Kopeczky Rita

Mezentius alakja az Aeneisben

Mezentiusnak, az Aeneas ellen háborút viselő etruszk királynak az alak­ja a tró­jai honfoglalás mondájának legkorábbi ismert változatától kezdve köz­pon­ti sze­re­pet tölt be a honalapító háborúról szóló elbeszélésben. Jóllehet Ver­gi­li­us Aene­isében a tör­té­­netnek ez az eleme látszólag kevésbé hangsúlyos helyet foglal el, jelentéktelen­nek még­sem mondható — különösen Vergilius költői szándékainak szem­pontjából nem. Elő­ször is azért, mert a pius Aeneasnak Turnuson, a végzet be­tel­je­sí­té­sét akadá­lyo­zó “praktikus” ellenfélen kívül még egy “eszmei” ellenfelet is le kell küz­denie Me­zen­ti­us­nak, “az istenek megvetőjének” sze­mélyében. Másod­szor, mert a Me­zen­ti­us körül, illetve ben­ne lejátszódó dráma sok tekintetben előre­ve­títi Turnus külső és bel­ső sorsát. Har­mad­szor pedig, mert Mezentius alakjának új­fajta beállítása révén Ver­gilius eszközt teremt magának arra, hogy az etruszk népet is más megvilágításba helyezze. Ez utóbbi folyamattal foglalkozom dol­go­za­tomban, vizsgálat alá véve elő­ször is a probléma hát­te­rét, majd a vergiliusi Me­zen­tius-alak gyökereit a gö­rög és ró­mai irodalomban, az­után ter­mészetesen magát a vergiliusi szöveget is.

I. Bevezetés

Az i. e. I. század végére a Római Birodalomban adottak voltak a feltételek ah­hoz, hogy a meghódított népek egységes egésszé kezdjenek integrálódni. Itá­li­ában ez a folyamat már a szövetséges háború (i. e. 91–89) után megindult: a Pó­tól délre fek­­vő te­rületek szabad lakossága megkapta a teljes római polgárjogot, s ön­álló népi öntudatukat is egyre inkább felváltotta az egységes római öntudat. Cae­sar kiterjesztette a pol­gár­­jogot Gallia Cisalpinára; ez azt jelentette, hogy az i. e. IV. századtól el­len­­ségnek tekintett és gyanakvással szemlélt népcsoportok váltak a rómaiak egyenjogú polgártársa­ivá — amit az utóbbiak kellő ellenszenvvel fo­gad­tak.[1] Ugyancsak ő ala­pította újjá a feldúlt Korinthost.[2] Megkezdődött Kar­tha­gó­nak, az afrikai ős­el­len­ség lerombolt városának újjáépítése is. Ezt már Augustus avatta fel i. e. 14-ben Iulia Con­­cordia Car­tha­go néven, amely maga is új prog­ra­mot hirdetett. Hasonló sors­ban ré­szesült a IV. szá­zad­ban legyőzött Veii (új nevén Muni­cipium Augustum Veiens), a királykortól egészen Ca­millusig többé-kevésbé ellenséges etruszk város. Ráadásul Augustus új sena­tu­sában is nagy szerepet töl­töt­tek be az itáliai városok előkelő rétegei, miután a polgárháborúkban és pro­scrip­tiókban megfogyott római arisztokrácia már nem volt képes elegendő szám­ban kiállítani megfelelő tagokat.

Az integrációs gondolat már az i. e. IV. század óta jelen van a görög-ró­ma­i gon­­do­latkörben. Első lépésként Alexandros,[3] amikor Kis-Ázsiával együtt az egy­­kori Tró­­ját is meghódította, fölépíttette ott Athéna Iliaka templomát, hogy ez­­ál­tal pontot te­gyen Kelet és Nyugat, a barbarikum és a görögség Hérodotos óta közmondásos el­len­­sé­ges­ke­désének végére, és létrehozza Európa és Ázsia bé­kés találkozásának he­lyét. Em­lít­het­nénk akár uralkodását, amely egyaránt viselt ma­kedón és perzsa je­gye­ket, vagy épp a susai menyegzőt is, amely az előbbihez hasonló célt volt hivatott szol­gálni, hiszen — ugyancsak Hérodotos óta — a perzsa-görög ellentétet a trójai há­bo­rú kiteljesedett megismétlődésének tekintet­ték, így e két nép megbékülése globális je­lentőséggel bírt.

Ebbe az összefüggésbe illeszkedik a római Aeneas-monda, amely már Ca­­­tó­tól is­mert legősibb változatában is tartalmazza azt az elemet, hogy a latin nép, melyből Ró­ma is származott, kezdetben egymással szembenálló trójai jö­ve­vé­nyek és itáliai ős­la­­kosok (Aborigines) összeolvadásából származik. A gon­do­lat tovább folytatódik az ere­­detmondában: Róma alapítása után a vegyes, főleg al­­­bai latin eredetű férfilakosság, akiket az asylum-jog vonzott a fiatal városba, a szabin nők elrablása révén biztosítja ne­vének továbbélését. A kirobbant háborút kö­zös letelepedés, Romulus és Titus Tatius közös uralma követi; sőt a monda e­gyes változatai szerint az új lakossághoz hozzá­szá­mít­hatjuk Romulus etruszk se­géd­csapatait is. A továbbiakról csak annyit, hogy Róma bevallottan nem zár­kó­zott el attól, hogy egyéb népektől, amelyekkel háborús vagy bé­kés úton kap­cso­lat­­ba került, eltanuljon bármit, amit hasznosnak vél.

A fizikai és szellemi összeolvadás (syngeneia) eszméje hangsúlyozottan jelent­kezik a köztársaság végi, főleg pedig az Augustus-kori irodalomban: Sal­lus­ti­us­nál,[4] Liviusnál,[5] Vergiliusnál.[6] Nyomon követhető az egykor ellenséges, majd alávetett né­pek fokozatos átminősülése a birodalom értékes tagjaivá. E folyamat egy rész­letét, az etruszkokkal szembeni alapállás megváltozását vizsgálom ebben a dolgo­zatban.

1. Az etruszkokról alkotott kép a köztársaság végén

Róma és az etruszkok katonai szembenállásának kora az i. e. III. században le­­zá­rult, az etruszk nép teljes alávetettségéről azonban nem volt szó. A gyanak­vás a má­so­dik pun háború alatt is megmaradt: két legio állomásozott Etru­ri­á­ban, hogy a Han­ni­bal­hoz való esetleges átállást megakadályozza,[7] és Róma egyéb mó­dokon is igye­kezett az etruszk nemességet sakkban tartani[8] — s erre volt is okuk. Az etruszk vá­rosállamok jó része a szövetséges háborúig független volt, a ro­manizáció lassan ha­ladt. I. e. 90-ben az etruszk közösségek megkapták a polgár­jogot; ám ettől kezdve a terület a populares (Marius, Lepidus, majd Ca­ti­lina) bázisává, s így az optimaták meg­torló intézkedéseinek szín­helyévé vált. Az utolsó ellenállási kí­sérlet később a pe­ru­siai háború volt, Sextus Pom­peius le­győ­zetése után pedig már nem adódott több al­ka­lom.[9] Csak ekkor vált le­he­tővé, hogy a rómaiak elismer­jék az etruszkokhoz való tör­ténelmi kötődésüket.

A köztársaságkori római történetírásban az etruszkok értékelése szempont­já­ból két irányzat követhető nyomon.[10] Az egyik alapállása maradéktalanul elítélő, a má­­sik igyekszik megtalálni az “enyhítő körülményeket”. Ezt szemlélteti pl. a veiibeli kö­­­vet­gyilkosság kétféle feldolgozása. A konzervatívabb felfogás ragaszkodik ahhoz, hogy Veii királya szándékosan adott parancsot a római követek megölésére a fi­de­nae­­i­ek­nek.[11] A másik szemlélet azonban félreértésnek akarja feltüntetni a dolgot.[12]

Egyes köztársaság végi, felvilágosult görög filozófián nevelkedett rómaiak­­­­nak az etruszkokhoz való viszonyulását jól példázza Cicero magatartása. A mű­­­ve­­iből D. Bri­quel által összegyűjtött utalások[13] a következő hozzáállást vázol­­­­ják fel: Az egyetlen pozitívum, amit Róma az etruszkoknak köszönhet, a di­sci­p­­li­­na Etru­­sca; ám ez is csak annyiban tekinthető értékes örökségnek, hogy szer­ves része az állam régi és jól be­vált rendjének[14] — egyébként csupán kártékony ba­bo­­na­ság.[15] A királykori etruszk be­folyásnövekedés első vezéralakja, Tarquinius Pri­­­s­cus a ma­ga városfejlesztő tevékeny­ségével tulajdonképpen nem is etruszk volt, hanem gö­rög, és éppen a görög kultúra előtt nyitotta meg az utat.[16] Maga a nép a Rómával szem­beni ellenségesség és a gyű­lölt királyi hatalom szimbóluma. Az et­ruszk kultúra és örökség úgy, ahogy van, nem érdekli Ci­ce­rót. Még arra sem mél­tatja, hogy személyes tapasztalatból ismerje meg, hanem az ellenséges római, sőt görög tradíciók közhelyeire[17] támasz­kodik. (Ellen­szenve részben táplál­koz­­ha­tott az etruszkok po­pularis-szim­pá­ti­ái­ból is.) Jól­le­het Ci­cerónak Rómán kí­vü­­li szár­­mazásánál fogva ér­deklődnie kellett vol­na az itá­li­ai népek he­ly­ze­te iránt, ezt vagy nagy­jában és egészében figyelmen kí­vül hagyta, vagy csak az et­rusz­kokat “tün­tet­te ki” ezzel — ami pedig azt jelenti, hogy az etruszkok az itáliai in­teg­rá­cióban hát­rá­nyos helyzetből indultak a rómaiakkal kap­cso­latos többszörösen rovott múlt­juk miatt.

Ugyanakkor a köztársaságkor végén figyelemmel kísérhető egyfajta etruszk új­jáéledés (utóvirágzás a X. saeculum végén), egyrészt az anyagi kultúrában, más­részt az irodalomban. Röviddel az Augustus-kor előtt élt és alkotott Tar­quitius Pri­scus, aki latinra fordította az etruszk szent könyveket, Nigidius Fi­gu­lus félig-meddig etruszk aszt­­rológus, A. Caecina, a disciplina Etrusca egy ne­ves volaterraei szakértője és Cicero barátja, ekkor kerültek közkézre a Vegoia-jós­latok. Ez bizonyára előkészítette Au­gus­­tus vallásreformjait, amelyekben dön­tő szerepük volt az etruszk rítusoknak is. Amennyire tudjuk, Varro ugyancsak fog­lalkozott az etruszk témával mind olvasás, mind írás szintjén. Az átalakulás tehát nem volt előzmények nélküli.

2. Mi változott ehhez képest az Augustus-korban?

Horatius I. 1. ódájának kezdősora már azt bizonyítja, hogy a római arisz­­­tok­­rá­cia etruszk eleme elismerést, sőt megbecsülést nyert. Bizonyára nagy­ban kö­szön­hető ez a versben megszólított, etruszk származására büszke Maece­nas sze­mé­­lyének és munkásságának, aki nemcsak a politikában volt Octavianus-Augus­tus nélkülözhetetlen jobbkeze, hanem a kor szellemi élete is nagyrészt kö­rü­löt­te ös­sz­pon­tosult. Irodalmi körében Itália legkülönfélébb részeiről származó köl­tők cso­­por­tosultak, akik — talán egyedül Horatius kivételével — szinte mind rendelkez­­tek valamilyen fokú etruszk öntudattal (is). Elég, ha csak az egykori Etruria Pa­da­na területén született, etruszk cognoment viselő Vergiliust említjük, vagy az et­­ruszk-umber határvidékről származó Propertiust, aki IV. könyvének 2. elé­gi­á­já­ban egyes szám első személyben szólaltat meg egy etruszk istenséget, sőt a Ro­mu­lus­-mondának is mindig a háromnépes (latin-szabin-etruszk) változatát hasz­nálja. Az általuk képviselt népelem tehát elnyerte a fontosságához mért elismertséget.

Még fontosabb ebből a szempontból Horatius Carmen saecularéjának egy szakasza (37-40):

Roma si vestrum est opus, Iliaeque

litus Etruscum tenuere turmae,

iussa pars mutare Lares et urbem

sospite cursu…

ami magát az aeneasi honfoglalást kapcsolja egyenesen az etruszkokhoz. Lehet ez ugyanannak a lykophróni hagyománynak követése (ld. később), amelynek nyo­mai Vergilius Aeneisében is föllelhetők.

3. Hogyan illeszkedik ebbe a keretbe Mezentius?

Valamilyen szinten talán annak a ténynek a tudatosítását jelenti a fenti Ho­ratius-idézet, hogy az Aeneas-monda az etruszkok révén jutott el Rómába, ahol fontos módosításon, mondhatni, gyökeres változáson ment keresztül. A több etruszk vá­ros­ban megtalált fogadalmi Aeneas-ábrázolások egyértelműen azt jelzik, hogy etruszk körökben Aeneast pozitívan értékelték, magukénak é­rez­ték — tehát semmiképpen nem tartották magukat az ellenségeinek. Valószínű, hogy az Aeneas-mon­dának volt egy önálló etruszk változata, amelyben a trójai hé­róst kapcsolatba hozhatták saját eredetükkel (először is Corythus egyaránt köz­­ponti városa Dél-Etruriának és szülővárosa Dardanosnak, a trójai dinasztia ősének;[18] másodszor az etruszkok állítólagos lydiai és Aeneas trójai származása újabb kapcsolódási pontot ad: Kis-Ázsiát), sőt esetleg önmagukat a trójaiaktól vezették le — bár ez már nehezebben bizonyítható. Ez a változat tükröződhetett vissza Lykophrón Alexandrájában (1239-1249), amelyben a frissen Itáliába érke­zett etruszkok Tar­chón és Tyr­sé­nos vezetésével Aeneas mellé állnak.[19] — A ró­mai változat, amelyben az etruszkok (egészen Vergiliusig) következetesen ne­ga­tív szerepet játszanak, és szemben állnak Aeneasszal, talán a regifugium idejében kezdett megformálódni, a VI. század végén vagy az V. század elején, abban a korban, amelyben Ró­ma anyagi kultúrájának visszaesése is árulkodik az etruszkokkal való szakítás­ról. A másik lehetőség (mivel az etruszk fogadalmi ábrázolások is inkább az V-IV. századra datálódnak), hogy a római Aeneas-monda későbbi át­vétel, és ellenséges szemléletével már az etruszkok későbbi latiumi terjeszkedé­sére reflektál.

Vergilius Aeneisének ebből a szempontból az az érdekessége, hogy mind­két oldal felfogása megtalálja benne a helyét. A római változatot képviseli a Turnus oldalán álló Mezentius, Caere exkirálya, aki kegyetlen zsarnoki uralma miatt elveszítette ha­­záját és hatalmát (a római mondából, ha nem is pontosan ilyen formában, jól ismert), a fiával és ezer emberével, az etruszkot pedig az Aeneas mellett álló összes töb­bi etruszk, Tarchon vezetésével (a név ismerős egye­bek közt Lykophróntól). Számbeli és erkölcsi fölényben láthatólag az utóbbiak vannak, mivel elhatárolták ma­gukat attól az embertől, akiben a rómaiak szemében hagyományos etruszk “erények” öltenek tes­tet, és beállnak a végzet sodrába. Ezzel igazolják az olvasó előtt is, hogy népük képes ar­ra, hogy a Birodalom értékes része legyen. Ugyanakkor a másik félről is bebizo­nyo­so­dik, hogy nem lehet egyoldalúan negatív beállításban szemlélni.

II. Mezentius az Aeneis előtti hagyományban

Vergilius, mint eposza során legtöbbször, Mezentius megformálásakor is meg­­­lévő hagyományból merít, ám nem ragaszkodik ahhoz betű szerint, hanem sza­ba­don kezelve állítja saját költői céljainak szolgálatába. Ebben az esetben a gyö­ke­re­ket a római antiquarius szerzőknél kereshetjük, illetve az őket forrásként felhasználó történetíróknál (Cato, Livius, Halikarnassosi Dionysios) követhetjük nyomon.

Az alaphagyomány ezúttal némi történelmi maggal is rendelkezik[20] — ahogy azt tárgyi emlékek látszanak bizonyítani —, és a római vallástörténeten is rajta hagyta a nyomát. Maga a római Mezentius-monda két nagyobb részből áll: egyik a caerei királynak a honalapító háborúkban való részvétele Turnus pártján, másik a Vinalia Priora ünnep alapítása. A kettő közül az utóbbi lehet az ősibb; mindenesetre az alábbiakban a két részt külön-külön kezelem.

1. Tárgyi emlékek és történelem

1989-ben egy, a Louvre-ban őrzött, valószínűleg cerveteri (azaz caerei) e­re­de­­­­­­tű, az i. e. VII. század első feléből való etruszk váza újravizsgálása révén talán si­került meg­­­­­­­találni a Mezentius-monda történelmi alapját. Az említett vázán F. Gaultier egy et­ruszk nyelvű feliratot fedezett föl, ami így szólt: mi Laucies Me­zenties (“L. Me­­­­­­zen­ti­u­sé vagyok”). Ez legalábbis azt igazolja, hogy a VII. szá­zadi Caerében va­ló­ban létezett egy ilyen nevet viselő család, amely kap­cso­lat­ba hozható a mondabeli ki­rál­lyal.[21]

Kb. ugyanerre a korra, a VII. század második negyedére datálják a F. Cas­­tagno­li és P. Sommella által Pratica di Maréban (az ókori Lavinium helyén) fel­tárt, domb alakú sírtemplomot, azaz a Dionysios által is említett Pater Indiges-szen­télyt, amelyet a rómaiak a IV. század óta Aeneas héróonjaként tisz­tel­tek. Ezt va­ló­színűleg egy korabeli jelentős személyiségnek emelték, akit ké­sőbb azo­no­sí­tot­tak a tró­jai hérósszal. D. Briquel feltételezi,[22] hogy ő volt az Aene­as és Me­zen­tius összecsa­pásáról szóló monda Aeneasának prototípusa a la­tin legendában (ere­­­detileg La­ti­nus?), aki megállította a caereiek terjeszkedését dél felé, a Tibe­ri­sen túlra, Lavinium, La­­tium parti területeinek központja irányá­ba. A sírkultusz jelei a VI. századtól kezdve ki­mutathatók. Az Aeneas-kultusz egy­idős Lavinium római uralom alá kerülésével, ami­kor Róma Penateseit is Laviniumba költöztették.

A két kb. egyidős tárgyi emlék megengedi a következtetést, hogy a Me­zen­­­­tius-mondának konkrét, személyhez köthető történelmi alapja is lehet, még­pe­dig a VII. századi eseménytörténetben. (Ebben a korban az etruszk városok állam­­formája még monarchia volt, tehát nem tyrannis és nem köztársaság, ami ugyancsak beleillik a képbe.) A mondán rajta hagyhatták még a nyomukat az et­ruszk-la­tin, illetve etruszk-római ellentétek és kapcsolatok a VI. és IV. században.

2. Antiquarius és egyéb források

a) A háború hagyományai a fontosabb forrásokban

A Cato Originesében közölt őstörténetet csak töredékekből, idézetekből ismerjük; a trójai honfoglalás eseményeire vonatkozó részleteket (frgg. 9-12 Pe­ter) főleg Servius őrizte meg Aeneis-kommentárjában, valamint az Origo gentis Ro­ma­nae és Macrobius Saturnaliája. Az idézetek közötti összefüggést többfélekép­pen rekonstruálják. Itt a legelfogadottabb változatot közlöm.

A háború a letelepedő trójaiak túlkapásai miatt tör ki Aeneas és Latinus, il­­let­­ve a trójaiak és az Aborigines között. Turnus és a rutulusok Latinus oldalán lép­­­nek fel (Aeneam … propter invasos agros contra Latinum Turnumque pug­nas­­se[23]). Az el­ső támadásban Latinus elesik, a rutulusok vereséget szenvednek. Ae­­neas Latini név alatt egyesíti az Aboriginest a trójaiakkal. Turnus Me­zen­tius cae­­­rei királyhoz menekül, és bevonja őt a maga oldalán a háborúba. A má­sodik csa­­­tában Turnus és Aeneas egy­aránt odavész (secundo proelio Turnus occisus est, et nihilo minus Aeneas postea non conparuit[24]). Ascanius az apja he­­lyé­be lép: ő öli meg párbajban Mezentiust, s ez­után az Iulus nevet nyeri (mi­gras­­se pos­tea in Ascanium et Mezentium bella, sed eos singulari certamine di­mi­­casse; et occiso Mezentio Ascanium Iulum coeptum vocari[25]).

Halikarnassosi Dionysios (I. 57-65) elbeszélése sokban különbözik Ca­tó­étól. Forrása vagy az újabb annalisztikában,[26] vagy Kastór görög chronogra­phus­­nál keresendő. Az ő változata így szól: Aeneas és emberei engedély nélkül meg­­te­lep­szenek a későbbi Lavinium helyén, majd békésen egyesülnek Latinus né­pével; Aene­as feleségül veszi Laviniát. Az első háborúban a rutulusok állnak szem­ben La­tinusszal és Aeneasszal, az Aborigines és a trójaiak egyesített erőivel. A há­bo­rút Aeneas és Latinus nyerik, majd fölépítik Laviniumot. Két év múl­­­va jön a má­so­dik háború; amelyben a Lavinia házasságkötése miatt sértett s ezért a latinoktól de­zertált Turnus/Tyrrhénos áll a rutulusok élére. — I. 64. 2: ¢pš­­sthsan g¦r aâqij ¢pÕ toà Lat…nou `RÒtoloi labÒntej ¹gemÒna tîn aÙ­­tomÒlwn tin¦ tÁj Lat…nou gunaikÕj 'Am…taj ¢neyiÕn Ônoma TurrhnÒn. Ð d? ¢n¾r oátoj ™pˆ tù g£mJ tÁj LaÚnaj tÕn khdest¾n memfÒmenoj, Óti pa­­relqën tÕ sug­gen?j Ñqne…oij ™k»deuse, tÁj te 'Am…taj paroxunoÚshj kaˆ ¥llwn ti­nîn sullambanÒntwn ¥gwn t¾n dÚnamin, Âj aÙtÕj Ãrce, pro­­st…­qetai to‹j `Ro­tÒloij. — Ennek folyamán Latinus és Turnus meghal; Ae­ne­as egyeduralomra jut. A harmadik hullám három év múlva következik: a Tur­­nus nélkül maradt ru­tu­lu­sok bevonják a háborúba Mezentiust és etruszkjait. (Egye­dül itt és Plu­tar­chos­nál nem kötődik Mezentius konkrétan Caeréhez.) Az utóbbi maga is érdekelt a há­bo­rúban: félti az országát az új hatalomtól. — I. 64. 4: `RÒtolo… te g¦r ™k tîn pÒ­lewn strateÚousin ¤pantej ™p' aÙtÒn, kaˆ sÝn aÙto‹j basileÝj Tur­rh­nîn Mesšntioj de…saj perˆ tÁj aØtoà cèraj, ½dh g¦r ™pˆ mšga cw­roà­san t¾n `Ellhnik¾n Ðrîn dÚnamin ½cqeto. — Aene­as a csatában meghal, Asca­nius követi a trónon, ő folytatja a háborút. Mezentius ostrom alá veszi La­vi­ni­umot, de Ascanius kitör, és megfordítja az erő­viszo­nyo­kat, aminek során az et­ruszk király fia, Lausus is elesik. Mezentius erre békét kér, és a továbbiakban is ba­rátja marad Ascaniusnak.

Kb. a Dionysios-féle elbeszélést követik egy, az Esquilinuson feltárt Au­gus­­­tus-kori columbarium falfestményei is, Lavinium felépítésétől egészen Alba Longa megalapításáig.[27]

Liviusnak (I. 1-3) valószínűleg ugyancsak az újabb annalisztikára vissza­me­nő elbeszélése szerint Aeneas és a trójaiak partra szállnak Itáliában, és mi­­vel nincs sem­­mijük, zsákmányolni próbálnak (vö. Cato). Latinus és az Abo­ri­gi­nes el akar­ják űz­­ni őket, de vagy még az összecsapás előtt, vagy miután csa­tát vesz­­tettek, bé­két és szö­­vetséget kötnek. Aeneas nőül veszi Laviniát, meg­ala­pít­ják La­vi­niumot, meg­szü­le­tik Ascanius. Ezután indít ellenük háborút Tur­nus, La­vi­­­­nia ko­ráb­bi kérő­je. A szem­ben álló felek tehát: Turnus és a ru­tu­lu­sok Aeneas és La­ti­nus ellen. Az el­ső csa­tában Tur­­nust legyőzik, de Latinus meg­hal. Ezután von­­­­ja be Tur­­nus Me­zen­tiust mint Caere királyát és az össz­et­ruszk szö­vetség fe­jét. Mezen­ti­us bea­vat­ko­zá­sának oka itt is az, hogy félelemmel töl­ti el őt a trójai ék növekedése Itáliában. — I. 2. 3: In­de Turnus Ru­tulique dif­fi­si rebus ad flo­ren­tes opes Etru­sco­rum Mezen­ti­um­que re­gem eorum con­­fu­gi­unt, qui Caere opu­len­to tum oppido im­peritans iam in­de ab initio mi­­nime lae­­tus novae origine urbis et tum nimio plus quam satis tu­tum esset accolis rem Tro­ia­nam crescere ratus ha­ud gravatim so­cia arma Rutulis iun­xit. — Aene­as e­gye­­­­­síti a tró­jaiakat és az A­bo­­­riginest, majd csa­tába bocsátkozik. A la­ti­nok győznek, de Ae­ne­as­szal valami tör­­­­ténik. — I. 2. 6: Se­cundum inde proe­li­um Latinis, Aeneae eti­am ul­ti­mum o­pe­­rum mortalium fuit. — Egy idő után Asca­­ni­us kerül a trónra. Turnus és Me­zen­­ti­us további sorsa is­me­ret­len, a háborút nem foly­tatják (I. 3. 4: tantum ta­men o­pes cre­­verant, maxime fu­sis Etru­scis, ut ne morte quidem Aeneae nec deinde in­­­ter mu­li­eb­rem tutelam ru­di­men­tumque primum pue­ri­lis regni movere arma aut Me­­­­­­­zentius Etru­scique aut ulli alii accolae ausi sint), az etruszk-latin határ a Ti­be­ris lesz.

Lykophrón (Alex. 1238-1249), mint említettük, szinte az egyetlen szerző, a­ki az etruszkokat pozitív színben feltüntető hagyományt dolgoz fel, bizony­ára Ti­mai­os történeti művére támaszkodva. Eszerint az Itáliában partra szálló Aen­eas szö­vet­­sé­ge­sek­re talál a frissen bevándorolt etruszkok és vezetőik, Tar­chón és Tyr­sé­nos, Télephos fiai, valamint az ugyancsak odatelepült Odysseus sze­mélyében; a szö­vet­ség­kötés pedig ép­pen Caerében/Agyllában történik (1241-1246, 1248-1249: ... kaˆ P‹s' 'AgÚllhj q' aƒ polÚrrhnoi n£pai. / sÝn dš sfi m…xei f…lion ™cqrÕj ín stratÒn, / Órkoij kra­t»saj kaˆ lita‹j gou­nas­­m£twn / n£noj, pl£naisi p£nt' ™reun»saj mucÕn / ¡lÒj te kaˆ gÁj. sÝn d? d…ptucoi tÒ­koi / Musîn ¥naktoj,... / T£rcwn te kaˆ TurshnÒj, a‡­qw­nej lÚkoi, / tîn `Hra­kle…wn ™k­ge­gîtej aƒm£twn. — Odys­se­us meg­je­le­né­sére magyarázat lehet Hé­siodos Theo­go­ni­á­ja,[28] amely Latinust Odys­se­us és Kir­ké fiának teszi meg (bizonyára itáliai görög ha­gyo­mány alapján) — ő tehát a latin etnikumot képviselné a szövetségben. Itt szó sem esik etruszkok elleni há­bo­rúról, sőt más háborúról sem, ami ugyancsak amellett szól, hogy az Aeneas-monda eredeti formájában ez nem szerepelt.

b) A Vinalia Priora alapítása

A Venushoz és Iuppiterhez kapcsolódó tavaszi borünnep (ápr. 23.) eredetmon­dája, amely valószínűleg már az i. e. IV. század előtt is megvolt, Cato Ori­gi­ne­sé­ben már a Mezentius-történethez tartozik. Ez lehet a monda legrégibb mag­ja. A to­váb­bi hagyományban a legváltozatosabb formákban tér vissza, de ebből az összefüg­gés­ből már nem kerül ki, sőt integráns része lesz a honfoglalási har­cok mondakö­ré­nek.

Plutarchos (Quaest. Rom. 18) tudósít egy hagyományról, miszerint a ró­ma­iak valamiféle javak tizedét az Ara Maximán Herculesnek ajánlották,[29] mert az megszabadította őket attól a tizedtől, amit az etruszkok róttak volna ki rá­juk.[30] Ez a legáltalánosabb hagyomány (kapcsolatban a Cacus-történettel?), ami talán a leg­­régebbi gyökerekkel bír, és valószínűleg ugyanide tartozik.

Festus a Vi­nalia Rus­tica ünnephez (aug. 19.) kapcsolja azt az eseményt, hogy a latinok a Me­zen­ti­us elleni háború idején az egész bortermés zsengéjét Iup­­pi­ternek szentelték. Az ok­ról és következményről nem tudunk meg semmit.[31]

Cato (frg. 12 Peter) egy Macrobius (Sat. III. 5. 10) által idézett töredéke szerint Mezentius a rutulusoktól (bizonyára a hozzájuk való csatlakozás fejében) azt a terményzsengét követelte, ami az isteneknek járt volna.[32] A latinok, attól fél­ve, hogy vereség esetén rájuk is ezt fogják kiróni, így imádkoztak: “Iuppiter, ha úgy látod jobbnak, hogy ezeket inkább neked adjuk, mint Mezentiusnak, tégy minket győztesekké!”[33] — Ugyanezt a hagyományt képviseli Varro is azzal a kü­lönb­séggel, hogy nála nem a rutulus, hanem a latiumi bortermésről, tehát hadi­zsák­mányról van szó.[34] Az Augustus-korabeli, Verrius Flaccus által idézett Fasti Praenestini a Vinalia Priora ünnep alatt hozza a mondát, és minden év borterméséről beszél.[35]

A Dionysios (I. 65. 2) által közölt változat szerint, miután Mezentius ostrom alá vette Laviniumot, azt a békefeltételt szabja, hogy a latinok minden évben szol­gál­tas­­sák be az etruszkoknak az egész bortermésüket. Ascanius javaslatára azok inkább Iup­piternek szentelik azt, és közvetlenül ezután végrehajtják a sikeres kitörést.

Plutarchos (Quaest. Rom. 45) változata is mentes már a követelés vallási jel­le­­gétől: Mezentius szerződést ajánl Aeneasnak, melyben igényt támaszt az az évi bor­­ter­mésre. Az elutasítja, mire az etruszk király ígéretet tesz, hogy háborús úton szer­zi meg ezt a bort a népének. Aeneas ezt megtudja, és az isteneknek szen­teli a bort, majd győzelme után kiönti Aphrodité temploma előtt. — A monda­variáns különlegessége, hogy itt a háború fő céljának a bor tűnik, de még inkább az, hogy Ae­ne­­as az etruszk ellenféllel való összecsapást győztesen túléli (vergiliusi hatásra?).[36]

Ovidius (Fasti IV. 878-900) feldolgozása természetesen nem tekinthető külön hagyományváltozatnak, sokkal inkább a vergiliusi változat utóéletének ré­sze, mégis (jobb híján) itt közlöm. Eszerint Turnus megpróbálja a maga ügyének meg­nyerni Mezentiust, aki azonban nem háborúzik ingyen: az ár a rutulusok jö­vő évi bortermésének egy része. — 885-888: Stat mihi non parvo virtus mea: vol­­nera tes­tor / armaque quae sparsi sanguine saepe meo. / Qui petis auxilium, non gran­dia divide mecum / praemia de lacubus proxima musta tuis. — Erre Ae­ne­as ha­sonlóképp felajánlást tesz a latin borból, de Iuppiternek (893-894: Hostica Tyrrheno vota est vindemia regi: / Iuppiter, e Latio palmite musta fe­res!). Győz a jobb fogadalom: Aeneas megöli Mezentiust, majd teljesíti a fela­ján­­lást. A ca­tó­i és vergiliusi változat kontaminációjáról van szó[37] — egyesek sze­rint A. Pos­tu­mi­us és L. Caesar felhasználásával.[38]

3. Hogyan használja fel mindezt az Aeneis?

Vergilius elsősorban a Cato-féle változatra épít, s a monda megszokott et­nikai viszonyait már ezzel is fenekestül felforgatja: Latinus népe, amelyet a hagyomány általában Aeneas szövetségeseként tart számon, itt (Cato nyomán) Ae­ne­as ellen fordul — igaz, maga Latinus nem avatkozik bele az eseményekbe.[39] Néhány alapvető változtatással veszi át a történetet — méghozzá többnyire olyan pon­tokon, ahol az egyébként eltérő hagyományváltozatok egyezést mutatnak (kap­cso­lat Turnus és Mezentius, valamint Mezentius és Aeneas, illetve Ascanius kö­zött, La­ti­nus halála a háború első szakaszában). Az egyik fő változtatás szerkesztési ter­mé­sze­tű. A korábbi mondában több hadjáraton át húzódó cselekményt Vergilius egyet­len, néhány napos háborúba sűríti. Emiatt, és mivel a főel­len­tét Aeneas és Tur­nus között feszül, az eposz cselekménybeli egysége azt kö­ve­telte, hogy a háború Turnus legyőzetésével végleg záruljon le. A Mezentius-fé­le háború azért sem kö­vethette a Turnus-féle háborút, mert Ascanius, akinek feladata ennek megvívása lett volna, Vergilius szándéka szerint már tisztán a béke uralkodója kel­lett hogy legyen.[40] Így az etruszk királyt, akinek az eposzban való felléptetése fon­tos volt Ver­gilius számára, át kellett helyezni az első és egyet­len háborúba Lau­sus­szal együtt (ennek is eszköze a Turnus és Mezentius közti szerepcsere), és a kom­po­zíció kerekségének az volt a feltétele, hogy az ő története még Aeneasnak a fő­el­lenséggel, Turnusszal való leszámolása előtt véget érjen. Így aztán a hagyomány még tovább módosul: Aeneas nem tűnik el az eposz folyamán, nem is marad alul, és Asca­niusra sem hagy olyan feladatot, amit maga is elvégezhetett volna, és ami meg­haladhatja annak amúgy is nehezen fölbecsülhető erejét.

A másik nagy változás az, hogy az Aeneisben Mezentius nem az összes et­ruszkot képviseli, mivel azok zöme Aeneas mellett áll — éppen őmiatta. A zsar­nok­­űzés motívuma egyetlen, általunk ismert korábbi mondaváltozatban sem sze­re­pel,[41] azonban a rómaiak jól ismerték saját történelmükből. Ebből a változtatásból több dolog kö­vet­kezik. Az Aeneas mellé pártoló többi etruszk, mint már em­lí­tet­tük, képviseli az el­ha­tárolódást a római képzeletben élő etruszkképtől. Más­részt az új helyzet implikálja azt, hogy Vergilius nem használhatja fel erede­ti formájában a Vi­nalia-mondát — mivel nem Turnus, hanem Mezentius van a szö­vetségesének ki­szolgáltatott helyzetben, aligha szabhat ilyen feltételeket, az el­lenféllel szemben pe­dig sohasem kerül olyan domináns helyzetbe, hogy ráeről­tet­hesse az akaratát. Ezért a Vinalia-monda által megjelenített istentelenség más sík­ra tevődik át.

III. Mezentius ábrázolása az Aeneisben

1. Irodalmi prototípusai

Vergilius, mint szinte minden jelentősebb alakjának megformálásában, itt is felhasználja a görög irodalmi (nemcsak epikus) hagyományokat: utal rájuk, kö­ve­ti őket, változtat rajtuk, s az átvett részleteknek az új összefüggésben új ér­tel­met ad. A legfontosabb forrásán, az Iliason (ld. a) pont) kívül, amelyből rendszerint teljes so­rokat, hasonlatokat vagy -típusokat, jelenetsablonokat vesz át, használ­ja

– az Odysseia IX. énekét (Kyklópeia), ami különös és erőteljes árnyalatokat ad hoz­­zá Mezentius jelleméhez, ld. b) pont;

– az Aithiopist, ill. egy abban is feldolgozott mondát, amely Pindarosnál is előke­­rül a 6. pythói ódában (23-42): Antilochos élete árán védi meg apját, Nes­tórt Memnón támadásától — erre épül Lausus önfeláldozása;

– Apollónios Rhodios Argonautikáját egy jelenet erejéig, amelyben pietas és im­pi­e­tas ütközik össze, és amelynek gyökerei Aischylosra nyúlnak vissza, ld. c) pont;

– Sophoklés Aiasát, amely az istenektől elrugaszkodott magányos hős ábrázo­lá­sá­nak alapműve, ld. c) pont;

– egyes kutatók szerint a Tarquinius Superbusszal kapcsolatos római irodalmi-tör­­téneti hagyományt, ld. d) pont.

a) Ilias

Az Ilias hősei közül nem lehet egyetlenegy alakot találni, aki alapul szol­gálhatott volna Mezentius megformálásához. Személye, ahogyan a X. énekben elénk állítja a költő, több homérosi figura jellemvonásait magán viseli. Ezen per­sze nem a homérosi hősökre általánosan jellemző tulajdonságokat és megnyi­lat­kozásokat kell érteni, hanem a jellemzésnek azt a módját, amikor a költő át­vesz egy-egy sort, jelenetet, hasonlatot, és azt a saját művében meg­jelenített emberre, hely­zetre stb. alkalmazza; ilyenkor a két szöveghely kapcso­latba hozásával össze­füg­gésbe állítja, mintegy valamilyen szempontból roko­nít­ja egymással az általuk jellemzett szereplőket vagy helyzeteket. A változtatások is árulkodóak ebből a szem­pontból: miben rokon a két dolog, de miben kü­lön­bözik?

F. A. Sullivan a homérosi hősök közül Telamónios Aiasszal állítja pár­­huzamba Mezentiust.[42] Fizikai adottságaik hasonlósága mellett sok minden rokonítja őket egymással. Mindketten a második legelőkelőbb helyet foglalják el a seregben (Achilleus, illetve Turnus után, akik ideiglenesen eltűnnek a csatá­ból). Képesek arra, hogy amikor a seregük defenzívába szorult, megfordítsák a csata menetét. Aias az Ilias többi főszereplőjéhez képest relatíve kevés isteni se­gít­séget kap — Mezentius viszonya az istenekhez pedig már-már közmondásos. Ugyanakkor közös hasonlatanyaguk is van: az Ilias XVII. énekében egy oroszlán (133-136), egy vadkan (281-283) és egy megáradt folyó (747-751) képe követi egymást Aiasra vonatkoztatva. Hasonló képek jellemzik Mezentiust az Aen. X.-ben, épp fordított sorrendben: vihar verte szikla (693-696), vadkan (707-718) és oroszlán (723-728). A hasonlatok nem feleltethetők meg egymásnak szó szerint, a szinte megegyező alapképek egymásra következése azonban figyelemre méltó. Ugyanígy az is, hogy Aiasnak van egy Arés-hasonlata az Íl. VII. 208-210-ben, ami felületesen hasonlít Mezentius Órión-hasonlatára (Aen. X. 763-767), va­la­mint az embereinek egy jégesőhasonlata az Íl. IV. 275-279-ben, ami Me­zen­ti­us em­­bereinek jégesőhasonlata mellé állítható (Aen. X. 803-808). Bizonyára nem vé­letlen, hogy a Mezentiusra vonatkozó hasonlatok mindegyikének megvan a — bármily felszínes — párhuzama Aias alakjánál, és nemcsak amiatt, hogy a ho­mé­­rosi éa vergiliusi hasonlatok alapképeinek száma véges.

A másik, párhuzamokkal különösen kitüntetett homérosi hős — érdekes mó­don — Menelaos. Mezentius két hasonlata is az övére van alapozva: az Aen. X. 707-718 az Íl. XVII. 61-67-beli, az Aen. X. 723-728 pedig az Íl. III. 23-26-beli orosz­lánhasonlatról modelleződik. A két figura között nem könnyű pár­hu­za­mot vonni. Mindössze egy fontos közös vonásuk fedezhető föl: az, hogy a há­bo­rú — le­ga­lábbis részben — miattuk robbant ki. Az akhájok azért vonulnak hadba, hogy Menelaos sérelméért elégtételt vegyenek a trójaiakon, az etruszkok azért, hogy saját sérelmeikért álljanak jogos bosszút Mezentiuson.

b) Odysseia

J. Glenn a legjellemzőbb párhuzamot Mezentius alakjára nem az Ili­as­ban, hanem az Odysseiában véli megtalálni, mégpedig Polyphémos kyklóps sze­mé­lyében.[43] Rokon vonásaik a következők: Mindketten szemben állnak az istenek­kel, többé-kevésbé agresszíven, kontrasztba állítva az istenekkel jó viszonyban lévő, az ő segítségükre apelláló ellenfelükkel (Odysseus, Aeneas). Vö. Od. IX. 275-276: oÙ g¦r KÚklwpej DiÕj a“giÒcou ¢lšgousin / oÙd? qeîn ma­k£­­rwn, ™peˆ Ã polÝ fšrtero… e“men. Mindketten visszataszító dolgokat kö­vet­nek el olyanokkal szemben, akikért felelősséggel tartoznának (vendégek, alatt­va­lók). Bu­kásuk után egy állattal osztják meg kétségbeesésüket (vezérkos, ló), at­tól várnak együttérzést: ez jelenti az utolsó “emberi” kapcsolatot számukra. Az ál­­latot meg­szólító monológok szerkezete is hasonló. Szókincsbeli egyezések is van­­nak egyrészt a homérosi és vergiliusi részletek, másrészt az Aen. IX-X.-beli Me­zentius- és az Aen. III.-beli Polyphémos-ábrázolás között (sőt ezek alapján fel­­­állítható egy Polyphémos–Cacus–Mezentius utalásháromszög is[44]). Ugyanígy az Órión-hasonlatra is az Aen. III. 659, 664-665. sorok adják meg a párhuzamot.

Természetesen nem minden részlet egyezik, nem is egyezhet, hiszen két, egy­szerre hasonló és különböző jellemről és helyzetről van szó. A meglepő egymás mellé állítás inkább a X. ének végén Mezentiusban lejátszódó jellemfordulat erejét emeli ki, semmint hogy Aeneas számára biztosítsa az embertelennel való megküzdés lehetőségét, amit a III. énekben elszalasztott — ahogy Glenn gondolja.[45]

c) Contemptores divum a görög irodalomban

Az istentelen — és istentelenségéért többnyire meg is bűnhődő — hős (qeÒmacoj) típusa a drámairodalomban is több helyen jelentkezik. A legalaposab­ban kifejtve Sophoklés Aiasában található meg. Itt az “istentelen” jelző szó sze­rint értendő: valaki, aki istenek nélkül akar boldogulni, aki számára az ember­­ség mércéje magában foglalja a függetlenséget a felsőbb hatalmaktól, ez azon­ban bukását okozza. Magatartását legjobban két jelenet jellemzi: apjával vál­tott búcsúszavai (764-765: Tšknon, dorˆ / boÚlou krate‹n mšn, sÝn qeù d' ¢eˆ krate‹n — mire Aias, 767-769: P£ter, qeo‹j m?n k¨n Ð mhd?n ín Ðmoà / kr£toj kata­kt»­sait'· ™gë d? kaˆ d…ca / ke…nwn pšpoiqa toàt' ™pisp£sein klšoj.) és Athé­né segítségének visszautasítása a harcban. (774-775: ”Anassa, to‹j ¥lloisin 'Arge…­wn pšlaj / †stw, kaq' ¹m©j d' oÜpot' ™kr»xei m£ch.) Iga­zából ez nem negatív tulajdonság. Mezentius esetében ennél többről van szó: nem csupán el­u­ta­sít­ja az istenek segítségét, hanem semmibe veszi őket és fontos értékeket, ame­lye­ket képviselnek, ahogy azt a VIII. énekben látni fogjuk. Bukásá­ban sem lehet köz­vet­len isteni beavatkozást észrevenni. Így aztán a tragikus Aias csak nagy álta­lá­nos­ságban hozható fel párhuzamnak. Mégis, ahogy az a) pont alatt láttuk, az epi­kus Aiasszal, a tragikus Aias elődjével való megfelelések meggyőzőnek mond­ha­tók. Márpedig az egyik a másikra épül: a tragikus Aias mint lehetőség benne van az epikus Aias alakjában, az abban csírákban meglevő tulajdonságokat tar­tal­maz­za magasabb fokon (pl. az istenektől való relatív elhanyagoltság), és az egyik óha­tat­lanul felidézi a másikat az olvasó tudatában.

Ugyanehhez a jellemvonáshoz kapcsolódva említek meg néhány további pár­huzamos helyet. Mezentius istentelenségét (első kézből) az Aeneis folyamán a X. 773-775. sorok mutatják meg: rendhagyó fohász saját jobbjához és dár­dá­já­hoz, majd tropaeum-felajánlás Laususnak, a fiának. A dárda isteni tiszteletben ré­­szesítésének motívuma dárdára esküvés formájában már Aischylosnál megjelenik a “Heten Théba ellen”-ben (529-532, Parthenopaiosról: Ômnusi d' a“cm¾n ¿n œcei, m©llon qeoà / sšbein pepoiqëj Ñmm£twn q' Øpšrteron, / Ã m¾n la­p£­xein ¥stu Kadme…wn b…v / DiÒj·), abban a drámában, amely Dantéig ható min­tapéldát teremtett az istenekkel való dacolásra Kapaneus személyében (427-431). Ez utóbbi azonban megint másfajta, kifejezetten kihívó jellegű isten­te­len­ség, s nem véletlen, hogy Vergilius nem ezt használja fel.

A motívum Apollónios Rhodios Argonautikájában folytatódik, ahol nagyobb hangsúlyhoz jut. Idas, hogy bátorságot öntsön az elcsüggedt Iasónba, hosszasan fejtegeti, hogy az ő dárdája többet segített neki a harcokban, mint ma­ga Zeus, és ha ő ezt a kezébe ragadja, még egy isten sem állíthatja meg (I. 466-471: ‡stw nàn dÒ­ru qoàron, ÓtJ perièsion ¥llwn / kàdoj ™nˆ ptolšmoisin ¢e…­ro­mai, oÙdš m' Ñfšl­lei / ZeÝj tÒson Ðss£tiÒn per ™mÕn dÒru, m» nÚ ti pÁ­­ma / lo…gion œs­se­sqai mhd' ¢kr£anton ¥eqlon / ”Idew g' ˜spomšnoio, kaˆ e“ qeÕj ¢ntiÒJto· / to‹­Òn m' 'Ar»nhqen ¢osshtÁra kom…zeij.) — ez azon­ban a fegyvernek nem istení­té­se, hiszen az csak eszköze az istenekkel való szem­be­helyezkedésnek. A jóstehetséggel megáldott Idmón válaszul óva inti I­dast az effajta megjegyzésektől, mielőtt még visszaütne rá a dolog (476-484). A sors, il­let­ve a költő iróniája, hogy a gőgös Idas túléli az eposz végét, míg a jámbor Id­món nem. Jellemző a költő nem-kon­ven­ci­o­nális mítoszkezelésére, hogy az epo­szon belül Idas hybrisének sem okát, sem kö­vet­kez­ményét nem tudjuk meg, bár Orpheus éneke, amely mintegy válasz az ő isten­te­len szavaira, burkoltan elő­re­utal arra, milyen véget fog érni: a dal ugyanis Zeus vil­lá­má­nak képével zárul. A mítosz más feldolgozói szerint pedig utóbb egy Poly­deu­kés­szal és Kastórral ví­vott párbaj során agyoncsapja Idast a villám, tehát hozzáállásának méltó bünte­tését veszi. Az Íl. IX. 558-560 szerint Idas valaha megvédte a feleségét a hó­dí­tó kedvű Apollónnal szemben, tehát megvan az alapja annak, hogy az istenekkel szem­ben is magabiztosan lép föl. Ez módosítja a Mezentiusszal vonható párhuza­mot is: nem tudunk arról, hogy neki hasonló sikerei lettek volna az istenekkel szemben (de vö. Aen. X. 880: nec divum parcimus ulli). Azaz: az ő istentelensége valamivel ve­­szélyesebb önmagára nézve.[46]

d) Tarquinius Superbus

A rossz emlékű római királlyal már az megteremti a kapcsolatot, hogy Me­­zen­­tiussal kapcsolatban az Aeneis folyamán többször felmerül a superbus³ jel­ző. E­gyéb kö­zös vonásaik: Tarquinius trónralépése kegyetlen bűntettek közt megy végbe — akár­csak Mezentiusé.[47] Mindkettejük esetében — mint minden valamirevaló és éle­tét féltő zsarnoknál — megtörténik a testőrség felállítása.[48] Kegyetlenkedéseik so­rán elkövetik a halottakkal szembeni kegyeletlenség valamely formáját.[49] Belpo­litikájukról jobb nem is beszélni, ám katonai téren annál kiválóbb teljesítményt nyújtanak.[50] Mindkettőjüket detronizálják, és száműzik ab­ból a városból, ahol uralkodtak,[51] ám mindketten túlélik az eseményeket, és csa­ládostul elmenekül­nek egy baráti városba — Tar­qui­nius ráadásul éppen Cae­ré­­be.[52] Egy szövetséges király[53] katonai oltalma alá he­lye­zik magukat. Egy vagy több háború tör ki a visszatérni szándékozó (már öreg) király, szövetségesei és alat­tvalói között,[54] amelyek valamelyikében a király megsebesül,[55] fia(i) ele­sik/ el­esnek,[56] serege pe­dig vereséget szenved. Miután mindenét és min­denkijét el­ve­szí­tette, maga a ki­rály is hamarosan meghal (Tarquinius természetes, Me­zen­tius erő­szakos halállal).[57] G. Thome feltételezése szerint ezek az összefüggések an­nak kö­szön­hetők, hogy Vergilius kapcsolatban állt Liviusszal és Di­o­ny­si­os­szal, így az ő (akár fél­kész) műveikből, illetve forráskivonataikból is meríthetett öt­le­te­­ket Mezentius-tör­té­netének alapsémájához.[58]

2. Alakjának fokozatos kibontása

a) VII. ének

Az összegyülekező itáliai csapatok seregszemléjében az első hely (VII. 647-654) Mezentiusé:

Primus init bellum Tyrrhenis asper ab oris

contemptor divum Mezentius agminaque armat.

Filius huic iuxta Lausus, quo pulchrior alter

non fuit excepto Laurentis corpore Turni;

Lausus, equum domitor debellatorque ferarum,

ducit Agyllina nequiquam ex urbe secutos

mille viros, dignus, patriis qui laetior esset

imperiis, et cui pater haud Mezentius esset.

Legfontosabb jellemzőit már ekkor megtudjuk róla: kemény harcos (asper), az et­ru­­riai Agyllából (azaz Caeréből) való, az istenek megvetője, és nem utolsósorban ve­­le van a fia, Lausus.[59] Lausus Mezentius szöges ellentétét képezi: ő a má­so­dik leg­­­szebb az itáliai seregben,[60] és mint tudjuk, a külső szépség belső szép­sé­get is je­lent. Kettőjük szembeállítását a 653-654. sor különösen kiemeli: Lau­sus méltó len­ne ar­ra, hogy apjáénál jobb parancsnokság alatt legyen (vagy Ser­vi­us nyomán: hogy apja he­lyett ő uralkodjon, szerencsésebben), sőt: hogy jobb apja legyen, mint Me­­­zen­ti­us. Min­dazonáltal éppúgy apja mellett áll, mint a VIII. 104-ben a jámbor Eu­an­­der mellett Pallas (filius huic iuxta Lausus — Pallas huic fi­lius una). A 652. sor ne­qui­quam-ja már történetük végkifejletére utal előre.[61] — Kettejük párba állí­tá­­sa hasonló a Turnus–Camilla párhoz a se­regszemle végén: egy világosabb és egy sö­tétebb szí­nek­kel megrajzolt alak áll egymás mellett. Ez az összekapcsolás az el­ső je­le annak, hogy Turnus és Mezentius sorsa a későbbiekben össze fog fo­nód­ni.

Mezentius és Lausus egymás mellé állításának kifejezései megismétlőd­nek a IX. ének­ben, Nisus és Euryalus bemutatásában. Az utóbbit jellemző két sor (179-180: et iuxta comes Euryalus, quo pulchrior alter / non fuit Aeneadum Troia­na neque in­du­it arma) szinte szó szerint ismétli a Laususról mondottakat (VII. 649-650: filius huic iuxta Lausus, quo pulchrior alter / non fuit excepto Lau­ren­tis cor­pore Tur­ni). Ez­zel nem­csak Lausus és Euryalus, hanem a két-két ember kap­cso­lata is pár­­huzamba kerül egy­mással. A másik történet (ha nem számítjuk az e­lőz­ménye­it az V. énekben) később kez­dődik és előbb ér véget, s miután ha­son­ló­kép­pen indul, mint a Me­zentius-el­be­szé­lés, előrevetíti, hogy annak vége is ha­son­ló lesz.

Mezentius kiemelt helyzeténél fogva úgy is tekinthető, mint aki képvise­li az egész itáliai sereget (sőt: rossz előjelként szolgál számára). Így magával Aene­asszal is szembe van állítva: nemcsak mint impius a piusszal,[62] hanem mint a végzet ellen küzdő a végzet beteljesítőjével is. További párhuzam-ellentét fi­gyel­hető meg közte és a felsorolást záró Camilla között. Az utóbbi egyszerre hor­­dozza a háborúba nem illő szépséget és a nagyon is odaillő harci furort, mond­hatni, egy személyben Lausus és Mezentius,[63] és mindamellett nő. Ez a pár­­hu­zam inkább Camilla jellemzését gazdagítja, mint Mezentiusét.

b) VIII. ének

Mielőtt az elbeszélés Aeneasszal együtt elhagyná a hadszínteret, még egy­szer futólag látjuk Mezentiust, amint segédcsapatokat terel össze a kör­nyék­be­li földek­ről más főrangú vezetőkkel, Messapusszal és Ufensszel együtt. Tehát egy­részt fon­tos szervezési feladatot tölt be, másrészt viszont részt vesz a Vergilius által oly nagy­ra értékelt békés paraszti élet szétrombolásában és háborúvá vál­­toztatásában. (Do­natus a lázas készülődésben a félelem jelét látja: végre a con­­temptor divum is em­berére akadt Aeneasban.) Jellemzéséhez ennél jóval töb­bet adnak azok az értékes in­formációk, amelyeket Aeneas Euandertől, legfrissebb szövetségesétől tud meg az ének során[64] — miközben megindul a VII. ének propositiójában[65] már előre jelzett másik cselekményvonal: az etruszk téma.

Euander megígéri Aeneasnak a tőle telhető csekély segítséget közös el­len­ségük, Turnus ellen, de nagyobb szolgálatot is tesz neki: fölhívja a figyelmét egy magánál sokkal hatalmasabb potenciális szövetségesre. Ez nem más, mint az egye­sült etruszk hadsereg, amely készültségben táborozik valahol Caere kö­ze­lé­ben, és csak arra vár, hogy megérkezzen a végzet által kijelölt idegen vezér, aki had­ba viszi majd őket. Euander elejétől fogva elmeséli a történetet (VIII. 478-513), ami akár a VI. század végi Rómában is játszódhatna.[66]

A virágzó Caerét egy zsarnok keríti hatalmába (superbo imperio — a jel­ző­választás nem véletlen): Mezentius, aki istentelen gaztetteket visz végbe. A pol­­gárok végül föllázadnak, és erőszakkal válaszolnak az erőszakra.[67] Mezentius a vendégbarátjához, Turnushoz menekül. Etruria egy emberként áll talpra,[68] és követeli a zsarnok kiadatását. A katonai fellépéstől csak az idegen vezér hiánya tartja őket vissza: Euander nem vállalhatta el a feladatot, hiszen már öreg, Pallas sem, mert félig itáliai. Aeneas azonban az élükre állhat.

Kiderül tehát, hogy Aeneast az új Trója megalapítása (a “római feladat”) mel­lett egy másik, “etruszk feladatra” is kijelölte a felsőbb akarat, és egyszerre két, egy­mástól független bellum iustumot kell megvívnia. Az egyiket, hogy le­küzd­je az el­lenállást, amibe elsődleges küldetése ütközött — nem a végzet, in­kább el­len­sé­ges is­­te­nek akaratából (X. 6-10) —, a másikat, hogy bosszút álljon a gyűlölt Me­zen­ti­u­son. Az egyikkel jövendő hazájának tartozik, a másikkal egy olyan népnek, a­mely­nek szegről-végről maga is rokona. Két külön szál, amely Ae­neas sze­mé­lyé­ben fut össze egyszer s mindenkorra — hála a források ügyes és önálló variá­lá­sá­nak.

Egyszersmind a caerei etruszkok ugyanazt a sémát ismétlik, amit a hagyo­­mány szerint a rómaiak is átéltek Tarquinius Superbus alatt:[69] nem hajlandóak el­tűr­ni az önkényuralom túlkapásait,[70] és ha valaki vissza akarja ültetni a nya­kuk­ra az elűzött zsarnokot, a háborúra is készek. Ezzel elhatárolják magukat a Me­­zen­ti­us­­­hoz, sőt, mondhatnánk, Tarquiniushoz hasonlóktól (ellentétben a vá­ra­kozás­sal, mi­szerint amilyen a király, olyan a népe), bebizonyítják, hogy eb­ben a helyzetben ők is éppen úgy gondolkodnak, ahogy a rómaiak. Ez közössé­get te­remt a zsar­nok­ság gondolatát is gyűlölő rómaiak és a sokszor e gyűlölet cél­pont­ja­ként sze­replő et­ruszkok között. Fontos az is, hogy mindez éppen Cae­ré­ben ját­szó­dik le: Liviustól (I. 60. 2) tudhatjuk, hogy Tarquinius Superbus, miu­tán Ró­má­ból mennie kellett, Cae­rében keresett menedéket; sőt a Cerveteriben ta­lált fel­­­­iratanyagból (i. e. V–III. század)[71] az is kiderült, hogy a Tarquiniusok caerei e­re­detű család — bár ez Vergilius ko­rában kevéssé lehetett benne a köz­tu­dat­ban.[72]

Megérdemel néhány szót Mezentius kegyetlenkedésének módja is: a ha­lot­­tak és élők egymáshoz kötözése. Ez a vád elsődlegesen az etruszk kalózok el­len[73] irányult: metaforaként szerepelt már Aristotelés Protreptikosában, ahonnan át­ke­rült Cicero Hortensiusába.[74] Eredetileg az etruszkellenes görög keres­ke­del­mi propaganda része lehetett;[75] igazságtartalma ismeretlen. Vergiliusnál az álta­lá­ban vett etruszkok helyett egyedül Mezentiust éri ez a vád, ami annyit tesz, hogy egyre inkább erre az egy emberre nehezedik rá mindaz, amit az etruszkok el­­len a hagyomány szeret felhozni, s így a többiek mentesülnek ezek alól. A je­le­net leírása a VIII. énekben valami perverz szexuális jelleget kap (486-488: ma­ni­bus­que ma­nus atque oribus ora… complexu in misero — az erotikus költészet szó­­kin­cse). Ez fölidézi Platón Lakomájának egy részletét (189d-193c), amely az­­zal ma­gyarázza a sze­relem eredetét, hogy az eredetileg kettesével össze­tar­to­zó, majd hybrisük miatt kettévágott emberek egymást keresik. Az összekötözés mint­­ha visszataszító módon az eredeti állapotot próbálná reprodukálni — ami nem­­csak hogy perverz és az élet rendjével ellenkező, de a hybris jele is.[76]

Az 569-571. sorokból azt is megtudjuk, hogy Euander nem pusztán életelveit tekintve áll ellentétben Mezentiusszal, de “államközi” kapcsolataik is el­­len­ségesek. Annál váratlanabb fordulat, hogy kettőjüket hamarosan közös sors fog­ja összekötni, még ha ezt nem veszik is észre.[77]

c) IX. ének

Mezentius mindössze kétszer kerül elő a IX. ének hadi eseményei során. Itt látjuk először tevékenység közben mint harcost. Az 521-522. sorban egy fa nagy­ságú fenyőfáklyával jelenik meg. A fáklyamotívum a VII. énekben került be­vezetésre (456-457); azóta a furor állandó szimbólumaként kíséri végig a há­bo­rút[78] — itt sem jelent egyebet, s emellett gazdagítja a Polyphémos-pár­hu­za­mot.[79]

Másodjára az 581-589. sorokban tűnik fel. Első ellenfeleként egy ékes öl­­tö­zetű harcost terít le a parittyájával, akinek a neve nem ismert, csak mint “Ar­cen­tis filius” van megjelölve.

Stabat in egregiis Arcentis filius armis

pictus acu chlamydem et ferrugine clarus Hibera,

insignis facie, genitor quem miserat Arcens

eductum Martis luco Symaethia circum

flumina, pinguis ubi et placabilis ara Palici;

stridentem fundam positis Mezentius hastis

ipse ter adducta circum caput egit habena,

et media adversi liquefacto tempora plumbo

diffidit ac multa porrectum extendit harena.

Arcens fiának leírásában a bukolikus béke és szülői gondoskodás képei tűnnek át a háborún — ez azonban Mezentius beavatkozása nyomán hamarosan brutális mó­don el­pusztul. Itt tapasztalhatjuk először, hogy Mezentius mintha egyenesen va­dászna a harctéren fel-feltünedező szépségre (ugyanerre lesz példa a X. énekben Acron ha­lála). S nem valószínű, hogy ezt pusztán a zsákmány kedvéért tenné; sok­kal in­kább van okunk az előzmények ismeretében arra gondolni, hogy ez a ter­mé­sze­­té­ből fakad. Magatartását a szépséggel épp ellentétben álló kegyetlen hidegség jel­­lem­zi. A másik szempont itt az, hogy Arcens fiának a szépség mellett a leg­fon­to­­sabb tulajdonsága, hogy valakinek a fia (ezért a saját neve nem is érdekes, sok­kal in­kább apja beszélő neve). Mezentius tehát egy apa-fiú kapcsolatot rombol szét — ami megint csak fontos lesz történetének befejezése szempontjából.[80]

d) X. ének — az aristeia

A X. ének cselekménye annyira koherens, hogy az egész átlátásához az ele­jén kell elkezdeni az áttekintést. Az alapot az éneket kezdő istengyűlésben Iup­piter szavai adják meg (111-113): …sua cuique exorsa laborem / fortunam­que ferent. Rex Iup­­pi­ter omnibus idem; / fata viam invenient.— Ez az ének többi ré­szére nézve nagy­jából ki­zárja Iuppiter beavatkozását az eseményekbe, és annál nagyobb szerepet jut­tat az emberi felelősségnek.[81] A cselekmény Aeneasnak és segédcsapatainak érkezé­sével tér vissza a földre. Itt következik egy újabb seregszem­le,[82] Itália etruszklakta ré­szeinek szinte teljes felvonultatásával — beleértve Mantuát is, Vergilius szülőföld­jét. A partraszállás harcaiban a figyelem hamarosan Pallasra összpontosul, akinek ari­stei­áját Lausus készül megállítani — ám a két egyenlő ellenfél felsőbb akaratból nem találkozhat.[83] Az erőegyensúlyt durván szétrombolva Turnus vív meg Pal­las­szal. Pallas halálhírére az addig meglehetősen passzív Aeneason eluralkodik a harci fu­ror, és semmibe véve az emberiesség alapszabályait, válogatás nélkül áll bosszút az útjába kerülőkön — ezáltal kimozdítja a csatát a holtpontról. Az igazi felelős, Tur­nus azonban Iuno beavatkozása nyomán eltűnik a harcmezőről.

Ezen a ponton lép a színre Mezentius teljes súlyával mint az itáliai sereg második legfontosabb embere és Turnus helyettesítője, és ellentámadást indít a Tur­nus kilépése után egyre magabiztosabb trójaiak ellen. Állapothatározója (ar­dens — tűzszimbolika) ugyancsak összeköti a helyettesített személlyel. Fonák hely­­­ze­te azonnal nyilvánvalóvá válik: aristeiája azzal kezdődik, hogy ismét saját alatt­valóival kerül szembe. Itt van az első hasonlat is: egy szikla, amelyet haszta­lan ostromol szél és víz ereje (693-696).

Ille, velut rupes, vastum quae prodit in aequor,

obvia ventorum furiis expostaque ponto

vim cunctam atque minas perfert caelique marisque

ipsa immota manens…

A kép az Ilias XV. énekének egy hasonlatáról modelleződik[84] — azzal a jelentős kü­­lönbséggel, hogy a szikla, ami az Iliasban egy egész csapattest (görögök), itt egyet­len ember (Mezentius), a természet erői pedig, amelyek ott egyetlen embert je­lölnek (Hektór), itt egy egész csapattestet (etruszkok — ventorum furiae vö. VIII. 494: furiis… iustis).[85] Az erőviszonyok csapat és egyén között te­hát a fejük te­tejére álltak. A már önmagában sem tiszta alaphelyzet még zavaro­sabbá teszi mindezt. A hasonlatnak van még egy párhuzama, ami segíthet az ér­telmezésben: az Aen. VII. 586-590,[86] ahol ez a kép Latinus (pillanatnyi) ellenállását jellemzi há­­borút követelő alattvalóival szemben. Itt, bár a helyzet jóval kevésbé kiélezett, ugyancsak egy király áll szemben a saját alattvalóival, de míg Latinus a békét védelmezné és ezáltal (önmagukkal szemben) azokat, akikért fe­le­lős, Mezentius épp az ellenkezőjét teszi: semmi jele, hogy zavartatná magát at­tól, hogy a honfi­tár­­sai ellen harcol. Ez is hozzátartozik a “szikla” természetéhez, amit az is jelez, hogy furcsa közvetlenséggel kapcsolódik a hasonlat végéhez az aristeia első né­hány tette (Hebrus, Latagus és Palmus megölése).

A 696-706. sorok öt győzelmet foglalnak magukba. A Latagus–Palmus rész­let szerkesztési formája (egy menekülő, egy ellenálló) valamivel bonyo­lul­tab­ban az Acron–Orodes részletben fog megismétlődni. Itt történik az első ex­pli­cit utalás Mezentius és Lausus kapcsolatára az apa szempontjából.

Aeneas korábbi aristeiájában láttunk már egy tropaeumállítást (X. 537-542). Ezt nem maga Aeneas végezte, hanem Serestus, az ő nevében, bár külön meg­bízása nélkül. Apollo és Diana papjának fegyvereiről van szó — az illetőt Ae­ne­as előbb vé­gig­ül­dözi a csatamezőn, majd miután összeesik és harcképtelen­né válik, mintegy fel­ál­dozza (541: immolat).[87] Ez a tropaeumállítás, úgy tűnik, nem mentes bizonyos ki­e­gyen­súlyozó szándéktól (egy isteneket sértő cselekedet után egy isteneket megtisz­te­lő cselekedet), méghozzá nem is Aeneas, hanem Se­res­tus részéről — Aeneas jelen lel­­ki­állapotában már erre sem érzékeny. A jelenet elő­remutat a XI. ének elejére, ahol Aeneas egy szabályszerű és hátsó gondolatok­tól mentes tropaeumállítást végez az et­ruszk király fegyvereiből. — Itt, a X. 700-701-ben Mezentiustól látunk egy hasonló, de a szabályostól alaposan elütő kvá­zi-vallásos cselekményt: a legyőzött Palmus fel­sze­relését a contemptor di­vum nem az isteneknek szenteli, hanem a fiának adja,[88] aki tehát az is­te­nek he­lyét tölti be az életében. A spoliatiót még furcsább színben tünteti fel, hogy a le­győ­­zött ellenfél még életben van. (A tropaeumként való értelmezést a 774-776-beli ha­son­ló felajánlás teszi itt lehetővé.) Ez is előreutaló jelentőségű: Me­zen­­ti­us szavai az Aeneasszal való párbaj előtt ezt fogják felidézni.

A következő áldozatok egyikének, Mimasnak személyéhez kapcsolódó ki­térő a számkivetettség motívumára irányítja rá a figyelmet. Egy önhibájából ha­­­záját vesztett ember (Mezentius) öl meg egy más (Paris) hibájából hazáját vesz­­tett embert (Mimas). A háború hasonló sorsúakat kényszerít egymás ellen.

A Trójára visszautaló sorok után ismét az etruszk bosszúvágy kerül előtérbe, mégpedig megint egy hosszú hasonlat formájában (707-718). [89]

Ac velut ille canum morsu de montibus altis

actus aper, multos Vesulus quem pinifer annos

defendit multosque palus Laurentia, silva

pastus harundinea, postquam inter retia ventum est,

substitit infremuitque ferox et inhorruit armos,

nec cuiquam irasci propiusve accedere virtus,

sed iaculis tutisque procul clamoribus instant:

haud aliter, quibus est iustae Mezentius irae,

non ulli est animus stricto concurrere ferro,

missilibus longe et vasto clamore lacessunt;

ille autem impavidus partes cunctatur in omnes

dentibus infrendens et tergo decutit hastas.

Alapmodellje egy oroszlánhasonlat az Ilias XVII. énekéből,[90] ami az állat leírásában az Íl. XII. 41-48 és XIII. 471-475 képeivel gazdagodik. Az igazi többlet a ho­mérosi mo­dellhez képest a hasonlat életrajzi jellege. Az egyes elemeknek meg le­het feleltetni Mezentius életútjának egyes állomásait.[91] A hegyvidék, a Ve­su­lus megfelel Cae­ré­nek, ahonnan indult, a kutyák a fellázadt alattvalóknak, akik el­űzték, a lau­ren­tu­mi mo­csár esetleg a rutulusoknak, akiknél menedéket talált, a há­lók a jelenlegi he­ly­zet­nek (ez utób­bi a kilátástalanságra is utal). Az összefonó­dás annyira teljes, hogy a fi­lo­­lógusok má­ig is azon vitatkoznak, hogy a 717-718. so­rok Mezentiusra vagy az őt szim­bolizáló vad­kanra vonatkoznak-e. Ha őrá (ami va­lószínűbb), az paradox mó­don ket­­tős kap­cso­lat­ba állítja a személyiségét: a den­tibus infrendens kifejezés révén, amel­y­­nek ez a har­ma­dik előfordulása az Aeneisben, egyszerre kerül párhuzamba Poly­phémosszal, az em­bertelenség meg­tes­tesítőjével és a sztoikus szemléletben kul­túr­hősként felfogott Her­cu­­les­szel (III. 664 és VIII. 230) — ami megint csak inkább Her­cules, mint Mezentius jel­­lem­zését gazdagítja szokatlan vonással.

Mezentius végül eldönti, merre támadjon először, így ismét egy fontos epi­zód következik az aristeiában: Acron, akinek személyében az Arcens fiával kap­­csolatban elmondottak ismétlődnek (719-722, 729-731).

Venerat antiquis Corythi de finibus Acron,

Graius homo, infectos linquens profugus hymenaeos.

Hunc ubi miscentem longe media agmina vidit

purpureum pinnis et pactae coniugis ostro…

…sic ruit in densos alacer Mezentius hostis;

sternitur infelix Acron et calcibus atram

tundit humum exspirans infractaque tela cruentat.

Újra valami szépség bukkan fel a csatamezőn, és újra egy emberi kapcsolatot képvisel: ezúttal a jegyességet. Acron valamivel aktívabb a háborúban, mint az elő­­képe volt, de ennek nem nagyobb a szerepe a bukásában, mint a szépségének, amelynek következtében Mezentius messziről kiszemeli áldozatául, nem törődve azzal sem, hogy a fél hadsereg közöttük áll.[92] Annak még a fegyvereit sincs ide­je használni, és a szépség ismét a véres pusztulás képeibe fordul át.

Az Acron-epizód keretébe van illesztve a harmadik hasonlat: egy oroszlánhason­lat, amely a vadállatképek közül a tiszteletet ébresztőbbek közé tartozik (723-729).

Impastus stabula alta leo ceu saepe peragrans

(suadet enim vesana fames) si forte fugacem

conspexit capream aut surgentem in cornua cervum,

gaudet hians immane comasque arrexit et haeret

visceribus super incumbens, lavit improba taeter

ora cruor…

Mintája az Ilias III. énekének kezdetén található.[93] A két hasonlat kerete némiképp hasonlít. Az Iliasban a Paris–Menelaos párviadal előtt foglal helyet, azaz itt is egy szerelmi kapcsolatról van szó, amelyet a hasonlított (tudatosan vagy nem) fel akar számolni. A fontos különbség az, hogy ez Menelaosnál indokolt, neki személyes oka van erre, míg az etruszk királyról ugyanez nem mondható el. Ő a rombolás kedvéért rombol, és ezt az improba jelző is alátámasztja: ez a ho­mé­­­rosi hasonlathoz képest többletet jelentő értékítélet. Ráadásul, ahogy az ma­guk­­ból a hasonlatokból kiszűrhető, Paris azért kívánatos zsákmány Menelaos szá­mára, mert “hatalmas test”, olyannyira, hogy elejtése az egész trójai háborúnak egy csapásra véget vethet, Acron viszont azért csábítja Mezentiust, mert kön­­nyű zsákmány (nem úgy, mint a stabula alta háziállatai).[94]

A következő, előremutató jelentőségű epizód Orodes esete. Különös a ben­ne le­írt harcmód: Mezentius nem tartja magához méltónak, hogy hátulról terítse le a me­ne­­külő ellenfelet, ezért elébe kerülve párbajra kényszeríti.[95] Ez az el­lenfélre nézve van olyan megalázó, mint egy hátulról kapott seb, ráadásul a vég­kimenetelen sem so­kat változtat az eljárás. A jelenet folytatása (736-746) egyes részleteiben az Achilleus és Hek­tór közt lejátszódóra hasonlít[96] (Íl. XXII. 136-138: Hektór menekülése, 331-336: a győztes gúnyolja a legyőzöttet, 358-360: a haldokló jóslata a győztes későbbi sor­sáról, 365-366: a győztes válasza — szó szerinti egyezések, 391: győzelmi ének):

Tum super abiectum posito pede nixus et hasta:

“Pars belli haud temnenda, viri, iacet altus Orodes.”

Conclamant socii laetum paeana secuti.

Ille autem exspirans: “Non me, quicumque es, inulto,

victor, nec longum laetabere: te quoque fata

prospectant paria, atque eadem mox arva tenebis.”

Ad quem subridens mixta Mezentius ira:

“Nunc morere; ast de me divum pater atque hominum rex

viderit.” Hoc dicens eduxit corpore telum;

olli dura quies oculos et ferreus urget

somnus, in aeternam clauduntur lumina noctem.

— jóllehet fontosságában nem hasonlítható ahhoz. A párhuzam Mezentiust csataté­ri pályafutása csúcsán mutatja, ugyanakkor jellemzi a legyőzöttekkel szembeni bá­násmódját is (rálép, rátámaszkodik a beleállt dárdára, gúnyolódik rajta, miközben az még él) — ez pedig nincs összhangban Heinze ama véleményével, hogy a con­temptor divum harc közben a várhatónál kevésbé brutális.[97] A 743-744. sorok inkább az élethez, mint az istenekhez való hozzáállásáról árulnak el sokat[98] — a sub­ridens szóval való felvezetés már elárulja, hogy nem jámbor beletörődésről van szó, de maguk a szavak nem feltétlenül jelentenek túl kemény contemptiót.

A 755-761. sorok adják az átvezetést az aristeia betetőződéséhez. A harc ál­lópontra jutott, a két oldal erőviszonyai egyelőre kiegyenlítődtek. Az iste­nek né­ma szemlélői az eseményeknek, leszámítva azokat, akik egy háborúból nem hi­á­nyoz­­hatnak (Mars, Tisiphoné). Most egyedül a halandóké a terep és a felelősség.

e) X. ének — a fordulat

Az általános csataleírás után a költő visszatér Mezentiusra egy utolsó ha­sonlattal (763-768):

…quam magnus Orion,

cum pedes incedit medii per maxima Nerei

stagna viam scindens, umero supereminet undas,

aut summis referens annosam montibus ornum

ingrediturque solo et caput inter nubila condit,

talis se vastis infert Mezentius armis.

A kép párhuzama a III. 664-665-ben található (Polyphémos[99]), alapja azonban egy Lucretius-hely.[100] A 767. sor pedig az Iliasból való,[101] és megegyezik az Aen. IV. 177. sorával is (Fama). Az összes párhuzam valami félelmetesen em­ber­­­fö­löt­tit ír le, amely nem nézi, mi kerül az útjába. Pontosan, mint Mezentius — és pon­to­san, mint amilyenné Aeneas vált Pallas halálhírének hatására. A két, alapjában gyökeresen eltérő, de pillanatnyilag hasonló természetű ellenfélnek most már szembe kell kerülnie, és ez mindkettejüket meg kell hogy állítsa.

Aeneas messziről kiszemeli Mezentiust, hogy megküzdjön vele, az pedig jéghideg nyugalommal bevárja. Az első dárdavetés előtt fogadalmat tesz győ­zelem esetére — rendhagyó fogadalmat a maga módján,[102] jókora önbizalom­­mal, istenként saját fegyverét[103] és jobbját[104] híva segítségül, az ellenfél fegy­­ve­re­iből készítendő tropaeumnak pedig a fiát szánva (773-776):

Dextra mihi deus et telum, quod missile libro,

nunc adsint: voveo praedonis corpore raptis

indutum spoliis ipsum te, Lause, tropaeum

Aeneae.

Ez a tropaeum-felajánlás kifejezettebb, mint az előző; címzettje nincs megnevez­ve: vagy a fentebb említett “istenségekre” lehet gondolni, vagy a címzett egyáltalán nem is lényeges, mert a zsákmányt bármilyen minőségben, de minden­képpen Lau­sus kapná meg. (A szembeállítást Aeneas pius jelzője teszi teljessé a 783. sorban.) A végzet és az isteni fegyverek által védelmezett Aeneasszal szem­ben azonban Mezentiusnak sincs esélye. Az istenként számon tartott dárda le­pat­tan az isten által készített, Róma jövőjét hordozó pajzsról, és a címzett helyett va­la­ki mást öl meg — ismét egy hazájavesztett embert, akárcsak az aristeia elején. A pi­us Aeneas dárdája ellen azonban nincs védelem, és a kegyelemdöfés sem váratna so­káig ma­gára. Azt gondolnánk, hogy elkövetkezett a gonosztevő problémamentes és meg­érdemelt vége — holott tragédiája épp most kezdődik meg.

Ekkor lép ugyanis színre Lausus, és áll be a helyettesítők sorába követke­ző láncszemnek (Mezentius Turnust helyettesíti, Lausus pedig őt). Az ő önfel­ál­do­zó be­a­vatkozása teszi lehetővé, hogy apja (a 789-ben Mezentius már carus ge­ni­tor-ként van jellemezve!) elkerülje a halálos csapást, és visszavonuljon a harc­me­ző­ről (800: dum genitor nati parma protectus abiret),[105] mialatt a többiek fel­tart­ják Aeneast.[106] Azt még jobban felbosszantja a kudarc — olyannyira, hogy mi­köz­ben igyekszik visszarettenteni Lausust, épp azt a tulajdonságot veti a szemére, amit egyébiránt ő is büszkén vall magáénak: a szülővel szembeni pietast (810-812).

…et Lausum increpitat Lausoque minatur:

“Quo moriture ruis maioraque viribus audes?

Fallit te incautum pietas tua.”

Miután nem sikerül elriasztania a váratlan sikertől tűzbe jött támadóját, egy döféssel végez vele.[107] A következő pillanatban szembesül azzal, hogy egyrészt mi játszódott le a szeme előtt, másrészt hogyan viszonyult ehhez ő maga, megáll és elgondolkodik (821-824):

At vero ut vultum vidit morientis et ora,

ora modis Anchisiades pallentia miris,

ingemuit miserans graviter dextramque tetendit,

et mentem patriae strinxit pietatis imago.

Az Anchisiades patronymikon használata teremt közösséget a pietas két képvise­lő­­je között; ez jelzi, hogy Aeneas végre saját jobbik énjére ismer Lausus tettében, szánalommal eltelve megérti és elismeri azt.[108] Majd megteszi a halottért, amit még megtehet: nem fosztja meg sem a fegyvereitől, sem a végtisztességtől. De a 830. sorbeli, már-már cinikus vigasztalás (Aeneae magni dextra cadis[109]) sejteni engedi, hogy ez a katarzisélmény nem lesz hosszú életű.[110]

Lausus halála nemcsak Aeneas aristeiájában hoz fordulatot, de Me­zen­ti­us éle­tében is — a figyelem most rá irányul, aki személyiségének egyéb aspek­tu­sa­itól (ezt szimbolizálják a levetett fegyverek) ideiglenesen szinte megfosztva, most már csak sebesült ember és aggódó szülő. Először saját testi sebez­he­tő­sé­gé­vel kellett szem­­besülnie, amit súlyosbított annak tudata, hogy az ő meg­me­ne­kü­lése miatt a fia került veszélybe. Most aggodalma beigazolódik. A csapás az e­gyetlen sebezhe­tő pontján éri. Eddigi achilleusi helyzetéből priamosi helyzetbe került. Kétségbe­e­sé­se egy pillanatra annyira kifordítja önmagából, hogy még con­­­temptor divum ter­mé­szetéről is megfeledkezik egy reflexszerű gesztus erejéig,[111] amely szinte mindig vallási kontextusban jelentkezik (844-845: ambas / ad caelum tendit palmas) — ami persze nem jelent “megtérést”, sokkal inkább ki­fe­jez valamit, ami másképpen kifejezhetetlen, függetlenül a vallástól.[112] Az első, ösz­tönös gesztusokat először az áldozat elfogadása miatti önvád követi (846-850):

Tantane me tenuit vivendi, nate, voluptas,

ut pro me hostili paterer succedere dextrae,

quem genui? Tuane haec genitor per vulnera servor,

morte tua vivens? Heu, nunc misero mihi demum

exitium infelix, nunc alte vulnus adactum!

Igaz, a panaszszavakban[113] valamivel nagyobb súlyt kap az egyes szám első sze­mély, mint a második (különösen a vége felé), de ez nem önzésből fakad, hanem egy­szerűen a gyásznak és magának a helyzetnek a sajátsága — hiszen a halál ál­ta­­lá­ban annak fájdalmasabb, aki itt marad. Mezentius a fia elvesztésével tö­ké­le­te­­sen magára maradt, és megfosztatott ama kevés emberi kapcsolattól is, ami meg­­ma­radt számára. Ez kényszeríti rá, hogy szembesüljön eddig is fennálló hely­ze­té­vel,[114] amelynek kialakulásáért egyedül magát okolhatja, és ez fordítja szembe múlt­beli bűneivel immár tudatosan (851-856).

Idem ego, nate, tuum maculavi crimine nomen

pulsus ob invidiam solio sceptrisque paternis.

Debueram patriae poenas odiisque meorum:

omnes per mortes animam sontem ipse dedissem!

Az önvád első szempontja még Lausus halálának közvetlen okához kapcsolódott: Mezentius apa létére eltűrte, hogy a fia áldozza fel magát érte (paradox mó­­­don, hisz a természet rendje az, hogy a gyermek túlélje a szülőt). A második szem­pont ennél tágabb körű, már magában foglalja Lausus addigi életét is, amely­ben ugyancsak kárt tett az apa múltja. Nem egészen világos az utolsó két sor alapján, hogy Me­­zentius a fia halálát zsarnoki uralma alatt elkövetett rémtet­te­­­­­inek bün­te­té­se­ként vagy pusztán logikus következményeként fogja fel (az utób­­bi a való­szí­nűbb), de nem is ez a lényeg. Az ezek által katalizált bűnbánat már nem egyszerűen arról szól, hogy fia neve is beszennyeződött, amikor őt el­űz­­­­ték a trónról, de arról is, hogy tetteit valóban bűnnek (crimine), az ellene ter­ve­­zett büntetést megérdemeltnek (debueram patriae poenas odiisque me­o­rum), ma­­gát pedig egész valójában bű­­nösnek (animam sontem[115] — nem pusztán ani­mum!) látja. Megtisztulása ezért tel­jesnek mondható. Ez a megtisztulás azonban, jól­­lehet Mezentius jellemzésében szinte teljes pálfordulatot jelent, személyi­sé­gé­­ben nem az: később látható, hogy nem vetkőzi le sem contemptióját az istenek iránt, sem harcosi természetét, jellemének először megismert két alapvonását.[116] Ver­­gilius nem tagadja meg azt a képet, amit róla eddig kialakított, hanem “csak” egy elsőrendű fontosságú vonással gazdagítja — ami természetesen nem hagyja vál­­tozatlanul az eddig leginkább Euan­der elbeszélése által meghatározott összké­pet.

Mezentius és Euander gyásza között több érintkező motívum van. Ha­son­­­ló az első reakciójuk gyermekük holtteste láttán (X. 845: ad caelum tendit pal­mas et corpore inhaeret vö. XI. 150: procubuit super atque haeret lacri­mans­que gemensque — jellemző módon azonban Mezentiusnak nincsenek kön­nyei). A gyászmonológban mindketten felpanaszolják az abszurd helyzetet, hogy a szülő túléli a gyerekét (X. 849: morte tua vivens és 855: nunc vivo neque ad­huc homines lucemque relinquo vö. XI. 160-161: contra ego vivendo vici mea fa­­ta, su­perstes / restarem ut genitor), és úgy vélik, nekik kellett volna a fiuk he­lyett meg­halniuk (X. 854: omnes per mortes animam sontem ipse dedissem vö. XI. 162-163: animam ipse dedissem / atque haec pompa domum me, non Pal­lan­ta, referret). Jelentős különbség azonban, hogy míg Euander vigaszt talál Pal­­­las hősiességében — teheti, hisz nem igazán felelős a fia haláláért —, Me­zen­­ti­us­nál (ismeretes okból) éppen Lausus hősiessége az önvád egyik fő forrása, ami teljesen háttérbe szorítja azt az aspektust, hogy az apa méltatná a fia viselke­dését. Mindkettőjüknél megtalálhatók a bosszú eszközéhez címzett szavak is: Me­­zen­tius a lovát (X. 861-867), Euander pedig a távollevő Aeneast (XI. 176-181) szó­lítja meg. A párhuzam annál feltűnőbb, mivel nincs közös homérosi alap. Két egy­­kori ellenség sorsa válik közössé, anélkül hogy ez tudatosulna bennük.

A fordulatot a végső küzdelemre való elszánás követi — nem annyira a győ­zelem vagy a bosszú, mint inkább a gyors, de méltóságteljes halál reményében (855-856: nunc vivo neque adhuc homines lucemque relinquo — / sed lin­quam!). Lausus halála volt az ára annak, hogy apja távozhasson a csatából, s ugyan­­ez az oka annak, hogy most visszatér oda. Mezentius elővezetteti a lovát.[117] Fia elvesztése után ez az utolsó kapcsolat, ami megmaradt számára — egy régi és vi­szonzott barátság[118] (s egyúttal még egy árnyalat a jellemzésben). Őt szólítja fel, hogy legyen a társa most, az utolsó csatájában is, bosszúállóként[119] vagy ál­do­zatként, és biztos benne, hogy akárcsak ő, a ló is túl büszke ahhoz, hogy el­vi­sel­je a trójaiak uralmát. Visszatér a csatába, és mintegy rituális módon három­szor szólítja fel Aeneast az elszámolásra.[120]

Aeneas ekkorra már visszabillent a Lausus megölése előtti lelki­ál­la­po­tá­ba, és nem látszik rajta, hogy sejtené, vagy egyáltalán érdekelné, mi játszódott le el­lenfelében.[121] Sőt, nem is igen tudhat arról, hogy Mezentiusnak egyáltalán le­he­t­nek érzései, hiszen csak annak alapján ítélheti meg őt, amit Euandertől hal­lott, il­let­ve amit ő maga tapasztalt. Továbbra is csak az istenek és emberek el­len­sé­­gét és az etruszk háború megoldandó feladatát látja maga előtt, s ez nem is le­het másképp. Ugyanígy Mezentius sem tudja, mit élt át Aeneas Lausus halálakor, és ha tud­ná, az sem változtatna semmin — így nem érthetnek szót egymással. Aeneas az is­tenekhez fohászkodik örömében, hogy végre folytathatja a párbajt. Me­­zentiusra azonban nem hat semmi, mióta elvesztette azt, aki értelmet adott az éle­tének: sem a halál fenyegetése, sem az a tudat, hogy ellenfelét istenek vé­del­me­zik (880: nec mortem horremus nec divum parcimus ulli). Az össze­csa­pás meg­kezdődik, és nehéz eldönteni, melyik fél van hátrányosabb helyzet­ben. Végül Aene­as kevés­sé sportszerű módon (ha egy ilyen, már-már gladiátor­küz­delemre emlékeztető párbajban helye van a sportszerűségnek) a lovat veszi cél­ba és öli meg, aminek következtében Me­zen­tius harcképtelenné válik és a ló alá kerül.

Orodes jóslata (740-741: te quoque fata / prospectant paria) pontról pont­­­ra beteljesedik: visszavonulás, újra szembekényszerülés, párbaj “haud furto me­­lior, sed fortibus armis”, tehetetlenség és a győztes időhúzó gúnyolódása a le­győzött fölött. A kör bezárult: Aeneas ismét ott áll harcképtelen ellenfele fö­lött, karddal a kezében. Mezentius következetes ember módjára elfogadja a sor­sát, hiszen ő sem cselekedett volna másképp ellenfelével (901-902: nullum in cae­de nefas: nec sic ad proelia veni, / nec tecum meus haec pepigit mihi foedera Lau­­sus[122]). Csak annyit kér — és ismerve őt, bizonyos, hogy nem könnyen szán­ja rá magát bármiféle kérésre —, hogy Aeneas védje meg a holttestét a gyű­lö­lő­i­től,[123] és engedje meg, hogy a fiával együvé temessék.[124] Aeneas nem utasítja el a kérését, de nem is ígér semmit:[125] megöli anélkül, hogy nyilatkozna.

f) XI. ének

A X. énekbeli harcnak véget vetett a nagy ellenfél halála. A XI. énekben már fegyverszünet van, a halottak eltemetésének és a fogadalmak beváltásának ide­je. Ez utóbbit teszi Aeneas is, amikor Mezentius fegyvereiből egy korábban nem em­lí­tett fogadalom értelmében tropaeumot állít Marsnak. Ezzel a háborút már-már be­­fejezettnek is tekinti, mostantól biztos a győzelemben — mintha ezután Tur­nus­szal sem kellene számolnia. Valóban, az etruszkok háborúját sikerrel bevégezte. “Haec sunt spolia et de rege superbo / primitiae” (XI. 15-16) — mondja né­mi iróniával. E szavak visszautalnak a fel nem használt catói hagyományra (a ter­mé­szsengét istenkáromló módon magának követelő király ezúttal maga vált a há­ború természsengéjévé), de a superbus³jelző révén a Mezentiusszal párhuzam­ba ál­lított Tar­quinius Superbusra is emlékeztethetnek. Aeneas dicsőségét csak egy ap­ró­nak tűnő mellékkörülmény csökkenti: az, hogy Mezentius mellvértjén idő­közben 12 szú­­rásnyom keletkezett (9-10: bis sex thoraca petitum / per­fos­sum­que locis) — vélhetőleg az etruszk szövetség[126] minden városának nevében egy-egy.[127] Aeneas te­hát nem védte meg ellenfele testét a gyalázattól — ami annál súlyosabb mu­lasz­tás, mivel a hullagyalázás, illetve csonkítás az alvilági életre is kihat.[128]

Excursus: Turnus és Mezentius

Az itáliai hadsereg két legkiemelkedőbb harcosának sorsa a VII. ének se­reg­szemléje óta összefonódik, illetve párhuzamosan fut az eposzban. Jellemük is több vonásra nézve hasonló. Mindkettőjük magatartását a saevitia és superbia jel­lem­zi. Ez Mezentiusnál inkább az előéletében meghatározó, és természetének in­teg­­ráns részét alkotja; Turnus esetében azonban sokkal inkább a csatamezőn nyil­vá­nul meg, és felfokozottságában szerepe van a furia működésének is. Mind­ket­te­jük önbizalma túlfokozott, ami megnyilvánul az istenihez való viszonyukban is: Me­­­zentiusnál az istenek megvetése formájában, Turnusnál a fatum­mal és saját sze­re­pével kapcsolatos hosszú távú önbecsapásként. Ismeretlen előt­tük az a fajta “szto­ikus háború”, amit Aeneasnak hivatása vívni, és aminek vég­cél­ja egy ren­de­zett béke — bizonyára azért, mert az a “kinyilatkoztatás”, ami­ben Aeneas a VI. é­nek folyamán részesült, előttük nem lehet ismert, így szük­ség­­szerűen ala­cso­nyabb szinten állnak, mint Aeneas. Turnus célja a háborúban mind­azonáltal dif­fe­ren­ciáltabb, mint Mezentiusé (akinek eleinte nincs is érde­kelt­sége benne): ő nem­csak a saját, hanem Itália ügyét is képviseli. Épp ezért Tur­nusnak mint vezérnek az áb­­rázolása is fontos (jóllehet ennek a funkciónak sok­szor nem képes meg­fe­lel­ni, vö. pl. IX. 757-761), míg a magányos Mezentius ese­tében a socii csak háttér.

Jellemfejlődésükben is hasonló utat járnak végig, Turnus, a közösségi em­ber eggyel magasabb fokon, mint Mezentius. Mindketten a fentebb vázolt alap­ról in­dulnak ki egy-egy nagy aristeiával. Turnus aristeiája a IX. énekben meg­felel Me­zentiusénak a X-ben egyrészt költői képek szempontjából (állathasonlatok, tűz­szim­bolika, közös attributumok), másrészt azért, mert mindketten ek­kor érnek pá­lya­futásuk csúcsára. Sorsuk újra érintkezik a X. énekben egy ha­son­ló költői meg­oldás keretében, amely azt szolgálja, hogy legyen idejük az ön­ma­gukkal való szem­benézésre — ez nem volna lehetséges, ha az előzmények alap­ján várható halá­luk nem halasztódna el. Ez alatt a haladék alatt nyer alakjuk tra­gikus mélységet. A ha­ladék ára azonban Turnus számára Mezentius, majd Ca­mil­la, Mezentius számá­ra pedig Lausus élete. (Az ideiglenes “helyettesítőem­ber” halála mintegy előjele a helyettesített halálának.) Mezentius “felébredésé­nek” folyamatát Lausus ha­lála ka­ta­lizálja. Turnus esetében a folyamat bonyolul­tabb: kezdődik Drances tá­ma­­dá­sá­tól, amikor megérti, mit várnak tőle; folytató­dik a fegyverszünet megköté­se­kor (ek­­kor számol először a vereség lehetősé­gé­vel), ezután egy időre megint vissza­esik. A végleges tudatosodás akkor történik meg, amikor Turnus megtudja, hogy Aeneas már a várost fenyegeti. Ekkor szin­te ugyanaz játszódik le benne, mint Me­­zen­tiusban (vö. X. 870-871 és XII. 666-668) a bűntudattól az élet ellehetetlenü­lé­­sé­nek gondolatáig (XII. 646: usque adeone mori miserum est?) — ezúttal a kö­zös­­sé­gért való felelősség szintjén. A 669. sortól válik teljessé Turnus megvilágo­so­­dá­sa — míg Mezentius felkavart ér­zel­mekkel, ő józanul vállalja az összecsapást Aene­as­szal. Teljes jellemfordulat egyi­küknél sem játszódik le.

A két párbaj végeredménye hasonló: a minden emberi támogatástól meg­fosz­tott Mezentius, illetve Turnus harcképtelenül marad a csatatéren, úgy, hogy még van ide­je egy szóváltásra a győztessel. Haláluk (és viszonyuk a halálhoz) azonban kü­­lön­bö­­ző. Mezentius nem akar életben maradni, és semmi kifogása a halál ellen. Tur­­nus azon­ban még élhetne, és bár vigyáz, hogy ne mondja ki, mégis érezhető, hogy szeretne élni (már csak idős apja miatt is). Me­zen­ti­us­nál szó sincs semmiféle bel­­li com­mer­ci­á­ról, sem ő nem igényli, sem Aeneas nem fontolgatja. Turnus ese­té­ben, éppen mivel egy kö­zösséget is képvisel, volna értelme a megbékülésnek, hi­szen a szerződés érvénybe lé­pé­sének az ő halála nem feltétele — és Aeneas is el­gon­dolkozik, amíg még egyáltalán tud gon­dol­koz­ni, és nem látja meg az infelix bal­teust ellenfele vállán. Míg Mezentius meg­a­dóan fogadja a véget, Turnus talán fel sem fog­ja, miért kell meghalnia, így esélye sincs rá, hogy belenyugodjon (XII. 952).

Turnus azáltal, hogy a népét képviseli és hisz ügyének jogosságában, jel­lemzésében bizonyos szempontból Aeneas alakjának közelébe kerül — míg Me­zentius, aki éppen saját népével szemben követte el legnagyobb gonosztetteit, van attól a legnagyobb távolságban, tehát Aeneasnak ő a valódi jellembeli el­len­pontja. Másfelől, ha a VI. 853-ban leszögezett alapelv szempontjából tekint­jük őket (parcere subiectis et debellare superbos), Mezentius tagadhatatlanul és mind­végig a második kategóriába tartozik, így Aeneas csak egy dolgot tehet ve­le: megöli. Turnus azonban végül superbus múltja ellenére subiectus helyzetbe ke­rül, amit (bizonyára nem kis belső küzdelem árán) képes is vállalni, de ennek el­lenére ugyanabban a sorsban részesül, mint Mezentius.[129]

IV. Etruszkok az Aeneisben

1. Csapatok

Mint láttuk, az etruszkok a honfoglaló háború mindkét oldalán képvi­sel­te­tik magukat, és nem is akárhogyan. Az egyik oldalt eleve pozitív megvi­lá­gí­tás­ba állítja az, hogy Aeneas, azaz a római végzet beteljesítője mellett állnak, s így a felsőbb ha­tal­mak által eltervezett irányba hatnak. Tovább emeli az értéküket an­nak elbeszélése, hogy miért kerültek Aeneasszal szövetségbe: azért, mert Caere pol­gárai (szin­te elő­képszerűen) ugyanolyan, sőt súlyosabb helyzetbe jutot­tak, mint a rómaiak Tar­qui­ni­us Superbus uralma alatt. Ez a Vergilius által fel­ta­lált-felfedezett motívum sors­kö­zös­séget teremt etruszkok és rómaiak között, és bi­zonyságát adja az etruszkok közt uralkodó összetartásnak: az egyik város pol­gá­rain esett sérelem miatt az egész nép megmozdul (VIII. 494: ergo omnis furiis sur­rexit Etruria iustis). Ugyanakkor rá­vi­lágít arra is, hogy ha az etruszk nép ké­pes kivetni a testéből az egészségtelen részt, ak­­kor ő maga egészséges, életképes és értékes. Sőt: az, hogy ott látjuk őket a XI. é­nek­beli lovascsatában, bizonyítja, hogy saját céljuk elérése (azaz Mezentius meg­bün­te­tése) után is példás hűséggel tart­ják magukat az Aeneasszal kötött szövetséghez.

Az etruszk seregszemlében (X. 161-214) a költő szinte az egész etruszk vi­lágot felvonultatja Aeneas mellett, a magterületen kívül Etruria Padana képviselőit is. Ugyanígy tartalmazza a felsorolás azokat a dolgokat, amire az etruszkok büszkék lehetnek, az Ilva-szigeti vaskitermeléstől a háromrétű disciplina Etru­s­cáig. Beleilleszkedik egy átváltozásmonda is (a hattyúvá változott Cyc­nus), ami arra készít elő, hogy a dolognak Vergiliusszal mint költővel kapcso­la­tos vonatkozása is lesz.[130] Lesz is: Etruria Padanát ugyanis Mantua, Vergilius szü­lővárosa képviseli a csapatok között[131] — ez részint tanúsítja Vergilius rokon­szen­vét e nép iránt, részint pedig okát ad­ja annak. Azt is meg kell jegyezni, hogy a költő kínosan kerül mindenféle utalást a ró­maiak és etruszkok közti későbbi ellentétekre (legalábbis a jelentősebbekre):[132] a se­regszemlében sem Tarqui­ni­i­/Co­rythus, sem Veii, sem Perusia nem szerepel.[133]

A másik oldalon álló etruszkokra — ami a többi itáliai szövetségesről is el­mondható — ráveti az árnyékát az, hogy a végzet ellen harcolnak, bár ennek nin­csenek tudatában. (De a tragikus bukás lehetősége senki értékét nem csökken­ti.) Még jobban beárnyékolná őket a súlyos múlttal megterhelt Mezentius alak­­ja, ha nem lenne ott mellette Lausus ellensúlyként. Itt egy ezer fős csapattest­ről van szó, akik — miért, miért nem — kitartottak elűzött királyuk mellett, s nem kevésbé hűségesek és összetartók, mint a másik oldalon álló társaik.

2. Fontosabb személyek

Ahogy az előzők alapján láthattuk, Mezentiust tette Vergilius azzá az em­ber­ré, aki az etruszkok összes vélt vagy valós bűnét a vállán hordozza. Rá ve­tül ki mind a rómaiak több évszázados gyűlölete az etruszkok ellen, mind az et­rusz­kok ugyan­csak több évszázados ellenséges alapállása Rómával szemben.[134] Egyedül őrá ru­ház­ta a költő Tarquinius Superbus kegyetlen zsarnoki uralmát, a ka­ló­zok visszataszító, hol­­­ta­kat és élőket meggyalázó kínzási módszerét, Veii kirá­lya­i­nak isteni és emberi jo­­­got sér­tő tetteit.[135] Ugyanakkor ez az ember, miután meg­fosz­tották mindentől, ami va­­la­ha fon­tos volt neki, képes a megtisztulásra és a múlt­jával való szembefordulásra. Jól­lehet ellentmondásos vonásai nem békülnek össze egymással, és nem alkotnak megnyugtató egységet (sem pozitív, sem ne­ga­tív irányban), jelleme mégis kon­zisz­tens­nek mondható. Halála a jellem­zé­sé­ben bekövetkezett váltás után már érték­pusz­tu­lás — sőt, halálában tanúsított lelki nagysága mellett a győztes Aeneas egészen hát­­tér­be szorul. El kell buknia, hi­szen az etruszkok részéről az ő megbüntetése az Aene­as­szal kötött szövetség értelme, és mert nincs helye az Aeneasszal kezdődő új vi­lág­ban. Ezzel azonban egy bűnbak áldoztatott föl, s ezáltal az etruszkok meg­tisz­tu­lást nyer­tek mint egész — különösen mivel legsötétebb képviselőjükről is bebizonyo­­so­dott, hogy végső soron ő is ember, mint bárki más.

Lausus, jóllehet ritkán jelenik meg az eposz során, és csak elnagyolt vo­ná­­sokkal van jellemezve, mégis ő a legnemesebb jellemek egyike az Aeneisben. Ké­­pes arra, hogy szeretettel kitartson apja mellett, s közben ne váljon hozzá ha­son­­lóvá, hanem megőrizze saját tisztaságát. Sőt képes arra is, hogy őérte szembe­­szálljon a legveszedelmesebb ellenféllel, akivel szemben a könnyűfegyverzeté­­vel és tapasztalatlanságával még annyi esélye sincs, mint Pallasnak Turnus el­len, és az életét adja — nem a pietas elvont eszméjéért, de a leggyakorlatibb meg­­va­lósulásáért (s éppen Aeneas keze által).

Tarchonnak, a másik oldalon álló etruszkok vezetőjének neve az Aeneis előt­­ti irodalomból is ismert: ő az etruszk áttelepülés vezetője Tyrrhénos[136] mel­lett, és ahogy az utóbbi az etruszk nép, úgy ő a Tarquinius nemzetség (!) és/vagy Tar­­quinii hérós epónymosa. Itt vakmerő embernek ismerjük meg, akit túltengő vir­­­tuskodása irracionális cselekedetekbe visz bele (X. 290-307: egy kisebbfajta hajótörés okozása, XI. 741-745: Venulus “elrablása”). A XI. énekben megrovó sza­­vaival — amelyek nem katonáinak lejáratását, csak magukhoz térítését szol­gál­­ják[137] — és személyes példájával fordít a hadiszerencsén (méghozzá, akár­csak Me­zentius, Iuppiter serkentésére — XI. 725-728), s ennek nyomán emberei is meg­­­mutatják, hogy nemcsak arra képesek, amire vezérük szerint azok (lak­má­ro­­zás és szerelem).[138] További sorsa ismeretlen.

Arruns, az Aeneas-párti etruszkok másik, egyéniségként megrajzolt kép­vi­­selője a XI. énekben kap fontos szerepet: Tarchon beszéde és példája után nem sok­kal ő öli meg Camillát. Végzetét rögtön megjelenésekor előrevetíti a fa­tis de­bi­tus kifejezés a 759. sorban. Minthogy a költő rokonszenve erőteljesen ott van Ca­mil­la mellett, Arruns nincs és nem is lehet túl kedvező színben feltün­tet­ve.[139] A nagy tett előtti imájában[140] azonban egy olyan áldozatot hoz meg, ami a he­­roi­kus vi­lágban sokkal nagyobbnak számít, mint hinnénk — különösen a koráb­bi pél­dák (Pal­las, Turnus, Mezentius, Aeneas) fényében: ha likvidálhatja Ca­mil­­lát, s ezzel vé­get vethet övéi szégyenének, azért kész lemondani az ezzel járó zsák­mány­ról és dicsőségről is.[141] S ezt az áldozatát még súlyosabbá és tragikusab­bá teszi, hogy jobban beteljesedik, mint várná: még a holttestéről is megfeled­keznek.

V. Összefoglalás

Vergilius egy talán történelmi alappal is rendelkező, az antiquarius és tör­té­neti forrásokban több változatban közölt római mondára építi föl Mezentius tör­ténetét, saját eposza követelményeihez és szándékaihoz igazítva. A hős jel­le­mé­nek kialakítása kapcsolódik ezekhez a forrásokhoz éppúgy, mint a görög irodalmi hagyományokhoz: a római forrásokban már legnagyobbrészt meg­ta­lál­ha­tók azok az ele­mek, amelyekből Vergilius megalkotta a történet vázát, és amelyekre az iro­dal­mi előzmények felhasználásával építkezett. Mezentius alakja az eposz me­ne­te fo­lyamán fokozatosan bontakozik ki és árnyalódik három, időben egymás után előtérbe kerülő főaspektus alapján: istentelen zsarnok — kiváló harcos — apa és ember. A költő azáltal, hogy szembeállítja őt népe többi részével, és folyamatosan az ő személyét terheli meg mindazokkal a negatívumokkal, amelyek a római (és gö­rög) köz­tudatban hozzátapadtak az etruszk névhez, mentesí­ti e­zek alól a többi etruszkot — különösen mivel túlnyomó részüket Aeneas ügyének pártjá­ra állítja. A X. ének végére ez a folyamat odáig jut, hogy egy megrázó ka­tar­zis­ során ma­ga Mezentius is mentesül attól, ami a lelkiismeretére súlyosodik.

Ebben egy olyan törekvés figyelhető meg, amely párhuzamosan fut egy­részt az etruszk kultúra i. e. I. század végi fokozatos újjáéledésével és előtérbe ke­rü­lé­sével, másrészt egy új birodalmi gondolat megerősödésével a római köztudatban és propagandában. Ez i. e. 31 után vált kiemelkedően fontossá, és tartalma, célja a megbékélés, az egykor ellenséges népek teljes jogú birodalmi polgárokká való in­­tegrálása volt. Ez utóbbi a szövetséges háború óta a gyakorlatban is meg­mu­tat­ko­zott a római polgárjog fokozatos kiterjesztése révén. Ennek a szellemi fo­lya­mat­nak képezi részét a trójai eredet és a syngeneia gondolatának térnyerése, s így ebbe a nagyobb összefüggésbe illik maga az Aeneis is. Mezentius és a többi et­ruszk együttes és külön-külön való jellemzése tehát az etruszk nép az eddig ha­gyo­má­nyos­tól eltérő, pozitív megvilágításba helyezésének szolgálatában áll.

Felhasznált irodalom

Alföldi A. (1956), Die trojanischen Urahnen der Römer, Basel.

Alföldi A. (1965), Early Rome and the Latins, Ann Arbor.

Benario, H. W. (1967), The Tenth Book of the Aeneid, TAPhA 98, 23-36.

Bollók J. (1985), Die Figur des Mezentius in Virgils Aeneis, Klio 67, 234-237.

Briquel, D. (1995a), Cicero és az etruszkok, in: Cicero öröksége, szerk. Havas L., Debrecen, 151-163.

Briquel, D. (1995b), La fabrication d’un tyran: Mézence chez Virgile, BAGB, 173-185.

Burke, P. F., Jr. (1974), The Role of Mezentius in the Aeneid, ClJ 69, 202-209.

Conington, J.–Nettleship, H. (1875), The Works of Virgil, London. III². vol.

Eden, P. T. (1975), A Commentary on Virgil: Aeneid VIII., Leiden.

Enking, R. (1959), P. Vergilius Maro Vates Etruscus, Röm. Mitt. 66, 65-96.

Fordyce, C. J. (1977), P. Vergili Maronis Aeneidos libri VII-VIII, Oxford.

Glenn, J. (1971), Mezentius and Polyphemus, AJPh 92, 129-155.

Heinze, R. (1908), Virgils epische Technik², Leipzig–Berlin.

Henry, J. (1883), Aeneidea, or Critical, Exegetical, and Aesthetical Remarks on the Aeneis, h. n. (repr. 1972) III-IV. voll.

Horsfall, N. M. (1973), Corythus: The Return of Aeneas in Virgil and His Sources, JRS 63, 68-79.

Horsfall, N. M. (1990), Virgil and the Conquest of Chaos, in: Oxford Readings in Virgil’s Aeneid, szerk. S. J. Harrison, Oxford. 466-477.

Knauer, G. N. (1964), Die Aeneis und Homer, Göttingen.

Laird, A. (1997), Approaching Characterisation in Virgil, in: The Cambridge Companion to Virgil, szerk. C. Martindale, Cambridge. 282-293.

Lyne, R. O. A. M. (1987), Further Voices in Vergil’s Aeneid, Oxford.

Lyne, R. O. A. M. (1989), Words and the Poet – Characteristic Techniques of Style in Vergil’s Aeneid, Oxford.

Marbach, G., Mezentius, REXV. Stuttgart, 1511-1514.coll.

Otis, B. (1963), Virgil. A Study in Civilized Poetry, Oxford.

Pallottino, M. (1980), Az etruszkok, Budapest.

Putnam, M. C. J. (1995), Virgil’s Aeneid. Interpretation and Influence, London.

Schröder, W. A. (1971), M. Porcius Cato. Das erste Buch der Origines, Meisenheim. 73-140.

Sordi, M. (1989), Il mito troiano e l’eredità etrusca di Roma, Milano. (Edizioni Universitarie Jaca 51)

Sullivan, F. A. (1969), S. J., Mezentius: A Virgilian Creation, CPh 64, 219-225.

Thome, G. (1978), Gestalt und Funktion des Mezentius bei Vergil – mit einem Ausblick auf die Schlußszene der Aeneis, Frankfurt.

Wörner, E. (1894–1897), Mezentius, in: Roscher, Lexikon der griechischen und römischen Mythologie, Leipzig. II/2. vol., 2943-2954. coll.

---

[1] Suet. Caes. 80. 2.

[2] Suet. Caes. 57. 3.

[3] Alexandros azzal, hogy anyai ágon Neoptolemostól és Andromachétól vezette le a származását, utalhatott rá, hogy önmagában is ott hordozza a két eltérő kultúrkör összekapcsolódását.

[4] Pl. Cat. 51. 33-34: maiores nostri, patres conscripti, neque consili neque audaciae umquam egu­e­­­­re; neque illis superbia obstabat, quominus aliena instituta, si modo proba erant, imita­ren­tur… imi­ta­ri quam invidere bonis malebant.

[5] Pl. IV. 3. 13: ergo dum nullum fastiditur genus, in quo eniteret virtus, crevit imperium Romanum.

[6] Pl. a mottónak is beillő Georg. II. 532-535, amely egybefogja a Rómát önmagából létrehozó há­rom népet: hanc olim veteres vitam coluere Sabini, / hanc Remus et frater, sic fortis Etruria cre­vit / sci­­licet et rerum facta est pulcherrima Roma / septemque una sibi muro circumdedit arces.

[7] Vö. Liv. XXVII. 24 stb.

[8] Liv. XXVIII. 10. 4-5.

[9] Cass. Dio XLIX. 15. 1.

[10] Briquel (1995a)

[11] Liv. IV. 17 — főszöveg. Vö. még Cic. Phil. IX. passim.

[12] Liv. IV. 17. 3-4.

[13] Briquel (1995a)

[14] De div. I. 41 (92).

[15] De div. II. k.

[16] De re publ. II. 19-20.

[17] Pl. az etruszk kalóztevékenységről De re publ. II. 9. és egy töredék a Hortensiusból (ld. később).

[18] Meglehet, hogy ez a monda Vergilius egyéni találmánya (ő erre az első ismert forrásunk), de va­­ló­színűbb, hogy ő is merített valahonnan — etruszk forrásból? —, mivel számít arra, hogy a mon­da­­­vál­tozatot az olvasók is ismerik. Horsfall (1973) 68-77 szerint egyébként Corythus föld­raj­zi el­­­he­lyez­ke­dé­se és szerepe az eposzban inkább a Tarquiniivel, mint a Cortonával való azo­no­sí­tás mel­­­lett szól. A későbbi irodalomban mindkettő mellett vannak érvek.

[19] Hasonló hagyományt tartalmaz Aeneas és az etruszkok kapcsolatáról egy i. e. IV. századbeli Al­ki­­mos-töredék (Fest. p. 326), amely Romulus szüleinek Aeneast és Tyrrhéniát teszi meg.

[20] Több kutató más-más történelmi esemény kivetülését látja a mondában; én itt főleg Briquel (1995b) 173-175 ál­lás­­pontját ismertetem.

[21] A lelet jelentőségét megkérdőjelezi, hogy a váza anyaga és kidolgozása (nem túl jó minőségű agyag­kerámia) nem éppen arra mutat, hogy egy királyé vagy királyi család tagjáé lett volna — ha­csak nem egy deklasszált és elszegényedett családtagról van szó. Mindenesetre a nemzetség lé­te­zé­sét és Caeréhez köthetőségét mégiscsak igazolja.

[22] Briquel (1995b) 174-175.

[23] Serv. ad Aen. I. 267; vö. még: IV. 620: iuxta Laurolavinium cum Aeneae socii praedas agerent, proe­lium commissum.

[24] Serv. ad Aen. IX. 745; vö. még I. 267: bella renovasse, quibus Aeneas Turnusque pariter rapti sunt;VI. 760: primo bello periit Latinus, secundo pariter Turnus et Aeneas. Kérdéses, hogy Cató­nak tulajdonítható-e a Serv. I. 259 kitétele, miszerint: Aeneas … secundum quosdam in Numicum ce­cidit fluvium.

[25] Serv. ad Aen. I. 267.

[26] Az Origo gentis Romanae 15. fejezete, amely a DH I. 65-tel egyező változatot hoz, L. Caesart és

A. Postumiust adja meg forrásaként (4).

[27] Wörner (1894–1897) 2947. col.

[28] 1011-1016: K…rkh d' 'Hel…ou qug£thr `Uperion…dao / ge…nat' 'OdussÁoj tala­s…­fro­noj ™n fi­lÒ­th­ti / ”Agrion ºd? Lat‹non ¢mÚmon£ te kraterÒn te· / [Thlšgonon d? œtikte di¦ cru­sÁn 'Afro­d…­thn·] / o‰ d» toi m£la tÁle mucù n»swn ƒer£wn / p©­sin Turshno‹sin ¢ga­klei­to‹sin ¥nasson.

[29] Vö. Plaut. Bacch. 665-666, Most. 984.

[30] Plut. Quaest. Rom. 18: ÄéN ôr ô² FÇñáêëås ðïëëïr ô§í ðëïõóßùí däåêÜôåõïí ôNò ïšóßáò; Ðü­ôå­ñïí ”ôé...FÑùìáßïõò ›ð’ Ôõ»¼çí§í äåêáôåõïìÝíïõò PðÞëëáîåí;

[31] Fest. p. 322: Rustica Vinalia appellantur mense Augusto XIIII Kal. Sept. Iovis dies festus, quia La­tini bellum gerentes adversus Mezentium omnis vini libationem ei deo dedicaverunt.

[32] Eden (1975) (ad Aen. VIII. 7) Frazer Fasti-kommentárját követve a hagyomány eredetét az et­ruszk istenkirályság intézményében véli felfedezni — ennek megléte azonban nem bizonyított.

[33] Macr. Sat. III. 5. 9-11: Neque enim… ideo contemptor divum dictus est, quod sine respectu de­o­rum in ho­­mines impius fuerit… sed veram huius contumacissimi nominis causam in primo libro Ori­ginum Ca­to­nis diligens lector inveniet. Ait enim Mezentium Rutulis imperasse ut sibi of­fer­rent quas dis primitias of­fe­­rebant, et Latinos omnes similis imperii metu ita vovisse:“Iuppiter, si tibi magis cordi est nos ea tibi da­re potius quam Mezentio, uti nos victores facias” Ergo quod di­vinos honores sibi exegerat, merito dic­tus a Vergilio contemptor deorum. Hinc pia illa in­sul­ta­ti­o sacerdotis:“…haec sunt spolia et de rege su­per­bo / primitiae…”, ut nomine contumaciae cui poe­nas luit raptas de eo notaret exuvias— ld. még ké­sőbb.

[34] Plin. Nat. hist. XIV. 88: M. Varro auctor est Mezentium Etruriae regem auxilium Rutulis contra Latinos tulisse vini mercede quod tum in Latio agro fuisset.

[35] CIL I. 316: [vini omnis novi libamentum Iovi] consecratum [est cum Latini bello preme]rentur ab Ru­­tu­­lis quia Mezentius rex Etru[sco]rum paciscebatur si subsidio venissit omnium annorum vini fruc­tum.

[36] Quaest. Rom. 45: ÄéN ôr ô§í Ïšéíáëßùí ô† eïñô† ðïë˜í ïqíïí dê÷Ýïõóéí dê ôï™ jåñï™ ôyò Eáöñï­äß­ôçò; - Ðüôåñïí, ©ò ïj ðëåsóôïé ëÝãïõóé, ÌåæÝíôéïò ¿ Ôõññçí§í óôñáôçã’ò hðåìøå ðñ’ò Ákíåßáí óðåí­äüìåíïò dðr ô² ëáâåsí ô’í dðÝôåéïí ïqíïí; EÁñíçóáìÝíïõ ä' dêåßíïõ, ôïsò Ôõññçíïsò ›ðÝó÷åôï êñá­ôÞóáò ìÜ÷w äþóåéí ô’í ïqíïí. Ákíåßáò äc ôxí ›ðüó÷åóéí ášôï™ ðõèüìåíïò ôïsò èåïsò ô’í ïqíïí êá­èé­Ýñùóå, êár ìåôN ô’ íéêyóáé óõíáãáã¦í ô’ êáñðåõècí dîÝ÷åå ðñ’ ôï™ jåñï™ ôyò EÁöñïäßôçò.

[37] Ovidius részleteiben ugyan követi Vergiliust, de a lényegről egészen más fogalmai vannak. Át­ve­szi azt az újítást, hogy Mezentiust Aeneas öli meg, utal a ló-motívumra, sőt mintha még annak is okát ad­ná (885-886), hogyan került az etruszk király mellvértjére az Aen. XI. 9-10-ben említett 12 lyuk. A tra­­gikus vergiliusi cselekményfeldolgozásra azonban már, úgy érzi, nincs szüksége. Nem veszi át az et­ruszkok és Me­zen­tius egymástól való elkülönítését sem (nem meglepő, hiszen az ő “mondaváltozatá­ba” ez nem is férne be­le). Az etruszkok így visszakerülnek a régi, jól bevált “ellenség” szerepkörbe.

[38] Schröder (1971) 137.

[39] További változtatás az etnikai viszonyokban az, hogy Vergilius a háborút nem korlátozza a korábbi mondában szereplő három-négy népre, hanem Turnus oldalán szinte egész Itáliát felvonultatja. Ez is szük­ségessé teszi, hogy az etruszkokat Aeneas mellé állítsa a költő, hiszen a kevés trójai nem tudná egyma­gában (és Euander segítségével) fölvenni a harcot a nagyszámú ellenséggel. — Heinze (1908) 177.

[40] Vö. Aen. X. 46-47, 50: liceat dimittere ab armis / incolumem Ascanium, liceat superesse nepo­tem: /… / hunc tegere et dirae valeam subducere pugnae(Venus).

[41] M. Gras szerint a motívumnak megvolt az alapja Caere város történelmében (Briquel (1995b) 177., n. 8). Thome (1978) 195. szerint a VI-V. század fordulóján az egész mediterrán térséget átfogó je­lenségről van szó: a monarchiáról az arisztokratikus államszervezetre való áttérésről, ami nem­csak Athént és Rómát, de az etruszk városokat sem hagyta érintetlenül.

[42] Sullivan (1969) 219-225.

[43] Glenn (1971) 129-155.

[44] Összekapcsoló utalások Cacus és Mezentius között (Thome (1978) 29. n. 52 és Glenn (1971) 138-140, 151):

saevis… periclis (VIII. 188) — saevis… armis (VIII. 482)

foribusque… superbis (VIII. 196) — superbo imperio(VIII. 481)

recenti caede (VIII. 195-196) — infandas caedes (VIII. 483)

Caci mens ef­fera (VIII. 205) — facta tyranni effera (VIII. 483-484) és effera vis animi (X. 898)

magna se mole ferebat(VIII. 199) — mole sua stat(X. 771) — vö. még Polyphemusra: vasta se mole moventem(III. 656)

pallida tabo (VIII. 197) — sanie taboque fluentis(VIII. 487) — vö. még Poly­phe­mus­ra: sanie… fluentia tabo (III. 625-626)

A Cacus-párhuzamhoz lásd még Otis (1963) 330: a VIII. ének egybefoglalja egy-egy qe‹oj ¢n»r és a furor impiusösszeütközéseit a múltban (Hercules–Cacus), az epikus jelenben (Aeneas–latin háború/Mezentius) és a költő saját jelenében (Augustus–Antonius).

[45] Glenn (1971) 154-155.

[46] Érdekes párhuzam még a Plut. Pelop. 29. 8, amely elbeszéli, hogy Pherai Mezentiushoz hason­ló ter­mészetű zsarnoka, Alexandros szabályos kultuszban részesítette azt a szúrófegyvert, amel­lyel sa­ját nagybátyját megölte.

[47] Liv. I. 47-48 és Aen. VIII. 481-482.

[48] Liv. I. 49. 2: armatis corpus circumsaepsit és Aen. VIII. 482: saevis armis.

[49] Liv. I. 49. 1: socerum gener sepultura prohibuit, Serv. ad Aen. XII. 603: Cassius Emina ait Tar­­­­­qui­nium Superbum, cum cloacas populum facere coegisset, et ob hanc iniuriam multi se sus­pen­­di­o necarent, iussisse corpora eorum cruci affigi(vö. még Plin. Nat. hist. XXXVI. 15. 107) és Aen. VIII. 485: mortua quin etiam iungebat corpora vivis stb.

[50] Pl. Liv. I. 53. 1: nec ut iniustus in pace rex ita dux belli pravus fuit, quin ea arte aequasset su­pe­­riores reges ni degeneratum in aliis huic quoque decori offecisset és Aen. passim.

[51] Liv. I. 59-60 és Aen. VIII. 489-491.

[52] Liv. I. 60. 2.

[53] Liv. II. 9. 1 (Clusium, Porsenna), majd II. 15 (Tusculum, Octavius Mamilius); Aen. VIII. 492-493 (Ardea, Turnus).

[54] Liv. II. 6, II. 9-13, II. 19.

[55] Liv. II. 19. 6 és Aen. X. 783-786.

[56] Liv. II. 6. 9, Dion. Hal. VI. 10-12 és Aen. X. 796-820.

[57] Liv. II. 41. 5 és Aen. X. 907-908.

[58] Thome (1978) 207-215.

[59] Eddig minden részlet egyezik a hagyománnyal, az olvasót a jellemzés egy eleme sem éri váratlanul — ha vi­szont elég figyelmes, feltűnhet neki egyrészt az, hogy Mezentius már az első háborúban jelen van, más­részt pedig az, hogy az általa vezetett ezer fős csapat nehezen lehet az egész Etruria delegációja.

[60] Lausus jellemzésének párhuzama: Íl. II. 671-675 (Nireus). Ennek a párhuzamnak alapján az ol­va­só nem támaszthatott nagy elvárásokat Lausus katonai teljesítményével szemben, különösen mi­u­tán a X. ének­­ben a vele egyenlő ellenfelet, Pallast is Turnus vállalja át tőle (X. 439-440). Így Lau­sus végső hős­tet­te a X. ének végén szinte váratlanul következik. (Vö. ezzel szemben VII. 650 és X. 426-428: pars in­gens be­­l­li.)

[61] Vö. Euryalus, IX. 364: haec rapit atque umeris nequiquam fortibus aptat; Camilla, XI. 536: et nostris nequiquam cingitur armis.

[62] Servius ad loc.: non mirum si sacrilegus et contemptor deorum contra piam gentem prior arma corripuit.

[63] Camillának mindkettőjükkel vannak közös vonásai, vö. pl. VII. 651 és XI. 570-580, valamint X. 732-735 és XI. 700-720. Sőt: az asper³ jelző emberre alkalmazva egyedül Mezentiusnak (VII. 647) és Camillának (XI. 664) jut osztályrészül az eposzban (hasonlóképpen megkapják mindketten az ugyancsak ritka horrendus³ jelzőt is: IX. 521 és XI. 507). Mindkettőjükre jellemző szerkesztési sajátosságok: előtörténetük az eposz egy-egy másik szereplőjétől hangzik el, ezután egy nagy ari­stei­ájuk következik; haláluk pedig egy-egy ének vég- és tetőpontját képezi. Ezenkívül Lausust és Ca­millát közös sors is összeköti: mindketten egyetlen igazi társként követték a trónról elűzött ap­ju­kat a száműzetésbe (Mezentius és Metabus: vö. pl. X. 852: pulsus ob invidiam solio sceptrisque paternis és XI. 539: pulsus ob invidiam regno viresque superbas).

[64] Itt egy Vergiliusra különösen jellemző technikáról van szó: egy-egy szereplőt a tényleges színre-

lépése előtt egy másik szereplő szavaival jellemez, és így alapvetően beállítja a megítélését az ol­va­­só szemében (Laird (1997) 283-284). A másik funkciója ennek a technikának az, hogy a visz­szataszítóbb jeleneteket az olvasó csak másodkézből, tehát valamely szereplő szájából hallja — így itt Euander feladata hasonló Achaemenideséhez a III. énekben (Heinze (1908) 213).

[65] VII. 43: Tyrrhenamque manum.

[66] Az Euander elbeszélésében előkerülő részletek az olvasót váratlanul érinthették, hiszen bár az részleteiben ismerős lehetett, egészében nem tartozott az általa ismert mondához.

[67] Mezentius infanda furentem állapothatározójával többször szembe van állítva a népéből kiváltott “ellen-furor”, amely az egyedüli példa arra, hogy Vergilius az effajta indulatokat mint cselekvésre serkentő tényezőket pozitív jelzővel minősíti (Putnam (1995) 165, 183, Thome (1978) 32. n. 59). L. VIII. 494: ergo omnis furiis surrexit Etruria iustis, 500-501: quos iustus in hostem / fert dolor et merita accendit Mezentius ira és X. 714: iustae quibus est Mezentius irae.

[68] Ennek alapjául az a mondaváltozat szolgálhatott, amely szerint Mezentius az összetruszk szövetségnek is királya volt, vö. Livius és Dionysios feldolgozását.

[69] Vö. Gossrau ad Aen. VII. 647 (in Thome (1978) 206-207. n. 523): Habes alterum Tarquinium Superbum.

[70] Isid. Etym. V. 27 (23-24) közöl egy hagyományt, amely eredeti formájában Cassius Heminára megy vissza, és amely szerint Tarquinius Superbus nevéhez fűzték több, kevéssé emberséges bün­te­tési forma meghonosítását Rómában.

[71] Ld. CIL XI. 3626-3636.

[72] Hasonló elhatárolódás figyelhető meg — nem személyek, hanem közösségek szintjén — Livius­nál (V. 1) a veii konfliktusban: Veiit nemcsak azért hagyja cserben az etruszk szövetség, mert annak ki­rá­lya nem megfelelő módon vezette le az összetruszk játékokat, hanem már egyáltalán azért is, mert míg a többi városban már köztársaság van, Veiiben visszaállítják a királyságot. Bizonyára ez is hozzájárult ah­hoz, hogy M. Sordi (Thome (1978) 221-227) Mezentiusban Veii szimbólumát lás­sa, akinek/ amely­nek kiiktatásával elhárul az akadály a trójai (római) - etruszk egyetértés elől.

[73] Vö. Pallottino (1980) 68-77.

[74] Aug. Contra Iul. IV. 15. 78: verumque sit illud, quod est apud Aristotelem, simili nos affectos es­se supplicio atque eos, qui quondam cum in praedonum Etruscorum manus incidissent, cru­de­li­­ta­te excogitata necabantur; quorum corpora viva cum mortuis, adversa adversis accommodata, quam aptissime colligabantur: sic nostros animos cum corporibus copulatos ut vivos cum mor­tu­is es­se coniunctos. Vö. még Serv. ad Aen. VIII. 379: hi [sc. Tusci] diu piraticam exercuerunt, ut etiam Cicero in Hortensio docet, cum captivos novis poenis adfligerent occisorum eos re­li­gan­tes cadaveribus; valamint Val. Max. IX. 2 ext. 10.

[75] Eden (1975) ad 485 skk. szerint az eljárásnak a halottak engesztelésére szol­gá­ló emberáldozat jellege volt. Az elmélet mindenesetre érdekes, és alátámasztja az is, hogy pl. a te­metési gladiátorjá­té­kok hasonló felfogást tükröznek.

[76] Vö. Nethercut (in: Thome (1978) 29. n. 49.) egyedi magyarázatát az eljárásra: “What seems perverse appears in this light precisely because the hero’s mind, by virtue of its profound alienation, can only express its wish for integrity by crudely juxtaposition of the opposite poles of existence.”

[77] VIII. 484: Di capiti ipsius generique reservent! — így reagál Euander Mezentius gaztetteire. Szavai

tragikus módon be is teljesednek, és a tragikumot csak fokozza, hogy — legalábbis Turnus felfogása sze­rint — az utódokban való bűnhődés Euandert is utoléri (X. 492: qualem meruit, Pallanta remitto).

[78] Pl. Amata, VII. 797-798: ipsa inter medias flagrantem fervida pinum / sustinet; Turnus, IX. 72: a­t­que manum pinu flagranti fervidus implet, 535-536: princeps ardentem coniecit lampada Tur­nus / et flammam affixit lateri.

[79] Vö. III. 659: trunca manum pinus regit et vestigia firmat.

[80] Mellesleg fölfigyelhetünk itt egy érdekes példájára annak, hogyan utal Vergilius olyan hagyomá­nyokra, amelyeket nem illeszt bele az eposzba. A Mezentius működését leíró sorok után A­sca­nius első haditette következik — ami Catónál nem más, mint éppen az etruszk király megölése. Az újabb epizód bevezetése ráadásul olyan, hogy egészen a 3. sora (592) végéig azt hihetné az olvasó, hogy az áldozat Mezentius lesz, és csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy nem róla, hanem Nu­ma­nusról lesz szó. Ezzel Vergilius cé­loz a catói elbeszélésre, de természetesen el is válik tőle.

[81] Más kérdés, hogy ezt a többi isten nem veszi magára, lásd Venust a 331-332., Thybris patert a 421-424., Iunót a 439-441. sorokban, majd a legfontosabbat, Iuno második beavatkozását a 606-688. so­rok­be­li epizódban. Mindazonáltal Iuppiter önmagával a megszokottnál is nagyobb ellentmon­dásba kerülne, ha a 689. sort az ő büntető beavatkozására magyaráznánk, és nem a 111-113. so­rokban meg­a­dott alap­ál­lás fényében értelmeznénk (Lyne, 1987). — Vö. még Servius megoldási kísér­le­­tét (ad 689): Di­ci­mus primo Io­vem iustitiae favere, non partibus: quod si est, iure Mezenti­um in Turni lo­cum facit venire, ut iustum proe­lium inveniatur, ne una pars penitus sit a ducibus de­stituta.

[82] Az itáliai seregszemle élén álló VII. 647 (primus init bellum Tyrrhenis asper ab oris) fontos pár­hu­zamát adja az etruszk seregszemlét felvezető X. 164-165. soroknak: quae manus interea Tuscis co­mi­tetur ab oris / Aenean. Ez összekapcsolja a két katalógust, és egyben utal arra, mi okból is csat­lakoztak az etruszkok Aeneashoz — így szembeállítja egymással az etruszkok két, egymástól elválasztott részét. Ugyanilyen célt szolgál Lausus (VII. 649-651) és az Aeneas mellett álló caerei csa­patot vezető Astur (X. 180-181) hasonló bemutatása, valamint a VII. 648 (agminaque armat) és X. 204 (hinc quoque quingentos in se Mezentius armat) párhuzama.

[83] X. 436-438: ipsos concurrere passus / haud tamen inter se magni regnator Olympi; / mox illos sua fata manent maiore sub hoste. Ebből a néhány sorból szinte egyértelműen következik, hogy Tur­nusnak végzete, hogy megölje Pallast, illetve Aeneasnak, hogy megölje Lausust — egy ilyen elem­nek azonban csak akkor van létjogosultsága az eposzban, ha Turnus és Aeneas számára ez to­váb­bi sor­sukat meghatározó erővel bír. Vö. ehhez Otis (1963) 353: “The contrast of Turnus’ behaviour toward Pallas with Aeneas’ behaviour toward Lausus is what shows the moral superiority of Aeneas and justifies the fate of Turnus. In a broader sense, it is Aeneas’ attitude toward friends and foes in this book that wins him the victory and puts him on the side of both morality and fate.” — A kérdést egy másik aspektusból ld. ké­sőbb.

[84] Íl. XV. 618-621: ‡scon g¦r purghdÕn ¢rhrÒtej, ºäte pštrh / ºl…batoj meg£lh poliÁj ¡lÕj ™ggÝj ™oàsa, / ¼ te mšnei ligšwn ¢nšmwn laiyhr¦ kšleuqa / kÚmat£ te trofÒenta, t£ te prosereÚgetai aÙt»n.

[85] A természeti erőkhöz vö. még X. 602-604: talia per campos edebat funera ductor / Dardanius tor­­ren­tis aquae vel turbinis atri / more furens. — A képek hasonlósága előreutal a két ellenfél maj­­da­ni találko­zá­sára.

[86] Aen. VIII. 586-90: Ille velut pelagi rupes immota resistit, / ut pelagi rupes magno veniente fra­go­re, / quae sese multis circum latrantibus undis / mole tenet; scopuli nequiquam et spumea cir­cum / saxa fremunt, laterique illisa refunditur alga.

[87] Jóllehet háborús helyzetben nemigen van rá alkalom, hogy az ellenség soraiban felvonuló pa­po­kat kímélje az ember, mégis fonákul hat ez a jelenet egy olyan embertől, mint Aeneas — vagy mint amilyennek Aeneasnak lennie kellene.

[88] Több kutató szerint (pl. Eden (1975) ad VIII. 562, Thome (1978) 103-104) nem szokás a le­győ­zött ellenségről szedett spoliát viselni, sőt van, aki ebben valamiféle rossz óment (átöröklődő le­győ­­zetés) vagy ta­but lát. Ez esetben nagy felelőtlenség Mezentiustól, hogy Laususnak adja, il­let­ve ígé­­ri a spoliákat, még­hozzá éppen viselésre (X. 701: habere umeris et vertice figere cristas, 775: in­­du­tum spoliis) — de ő nem olyan embernek tűnik, aki az ilyen íratlan szabályokra ad.

[89] A hasonlatot a kéziratokban szereplő formában idézem (J. Henry nyomán), nem Scaliger átrendezése szerint.

[90] Íl. XVII. 61-67: `Wj d' Óte t…j te lšwn Ñres…trofoj ¢lkˆ pepoiqëj / boskomšnhj ¢­gš­­lhj boàn ¡rp£sV ¼ tij ¢r…sth· / tÁj d' ™x aÙcšn' œaxe labën kratero‹sin Ñdoà­si / prîton, œpei­ta dš q' aŒma kaˆ œgkata p£nta lafÚssei / dVîn· ¢mfˆ d? tÒn ge kÚ­nej t' ¥ndršj te no­mÁej / poll¦ m£l' “Úzousin ¢pÒproqen oÙd' ™qšlousin / ¢n­t…­on ™lqšmenai· m£la g¦r clw­rÕn dšoj aƒre‹· — vö. még: Íl. XI. 414-418.

[91] Vö. Serv. ad 709: Vesulus… mons Liguriae est iuxta Alpes. Liguria autem cohaeret Tusciae, de qua fuerat Mezentius. Unde satis est congrua comparatio.

[92] Hasonlóképpen viselkedik Turnus a Pallasszal vívandó párbaj előtt (X. 440-443): volucri curru medium secat agmen. /…/“solus ego in Pallanta feror, soli mihi Pallas / debetur…” — neki azonban komolyabb motivációi vannak: elszámolás Euanderrel (vö. 492: qualem meruit, Pallanta remitto).

[93] Íl. III. 23-26: éj te lšwn ™c£rh meg£lJ ™pˆ sèmati kÚrsaj / eØrën À œlafon ke­ra­Õn À ¥gri­on a?­ga / pein£wn· m£la g£r te katesq…ei, e‡ per ¨n aÙtÕn / seÚ­wn­tai tacšej te kÚ­nej qalero… t' a“zho…...

[94] A hasonlat megfelelője megtalálható a IX. 339-341-ben, a Nisus és Euryalus történet részeként: im­pastus ceu plena leo per ovilia turbans / (suadet enim vesana fames) manditque trahitque / mol­le pecus mu­tumque metu, fremit ore cruento. Ez a VII. énekkel kapcsolatban vázolt párhuzamot mé­lyíti el, ezúttal Nisus és Mezentius között. Ehhez tartozik az is, hogy a költő a Nisus-Euryalus epizód után (IX. 446-449) és a Lausus-epizód előtt (X. 791-793) hasonló módon szól ki a versből.

[95] Az eset megismétlődik a XI. 700-720-ban Camilla és Aunus fia között, sokkal bonyolultabb és csattanósabb formában: a menekülést cselvetés előzi meg, és a két ellenfél látszólagos egyenlőtlenségét az is növeli, hogy Aunus fia lovon próbál menekülni. A néhány sorba tömörített Orodes-eset ott egész epizóddá fejlődik.

[96] Kontaminálva a Hektór–Patroklos jelenettel, vö. pl. Íl. XVI. 852-853.

[97] Heinze (1908) 213.

[98] Vö. Íl. XXII. 365-366: tšqnaqi· kÁra d' ™gë tÒte dšxomai ÐppÒte ken d¾ / ZeÝj ™qšlV te­lšsai ºd' ¢q£natoi qeoˆ ¥lloi. A nunc morere fordulathoz vö. még: Aen. II. 550 (Pyrrhos).

[99] E. W. Leach (in Thome (1978) 87) ezt az összefüggést használja föl The Blindness of Mezenti­us c. tanulmányában (Arethusa 4 [1971] 83-89). Servius a szöveghelyhez idéz egy mondát, mely sze­rint Óriónt is hasonló sors érte, mint Polyphémost: nevelőapja, Oinopión megvakította, miután az meg akarta erőszakolni a lányát. Gyógyulást az hozhatott neki, ha keletre megy, állandóan ke­leti irányba nézve. Ennek volt része a tengeren való áthaladás. Ugyanígy Mezentius is egyfajta lel­ki vak­ságban él, míg végül el nem éri a megvilágosodás.

[100] Lucr. I. 199-204: denique cur homines tantos natura parare / non potuit, pedibus qui pontum per vada possent / transire et magnos manibus divellere montis / multaque vivendo vitalia vincere saecla, / si non, materies quia rebus reddita certast / gignundis, e qua constat, quid possit oriri?

[101] IV. 443, Eris: oÙranù ™st»rixe k£rh kaˆ ™pˆ cqonˆ ba…nei.

[102] Hogy ez a fogadalom mennyire elüt a megszokottól és szabályostól, azt leginkább Pallas egy

ha­sonlóan szerkesztett fogadalmával való összehasonlítás emeli ki (X. 421-423): da nunc, Thybri pa­ter, ferro, quod missile libro, / fortunam atque viam duri per pectus Halaesi; / haec arma ex­uvi­­as­­que viri tua quercus habebit.

[103] Vö. a contemptor divumnak egyébként nem nevezhető Turnus szavait a XII. 95-100-ban: nunc o num­quam frustrata vocatus / hasta meos … da sternere corpus … semiviri Phrygis — amelyekből az is kide­rül, hogy amit Mezentius egyszer tesz meg, az Turnusnak egyenesen szokása. Ismét egy rokon vonás Tur­nus és Mezentius között; tükröződik benne némiképp rendellenes viszonyuk az isteni szférához — jól­le­het ez Turnus esetében nem tudatos ellenszegülésből fakad, inkább a rá jellemző furor egyik mellékter­mé­ke.

[104] Vö. Serv. ad loc.: Dextra mihi deus: sic dictum est, ut:“in manibus Mars ipse viris” [X. 280]; ut non alium sibi putet deum esse sacrilegus, quam dextram et fortitudinem.

[105] Serv. ad loc.: De historia est. Nam Scipio Africanus, cum esset vix annorum decem et septem, patrem suum defendit in bello, nec cessit viginti et septem confossus vulneribus.(Vö. Liv XXI. 46.)

[106] X. 799-802: socii magno clamore sequuntur / … / telaque coniciunt, proturbant eminus hostem / mis­si­li­bus — párhuzamban a X. 715-716-tal: non ulli est animus stricto concurrere ferro, / mis­si­li­bus longe et vasto cla­­more lacessunt. A két ellentétes oldalon álló etruszkok hasonló helyzetben ugyan­úgy viselkednek, és ez új­­ra egységet teremt az elválasztottak között — még ha nem a leg­bát­rabb magatartás ábrázolása is ennek az esz­köze.

[107] A 818. sor (tunicam, molli mater quem neverat auro) visszautal egyrészt Arcens fiának (IX. 582: pictus acu chlamydem et ferrugine clarus Hibera), másrészt Acronnak (X. 722: purpureum pinnis et pactae coniugis ostro) az öltözetleírására. Ezek a leírások minden esetben egy-egy szeretetkapcsolatot idéznek föl (szülő és gyermek, vőlegény és menyasszony között), és mindig a kapcsolat erőszakos, visszafordíthatatlan megszüntetése követi őket. Mezentius, aki eddig ezeknek a megfosztásoknak végrehajtója volt, most szenvedő alanya lesz, s éppen a családra oly nagy hangsúlyt fektető Aeneas révén.

[108] A 824. sorhoz: vö. IX. 294 (Ascanius reakciója Euryalusnak anyja iránt tanúsított pietasára). Vi­tatott, hogy a patria pietas a 824-ben pietas patris erga filium vagy pietas filii erga patrem je­len­tésben áll. Valószínűbb, hogy az utóbbiról van szó. Ez következik az Anchisiades meg­je­lö­lés­ből (tehát Aeneasnak nem a fiához, hanem az apjához való viszonya jut eszébe), valamint abból, hogy a későbbiekben Aeneas nem sok jelét adja annak, hogy Mezentius apai érzéseivel törődne.

[109] Vö. XI. 688-689: nomen tamen haud leve patrum / manibus hoc referes, telo cecidisse Ca­mil­lae; ezen­kí­vül a megjegyzés utóéletére: Hist. Aug. XXX. 13. 3: Gloriare, Aper: Aeneae magni dex­tra cadis (Diocletianus).

[110] Kevéssé tartozik ide a következő megjegyzés, de talán érdemes tenni egy kis kitérőt a kedvéért. Itt szokták megtenni az összehasonlítást a Turnus–Pallas és az Aeneas–Lausus összecsapás között, amelyben ki szokás emelni a két győztes viselkedését a legyőzött, gyengébb ellenféllel szemben a párbaj előtt és után. Aeneas törekszik rá, hogy kikerülje az egyenlőtlen harcot Laususszal, míg Tur­­nus (ne feledjük, Iuno biztatására) egy meglevő egyensúlyt (Pallas–Lausus) borít fel a beavatko­zásával (Thome (1978) 114). Győzelme után Turnus a maga arrogáns módján nyilatkozik a pár­baj ki­me­neteléről, majd mindenfajta viszolygás nélkül magáévá teszi Pallas balteusát, ezzel szem­ben Ae­neas megrendülten méltatja Lausus hősiességét, meghagyja a fegyvereit, sőt odáig megy a tisz­te­letben, hogy saját kezűleg emeli föl a holttestet a földről. A kétfajta viselkedés elbírálásánál azonban nem pusztán a két győztes eladdig megismert jellemét kell mérlegre tenni, hanem a helyzet különbözőségét is, különösen a párbaj végére kialakult helyzetét. Aeneasnak van mit méltányol­­nia Laususban, az ugyanis azért az erényért áldozta életét, ami Aeneas személyétől is elválaszt­hatatlan a köztudatban, és amit Aeneas felismert ugyan, de elismerni túl későn ismert el. Ez­zel szemben Turnusnak nincs miért jobban tisztelnie Pallast, mint bármely másik ellenfelét. Más­fe­lől Aeneas esetében a spoliatio elmaradása a különös megbecsülés jele, amiből joggal lehet arra kö­vet­keztetni, hogy nem ez számított természetesnek, hanem az ellenkezője (vö. X. 541-542).

[111] Serv. ad 845: increpans deos, quasi sacrilegus. A szokásos értelmezés általában épp az ellenke­ző irányba mutat, pl. Henry (1883) ad X. 743-744: “Mezentius…, in the words of our text, acknowledges that superintending Providence, to which, in his agony of grief for the loss of his son… he appeals with outstretched hands.” A kettő között a legvalószínűbb változat Nethercut­tól (in Thome (1978) 121. n. 303): “The lifting of the hands to the sky is not, perhaps, to the gods. …this impulse, while religious at heart, need not imply belief in or respect for the gods.”

[112] A gyász egyéb, toposszerű megnyilvánulásaira (844: canitiem multo deformat pulvere) iliasi elő­képeken kívül vö. Cat. 64. 224 (canitiem terra atque infuso pulvere foedans), ill. Aen. XII. 611 (ca­nitiem immundo perfusam pulvere turpans).

[113] A siratási jelenetnek a görög tragikusok hasonló jeleneteivel való kapcsolatára vö. Thome (1978) 135-139, ahol a szerző részletesen elemzi a két görög alaptípust, amelyek az Aeneis-beli je­lenetben összeötvöződnek.

[114] Különösen ha a 850. sorban az exitium helyett az exilium szövegváltozatot fogadjuk el.

[115] A sons, -tis a Vergilius előtti latin nyelvben “felelős” értelemben szerepelt, megfelelően a görög a‡tioj-nak, és csak Vergiliustól kezdve szerepel “bűnös” értelemben (vö. pl. Aen. VI. 570-571) — Thome (1978) 129. n. 323.

[116] Érdekes viszont, hogy azáltal, hogy fölismeri saját bűneit és így alattvalói gyűlöletének jogosságát, valamiképpen közelebb kerül a népéhez — erre mutat a mei megnevezés a 853. és 904. sorban.

[117] Hős és lova(i) a döntő ütközet előtt: vö. Turnus, XII. 81-86.

[118] A ló maerentem (X. 860) állapothatározójának megvannak a párhuzamai: egyrészt Homérosnál (Íl. 426-440: Achilleus lovai siratják Patroklost), másrészt az Aeneisen belül is (XI. 89-90: Pallas lova).

[119] 862-864: aut hodie victor spolia illa cruenta / et caput Aeneae referes Lausique dolorum / ul­tor eris me­­cum... vö. Íl. XVIII. 334-335: oÜ se prˆn kteriî pr…n g' “Ektoroj ™nq£d' ™ne‹­kai / teÚcea kaˆ ke­­­fal¾n megaqÚmou so‹o fonÁoj. Mezentius szavaiban ismét visszatér a spolia-téma, amely vé­gig­vo­nul az Aeneis második felének minden fontosabb küzdelmén — különösen, mint láttuk, a X. énekben.

[120] Újabb párhuzamot teremt Nisus (IX. 438-445) és Mezentius között a bosszújelenet. A két eset­ben kö­zös az a szubjektív érzés, illetve objektív tény, hogy a bosszúálló maga is felelős a szeretett lény haláláért, a józan megfontolást lehetetlenné tevő fájdalom és a mindenáron való, önpusztító bosszúvágy, majd a sze­retett emberrel a halálban való újraegyesülés. Nagy különbség azonban, hogy Nisus bosszúja sikeres.

[121] Aeneas ugyanazt az érzéketlenséget mutatja itt, mint a XII. énekben (887-893), ahol Turnus számára éppen nyilvánvaló lett, hogy elhagyták az istenek, de Aeneas ezt puszta gyávaságnak veszi.

[122] Mezentius ugyanarra hivatkozva utasítja el azt a lehetőséget, hogy fordított helyzet esetén meg­ke­gyelmezett volna Aeneasnak (s egyúttal azt a fel sem merülő lehetőséget, hogy Aeneas meg­ke­gyel­mezzen neki), amire Aeneas hivatkozik, mielőtt egy könyörgő ellenfelét leszúrja (X. 532-533: belli commercia Turnus / sustulit ista prior iam tum Pallante perempto). Különbség jó­for­mán csak ab­­ban van, hogy Aeneas ellenfelének semmi köze nem volt Pallas halálához.

[123] A jelenet az Ilias-beli Hektór-Achilleus jelenet (XVI. 338-343) visszájára fordítása — annak ere­de­­ti formáján alapul Turnus hasonló kérése a XII. 935-936-ban.

[124] Vö. Íl. XXIII. 91-92.

[125] A költő hallgatását optimisztikusan értelmezi pl. Conington–Nettleship (1875), Sullivan (1969), Thome (1978), pesszimisztikusan pl. Burke (1974) és Lyne (1989).

[126] Igaz, hogy az etruszk seregszemlére sem a városok, sem a hajók, sem a vezérek számát tekintve nem lehet ráerőszakolni egy 12-es felosztást (ez egyedül Mantuával kapcsolatban jelenik meg a X. 202-ben: gens illi triplex, populi sub gente quaterni), de az etruszk városok 12-es szövetségét más szer­zők többször említik, és benne lehetett annyira a korabeli köztudatban, hogy ez az utalás műkö­d­jön. Vö. pl. Serv. ad Aen. VIII. 475: Ingentis populos non sine causa dicit: nam Tuscia duo­de­cim Lucumones habuit, i. e. reges, quibus unus praeerat.

[127] Serv. ad loc. a lyukak keletkezését a mantuai 3x4 populusnak tulajdonítja az Iliasban Hektórral szem­ben lejátszódó hasonló jelenet (XXII. 371-375) alapján. Maga az ötlet jó, de Ver­gi­lius a saját szü­­­lő­városának képviselőit bizonyára nem tüntette volna ki a hullagyalázók sze­re­pé­vel. Más értel­me­zést ad Conington–Nettleship (1875) ad loc.: eszerint a lyukak még csata köz­ben keletkeztek vol­na — ami azért ke­vésbé hihető, mert tizenkét mellkasi seb kedvezőtlenül be­folyásolta volna Mezentius harc­téri működését, erről pedig nem tudunk. Thome (1978) 183 azt feltételezi, hogy a meggyalázás csak a páncélt érintette, tulajdonosának holttestét nem. Ez ugyan fölmentené Aeneast; az elméletnek azonban ellene szól, hogy egyrészt nem bizonyítható (a szer­ző legalábbis semmiféle párhuzamot nem hoz rá — míg, mint láttuk, az ellenkezőjének van párhuzama), másrészt pedig eléggé valószínűt­len, hogy Aeneas egy, az isteneknek szánt fegyverzetdarabot felajánlás előtt még átenged az et­rusz­koknak, hogy kiadják rajta a dühüket. Lyne (1989) 113 a leginkább szó szerinti értelemben veszi.

[128] Vö. Hektór (Aen. II. 272-279) és Déiphobos (Aen. VI. 494-497).

[129] Thome (1978) 251-274.

[130] A hattyú mint Apollón és a költészet szimbóluma megjelenik pl. a Hor. Carm. II. 20-ban, illetve az eclogák több pontján is (IX. 29, 36), hogy csak ismertebb példákat említsünk.

[131] Plin. Nat. hist. III. 23 szerint a gall támadás okozta pusztítás után Augustus korára egyedül Mantua ma­radt meg az észak-itáliai etruszk városok közül. Azelőtt ezt a vezető szerepet Bononia töltötte be.

[132] Vö. Enking (1959) 89.

[133] Perusiára van egy utalás: Aulestes (X. 207) Serv. ad X. 198 szerint ennek a városnak az ala­pí­tó­hé­rósa (nem véletlenül nincs tehát megnevezve a mellérendelt város). Az utalást különösen sú­lyos­sá teszi Aulestes halálának leírása a XII. 289-296-ban, amely áldozati jellegével felidézi Oc­ta­vi­a­nus perusiai emberáldozatát.

[134] Thome (1978) 228 szerint ennek fényében Vergilius fent vázolt költői törekvésének nemcsak az a célja, hogy a rómaiakban csökkentse az etruszkok iránti ellenszenvet, hanem ez fordítva is áll: az etruszkokat is közelebb akarja hozni a birodalmi gondolathoz.

[135] Egyrészt a Lar Tolumnius által végrehajtatott követgyilkosságról (Liv. IV. 17), másrészt a név­te­len veii király által félbeszakíttatott ünnepi játékokról (Liv. V. 1. 3-9) van szó. Az előbbire való uta­lást az is alátámasztja, hogy Tolumnius vált a római történelem második spolia opima-sze­dé­sének szenvedő alanyává (Liv. IV. 19).

[136] Tyrrhénos ilyen minőségben nem szerepel az Aeneisben; a név csak egy közetruszk neveként for­dul elő a XI. 612-613-ban.

[137] Nem valószínű, hogy az a Vergilius, aki a Georg. II. 533-ban fortisnak titulálta Etruriát, itt épp ellenkezőleg a görög irodalomban hagyományos elpuhultság-váddal hozakodna elő.

[138] Thome (1978) többször felrója az Aeneis etruszkjainak, hogy hiányzik belőlük az egyéni kez­de­ményezőkészség. Szerinte ez a költő etruszk kortársainak szóló, felrázó szándékú szem­re­há­nyást rejt. Talán inkább az lehet ennek az oka, hogy a csapattestek jobbára csak költői háttérül szol­gálnak a közülük való nagyobb egyéniségek kiemelésére — ami az epikára általában jellemző.

[139] Vö. XI. 767: certam quatit improbus hastam; 809-813: “farkát behúzó farkas” hasonlat (a vad-

állatképek közül a farkashasonlatok általában kevésbé pozitívak), 854: vana tumentem.

[140] Erről az imatípusról láthattuk, hogy többször tropaeum-felajánlással jár együtt, pl. X. 421-423, 773-776. Annál meglepőbb, hogy itt épp az ellenkezője szerepel.

[141] XI. 789-793: Da, pater, hoc nostris aboleri dedecus armis, / omnipotens! Non exuvias pul­sae­ve tro­paeum / virginis aut spolia ulla peto (mihi cetera laudem / facta ferent); haec dira meo dum vul­nere pestis / pulsa cadat, patrias remeabo inglorius urbes.