Az ihászi ütközet, 1849. június 27.
A Gerstner-dandár a várkeszői hídfőben csatarendbe állt, s két oszlopban Marcaltő déli csúcsáig nyomult előre. Az egyik oszlop két zászlóaljból, a másik három zászlóaljból, hat lövegből és két dragonyos századból állt. A dandár délután 2 órakor harc nélkül megszállta Marcaltőt, s itt rövid pihenőt tartott. Schütte Marcaltő megszállása után felszedette a várkeszői hidat, Marcaltőre hozatta, és itt verte fel, mert a várkeszői hídon az oldalra történő kapcsolattartás nehezebb lett volna, s visszavonulás esetén a lövegek megmenthetése igencsak kétséges volt. Hídőrségként előbb a Welden-gyalogság 4. zászlóalját, majd a szluini határőrezred 4. zászlóalját hagyta hátra a marcaltői hídnál.[63] (84., 99. irat).
Amint ez megtörtént, a dandár folytatta további menetét Lesháza felé. Schütte szerint már Marcaltőnél magyar huszárjárőrök mutatkoztak, s amint a Gerstner-dandár elérte a lesházai magaslatokat, látni lehetett az Ihásznál csatarendben felállt ellenséget. Schütte szerint „a balszárnyon egy gyalogzászlóalj egy vadászegységgel és 4 löveggel, a középen a falut erős gyalogos egységek szállták meg – az úttól jobbra és balra egy 8 lövegből álló 12 fontos üteg volt előretolva, s a jobbszárnyon 1 gyalogzászlóalj 2 lovasosztállyal, valamint 4 löveg az első vonalban, 2 árokkal az arcvonal előtt, a 2. vonalban 1 huszárosztály és 1 gyalogzászlóalj volt egy szabad téren felállítva.”
Kmety-hadosztálya reggel 9 óra tájban hagyta el Marcaltőt, s vonult vissza Ihászra. Ihász, vagy Ihászi-puszta egy néhány házból álló majorság volt ebben az időben, amely Kmety szerint egy előnyös állás semmifajta tulajdonságával nem rendelkezett. (1. visszaemlékezés). Kmety szerint ő maga semmiféle parancsot nem kapott visszavonulás esetére, s csupán a katonai becsület miatt vállalta az ütközetet.
A Kmety-hadosztály dél körül kezdte meg az Ihász előtti állás elfoglalását, a faluból Marcaltő felé vezető útnál, néhány száz lépésre a falutól úgy, hogy az út a csatarend közepén húzódott. Az úttól nyugatra egy rét vagy legelő, keletre szántóföldek és egy Takácsi felé vezető felárkolt dűlőút húzódott.
Csapatait három vonalban állította fel. Az első vonalban a 33., 45. és a 2. besztercebányai (124.) honvédzászlóalj állt fel. Trskó főhadnagy 9. lovasütege (6 ágyú, 2 tarack) a centrumban a zászlóaljak közötti térközökben, majd a jobbszárny szélén foglalt állt. Itt állt a Vilmos-huszárok négy százada is. (8. és 10. visszaemlékezés). Itt volt a 9. gyalogüteg két lövege is. Maga Kmety is innen figyelte az ütközetet.
A második vonalban a 10. és 23. honvédzászlóalj állt osztálytömegekben (két-két századonként). Itt a két szárnyat két-két század huszár (a balszárnyon a Nádor-huszárok, a jobbszárnyon a Vilmos-huszárok 2. őrnagyi osztálya) biztosította.
A harmadik vonalban, vagyis tartalékban a balszárnyon állt a két vadászszázad, valamint, az újonnan alakított honvédzászlóalj, a 9. gyalogüteg és a fél röppentyűüteg. Kmety a 9. gyalogüteg két lövegét először az északnyugati soron lévő legszélső ház kertjébe rendelte, amely „emelkedett helyen és magas parttal volt ellátva.” A két löveg feladat az volt, hogy a gyalogság feje fölött lője az ellenséget, illetve akadályozza meg annak a magyar balszárny elleni bekerítő mozdulatát. Kováts Antal visszaemlékezése szerint Kmety rövidesen elrendelte ezt a két löveget, mert visszavonulás esetén csak nehezen lehetett volna megmenteni azokat, s a jobbszárny szélén, a Takácsi felé tartó dűlőúttól északra, egy sziksós területen állította fel őket. Az üteg másik négy lövege az ihászi majorság gazdasági épülete melletti utcában tartalékban volt, majd a balszárnyra küldték. (9., 13. visszaemlékezés).
Kováts szerint a Nádor-huszárok két százada látta el az ő ágyúinak fedezetét, márpedig aligha tételezhejük fel, hogy Kmety a teljes lovasságot a saját jobbszárnyán állította fel. (8. és 14. visszaemlékezés). A zavart tovább növeli, hogy Kováts nem szól a jobbszárnyon 9. lovasüteg szerepéről, viszont azt írja, hogy a lovasüteg lőtte a lesházai majorságot. Tény, hogy Schütte altábornagy is úgy látta, hogy egy nyolclöveges üteg az országút két oldalán áll. Elképzelhető tehát, hogy Kmety az ütközet során a jobbszárnyon volt lovasüteget a centrumba küldte.
A gyalogüteggel amúgy is bajok lehettek; Kmety az ütközet során hiába kereste parancsnokát, Traub Kálmán főhadnagyot, s végül hátul, a puskaporos kocsiknál találta meg. Traub azzal mentegetőzött, hogy csak röviddel azelőtt jött hátra, de Kmety azonnal leoldatta a tiszti kardját, s szekerész kardot köttetett az oldalára. Traubot Üchtritz is élhetetlennek mondja. (2., 8. visszaemlékezés). Semmit nem tudunk arról, hogy a röppentyűket hol állították fel.
Üchtritz szerint – akinek (pontosabban, feleségének) birtokai a környéken feküdtek – a hadosztály felállítása Ihász előtt cél- és ésszerűtlen volt; mert a 3. harcvonal háttal közvetlen Ihászinak volt támasztva, a 2. harcvonal egész lovassága pedig „a Görsönytől az óponyvádi puszta felé futó s a Gerence patakába szakadó másfél öl szélességű csatornát, 250-300 lépésnyi távolságra éppen maga elébe kapta.” Üchtritz szerint ha Kmety az ellenség kiindulásáról tett jelentéskor az egész hadosztállyal még 800-1000 lépésnyivel (6,5-8 kilométerel) előbbre mozdul, s ha 1. harcvonalát balszárnyával a lesházi majornak támasztja: „úgy a lovasságnak szabad tere nyílt volna a rohamra, az ütegeket a majornál födözve állíthatta volna fel (amit is az osztrákok vice versa igen helyesen használtak fel), és mi az egész gyönge dandárt bizonyosan vagy Marcaltőnél a Rábába döntjük, vagy fegyverletételre kényszerítjük.” Üchtritz a helyszín pontos ismeretében többször is nyomatékosan kérte erre Kmetyt, „de kérései a tábornok és Albert vezérkari százados önfejűségén megtörtek.” A lesházi major megszállásának elmulasztását maguk az osztrákok is csodálták, de feltűnt Trskó Jánosnak, a 9. lovasüteg parancsnokának is. (2., 4., 15. visszaemlékezés).
A felvonuló császári – királyi dandár élén a Nugent-gyalogság Landwehr-zászlóalja haladt, ennek 1. osztálya harc nélkül megszállta a lesházai majorságot. A majorba bevonult a Nugent-gyalogezred 3. zászlóaljának 7. osztálya is, de ez rövidesen visszatért zászlóaljához.
A Nugent-gyalogság 3. zászlóalja előbb a Landwehr-zászlóalj mögött, majd annak jobb felé kitérése után az Ihászra vezető úton haladt tovább. Schütte a dandárt a lovasság fedezete alatt az úttól jobbra és balra két vonalban, a magyarok megtévesztésére (ti. hogy a dandár minél nagyobbnak látsszon) osztálytömegekben (két századonként) állította fel. Az első vonalban a Gerence patakra támaszkodva a balszárnyon a Welden-gyalogság 3. zászlóalja állt, középen a Nugent-gyalogság 3. zászlóalja, emellett, a jobbszárnyon a Nugent-gyalogság Landwehr-zászlóaljának 2. és 3. osztálya állt, az állás szélén a majorban 1. osztálya állt. A jobbszárnyon a második vonalban a Welden-gyalogság 4. zászlóalja, középen a 19. vadászzászlóalj állt, de ezeket Schütte egy idő után a Nugent-gyalogság zászlóaljai elé rendelte. Mindenesetre jellemző, hogy az ütközet után a Nugent-gyalogság Landwehr-zászlóaljánál egyedül Abraham Winter alorvost tartották kitüntetésre méltónak. (100/b. irat). A Ficquelmont-dragonyosok két százada a gyalogság mögé húzódott vissza. A császári – királyi tüzérség 3-3 löveggel az út jobb és bal oldalán nyomult előre.[64]
A magyar tüzérség már a felfejlődés közben élénk ágyútüzet zúdított a császári – királyi dandárra, egy löveget működésképtelenné tett s a golyók a császári – királyi gyalogság tömegeibe csapódtak. A császári – királyi üteg a nagy távolság miatt nem viszonozta a tüzet. Schütte a lesházai majornál lévő magaslatokig tolta előre csapatait, s lövegei a magaslatokon foglaltak állást, s kezdték meg tüzelésüket. Kováts Antal szerint „az egész hadjárat alatt, ha volt is hosszabban tartó ütközetünk, de egyes ütegek ily folytonos működésben soha sem voltak; mert vagy egyik, vagy másik részről némileg szünetelt az erőlködés, a lovasütegből már két lovat meglőttek, – nálam szinte egy lónak hátulsó lábát lőtték el.” (8. visszaemlékezés). Már mintegy 100 halott és sebesült fedte a csatamezőt, amikor Schütte a harcvonal rendezése érdekében, kénytelen volt megállást parancsolni.[65]
A császári – királyi tüzérség célba vette Kmetyt és táborkarát, „s egyes ágyúgolyóval hosszasan tüzeltek reá, míg ő minden hibás lövésöket süvege emelésével megköszönt.” (10., 12., 15. visszaemlékezés). Egy magyar ágyúgolyó a Welden-gyalogságot vezénylő Schneider alezredes lova előtt csapott le. A ló megrémült, levetette lovasát. Schneider esés közben elveszítette csákóját és szemüvegét. Feltápászkodott, megkereste mindkettőt, majd a golyózáporban nagy lelki nyugalommal megtisztította a szemüveget, s aztán visszaült a lovára.[66]
Délután 4 óra tájban a Schütte által tizenkétfontos ütegnek vélt magyar lovasüteg előrenyomult, és e pillanatban a magyar jobbszárnyon lévő hat század Vilmos-huszár is támadásba ment át, hogy megrohamozza a Welden-gyalogságnak az ellenséges balszárnyon lévő 3. zászlóalját. A magyar balszárnyon lévő négy hatfontos gyalogos löveg is előnyomult, és kereszttűzbe fogta a császári – királyi gyalogságot.
A Welden-gyalogság 3. zászlóaljának 9. osztályába becsapódó gránát megölt öt altisztet, s Neuwirth őrnagy lovát is halálos találat érte. A ló felbukása következtében az osztály által alkotott négyszög megbomlott, s altiszteknek csak nehezen sikerült azt rendezniük. Schütte a huszárroham elhárítására a két dragonyosszázadot és gyalogütegének felét küldte. Az császári – királyi félüteg magas gabonavetések között állott, közvetlenül a görsönyi csatorna mögött, s nyugodtan hagyta a huszárokat 500 lépésnyire (kb. 400 méterre) magához közeledni, s ekkor adott a huszárokra egy olyan kartácstüzet, „hogy ezen amúgy mindig kitűnő derék osztály visszafordult, s e kudarcot vallott rohamában mintegy 34 lovát és 15 emberét hagyá a téren.” Súlyosan megsebesült a rohamban Fekete Jenő Tivadar főhadnagy, akinek a lábát emiatt amputálni kellett.[67] (2., 10., 11. visszaemlékezés). Trskó János egyik visszaemlékezése szerint a Vilmos-huszárok két rohamot hajtottak végre, a többi magyar forrás csak egyről tud. (10. visszaemlékezés). Kováts Antal szerint a huszárság rohamát nem a kartácstűz, hanem a gabonában elrejtőzött ellenséges vadászok sortüze állította meg. (8. visszaemlékezés). Erről azonban a vadászzászlóalj történetírója mit sem tud.[68] Kartácstüzet említenek az osztrák ezredtörténetek is.[69]
A császári – királyi hadijelentések és ezredtörténetek szerint a magyar tüzérség mindkét szárnyon előnyomult, s egyikük szerint a magyar lovasság a balszárnyon is rohamra indult. Ezek a Nádor-huszárok lehettek, azonban őket a Welden-gyalogság 4. zászlóaljának két százada sakkban tartotta, s így meg sem kísérelték végigvinni a rohamot.[70]
Schütte ekkor úgy vélte, vagy „meg kell támadni az ellenséget, hogy azt vagy visszaverjük, vagy legalább becsülettel bukjunk el.” Visszavonulásra nem gondolt, mert – mint hadijelentésében írja „a túlerejű ellenséges lovasság és tüzérség megsemmisítette volna a sereget, s ezáltal a 3. hadtest támadó mozdulatai megbénultak volna.” Ezért hat óra (a Welden-gyalogezred története szerint este negyed nyolc) tájban elrendelte a tömegek előnyomulását zeneszó mellett, s a balszárnyon lévő két század dragonyosnak szintén előrenyomulást parancsolt. A Welden-gyalogság 3. zászlóalja a balszárnyon, a 19. vadászzászlóalj középen, a Welden-gyalogság 4. zászlóalja a jobbszárnyon indult rohamra.[71]
A magyar tüzérség kartáccsal lőtte az előnyomuló császári – királyi csapatokat, s több mint 20 lovat és embert megölt. Trskó János visszaemlékezése szerint a lovasüteg valósággal utcát söpört két lövéssel a dragonyosok között. (15. visszaemlékezés). A dragonyosok ezredtörténete szerint a huszárság nem volt hajlandó szembeszállni velük.[72] A Welden-gyalogság 4. zászlóalja és a 19. vadászzászlóalj előnyomulás közben félbalra irányt váltott, hogy a magyar sereget oldalba fogja.[73] A Welden-gyalogság 4. zászlóalját a magyar tüzérség heves tüze rendetlenségbe hozta. Ekkor a tisztek egy része rendezte a zászlóaljat, s rohamra indították a magyar üteg ellen, amely ezt be nem várva, elvonult. (125. irat) Kmety ekkor elrendelte a visszavonulást, amelyet a lovasüteg és lovasság (valószínűleg a hat század Vilmos-huszár) fedezett. (10. visszaemlékezés). Az ütközet délután háromnegyed 4-től este 6-ig tartott. (77. irat.)
Miért rendelte el Kmety a visszavonulást? Ennek okait csak találgathatjuk. Kmety június 28-án éjjel 1 órakor küldött hadijelentése nem bíbelődik a részletekkel, csupán annyit ír, hogy már éppen ellentámadásba akart kezdeni, amikor „hirtelen jobb oldalamban egy, mindaddig azon körülmény által fedezett új ellenséges oszlop, hogy egy mély lapályban vonult, jelent meg, és oldalamat és hátamat fenyegette”, s ezért volt kénytelen visszavonulni. Az ütközetben szereplő alakulatok közül egyedül a lovasüteget dicsérte. (77. irat) A július 2-i összefoglaló jelentésben az ellenség erejét 12 zászlóaljra tette, s a visszavonulást a túlerőn kívül az ellenséges balszárny bekerítő mozdulatával magyarázta. (107. irat). Az ütközetet távolból néző Plathy István honvédőrnagy és a 9. lovasüteget vezénylő Trskó János főhadnagy sem értette a visszavonulás okát. (6. visszaemlékezés).
A visszavonulást befolyásolhatta az is, hogy a honvéd tüzérségnek majdnem elfogyott a lőszere, a lőszertartalék pedig Pápán volt. Kováts Antal szerint „ágyúink annyira kihevültek, hogy már nem sokáig lehetett volna velök működni, forró mocskos lé folyt ki belőlük, amint a hátsó csavarral a cső elejét lefelé hajtották.” (8. visszaemlékezés).
Üchtritz szerint Kmetynek kémek jelentették, hogy Sárvárról egy osztrák hadoszlop Kiscellen át Pápa felé vonulóban van; s attól is tartania kellett Kmetynek, hogy az ellenséges főoszlop az erős ágyúzást hallván, egy osztagát Tétből Pápa felé küldi, s ekként három tűz közé kerülhetne. (2. visszaemlékezés). Ez nem elképzelhetetlen, de Kmety jelentéseiben nincs nyoma ilyen aggodalomnak.
A visszavonulást fedező utolsó löveg hat lovából ötöt kilőttek, s fogat hiányában elakadt az ingoványos területen. Egy ellenséges zászlóalj azonnal rohamlépésben tört előre, mire a 45. zászlóalj egy fél százada Horváth Titusz főhadnagy vezérlete alatt szuronnyal szállt szembe az ellenséggel. Ezzel időt nyert a löveg megmentésére. Közben a löveget személyesen vezénylő König százados több kartácslövéssel űzte vissza az ellenséges gyalogságot. Ihász mögött kb. 3,5 kilométerre Kmety ismét állást foglalt, ahol estig maradt, s az éjjel Pápára vonult. (1., 3. 14. visszaemlékezés). Kováts Antal két lövegéből is felborult az egyik, de ezt maguknak a tüzéreknek sikerült visszafordítaniuk. (8. visszaemlékezés).
Schütte szerint „az ellenséget üldözni nem lehetett, mert szép rendben vonult vissza, s az ellenséges lovasság szétszórhatta volna az árkokon történt átkeléskor valószínűleg nem egészen rendezett lovasságot”, miután ezt a mozdulatot látszott várni. (99. irat)
A Gerstner-dandár az ütközetben 65 halottat, 162 sebesültet és 50 eltűntet, valamint összesen 32 lovat veszített. Gerstner vezérőrnagy lova is megsebesült, Neuwirth és Kiesewetter őrnagy alól kilőtték a lovat. (88., 99. irat). Ez igen jelentős veszteség, hiszen a hivatalos császári – királyi veszteségjelentés szerint a császári – királyi I., III. és IV. hadtest ezen kívül összesen 68 főt és 48 lovat veszített a győri ütközetben.[74] A veszteség nagysága magának Haynaunak is feltűnt. (94. irat).
A magyar veszteséget Kmety első jelentésében jelentősnek mondta. (77. irat). Később azt állította, hogy a veszteség 24 halott, 88, többnyire súlyos sebesült és 32 ló volt. (107. irat) Schütte szerint a csatamezőn egy tiszt és 30 sebesült fölkelő feküdt, „akiken kívül az ellenség nagyszámú halottat és sebesültet kocsikon elszállíthatott.” (99. irat). Üchtritz Emil az osztrák veszteséget mintegy 350 halottra és csaknem ugyanannyi sebesültre becsülte; a magyar veszteséget 87 halottra s mintegy 110 sebesültre tette. (2. visszaemlékezés). Plathy István szerint a magyar veszteség 5 főtiszt s mintegy 105 közvitéz, a császáriak 230 embert vesztettek. (6. visszaemlékezés). Az egyik ezredtörténet szerint a magyarok 40 sebesültjüket is hátrahagyták.[75]
Nem tudjuk, hogy ezt a rengeteg halottat hol temették el. Az ihászi és marcaltői határban 28 halott eltemetéséről tudunk, közülük 19 volt magyar, 9 pedig császári – királyi katona. (102. irat). Pápa város 34 halott eltemetésére utalt ki pénzt. A pápai kórházba ekkor több mint 100 sebesültet szállítottak.[76]
A Schütte által a csatatéren írott első hadijelentés egyáltalán nem informatív, csupán az derül ki belőle, hogy Kmety seregét 4 gyalogzászlóaljra, 2 lovasosztályra, és 16 lövegre, közöttük 8 tizenkétfontosra becsülte. Ez az információ azért fontos mert arra mutat, hogy Kmetynek sem a gyalogsága, sem a lovassága nem mutatta azt az aktivitást, amit el lehetett volna várni tőle. A tüzérséggel szemben már komoly bókot tartalmaz a megállapítás. A császári – királyi tábornokok az 1848. október 30-i schwechati csata óta minden taktikai kudarcukat a magyar tizenkétfontos lövegeknek tulajdonították. Kmetynek természetesen egy sem volt belőlük, azonban úgy tűnik, tüzérsége olyan jól és pontosan lőtt, hogy a császári – királyi hadvezér csak a nagyobb űrméretnek, s a nagyobb hordtávolságnak tudta tulajdonítani eredményességét. Schütte lovassági és tüzérségi erősítést kért, valamint a több mint 200 főnyi veszteség pótlását is. (74. irat). A tizenkétfontos ütegről szóló „rémtörténet” aztán bekerült Haynau összefoglaló jelentésébe is. (106. irat).
A Schütte által az ütközet során a III. hadtest parancsnokságához küldött futár szerint a magyar sereg „túlerejű lövegtüzet és túlerejű lovasságot vetett be az ütközetben”; 12 tizenkétfontos löveget, több mint 10 huszárszázadot és néhány honvédzászlóaljat, összesen mintegy 6000 főt. A küldött tiszt előadás annyira nem volt egyértelmű, hogy este 10 órakor a Téten lévő Moltke altábornagy még mit sem tudott az ütközet eredményéről. Gyorsan küldött is három tizenkétfontos löveget Schütte segítségére. (76. irat) A Schütte által június 30-án írott összefoglaló jelentésben megint szerepeltek a magyar tizenkétfontos lövegek (99. irat)
Kmety a Kálvária-dombon hátrahagyta Trskó János főhadnagyot a 9. lovasüteg egyik ágyújával, s utasította, hogy ha az ellenség közeledne, lövéssel jelezze azt.[77] Június 28-án éjfél után Kmety-hadosztálya Tapolcafőn, 2 század huszár és 2 löveg Pápán, két század vadász a papírmalomnál állt fel. Kmety szándéka az volt, hogy ha a Poeltenberg által megígért erősítések megérkeznek, ismét előre nyomul, s megtámadja az ellenséget. Ha az erősítések nem jönnének meg, hajnalban a terep pontos felderítése után vagy Tapolcafőn,, vagy valamivel hátrébb, Városlőd felé foglalja el új állását. (77. irat)
Schütte június 28-án északnak fordult, hogy csatlakozzon a III. hadtesthez. Feladatát, a Kmety-hadosztály elvágását a VII. hadtesttől, fényesen megoldotta. A győri állás ellen támadó császári – királyi főseregnek nem kellett hátbatámadástól tartania. A császári – királyi csapatok elvonulását Trskó ágyúja jelezte.[78]
Milyen teljesítményt nyújtott a két sereg az ihászi ütközetben? Nehéz erről értékelést adni, mert – ahogy ezt a legtöbb visszaemlékezés is kiemeli – a Vilmos-huszárok egyetlen rohamán kívül voltaképpen csak tüzérségi harc folyt. A magyar tüzérség teljesítményét az ellenség hadijelentései és ezredtörténetei is kiemelik. Más kérdés, hogy a két és félszeres lövegszám ellenére sem volt képes semlegesíteni az ellenséges tüzérséget, illetve elhárítani az ellenséges gyalogság rohamát. A császári – királyi tüzérség teljesítménye – éppen a fentiekből következően – szintén megérdemli tiszteletünket. A magyar gyalogság teljesítményéről nincs mit szólnunk, mert a 45. honvédzászlóalj fél századának lövegmentő akciójára korlátozódott. A császári – királyi gyalogság jól állta a magyar tüzérség tüzét, s határozott előnyomulásával eldöntötte az ütközetet. Maga Schütte is kiemelte, hogy kézitusára egyáltalán nem került sor. (99. irat) A magyar lovasság igen rosszul szerepelt, bár ebbe belejátszott a hibás felállítás is. A dragonyosokról még az ezredtörténet írója sem tudott semmi említésre méltót feljegyezni.
A két fél létszámban nagyjából egyenlő erőket vonultatott fel a csatatéren, s harcászati tapasztalat szempontjából is így állt a dolog. Mindkét oldalon volt egy-egy frissen felállított zászlóalj. A magyar seregben volt három, 1848 nyara, illetve ősze óta harcoló zászlóalj (10., 23., 33.), két, 1849 januárja óta szolgáló zászlóalj; a négy császári – királyi sorgyalog zászlóalj nagyjából 1848 október-novembere óta rendelkezett harctéri tapasztalatokkal. A magyar tüzérség és lovasság egyértelműen túlerőben volt, s egyszerűen érthetetlen, hogy Kmety miért nem élt ezzel az előnnyel. Schütte altábornagy ténykedéséről viszont csak dicsérettel szólhatunk, hiszen annak ellenére, hogy a szembenálló felet erősebbnek tudta, a késő délután elrendelt merész támadással eldöntötte az ütközetet.
Moltke altábornagy, a császári – királyi III. hadtest parancsnoka Szemeréről június 28-án délután fél 3-kor küldte meg a. hadsereg főparancsnokságának Schütte rövid jelentését az ihászi ütközetről, s közölte, hogy ennek következtében „az ellenség Pápára, s onnan állítólag Székesfehérvár felé folytatta visszavonulását.” Miután beszámolt az aznapi harcokról, közölte, hogy 29-én a Gerstner-dandár is bevonul Gyarmaton át a hadtesthez. Tudatta, hogy aznap még egy lovasszázadot küldött a dandár megerősítésére. A jelentés alapján úgy tűnik, hogy egyáltalán nem aggódott a Kmety-hadosztály miatt. (82. irat). A Gerstner-dandár bevonulásával kapcsolatos utasítását este 8 órakor küldte meg Schütte altábornagynak. (83. irat).
[63] Amon von Treuenfest 561. o.
[64] Amon von Treuenfest 561. o.; Johann Blaha 35. o.
[65] Amon von Treuenfest 561. o.; Johann Blaha 36. o.
[66] Amon von Treuenfest 561. o.
[67] Bona Gábor, 1988. 204-205. o.
[68] Karl Blaha 36. o.
[69] Strobl von Ravelsberg 208. o.; Amon von Treuenfest 562-563. o.; Johann Blaha 36. o.
[70] Amon von Treuenfest 561. o.
[71] Amon von Treuenfest 563. o.; Johann Blaha 36. o.
[72] Strobl von Ravelsberg 208. o.
[73] Amon von Treuenfest 563. o.
[74] Ramming 105. o. – Igaz, az ott közölt összesítés a Gerstner-dandár veszteségét 227 főre teszi, megfeledkezvén az 50 eltűntről.
[75] Amon von Treuenfest 563. o.
[76] Hermann István, 1998. 93. o.; H. Szabó Lajos 329. o.
[77] Kaposy Lucián 108. o.
[78] Kaposy Lucián 109. o.; Hermann István, 1998. 93. o.