár, hanem a város védelme szempontjából is alapvető fontosságú volt, hiszen ha nem húzódott volna ott, akkor az erődítmény ezen oldala igen könnyen sebezhető lett volna. A várkastély mind a négy sarkában kis torony emelkedett, melyeket a mellettük húzódó cölöpsorral építettek össze. A belső várat a várostól - Istvánffy szerint - tíz lábnyi mély és kétszer ennyi széles árok választotta el, melyet ilyen formában véglegesen Szemender pasa alakíttatott ki és a tó vízéből töltetett fel. A vártól északkeletre a tóba egy kisebb földnyelv nyúlt be, melynek közelében a Tapolca patak gabonaőrlő, úgynevezett „Tizes” malma mellett, a Győr felé eső területen és a tó túlsó partján végül Andreas Georg von Hofkirchen ezredes osztrák gyalogosainak („ÖSTER[REIHISCHES] REGIMENTH) jelöltek ki szállás- és megerődítendő táborhelyet.

A város öt oldalának találkozáspontjaiban a kőből épült északi vagy győri kapu, a nyugati óolasz erődítésű fülesbástya (borsosgyőri bástya), továbbá délnyugati és délkeleti irányban egy-egy rondella (a Városmajori, illetve a Vízi vagy Halász-bástya) állt.[227] A két rondella közötti fal

szakasz védelmét - melyet a várépítészet kurtinának avagy magyarosan kötőgátnak nevez - még két, a színes ostromábrázolás szerint utóbb sánckosarakkal megerősített, kör alakú, kisebb védművel próbálták fokozni.[228] Erre azért volt szükség, mert a két, egymástól elég távoli rondella egyébként nehezen fedezhette egymást. Ezen két kis védmű közül a délnyugati rondellához közelebb fekvő mellett állt a veszprémi kapu, melyet Istvánffy Miklós históriájában Tüzes-kapunak titulált.[229] Az említett északi bejáratot és a várat kivéve a pápai erődítmény bástyái és falai úgynevezett kettős palánképítmények voltak, melyeket úgy alakítottak ki, hogy kettős cölöpsor közé földet döngöltek. A város védelmét fokozta viszonylag széles vizesárka, noha azt a Basta-napló készítője szerint a nyugati rondellánál például rosszul és túlságosan szűkre méretezve alakították ki.

Károly őrgróf és Basta végül a sereg túlnyomó részét a két rondellával és a közöttük található két kisebb védművel szemben táboroztatta le, míg az egyetlen komolyabb erődítésű, nyugat felé néző olaszbástya ellen nem terveztek támadást. A franciák és a magyarok a délnyugati rondellával, a vallonok a veszprémi kapu védművével, a svábok és a bajorok pedig a tóparti, délkeleti rondellával szemben foglalták el szállásaikat és kezdték meg ostromárokrendszerük kiépítését. A gyalogság mögötti területeket a soknemzetiségű lovasság szállta meg, egyúttal védelmet biztosítva az előzőknek. Noha Basta a svábok területét a pápai segélyhadaknak szánta, azoknak végül nem maradt megfelelő támadási hely. Az olaszok ugyan tiltakoztak ez ellen, a velük nemigen szimpatizáló Károly őrgróf fittyet sem hányt kérelmeikre. Nem véletlenül fakadt ki a vár felszabadítása után kelt jelentésében oly hevesen Aldobrandini: „Sokat kellene ama rosszakaratról elmondanom, melyet az őrgróf ezen sereg iránt tanúsított ... Igen sokat okoskodott, ami ugyan kevés hasznára volt és valóban méltatlan volt ama jóindulatra, melyet őszentsége vele szemben tanúsított, és egyéb kitüntetésekre, melyeket számára Prágából kieszközöltem.”[230]

Miután Miksa főherceg is elfoglalta táborát a Borsosgyőr felőli nyugati-északnyugati területen („IR KV[NIGLICHEN] WIRD[E] LEGER”) - ahol a közeli dombon valamelyik szomszédos falu temploma emelkedett[231] - augusztus 15-én tovább folytatták az ostromárkok kialakítását. A munkálatokat azonban a több helyen mocsaras talaj igen megnehezítette. Mindeközben a mintegy 300 lovasból és 500 gyalogosból álló török őrség[232] továbbra is erősen tüzelte a néha túlságosan közel merészkedő császári csapatokat és jelentős vérveszteséget okozott nekik.[233] Végül éjszaka a franciák tábora előtt a délnyugati rondellával szemben három ágyút állítottak fel, hogy ezzel legalább részben meggátolják a török topcsik addig eredményes működését. Az üteg létrehozása már másnap meghozta a kívánt eredményt, hiszen a törökök ezután felhagytak a tábor ezen része felé irányuló tüzeléssel.

Augusztus 16-án éjszaka újabb két ütegállást alakíttatott ki az Eggenberg főhadszertárnokkal végig szorosan együttműködő és a tüzérség mesterségében igen jártas Ferrante Rossi.[234] A hét ágyúból álló - a színes rajzon csak négy löveg látható - üteget a vallonok területén hozták létre és a délnyugati rondellát, illetve még inkább a veszprémi kapu melletti kis védművet lőtték vele, hogy ott üssenek segítségével a palánkon már rohamozásra alkalmas rést. A hat ágyúból álló másik ütegállást - a képen hét ágyú látható - a svábok területén az ott húzódó árkoknak köszönhetően még könnyebben emelték, majd a tóparti rondellát, valamint a kurtinán található másik kis védművet vették tűz alá vele.

Az elkövetkező napon tovább folytatódott a keserves árokásás és a város palánkjának lövetése. Miután azonban hírek érkeztek arról, hogy az őrszemek Győr irányában török lovasokat láttak, az őrgróf és Basta ismét Nádasdyt és Kolonitschot, valamint 500 francia gyalogot rendelt felderítésükre. Ők azonban délben már azzal a megnyugtató információval tértek vissza, hogy ellenséges támadás vagy felmentő sereg nem fenyegeti az ostromlókat. Délután azután valóban megkezdődött a város rohama. A soknemzetiségű seregben uralkodó szervezetlenséget és fegyelmezetlenséget azonban kiválóan példázta ez az eset. Miután a hadvezetés Aldobrandini szorgalmazására az olaszok és a svábok bevonásával augusztus 18-ra a Vízi rondellánál komoly, összehangolt támadás terveit dolgozta ki, Hans Friedrich von Mörsberg ezredes és maga a császári sereg strázsamestere, Hermann Christoph von Rusworm, főként svábokkal és bajorokkal ezen a helyen még augusztus 17-én délután három órakor engedély nélkül rohamra indult. A tóparti rondella törökjei azonban heves tüzeléssel verték vissza a mocsaras és süppedékes talajon próbálkozó gyalogokat. A „magánakció” teljes kudarccal végződött, hiszen a katonák egyik része a mocsárba süllyedt, másik részét pedig török puskagolyók terítették le. A két renitens főtiszt is megsebesült: Mörsberget combján, Ruswormot pedig ülepén találta egy-egy golyóbis.

Másnap reggel még egy kellemetlen hírről értesülhetett a sereg vezetése. Noha Basta Nádasdynak már korábban elrendelte, hogy minden éjszaka 25 lovassal álljon őrségben a tó mocsaras részén, nehogy az ellenségtől bárki bejuthasson várba, a huszárok nem hajtották végre az utasítást. Így a 18-ra virradó éjjel három órakor a törökök örömujjongása keltette fel az ostromlók figyelmét, jelezvén, hogy az őrszolgálat korántsem működik megfelelően. Ugyanekkor ismét nehézségek jelentkeztek az élelemellátásában, tűzifa sem volt elegendő - így a katonák egymástól lopkodták, illetve a táborból elcsatangolva szerezték be azt -, s a korábbi esős időjárásnak és a rossz élelmezésnek köszönhetően egyre több és több beteget kellett a Pozsonyban felállított kórházba szállítani.[235] Ugyanakkor Tobias Coberus tábori orvosnak is sok feladata volt, hiszen például Hofkirchen ezredes is megfázott, sőt maga Károly őrgróf is belázasodott, majd napokon át az ágyat nyomta. Ez persze előnyére vált a seregnek, hiszen azt ettől kezdve nem egy meglehetősen önfejű és főtisztnek tehetségtelen főtábormester, hanem a tapasztalt Basta irányíthatta.

Az ostromló sereg 18-án kapott először jelentősebb erősítést, amikor két francia kürasszír zászlóalj érkezett a táborba.[236] Ugyanezen a napon a maradék ágyúk nagy részét is bevetették. Másnap azután végül eljött az idő a rohamra. Noha az ostromárkok egy része még nem vagy csak részben készült el, Basta tanácsára Miksa főherceg mégis a végső roham mellett döntött. Ezt azonban kudarc esetén is valóban végsőnek szánták, hiszen az újabb hírek ismét megerősítették, hogy jelentős, mintegy 25.000 fős felmentő sereg gyűlt össze Székesfehérvárnál. A hírszerzés azonban ezúttal sem működött megfelelően,[237] hiszen Szaturdzsi Mehmed szerdár serege ekkor még csak Belgrádnál táborozott. A rohamot végül mindenekelőtt a katonaság éhezése tette halaszthatatlanná, tovább ugyanis már nem lehetett a katonákat a táborban együtt tartani. Nádasdy ugyanis nem tudta beváltani ígéreteit, így a lovasságot többször voltak kénytelenek kenyér- és egyéb élelembeszerző „utakra” kirendelni. Az éhínség pedig egyre növelte a betegek és az elégedetlenkedők, majd utóbb a zavargók számát.

Augusztus 19-én végül délután két óra tájban az ágyúk vágta két tekintélyesebb résen, a veszprémi kapu közelében és a tóparti rondella melletti kisebb védműnél két nagyobb egységben indultak rohamra a keresztény csapatok. Az addig alig alkalmazott olaszokat nem lehetett tovább mellőzni. Így az előbbi helyen a franciák, a vallonok és a magyarok egységei (a rajzon: „6 FA[HNE] FRANZOSEN VND WALONER, 4 FAN VNGERN”) mellett Ettore Graziani ezredes vezetésével 200 pápai katona indult rohamra. Ugyanennyi itáliai gyalogot rendelt Basta Bisaccione Bisacconi parancsnoksága alatt a tóparti sváb zászlóaljak („6 FA[HNE] SVEBISEN”) mellé is. Az egyszerre két oldalon megindított roham azonban a törökök véres ellenállásába ütközött. Mindeközben a támadók a széles vizesárkon való átkelés céljából 100-100 ebben jártas katonával egy-egy kisebb hidat igyekeztek emelni, illetve az árkot feltölteni. Miután mindez végül mintegy két óra alatt sikerült, a franciák egysége negyedóra alatt heves tüzeléssel előrenyomult és a svábokkal együtt harcoló olaszok bátor előretörését követően - mely ez előbbi helyről jelentős török erőket vont el - sikerrel tört be a palánkon ütött résen és hatolt be a nyugati rondellába.[238] Ezután a törökök helyzete egyre menthetetlenebbé vált. Jóllehet a tavat árkok segítségével a császári csapatoknak részben sikerült az elmúlt napokban lecsapolni és kiszárítani, többen mégis ismét a mocsárba süllyedtek. A svábok és az olaszok végül azonban szintén bejutottak a városba és elfoglalták a délkeleti rondellát. Erre az életben maradt törökök fejvesztve vonultak vissza a várba. A császári zsoldosok ugyan mindent megtettek, hogy ezt megakadályozzák, a védők azonban - nyilván már korábban is látván szorult helyzetüket - időben előkészítették a visszavonulást. A városban ezért a zsákmányra éhes zsoldosoknak alig-alig jutott préda. Ami kevés volt azonban, azon igen összevesztek, majd fegyverrel mentek egymásra, mígnem az öldöklést „mezítelen kardokkal” kapitányaik meg nem fékezték.

A törököknek ezután már nem sok esélyük volt hosszabb kitartásra. A keresztény tüzérek ugyanis előbb a városban hátrahagyott saját, majd az oda bevontatott császári lövegekkel vették tűz alá a viszonylag kis területű várkastélyt. Miután a védők ekként életben maradásukra nem sok reményt láttak, augusztus 19-én este kilenc órakor Miksa főherceggel tárgyalásokat kezdtek a vár feladásáról. Ennek során a császári főhadparancsnok több alkalommal Dersffy Ferencet bocsátotta be a Camillo Capizucchi 1.000 olasz gyalogja által körülvett várba, s noha az események bizonyára nem olyan mesébe illő módon zajlottak, miként azt Istvánffy Miklós papírra vetette, végül megszületett a megállapodás. Eszerint három-három kezes cseréjét követően a főherceg külön levélben biztosította a törököket, hogy az északi kapun békével hagyhatják el a várost („DER TVR[KEN] ABZVG”), sőt Veszprém felé a tábortól mintegy két mérföldre el is kísérik őket. A szabad elvonulás feltételeként azonban mindenüket a várban kellett hagyniuk és „fedetlen fővel, szablya, kabát, felöltő, pénz és bármiféle fegyver nélkül” kellett kivonulniuk.[239] Egyedül Szemender beglerbég kapott engedélyt arra, hogy turbánt és kabátot viseljen, továbbá magával vihesse a Mehmed szultántól kapott kardját, majd a városból való kivonulást követően lóra ülhessen.[240]

A török–magyar várháborúk történetében ugyan korábban valóban az volt a „szokás”, hogy az oszmánok „az ő régi szokások és módok szerént az hiteket nem tarták meg”,[241] a pápai vár augusztus 20-án történt feladásakor azonban ezúttal a keresztények, elsősorban a vallonok és az olaszok szegték meg fogadalmukat. Miután ugyanis az életben maradt mintegy 400 török fele délután öt órakor kivonult a szűk várkapun, a vallonok és olaszok a malom felőli oldalról részben betörtek a várba, részben pedig megrohanták a hátul maradókat, majd állati módon felkoncolták és kifosztották őket. Noha Szemender pasát és mintegy 150 törököt sikerült az öldöklésből Nádasdy, Zrínyi és Kolonitsch katonáinak kimenteni, a zsákmányért kezdődött verekedést és tumultust nem lehetett megfékezni. A fosztogató katonák még a lekaszabolt törökök hasát is felvagdalták, miután egyik társuknál aranyat találtak. A zűrzavar azután gyorsan terjedt a különböző nemzetiségű katonák körében, akik utóbb ismét egymásra emelték fegyverüket.

Az öldöklés már hosszabb ideje tartott és már az életben maradt törökök is kivonultak a város északi kapuján, amikor a fosztogatásnak óriási robbanás vetett véget. A várkapu mellett álló lőporraktár felrobbanását a hadszertár pusztulása, majd csaknem a teljes várkastély romba dőlése követte. Az előzőleg a törökök kivonulásának biztosítására a várba vezényelt Georg Andreas von Hofkirchen két zászlónyi osztrák gyalogosa közül mintegy 200-300 lelte a robbanás következtében halálát. Maga az ezredes is súlyosan megsebesült, s talán csak Coberus tábori orvos gondoskodásának köszönhette későbbi felépülését. Ugyanekkor a fosztogató vallonok és olaszok, valamint a várba szorult keresztény rabok közül is igen sokan pusztultak el vagy kerültek a tábori kórház biztos halált jelentő ágyaiba.

Noha az elvonult törököket a robbanást követően Miksa főherceg azonnal elfogatta és vasra verettette, a hamarosan lefolytatott vizsgálat egyértelműen bebizonyította, hogy a robbanást nem ők készítették elő[242] - azt ugyanis valamelyik fosztogató zsoldos puskájának égve felejtett kanóca okozta. Így a törököket végül augusztus 23-án Nádasdy és Kolonitsch lovasai immáron véglegesen elkísérték Veszprém irányába.[243] A fegyelmet azonban a továbbra is éhező és a kitört járvány miatt egyre inkább betegeskedő, majd lázongó katonák között igen nehéz volt biztosítani.[244] 21-én Basta újabb szigorú rendeletet bocsátott ki az elégedetlenkedők lecsendesítésére, a németeknél tartózkodó „sok asszonyállatok” és az olaszok mellett a „sok szép ifjú legények az ő módjok szerint” azonban a tábor fegyelmét csak még tovább rontották, a betegségek terjedését pedig elősegítették.[245]A vár visszafoglalását követően ugyanakkor azok, akik a törökök portékáiért folytatott marakodásból kimaradtak, a környező területeken kerestek maguknak zsákmányt és élelmet. A keresztény sereg ugyanis ekkor már valóban igen komolyan éhezett. Aldobrandini keserűen vetette papírra: „a bolognaiak ez alkalommal »megléptek«, mivel nem lehet a kiadott rendelethez tartanunk magunkat és tiltani a táborból való eltávozást, hogy élelmiszer után nézzenek. Az utolsó betűig megvalósultak ezen vállalkozásunkkal kapcsolatos jövendöléseim. Nem tudom, vajon lesz-e a problémáknak orvoslása.”[246]

Augusztus 22-én este megérkezett a táborba a mantovai herceg is. A saját költségén a magyar hadszíntéren szolgálatot vállaló Vincenzo Gonzaga azonban ekkor még aligha gondolhatta, hogy másnap a főhercegi sátorban tartott ünnepi misén az 1597. évi hadjárat legnagyobb sikerét köszöntheti.[247] Az elkövetkező hónapok eseményei azonban egyértelműen igazolták, a haditerv nem volt megfelelő és a pápai hadjáratban a császári haderő valóban elpazarolta erejét. Augusztus 27-én ugyanis egy létszámában már legalább 2.000 fővel megfogyatkozott, rossz ellátása következtében pedig teljesen legyengült, betegeskedő (mintegy 4.000 fő), végül fegyelmezetlensége miatt megfelelően már nem vezényelhető sereg kerekedett fel Óvár felé.[248]

A felszabadított pápai végvárban Miksa főherceg helyőrségül Hofkirchen ezredes megmaradt három zászlóaljnyi osztrák gyalogságát és az időközben Sárvárról oda átrendelt, illetve részben az ostromban is helytállt 400 magyar lovasból és 550 hajdúból álló királyi őrséget, azaz öszszesen mintegy 2.000 katonát hagyott.[249] A főkapitányi tisztre ugyan Hofkirchent nevezte ki, ő azonban a robbanás következtében szerzett sebesülései miatt ténylegesen sohasem látta el a vár kormányzását.[250] Helyettesítését és a főkapitányi feladatok ellátását ezért a Nádasdy javaslatára augusztus 25-én főkapitány-helyettessé kinevezett Maróthy Mihályra bízták.[251] Így 1598. január 21-ig ideiglenesen, majd ekkor kelt kinevezésétől kezdve ténylegesen ő lett a töröktől visszafoglalt Pápa első főkapitánya.[252]

A nagy lőporrobbanást követő napon ugyanakkor megkezdődött a romhalmazzá vált vár épületeinek és a város szétlőtt palánkjának az újjáépítése. Miután a magyar rendek 1597. évi országgyűlésükön azt is vállalták (14. tc.), hogyha a királyi sereg valamely végvárat visszavesz, a szomszédos vármegyék ingyenmunkáját rendelik annak erődítéseire, Vas, Zala és Sopron vármegye robotját - ha kellett erővel is - tüstént Pápára kényszerítették.[253] A cseh sáncmukások szeptember második feléig hasonlóképpen az erődítéseken dolgoztak,[254] de ugyanerre kaptak parancsot a házaik visszaadását már augusztus 23-án kérelmező egykori pápai lakosok is.[255] A munkálatokat az esztendő végéig Esztergom, Érsekújvár és Komárom főépítésze, Simon Malatesta és Bécs későbbi erődítője, a francia származású Jerôme (Hieronymus) la Marche irányította.[256]