Bevezetés
Pápa városának és egykori végvárának történetében az 1594 és 1597 között eltelt három esztendő megkülönböztetett helyet foglal el. Győr elfoglalása után az oszmánok segédcsapataként szolgáló tatárok könnyűszerrel foglalták el az üresen hagyott erősséget, hogy annak falai között azután három éven át török helyőrség szolgáljon, élén a végvárba újonnan kinevezett beglerbégekkel, Idriz pasával, majd Szemenderrel. 1597. augusztus 20-án, Szent István király ünnepén azonban a város első török uralma véget ért, midőn magyar, osztrák, sváb, bajor, frank és spanyol katonák mellett francia, vallon, lotharingiai és nem utolsósorban olasz zsoldosok indítottak végső rohamot a város elfoglalására, majd kényszerítették feladásra a várba menekült és megfogyatkozott török őrséget. A sikert pusztán az idegen zsoldosok garázdálkodásának következtében kiütött tűz és a felrobbant lőportorony okozta kegyetlen pusztítás árnyékolta be.
A pápai végvárban fél évtized alatt tehát oly sok - éppen egy tucatnyi - nemzetbéli katona fordult meg, melyre történetében aligha volt hasonló példa. Ez a háborús „népvándorlás” az utókor történésze és a város múltját kutatók számára azonban páratlan lehetőséget kínál. Alig akad ugyanis olyan résztvevő nemzetisége az eseményeknek, melynek a tollforgatásban jártas egy-egy tagja ne vetette volna benyomásait, tapasztalatait papírra, vagy ne számolt volna be hol részletesebben, hol szűkszavúbban megbízójának vagy felettesének a barbár törökök által meghódított Magyarországon történtekről. Jóllehet mindezzel már a most közzétett okmánytár összeállításának kezdetén is tisztában voltunk, őszintén meg kell vallanunk, mégsem gondoltuk, hogy egyetlen egy végvár ilyen rövid időszakban vizsgált történetére - s különösen visszafoglalásának körülményeire - ennyi érdekes és egymás ellenőrzésére is alkalmas irat kutatható fel.
Az ez ideig kiadatlan források gazdag kínálata során persze azzal a szomorú ténnyel is szembesülnünk kellett, hogy mennyi fehér folt, ismeretlen vagy kevéssé ismert esemény, illetve jelenség gondos feltárása, további mennyi jelentős személyiség életpályájának bemutatása vár még a hosszú török háború (1591–1606) történetét kutató hazai és külföldi kollégákra. Mindezen tapasztalatok tudatában úgy érezzük, immáron ideje véget vetni a korábbi szakirodalomban megfogalmazottak állandó ismételgetésének és az eddig használt néhány „bevett” történetírói munka mellett vissza kell nyúlni az olyan kiváló hadijelentésekhez és tábori beszámolókhoz, mint amilyenek például az Osztrák Nemzeti Könyvtár Kézirattárának (Österreichische Nationalbibliothek, Wien. Handschriftensammlung) úgynevezett Fugger-Zeitungjaiban évről évre vaskos kötetekbe másolva vagy kötve maradtak fenn.[1] Egyszerűen érthetetlen ugyanis, hogy ezekből - a XVI–XVII. század fordulója magyar köztörténetének megismeréséhez nélkülözhetetlen - jelentésekből teljes terjedelmében és magyar fordításban ez ideig pusztán egy-egy darab látott napvilágot.[2] Pedig aligha nyílik később olyan kedvező alkalom ezeknek a forrásoknak a gondos megjelentetésére, mint éppen az elkövetkező esztendőkben, amikor számos dicsőséges vagy éppen kudarcba fulladt katonai vállalkozás, ostrom avagy ütközet ünnepli négyszáz éves évfordulóját.
Magunk az alábbi diplomatárium összeállításakor igyekeztünk élni azzal a lehetőséggel, melyet Pápa Város Önkormányzatának és a Jókai Mór Városi Könyvtárnak igazán elismerésre méltó és példamutató támogatása jelentett számunkra. Ezért ha nem is közöltünk minden, a végvár és a város három éves történetére, illetve elsősorban annak visszafoglalására vonatkozó okmányt,[3] igyekeztünk a források típusait, azok tematikáját és jelentőségét tekintve teljes képet adni mind a tudományos kutatók, mind a hétköznapi olvasó számára. Ennek köszönhető, hogy Simancastól Isztambulig, Rómától Bécsig számos levéltárból szedegettük össze - gyakran kedves kollégák és korábbi közlemények segítségével - a tábori beszámolókat, hadinaplókat, török pasák által írott leveleket, kinevezéseket, haditörvényszéki tárgyalásra való beidézéseket és egyéb irattípusokat.
Az iratokat kronologikus sorrendben, három nagyobb egységre bontva tesszük közzé. Az I. részbe (A pápai vár elhagyása 1594-ben - No. 1–5. irat) az a néhány forrás került, melyek a végvár 1594. évi csúfos - ugyanakkor Győr elestét követően előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkező - elhagyásáról, majd a megfutott őrség megbüntetésével kapcsolatos uralkodói szándékról tudósítanak. A II. nagyobb egységben (Pápa a török szultán végvára [1594–1597] - No. 6–18. irat) a pápai török beglerbégeknek és egyéb kisebb katonai tisztségviselőknek a Batthyány család páratlanul gazdag levéltárában fennmaradt levelezését tárjuk az olvasó elé. Sajnos igazán értékes és érdekes, hosszabb terjedelmű török forrás vagy összeírás Pápa oszmán fennhatóságára vonatkozóan az isztambuli archívumokból ez ideig nem került elő. Így ebbe a részbe a török pasák magyar nyelvű missilisei mellé pusztán Koháry Péter 1596 nyarán Zay Péterhez intézett beszámolóját (No. 9.) soroltuk, melynek jelentősebb pápai vonatkozása van.
A kötet célkitűzésének és a négyszáz éves jubileumnak megfelelően az okmánytár legtekintélyesebb fejezetét a Pápa visszafoglalása 1597-ben című rész alkotja (No. 19–40. irat). Ebben publikáltuk az említett kiadatlan Fugger-jelentéseket (No. 24–25., 30–31., 34–36. és 39–40.), Gianfrancesco Aldobrandini nevezetes leveleit (No. 26., 29. és 33.) és Giorgio Basta ugyancsak elsőként megjelenő hadinaplójának az ostromra vonatkozó részét (No. 23.),[4] továbbá azt a simancasi levéltárban fennmaradt olasz nyelvű haditudósítást (No. 22.), mely ez utóbbival részleteiben csaknem szó szerint megegyezik, ugyanakkor egy-egy esetben igen érdekes és fontos információkkal egészíti ki azt. Mindemellett két további szerfelett értékes és figyelemre méltó forrás jutott még ebbe a fejezetbe: Dersffy Ferenc magyar nyelvű jelentése (No. 27.) a Nádasdy Ferenccel és Seifrid von Kolonitsch-csal Pápa irányában folytatott portyájukról és a soknemzetiségű sereg néhány jellegzetességéről, illetve Tobias Coberus hadiorvos beszámolója (No. 28.) a visszafoglalt végvár első főkapitánya, Andreas Georg von Hofkirchen betegségéről és a vár lőportornyának felrobbanása során szerzett sebesüléséről, illetve mindezek gyógyításáról. Az utóbbi irat már a török kor mindennapjainak olyan részleteibe kalauzolja a XX. századi olvasót, amilyenekre ilyen távoli korok esetében csak valóban ritkán és a kutatói szerencse fortélyának köszönhetően nyílik lehetőség.
Ami a források megjelentetését illeti, az általunk - jelen kiadvány esetében - alkalmazott elvekre mindenképpen szükséges felhívnunk a figyelmet. Minden idegen nyelvű iratot magyar fordításban közlünk - kivételt csupán Coberus leírásának egy rövid, szakmai jellegű és ezért nehezen értelmezhető része jelent -, ugyanakkor Istvánffy Miklós históriájának latin és magyarra átültetett legkorábbi szövegét, Thállyai Pál 1629. évi tolmácsolásában, egymást követve tesszük közzé. (Az előbbit a humanista helyesírásnak megfelelően és nem a nyomtatásban megjelent formában tárjuk az olvasó elé.) A néha valóban gyötrelmes fordítás során felmerült esetleges problémákat jegyzetekben jelöltük, ezek számát azonban igyekeztünk minimálisra korlátozni. A magyar nyelvű forrásokat ugyanakkor, mivel - és ezt hangsúlyozni szeretnénk - elsősorban a szélesebb olvasóközönségnek és nem pusztán a szűkebb szakmai (történészi és nyelvészi) grémiumnak szántuk okmánytárunkat, a mai modern helyesírás elveinek és központozásának megfelelően, ugyanakkor a régi magyar nyelv és stílus legfőbb sajátosságait megtartva publikáltuk. Ezeket azonban csak olyan formában őrizhettük meg, mely még nem zavarta a szöveg tökéletes megértését. Erre annál is inkább szükség volt, mert a pápai török beglerbégek magyar nyelvű leveleinek elolvasása néha valódi „rejtvényfejtést” jelentett számunkra, hiszen azt a budai pasák gyakorlott magyar íródeákjaival ellentétben, a betűvetésben alig-alig jártas tollforgatók vetették papírra. A levelek külzeteit - mivel azok tartalmát a fejregesztákban visszaadtuk és ismétlődő voltuk miatt amúgy sem szolgáltak új információval - elhagytuk.
Az eseményekben részt vett hadvezérek, főtisztek és egyéb személyek nevét minden forrásban a nemzetiségüknek megfelelő nyelv mai ortográfiájának megfelelően egységesítettük. Ez az eddig publikálatlan források esetében nem jelentett problémát, ugyanakkor az olasz neveket előszeretettel magyarosító Lukcsics József által közölt Aldobrandini-leveleket jelentősen át kellett alakítanunk. Emellett ugyanezek központozását, szórendjét és egy-egy esetben kifejezéseit is a mai helyesírás és stílus szabályainak megfelelően kis mértékben korrigálni, kibővíteni avagy pontosítani kényszerültünk, miként Karácson Imre fordítását (No. 2.) is. Természetesen azonban mindezt csak szűk korlátok között tehettük. Ugyanakkor igyekeztünk a különböző nyelvű források tisztség-elnevezéseinek káoszában is rendet teremteni és ezeket szintén egységesíteni, az olasz nyelvű források ugyanis a Miksa főherceg vezette császári hadsereg német tisztségneveit már a korban sem tudták mindig pontosan visszaadni. Az eredeti forrásszövegekben olykor igencsak torzult földrajzi neveket szintén azonosítottuk.
A folyamatos sorszámozással ellátott forrásokat rövid fejregeszta vezeti be, mely keltük ideje és helye mellett pusztán az irat típusát nevezi meg. Ezt a levéltári jelzet követi az irodalomban alkalmazott rövidítési gyakorlatnak megfelelően, majd zárójelben az irat nyelve és fordítójának neve. (A korábban már megjelent forrásokon, továbbá a két olasz és a török nyelvű jelentésen kívül a fordító neve elmarad, a többi német, latin forrást ugyanis magunk fordítottuk, illetve a magyarok esetében írtuk át.) A fejregeszta és a pontos jelzet után közölt szövegekben a könnyebb megértést az alábbi jelek segítségével igyekeztünk elősegíteni:
[] A forrás közreadójának a megértést segítő rövid magyarázatai, továbbá az iratok lyukas részeinek kiegészítései. Az elmaradt kereszt- és vezetékneveket is ily módon pótoltuk.
[...] A forrás más vonatkozású és ezért elhagyott részei. Ilyen „csonkításra” - szerencsére - igen ritkán kényszerültünk.
[?] Bizonytalan olvasat.
[???] Sérülés miatt kiegészíthetetlen szövegrész.
Jegyzeteket csak a legszükségesebb esetekben alkalmaztunk, a kötet bevezető tanulmányában ugyanis az általunk közölt forrásokat igyekeztünk minél teljesebb mértékben hasznosítani. Így az egyes személyekre, földrajzi nevekre, tisztségekre és fogalmakra ott bőséges magyarázatot talál az olvasó.
Végezetül hálás feladat hárul ránk, midőn őszintén mondhatunk köszönetet Farkas Melindának (No. 23. irat), Ivanics Máriának (No. 1.) és Wallendumpf Tündének (No. 22.) a valóban páratlan kitartást, gyakran újra és újra történő nekirugaszkodást igénylő, régies nyelvezetű és stílusú források fordításáért. Rajtuk kívül természetesen ugyanolyan kiemelt köszönettel tartozunk a kötet szerkesztőjének, Hermann István könyvtárigazgató úrnak, amilyen módon Pápa város lakói lehettek hálásak annak idején a nevezetes 1597. évi vállalkozás legfőbb „promotorának”, az erős Fekete Bégnek, Nádasdy Ferencnek.