No. 33.

1597. augusztus 21., Pápa alatti tábor. Gianfrancesco Aldobrandini hadijelentése Giorgio Blandrata bíbornokhoz.

FORRÁS: LUKCSICS, 1901. márc. 17. (12. sz.): No. 3. (A Lukcsics-féle magyar nyelvű kiadás alapjául szolgáló eredeti olasz példány: ASV Segreteria di Stato, Let. part. Vol. 4. fol. 156.)

Folyó hó 15-én méltóságodat értesítettem ideérkeztünkről. Említettem, hogy az elmúlt hó 26-án kelt levelét megkaptam, majd a másikat folyó hó 2-áról. Úgyszintén másoktól kaptam egy levelet folyó hó 6-áról Őszentsége helyreállt egészségéről.

Irtam korábban, hogy tábort ütöttünk s elkezdtünk támadni, de az idő rövidsége miatt nem tudtam elbeszélni az egyes apróbb részleteket.

Méltóságod visszaemlékezhet, hogy 14-én terepszemlét tartottak, hol kellene támadóállást elfoglalnunk. Camillo Capizucchi úr ment el [Károly] burgaui őrgróffal, Giorgio Bastával és másokkal a helyet kijelölni. Midőn Camillo úr kiszemelte a seregünknek megfelelő helyet, azt előterjesztette. Azt azután tényleg elfogadták és kijelölték. Mindez reggel történt. Camillo úr ezután visszatért a táborba. Mivel azonban ezen a napon mi voltunk az utócsapat, és át kellett hurcolkodnia az egész seregnek [a Tapolca patakon és mocsaras vidékén], az ágyúknak, a katonai felszerelésnek és a szekereknek, ránk éjfélkor került a sor. Sokan hátramaradtak, mert nem tudtak átmenni, csak másnap reggel. Az átkelés ugyanis mocsaras helyen vezetett és ezt még a szekerek is nagyban hátráltatták. A gyalogság egy darabon át térdig érő vízben ment. Abban az időben, amikor a többieket már mozgósították [nyilván a vár körülzárására], a mieink még tétlenül álltak.

Camillo úrral, [Casparo] Ruggieri és Floriani Pompeo kapitányokkal együtt a vár felénk eső oldalán elmentünk egészen a vizesárokig, hogy kipuhatoljuk, miképpen kellene a legjobb módon cselekednünk. Majd innen elindultunk, hogy megszemléljük a tábor számára kijelölt helyet. Ott találtuk a svábok előtt a vallonoknál - akik mellett a lotharingiaiak voltak - a szállásosztókat. Nekünk a franciák és vallonok mögött jelöltek ki egy teljesen nyílt helyet, ahonnan „édes keveset” ostromolhattuk volna a várat. Ezért feltettük magunkban, hogy táborhelyünk kapcsán óvást emelünk. Éppen a közelben találtuk a főherceget és őfelségével a burgaui őrgrófot, továbbá Giogio Bastát. Amikor kifogásunkat előadtuk, az őrgróf szerfelett kifakadt a szállásmester segédjével együtt, kijelentve, hogy ezt okvetlenül meg kell változtatni. De türelemmel kellett lennünk, mivel őkegyelmessége vagy nem tudott, vagy nem akart orvoslást szerezni. Mikor azután más helyet mentünk keresni, a szállásmester [Johann Baptista Pezzen] ugyancsak hetykén szólt oda Camillo úrnak, hogy az őrgróf azt mondhatott, amit akart, ő azonban megtette, ami neki meg volt parancsolva. Hozzátette, hogyha jól emlékszik, már említette neki [ti. az őrgrófnak], hogy ezt a helyet az olaszoknak adták. Az őrgróf azonban erre jó kedvvel azt válaszolta, hogy másoknak adja a helyet, az olaszok meg álljanak oda, ahová tudnak. Sokat kellene ama rosszakaratról elmondanom, melyet az őrgróf ezen sereg iránt tanúsított. Bizonyára alkalma lett volna kedvünkre tenni még akkor is, ha nem ígérték volna meg neki korábban, hogy ő lesz a harcmező felügyelője [azaz a táborért is felelős főtábormester], még a mi seregrészünk felett is. Igen sokat okoskodott, ami ugyan kevés hasznára volt és valóban méltatlan volt ama jóindulatra, melyet őszentsége vele szemben tanúsított, és egyéb kitüntetésekre, melyeket számára Prágából kieszközöltem.

Jobban a mezőség felé választottunk hadiszállást, mivel azt tisztességesebbnek ítéltük számunkra, noha egy vagy két napra azután, hogy tábort ütöttünk, még messzebbre akartunk menni. Ezt meg is tettük volna, de mocsaras helyre bukkantunk és mivel esős idő fenyegetett, féltünk, hogy nagyon egészségtelen lesz a katonáknak; éppen ezért ott maradtunk.

Soha sincs semmi előzetes tervezés, sem tanácskozás. Két üteget helyeztek el kevés szabályszerűséggel. Mikor az őrgróf azt tapasztalta, hogy a svábok helye jobb, ide fordította minden figyelmét és nekem helyet kínált azok ezredese, [Hans Friedrich von] Mörsberg úr táborrésze mögött, akit túlságosan kedvelt. Az utóbbi nagyon derék ifjú, de nem sok tapasztalattal rendelkezik. Ez a Mörsberg másokat látszatra túl akart szárnyalni, és ezért egyik nap a vár ellen ostromot akart intézni, de seregünk visszaveretett, főleg a lotharingiaiak nagyszámú veszteségével. Sebesülve sokan maradtak hátra, maga a sváb ezredes is, akik többé mitsem tudtak már tenni. Az őrgróf kezdetben kissé lázas volt, majd miután láza emelkedett, kénytelen volt az ágyat nyomni; végül a harctérről is eltávozott. Úgy hiszem, Sárváron van gyógykezelés végett.

Folyó hó 19-ig tizennégy üteggel vajmi kevés eredményt értünk el. E nap reggelén őfelsége közölte velem, hírül adták neki neki, hogy Szaturdzsi Mehmed basa számos emberrel Székesfehérvárra érkezett, és megerősödve segítségére jön a pápaiaknak. Továbbá azt is közölte, hogy már nemigen maradhatunk itt, mivel nem tudja honnan kerül élelmiszer, és amint látja, az ágyúkhoz szükséges felszerelések is igen hiányoznak. Úgyhogy elhatározták, hogy egy utolsó erőfeszítés után visszavonulunk. Oly nagy levertség támadt erre a táborban, hogy azt nem lehet elmondani.

Majd - miként ajánlottam - kiválogattunk kiválóbb katonáink közül 400-at, hogy ostromot intézzenek. Megvoltam elégedve. Mivel e napon elővédként közöttünk Bisaccione [Bisaccioni] kapitány és Ettore Graziani kapitány voltak kirendelve, mindegyikük saját vezényletére 200 gyalogost, valamint a pikák és muskéták harmadrészét kapta. Egyúttal mindegyik csapat élére két-két kapitány ment, és pedig Bisaccione egységéhez Annibale Margarucci és Bozzo Brozzi, Ettore Grazianiéhoz pedig Orazio de Serbello és Alessandro Ranieri. Az első csapat a svábokhoz csatlakozott, a másik pedig a vallonokhoz.

Következett az ostrom, amely két óránál jóval tovább tartott, míg eljutottak a másfél méternyi mély - fenekén vízzel teli - árokhoz. A mieink a pikák helyett inkább a muskéták tüzének segítségével haladtak előre. Bátran elmondhatom, valódi csetepaté volt, mivel sokaknak kijutott a kaszabolásból.

A törökök látván mieinket pikákkal a partra hágni, elkezdtek hátrálni, visszahúzódni a várba. A franciák - bár mindenki előtt nyomultak előre - egyszercsak visszatarthatlanul megfutamodtak. Mindenki számára világos volt azonban, hogy a mieink kitartásának volt köszönhető a győzelem. Ezután a mieink már mindnyájan igyekeztek beljebb hatolni, mivel a törökök eközben a várba húzódtak és elhagyták a nyílt teret; jóllehet a közfelfogás szerint sokkal jobban tudtak kivülről védekezni, sőt minket is - még embereik és ágyúik kimélésével is - támadni. Ütegeink ugyanis semmi eredményt nem értek el, minthogy a vár sánca fűzfavesszőből összefont és földelt volt, melybe a lövések könnyen behatoltak, akár a vászonba.

Ezután fel kellett a közbeeső árkot is tölteni, hogy száraz lábbal juthassunk az ellenséghez. A lábaknak mégis kijutott a gázolásból. Higgye el méltóságod, hogy csoda volt ezen a napon ily módon benyomulni!

A mieink közül ekkor halt meg [Lepido] Placidi Sanese muskétalövéstől, Camillo Avogardo urat pedig egy másik muskétalövés sebesítette meg, s ma ő is meghalt. A mieink közül körülbelül hatvanat vettek fel a sebesültek és meghaltak lajstromába, mely jegyzéket e levéllel együtt küldöm meg méltóságodnak[36].

Camillo Capizucchi úr folyton az ostromló katonák között volt és igen nagy érdemeket szerzett azáltal, hogy a mieinket kitartásra serkentette. Hasonlóképpen Federico Ghislieri és mindannyian azok a tisztek, akik ott voltak, becsülettel megtették a magukét.

Amikor a törökök visszavonultak a várba, őfelsége engem kerestetett, hogy benső köszönetét tolmácsolja bátor magatartásáért Camillo úrnak és az 5.000 olasznak, akik Celso [Celsi] úr és [Viviano] Venanzi lovag kapitányok alatt hadakoztak.

A törökök [a vár feladásáról] egész éjszaka alkudoztak. Őfelsége, hogy végére járjon [azaz befejezze a vár ostromát], biztosította számukra az életet és a szabadságot. Tegnap azután - elég késedelmesen - távoztak. Már a basa is kiment és sok más főemberük, amidőn a főherceg és én, kik nem messze a váron kívül álltunk, egyszerre csak azt láttuk, hogy a vár egyik része lőporrobbanás következtében a levegőbe repül. Ez nekem is rendkívül nagy bánatot okozott, mivel még bent volt Camillo úr ezer gyalogossal. De az Istennek úgy tetszett, hogy a mieink [ti. az olaszok] kívül álltak vigyázva, azaz a másik oldalon, mint ahol a baj történt, úgyhogy nem lett bántódásuk, ellenben az osztrákok, akik a vár őrizetére bementek, nagy kárt szenvedtek. Azokat a törököket, akik még nem jutottak ki, mind darabokra vagdalták. Azokat pedig - akik hátul már elvonultak - parancsszóra visszatartották, hogy felvilágosítást adjanak, vajon véletlenségből, vagy rosszakaratból történt-e mindez. Úgy látszik, hogy [a mieink] mulasztásából eredt. Így a zsákmány, mely a várban volt, majdnem teljesen veszendőbe ment.

Tegnap egész nap a különféle nemzetek rettenetes zűrzavarban voltak, némelyiküknek sok a vesztesége. Egyszersmind lett elég sértődés és bosszankodás. Félek, hogy ebből rendetlenség támad, mivel hiányzik a tekintély, amely képes lenne az indulatokat megfékezni, nemkülönben az engedelmesség. Mindenki azt tesz, ami neki jobban tetszik.

E napokban kenyérből és egyéb élelmiszerből egytől egyig szükével voltunk. Ami kevés érkezett, az a lovasságnál - mely kívül állott - volt. A mieinket is szép számmal el kellett küldnei egy-két mérföldnyire szekerekkel. Ezenfelül busásan kellett érte fizetni - annyit, hogy a szegény katonáknak már egy fillérjük sincs. Szakadatlanul zavargás van köztük. Ezért monsignore [Bonvisio] Bonvisi [hadbiztosnak] írtam, hogy Pozsonyból bizonyos mennyiségű kétszersültet küldjön, kenyérrel együtt. Gondom lesz rá, hogy ebből a kincstár kárt ne szenvedjen. A katonákon azonban minden áron segíteni kell. Néhányan közülük, főleg a bolognaiak, ez alkalommal „megléptek”, mivel nem lehet a kiadott rendelethez tartanunk magunkat és tiltani a táborból való eltávozást, hogy élelmiszer után nézzenek. Az utolsó betűig megvalósultak ezen vállalkozásunkkal kapcsolatos jövendöléseim. Nem tudom, vajon lesz-e a problémáknak orvoslása.

Úgy tervezik, még három-négy napig itt maradunk, hogy kissé rendbehozzák a várat. Majd - úgy mondják - a sereget kissé vissza akarják vonultatni, hogy megmustrálják és felfrissítsék, mivel a gyalogság valóban nem csekély nélkülözést állt ki.

Mieink között sok beteg van, ami elég gondot okoz nekem. Azon leszek, hogy Pozsonyba küldjem őket, ha a szekereken kaphatok helyet számukra.

Zrínyi [György] gróf és Nádasdy [Ferenc] azt tanácsolták, hogy Győr mellett újból elvonulván, a Duna felé irányítsuk lépteinket. Persze ez az ő érdekükben áll, hiszen hátrafelé fordulva az ő birtokaikra jutnánk. Ezer szekérnyi élelmiszert is ígérnek. Mások ellenben azt javasolják, hogy megkapván az élelmet, mindenáron Sopron felé menjünk vissza, mert nem biztonságos az ellenség fenyegetése közepette áthaladnunk, másként megeshet, hogy futásban kell menedéket keresnünk. Őfelsége ugyan kijelentette, hogy ma tanácskozást akar tartani, de nem történt semmi.

Ezen [pápai] erőd igen szép fekvésű. Nagy, mint Győr, körülvéve vizesárokkal, de a sánc földből, fából és fűzfavesszőből van elkészítve, bár a vörös földtől nagyon szép, formás alakja van. A várnak erős kőfala van, mélyen a földbe vájt kettős árokkal elkülönítve [ti. a városon belül]. Készíttettem róla egy rajz-másolatot is, amelyet levelemhez mellékelek.[37]

Mást jelenleg nem akarok közölni, bizonyos dolgokat későbbre tartván, melyekre Isten segítségével majd még visszatérek.

A mantovai herceg úrról [Vincenzo Gonzagáról] nem hallottam semmit; azt sem, hogy megérkezik-e egyáltalán. De hiszem, hogy nem késhetik, és kétségbe esnék, ha tudná, hogy már nem láthatja e pártoskodást.

Méltóságod kezét csókolom. Az Isten tartsa szentséges atyánkat!

A pápai harcmezőn [azaz táborban], 1597. augusztus 21-én.