A pápai expedíció tanulságai

A megtépázott császári sereg erejéből 1597 őszén további komolyabb eredményre már nem futotta. A csapatok Pápa alól az Öreg-Duna mellett fekvő Hédervárig vonultak, hogy ott a folyón végre komolyabb utánpótlást kapjanak és felfrissülhessenek.[257] A seregben tomboló járványt, valószínűleg a morbus Hungaricus-t, azonban nem sikerült megfékezni, így az egyre több és több áldozatot szedett. A pápai hadjárat alatti rossz ellátás, rendezetlen tábori és egészségügyi körülmények, valamint a fegyelmezetlenségből adódó problémák most bosszulták meg igazán magukat. Noha Pálffy Miklós még ekkor is Buda ostromát szorgalmazta, a sereg rossz állapota és a közben Szaturdzsi Mehmed pasa megérkeztéről kapott hírek ennek lehetőségét végleg kizárták. Így szeptember 9-én - elsősorban Basta és Aldobrandini javaslatára - végül Győr ellen vonultak a csapatok, ott azonban még „csak sánczot sem tudának az vár alá vinni.”[258] Komolyabb rohamra egyáltalán nem került sor. Az időközben beköszöntött hidegebb idő, az esőzés és a továbbra is nehézkes élelemellátás következtében pedig újabb ezrek és ezrek pusztultak el. A pápai segélyhad létszáma például ekkor már az eredeti 7.200 főnek felét sem érte el.[259] Miután pedig időközben a török sereg felkerekedett Budáról, majd október 13-án visszafoglalta a tavaszi rajtaütés színhelyét, Tata várát, a keresztény sereg felhagyott Győr ostromával és már október 5-én Komárom alá vonult. Október 22-én azután innen továbbhaladva Esztergom, majd négy nap múlva Vác közelében vertek tábort. November elején azután az úgynevezett vác–verőcei „csatában” a császári és török hadsereg kisebb egységei ugyan még össze-összecsaptak egymással, nyílt ütközetet azonban egyik fél sem vállalt. A csatározásban a keresztény fél kisebb veszteségeket szenvedett, mindezt mégsem könyvelhették el sikernek.[260]

1598 januárjában Zacharias Geizkofler főélésmester újabb memorandumot nyújtott be Prágában Rudolf császár számára, ezúttal az 1597. évi hadjáratban szerzett tapasztalatairól.[261] Ebben szomorúan és egyúttal elégedetlenül állapította meg, hogy előző esztendei javaslatait egyáltalán nem fogadták meg. Miként a pápai hadjárat bemutatásakor magunk is megismerhettük, a birodalmi és örökös tartományi csapatok csak igen megkésve, július végére gyűltek össze, a sereg parancsnoki karát sem nevezték ki időben, akiket pedig élére állítottak, mindnyájan nem voltak képesek komoly együttműködésre és az egyes akciók megfelelő előkészítésére. Ugyanekkor teljesen megbénult a hírszerzés - hiszen ennek a költségeit is igyekeztek megspórolni -, mely ekként elősegítette a rossz haditerv kidolgozását. A pápai expedíció ugyanis egy az előző évek török–tatár pusztításainak köszönhetően meglehetősen kimerült hadszíntérre irányult, méghozzá oly módon, hogy az utánpótlás örök magyarországi törvényét szegték meg, midőn elvágták magukat a Dunán való ellátás lehetőségétől. Miután pedig a korban - miként erre 1597 elején Geizkofler is felhívta a figyelmet - nem volt „olyan hadszíntér, melyen a hadseregek fenntarthatták volna magukat raktárak nélkül”,[262] és ilyeneket már csak a haditerv utolsó pillanatban történt elfogadása miatt sem építhettek ki, a sereg éhezése előbb vagy utóbb elkerülhetetlen volt.[263] Annál is inkább, mert a Rábaköz és a Pápa környéki terület úthálózata szekerek ezreinek továbbítására sem volt alkalmas,[264] ezeket és a vontatásukhoz szükséges igavonó állatokat azonban - ígéreteikkel ellentétben - a cseh, osztrák, magyar és birodalmi rendek, továbbá Nádasdy nem bocsátották megfelelő számban az utánpótlást szervezők rendelkezésére. Az éhező katonát pedig nem lehetett megfékezni. A rablás, fosztogatás és egymással való civakodás következtében a katonai fegyelem végleg felbomlott, ami a táborban teljes rendetlenséget és zűrzavart eredményezett. Ennek legsúlyosabb következménye a kirobbanó járvány volt, mely azután végleg megpecsételte a keresztény sereg további sorsát.

Egyedül Nádasdy Ferenc számításai váltak be, aki felismervén, hogy a hadvezetés vonakodik egy komolyabb török elleni támadástól, képes volt rábírni Miksa főherceget és Károly őrgróf-főtábormestert a Pápa visszafoglalása céljából vezetendő, valóban jelentős erőket elpocsékló akcióra. Ez vitathatatlanul saját érdekeit szolgálta - noha 1597 augusztusában a császári zsoldosok a táborból elkóborolva éppen az ő birtokait dúlták fel elsőként -, 1598-tól kezdve ugyanis a Rábától nyugatra fekvő uradalmai lakóinak már nem kellett naponta rettegniük az újabb és újabb Pápáról indított török–tatár portyáktól. Mindez pedig a Fekete Bégnek - elsősorban gazdasági okokból - alapvető érdeke volt. 1597 augusztusában ugyanis még senki sem tudhatta, hogy az elkövetkező esztendő tavaszán Adolf von Schwarzenberg és Pálffy Miklós hadai a tatai rajtaütéshez hasonló akcióban visszafoglalják a szintén 1594-ben elvesztett Győr erősségét is.

A császári hadvezetés tehát 1597-ben sem tudott megbirkózni a hadsereg időben történő összetoborzásának és megfelelő ellátásának valóban komoly szervezési tapasztalatokat és előkészítést megkövetelő feladataival. A Geizkofler által 1598-ban ismét felsorakoztatott problémák azonban már túlmutattak a hosszú török háború egy-egy hadjárata sikeres megvalósításán. A nehézségek ugyanis valójában az egész hadkiegészítési és hadsereg-szervezési rendszer, valamint az ellátás és utánpótlás, illetve a logisztika nagyfokú elégtelenségét bizonyították. Akkora létszámú haderőt ugyanis, mellyel valóban lehetőség nyílott volna az oszmán fősereg döntő ütközetekben való legyőzésére, a birodalmi, örökös tartományi és magyar rendek hadkiegészítési rendszerére építve tavaszra valóban nem volt lehetséges összegyűjteni. Hiába érkeztek tehát ebben az időszakban a kor legfelkészültebb zsoldosai (vallonok, németek, olaszok stb.) a magyar hadszíntérre és hiába voltak felszerelve csaknem mindnyájan a kor legjobb tűzfegyvereivel, a hadjáratok sikere alapvetően mégsem ezektől az ugyan szintén fontos összetevőktől, hanem elsősorban az ellátás és az utánpótlás kérdésétől függött. Ennek megnyugtató megoldása pedig elképzelhetetlen volt oly módon, hogy a katonák felfogadásához és fizetéséhez hasonlóan ezt is a birodalom, az örökös tartományok és mindenekelőtt a magyar királyság rendjeinek és lakosságának kényszerű segítségére és ígéreteire építik. Mivel azonban ebben az időben a több tízezer fős hadsereg ellátásához az Udvari Haditanács még nem rendelkezett megfelelő apparátussal - nem beszélve külön, a logisztikai funkciókat biztosító alakulatokról -, más lehetősége nem volt, minthogy évről évre a rendek segélyét vegye igénybe mind a zsoldosok kiállításához, mind a seregek utánpótlásának biztosításához. A hadszervezet és hadseregellátás rendszerének ezen „ördögi köréből” tehát ebben az időben még nem volt kiút. Megoldást majd a harmincéves háború (1618–1648) tapasztalatainak és újításainak következtében lezajló hadügyi fejlődést követően az állandó hadseregek létrejötte és egy ezzel párhuzamosan kialakított új ellátási rendszer megszervezése jelentett. A tizenötéves háború idején mindezek következtében a császári hadsereg még nem lehetett képes döntő csapást mérni arra az oszmán főseregre, melynek hadkiegészítési és ellátási rendszere ekkor még vitathatatlanul felülmúlta vetélytársáét, a Habsburg katonai vezetés pedig nem érhetett el a későbbi események menetét alapvetően megváltoztató, igazán komoly eredményeket. Mindezek tudatában azonban még jobban kell értékelnünk azokat a katonai sikereket, melyeket a XVI–XVII. század fordulójának nagy magyarországi összecsapás-sorozatában a keresztény fél csapatai mondhattak magukénak. Ugyanakkor örülnünk kell annak, hogy az oszmán hadvezetés - elsősorban hasonló ellátási problémák miatt - 1594 és 1598 között nem tudott élni azzal a páratlan lehetőséggel, melyet Győr elfoglalása és birtoklása kínált számára egy Bécs elleni sikeres támadás véghezviteléhez.