Németh András:

A Dado-levélben szereplő eredettörténet jelentősége a Hungri népnévvel kapcsolatban

A Hungri és az ezzel kapcsolatban álló elnevezések problémája a tudomány vi­­tatott kérdései közé tartozik. Az elmúlt néhány évtizedben több tanulmány jelent meg, ami ezzel a népnévvel foglalkozott. A vita akörül éle­ző­dött ki, hogy mikori a leg­­korábbi Hungrival rokonítható nép­elnevezés, ami biztosan a magya­rokat jelöli,[1] il­letve milyen népre, vagy népekre utalhat néhány ezzel az elnevezés­sel rokon névalak, ami honfoglalás előtti, és biztosan nem a magyarokra vonatkozik.[2] A kérdés ne­hézségét fokozza, hogy évkönyvek és krónikák ese­té­ben az inter­po­láció lehetőségét nehéz ki­zár­ni, továbbá más forrástípusok is kételyt ébresztenek a ku­tatóban, va­jon nem egy későbbi másoló cserélte-e fel egy a ma­gyarokkal már ko­ráb­ban azonosí­tott nép nevét a vizsgált névalakra.[3] Ez utóbbi esetben a névalak hasz­nálatának idő­pont­ját és a névalak által jelölt nép mibenlétét nehéz fel­tárni. A nyugat-európai szerze­tesek neveinek lejegyzési időpontja általában jól körülhatárolható: amennyiben con­fraternitast közöl a forrás, egy-egy adott apáthoz köthető; obi­tu­arium esetén a halálozás időpontja jelent biztos támpontot.[4] Ezek­nél a neveknél a datálás egyszerűsé­ge ellenére a bizonytalan etimológiai eredet nehezíti meg a kutató dolgát, mivel a ko­rabeli német nyelv német eredetet is meg­enged.[5] Nagyon kevés biztos nyom van, ami egy­szerre a névhasználat többé-kevésbé pontos időpontját és a pontos névalakot is megadja, továbbá az adott névvel jelölt népcsoport mibenlétéről is kö­zöl informáci­ókat, ami megkönnyíti a beazono­sí­tását. A probléma legképlékenyebb részét a Hungri és rokon elnevezések honfog­lalás előtti használata jelenti. Ezek az adatok ál­ta­lában a fentebb említettek miatt többnyire megbízhatatlanok. Mindössze egy biz­­tos adatunk van: egy eredetiben is fennmaradt 860. május 8-án Regens­burg­ban kelt ok­levél, amely Uuan­ga­ri­orum marcha alakot közöl, ez pedig feltehetőleg az avarokat jelöli.[6] E biztos adat több más bizonytalan adatot is megkérdőjelez és felveti, hogy ezt az elnevezést korában az avarokra is használták, amit több kutató is felve­tett,[7] bizonyítását azonban még nem kísérelték meg. Ha ezt bizonyítani tudnánk, a magyar nép más népekkel való azonosításáról és a rá alkalmazott népnevek használati köréről sok újat tudhatnánk meg. Ez pedig megkönnyíti a források használatát, végső soron segíti a különféle elnevezésekkel jelölt népcsoportok beazonosításának pontosítását. A problémával tehát érdemes behatóan foglalkozni.

A fentebb vázolt kérdésben — úgy vélem — több új adalékkal szolgálhat egy máig mellőzött és forrásértékét tekintve ki nem aknázott levél,[8] amelynek haszná­latát nehezítette az, hogy a vele kapcsolatban felmerült nyitott kérdéseket (címzett, keletkezési hely, szerző, datálás) nem sikerült kielégítő módon megoldani. Elkészítettem a levél eddigieknél teljesebb kritikai kiadását, és megpróbáltam tisztázni a fen­tebb körvonalazott kérdéseket, eredményeimet egy későbbi tanulmányban fogom publikálni. A levéllel kapcsolatos információk tisztázása lehetővé tette, hogy az ed­di­­gi kísérleteknél pontosabb forráskritikát alkalmazzunk. A vizsgált levél a magya­rokkal két szálon foglalkozik: egyfelől az eredetüket vizsgálja, több lehetőséget is összegyűjtve, másfelől az elnevezéseiket kutatja. Ez a két szál a Hungri név és az ófel­németben éhség jelentésű Hungar szó kapcsolatára alapozott eredettörténetben fonódik össze. Ha ezt a két szálat finoman kibontjuk, az eredettörténet rétegeit elkü­lö­­nítjük, és az így kapott eredményt mindkét szálon összevetjük a korabeli népelneve­­zésekkel és eredettörténetekkel, több új elemmel gazdagíthatjuk ismereteinket. Dol­gozatomban ezt a feladatot kísérlem meg elvégezni.

*

A vizsgálat elején tisztázni kell a levélről kideríthető ismereteket. A magyar szakirodalomban szinte elfogadottnak számít, hogy a levelet Auxerre-i Re­mi­gi­us (841 után–908) írta Saint Germain-des-Prés-ből Dado ver­­du­ni püspöknek (880–923).[9] A nyugati szakirodalom a levelet a 10. század második felére datálja, Wic­fridus verduni püspököt (959/960–984) tartja a címzettnek, a szerző kilétét nem tudja megállapítani.[10] A magyar és a nyugati szakirodalom álláspontjai közti ellentmondás azzal magyarázható, hogy a kutatók általában részkérdésekkel foglal­­koznak, és elfogadják az általuk hasz­­nált kritikai kiadás eredményeit.

A Hungri név használatával kapcsolatban ez akkor válik jelentőssé, ha felfigyelünk a levélíró két kijelentésére. Közli ugyanis magáról, hogy a levél írá­sa­kor már öreg: „…nunc longo senio putre corpus et succedentibus sibimet mor­bis mem­bra debilia hoc mihi exoptabile bonum invidet.”[11] Az éhínség történet bemutatásánál pedig a következőt írja: „Referam, quid audierim a maio­ri­bus, cum primum exe­cran­dae huius gentis nomen apud nos auditum est, sive illud historia sive sit fabula.”[12] A levél megírása és a történet egyik korábbi elhangzása között tehát hosszú időnek kel­lett eltelnie (pri­mum auditum est, a maio­ribus). A Hungri népnévnek, melynek alak­ját a vele kapcsolatban közölt etimológia és az erre alapozott történet is hitelesíti,[13] a történet hajdani levélíróval való közlésénél korábban legalább egyszer, de valószínű­leg többször is el kellett hangoznia a maiores[14] környezetében. Kérdés, hogy a levél mi­kor ke­letkezett. Ha a magyar szakirodalom álláspont­ja igaz, akkor ezt a feltételezett hosszú időt, talán több évtizedet levonva a levél keletkezési idejéből, azt az ered­­ményt kapjuk, hogy a Hungri névalak talán a történettel együtt a hon­fog­lalás környékén, vagy még korábban hangozhatott el. Ez a korai használat pedig fel­­ve­ti azt a kérdést, hogy milyen népcsoportot jelölt a kikövetkeztetett három el­hang­zás során külön-külön. A levél kritikai vizsgálata segít tisztázni ezt a kérdést. A bi­zony­talanságokat négy kérdéssel lehet körvonalazni.

1. Kinek írták a levelet?

2. Honnan írták a levelet?

3. Ki az öreg levélíró?

4. Mikor írták a levelet?

*

Ha a levél kéziratainak olvasatát összevetjük és megállapítjuk a kéziratok stemmáját, a kéziratokban szereplő olvasatok segítségével közelebb juthatunk a megoldáshoz. A levelet az alábbi kéziratok tartalmazzák:

A= St. Ghislain kolostor elveszett kézirata. Achery (1676) 249-251. Teljes.

C = Chicago, Newberry Library, F 3 [Ry(erson) 15] 9 folio-12 folio. Teljes. 10-11. század.

F = Freiburg im Breisgau, Universitätsbiblothek, Hs 147. 75^r-79^r. Nem teljes. 10-11. század.

M = A Floresse-ből származó elveszett kézirat. Martène–Durand (1724) 230B-235C. Teljes.

V = Wien, Nationalbibliothek, Cod. Lat. 956. 110^b-113^b. Nem teljes. 11. század.

V²= Javítás V-ben más kéz által.

Z = Zürich, Zentralbibliothek, Rh 102. 187^v-190^r. Nem teljes. 10. század.

A levél első mondatának olvasataiból indulhatunk ki: „Domino bea­tis­­si­mo et vere apostolico, verae et aeternae sapientiae amatori, D, sanctae[15] Vir­du­nen­sis ecclesiae ierarcho, dignissime ab omnibus venerando, R,[16] eius fidele man­cipium…” A levél záró része pedig a levél származási helyére tartalmaz egy uta­lást: „Fratres et do­­mini mei vestri fidelissimi et devotissimi oratores, omnis scilicet beatissimi Ger­ma­ni congregatio…” Ha a fentebb vázolt négy kérdésre vá­laszt keresünk, ebből a két mondatból, a levél tartalmából és a benne szereplő idézetekből indulhatunk ki. Az el­té­rő olvasatok viszonyára az egymástól való eltérések csoportosítása deríthet fényt.

Az AM osztály nagy jelentőségű, ugyanis gyakran megegyeznek egy­más­sal CFVZ ellen,[17] és több ponton C-vel egyeznek V ellenében.[18] Több ponton AM kö­zös V-vel C ellenében.[19] Két stilárisan hasonló levelet AMV közvetlenül egymás után tartalmaz, ezért könnyen feltételezhetjük, hogy egy szerzőtől származnak. A levél záró része, amely a Sancti Germani con­gregatio utalást tartalmazza, csak ACM-ban maradt meg. ACM egyezést mutat V²-vel,[20] ezért valószínű, hogy a javító kéz egy ACM-mel rokon kéz­iratot is felhasznált, ami megnöveli jelentősé­gét. FZ pedig nyilvánvalóan rokon kéziratok, hiszen a bennük fennmaradt művek sorrendje is egyezik, továbbá több ponton egyezést mutatnak ACMV-vel szem­ben,[21] néhány helyen pedig FVZ egyezik ACM-mel szemben.[22] CV között is ki­mutathatók egye­zések a többi kézirat olvasatával szemben.[23]

A kéziratok nagy része három levelet tartalmaz, amelyek stiláris hasonlósá­got mutatnak.[24] Mivel tudjuk, hogy mindhárom levelet más helyen élő szemé­lyeknek címezték [(a)-t feltehetőleg Walónak vagy Gualó­nak, Autun püspöké­nek (893–913), (b)-t egy D vagy V betűvel kezdődő nevű verduni püspöknek, (c)-t pedig a beazonosíthatatlan Gunduinusnak], feltételezhetjük, hogy AFMVZ a levél ke­let­kezési helyéről indulnak ki, nem pedig Ver­dun­ből, és innen terjedtek tovább ezek a kéziratok. C eredete bizonytalan, mivel csak az általunk vizsgált levelet tar­tal­mazza: vagy a fen­tiekkel áll rokonságban, vagy Verdunből indul ki. Ugyanis Lauren­tius de Leo­dio a 12. század derekán verduni püspökökről írott művében a kö­­vetkezőket mondja a magyarok verduni pusztításával kapcsolatban: „De istis in­for­tunis extat epistola Virdunensis cleri.”[25] Ezt az utalást könnyen vonatkoztathat­juk az általunk vizsgált levélre. Ez azt je­len­tené, hogy a levél megérkezett Ver­dun­be, és ott is bemásolták egy kódex­be. Majd innen terjedhetett. C a levél végén AM el­lenében ezt a többletet tar­tal­mazza: „…quodque pro vobis super­im­pen­di…”, és más he­lyeken is eltér a többi kézirat olvasatától. Valószínű, hogy ezektől eltérő kó­dexre megy vissza. Az eddig elmondottak alapján a következő stemma adódik (az w az elkül­dött levél szövegét, az a a levél keletkezési helyén bemásolt szöveget, a b pedig a Verdunben bemásolt szöveget jelöli):

 

1. Kinek írták a levelet?

Tudjuk, hogy a címzett Verdun püspöke, továbbá a levél tartalmából ki­tű­nik, hogy akkor kellett keletkeznie, amikor a magyarok sűrün veszélye­z­tet­ték Nyu­gat-Európát. Ha figyelembe vesszük, hogy a levélnek több 10. szá­zadi kéz­i­ra­ta ma­radt fenn, és talán még több is létezhetett, tartalmilag pedig a világvége kö­ze­led­téről szól, akkor a címzett Verdun egyik 9. század végi, vagy 10. századi püs­pö­ke lehet. A korabeli verduni püspökök neveit jól ismerjük.[26] A felállított stem­ma és az első mon­dat olvasati variánsai alap­ján pedig megállapíthatjuk, hogy az (a) szövegében sze­repelt dati­vus­ban álló név D vagy V betűvel kez­dő­dik, és kö­rül­belül 5 betű hosz­szúságú. A kez­­dőbetűknek csak Dado és Wicfridus ne­ve felel meg.

Wicfridus 959/960-984 között volt Verdun püspöke. Személye több dolog miatt is valószínűtlen: A olvasatában még egy helyen szerepel v-d té­vesz­tés;[27] a Vvicfrido alak a V által ránkhagyományozott kb. 5 betűs lacu­ná­ba nem fér el; FZ-ben csak a magyarokat tárgyaló rész maradt meg, ahol a másolói szelekció a világvége várástól és a magyar támadásoktól való egyi­de­jű félelmet mutatja, ez pedig a Lech mezei magyar vereség után (955) már valószínűtlen. A 10. század vé­gén biztosan nem írta volna le a levél írója: „Gog et Magog esse Hungros, qui numquam antea auditi sint, sed modo in novissimo temporum apparuerint.”[28] Az egyetlen érv, ami mellette szólt az előbbi idézethez kapcsolódó szövegrészen alap­szik: „dicunt enim nunc esse novissimum saeculi tempus finemque im­mi­ne­re mundi.”[29] Huygens ezt ele­gen­dő érvnek találta. Nem vette figyelembe, hogy a vi­lágvége várása nem kötődik feltétlenül az ezredfordulóhoz.[30]

Dado[31] 880-tól 923-ig volt Verdun püspöke. Életének eseményei se­gí­tik eldönteni a kérdést. Verdunt több normann támadás érte püspöksége alatt, 917-ben tűzvész pusztított, a magyarok pedig 913-tól kezdve jelen­tet­tek folyamatos ve­szélyt. Dado halála után 925-ben Verdunt is feldúl­ták. Fenn­­maradt egy Da­dó­hoz írt verses levél, amelyben az „instant Italides spo­li­­a­tae civibus urbes” sor is sze­­re­pel,[32] amely a magyarok 899-es itáliai betö­ré­sé­re vonatkozhat. Innen tud­hat­juk, hogy már korán tudomást szerezhetett a magyarokról, ha nem kellett az utalást pontosítani. A levélben nem szerepel, hogy a magyarok feldúlták volna Ver­dunt, csak az, hogy fenyegetést jelen­te­nek: „nunc iusto dei iudicio in nostris gra­­ssantur cervicibus et ubique intole­ra­bilis eos formido praecurrit…”[33] Mivel a le­vél felkérésre íródott, ha Ver­dun feldúlása után keletkezett volna, ezt a tényt bi­­zonyára közölte volna a cím­zett a levélíróval, aki ezután hivatkozott volna er­re. A levélnek tehát Da­do halála előtt kellett keletkeznie. (Ld. alább a da­tá­lás­ról.) Ezek után elég biz­tosnak tűnik, hogy Dado a levél címzettje.

2. Honnan írták a levelet

Fentebb már láthattuk, hogy a levél Szt. Germanus egyik kolostorából szár­ma­­zik. Graesse nyolc ilyen kolostort ad meg: 1. Alluyes; 2. Auxerre; 3. Guain­­ville; 4. St. Germain-des-Prés (ma Párizs); 5. La Mans; 6. St. Ger­main-l’Auxer­rois; 7. Freigne; 8. Montfaucon.[34] Ha ezeket a kolostorokat tér­kép­re visszük, a következő képet kapjuk: a kolostorok egy része (1., 2., 3., 4., 6.) a Szajna közelében fekszik, az 5. Normandiában, a 7. Pedig a Loire torkolatánál, Ver­duntől valamennyi több mint 200 km-rel nyugatra található a 8. kivételével. Mont­faucon Verdun egyházmegyéjéhez tartozott, kb. 60 km­-­re délre a Meuse mellett. A magyarok 2. és 7. kolostort kö­ze­lítették meg 926-ban, Montfaucon 913-tól veszélyeztetve volt.[35] A Verduntől nyu­gat­ra, francia nyelvterületen található kolostorok szerzetesei bizonyára nem írták vol­na le a Hungri-Hungar etimológiát, amely német nyelvterületről, mindenesetre egy németül jól tudó személytől származhat. Ennek a megszorításnak és a levél két ki­jelentésének[36] is leginkább Montfaucon felel meg, amely sokáig Dado fennhatósága alá tartozott.[37] Ez a kolostor a legkeletebbi, Graesse német nyelvterületen találha­tó Ger­ma­nus kolostort nem említ, ezért, ha ilyen nem volt, Montfaucont lehet legnagyobb valószínűséggel a levél keletkezési helyének tekinteni.

3. Ki az öreg levélíró?

CMV megőrizte a szerző nevének kezdőbetűjét: R. Ennek kapcsán há­­rom sze­­mély neve merült fel, azonban egyik sem megalapozott kellőkép­pen. Rha­banus Ma­urus személyét 856-ban bekövetkezett halálának ko­ra­­i idő­­pontja cá­folja. Re­gi­no és Auxerre-i Remigius személye is bizony­ta­lan az alábbi okok miatt.

Auxerre-i Remigius (841 után–908. május 2.) személye mellett két érv szól­­na. Az egyik a Szt. Germanus kolostor, amely ez esetben St. Ger­main-des-Prés lenne, a másik pedig Sigebert von Gembloux utalása az általunk vizsgált le­vél­­­lel stiláris ha­son­­lóságot mutató egyik másik levélre.[38] A német etimológia, a ma­gyarok Párizs kör­nyéki kalandozásának a hiánya és Ver­duntől való nagy távol­­sága St. Germain-des-Prés-t valószínűtlen helyszínné teszi, ahogy ezt fentebb már láttuk. Sigebert von Gembloux utalása az általa felhasznált kézirat bizonyta­lan­sága miatt nem tekinthető elfogadható érvnek, tehát Remigius mellett nem szól biztos érv, a helyszín bizonytalansága viszont inkább ellene szól.

Regino személyét a Chroniconban 889. évnél található eredettörténet és az általunk vizsgált levélben szereplő történet egyes elemeinek hasonlósága miatt vetette fel Csóka.[39] A Szt. Germanus kolostorára való utalás rögtön megcáfol­ja személyét, mivel tudomásunk szerint ő ilyen kolostorral nem állt kapcsolatban. Regino nem említi az éhség etimológiát, a történet több elemét és a magyarok névváltozási elméletét sem közli. Ezek az eltérések is ellene szólnak, a két szö­­vegrész közti több párhuzam legfeljebb a történetek közös gyökerét mutatja. A kérdéssel az alábbiakban még foglalkozom.

Több személy nem merült fel a kutatásban. Ezért a szerző kiléte egyelőre ismeretlen előttünk.

4. Mikor írták a levelet?

Két dolog segít a datálásban. Ha a levelet Dado verduni püspöknek írták, ak­kor 880 és 923 között kellett keletkeznie. A másik segítséget a magyarok betöré­seinek vizsgálata jelenti. A magyarok 913-ban tűntek fel először Lotaringiában, majd 917-ben és 919-ben.[40] A magyarok Dado halála után 925-ben jutottak Ver­du­nig, amit Vajay Szabolcs feltehetőleg tévesen tesz 921-re.[41] A datálás támpontját Da­do életrajzi adatai jelentik. Tudjuk, hogy Ber­nu­i­nus püspökségének első évé­ben dúlták fel a magyarok Verdunt,[42] Bernuinus pedig Hugo püspöksége után kö­vet­te Dadót.[43] Dado halá­láról két évet adnak meg a források 923-at és 920-at.[44] Az Annales S. Vitoni Virdunensis adja meg a 920-as halálozási dátumot, a tűzvészt pedig 915-re teszi. Más forrás ezt Da­do püspökségének 37. évére teszi.[45] Ez utóbbi adathoz Dado püspökségének kezdőévét saját kijelentéséből[46] és Bertarius­tól[47] tud­hatjuk meg, mely szerint 880-ban lett püspök, tehát a tűzvésznek 917-ben kellett történnie. A 920 és 923 közti eltérést a tűzvésznél látott 915-917 közti eltérés magyarázza, melyek közül 917 és 923 látszik megbízhatóbbnak, mivel részletesebb források tar­tal­­mazzák. A verduni kalandozás tehát 924 végén, vagy 925-ben tör­tént, erre a kalan­dozásra Hugo Flaviacen­sis krónikája[48] mellett Flodoard évköny­vében[49] találunk utalást. Bertarius Ver­dun püspökeiről írott művében — a le­vél­hez hasonlóan — a saját bűnökért kiérdemelt büntetésként értelmezi mindkét sze­rencsétlenséget: a tűzvészt és a magyar pusztítást.[50] Mivel Dado kortársa volt és nem sokkal halála után ír­ta művét, jól ismerte a Verdunben honos gondolatokat az ott megesett csapásokról. Ez a felfogás közös a levélben leírtakkal. A rokon elképzelés Dado esetében csak a tűz­vész után erősödhetett meg, ami egybeesett a magyarok fenyegetésével. A levél tehát mindenképpen 913 után, (méginkább 917 után) és 923 előtt keletkezett. (Esetleg 915 és 920 között, amennyiben a 920-as halálozási adat a helyes).

A négy részkérdés megvitatásával kellő alapot teremtettünk a Hungri név és a vele kapcsolatban előadott történet vizsgálatához. A levél megírásakor, kb. 917 és 923 között, Lotaringiában, feltehetőleg Montfauconban ez a névalak lejegyzésre került, és Verdunbe is eljutott. A levélben szerepelő két kijelentésből[51] és a keletkezési időből láthatjuk, hogy ekkor a Hungri név a kalandozó magyarokra értendő. A fentebb vázolt okok miatt még legkevesebb kétszer el kellett hangzania a Hungri népnévnek, és legalább egyszer a történetnek a levél keletkezése előtt hosszú idővel (akár több évtizeddel). A történet tartalma azt valószínűsíti, hogy ez a korábbi elhangzáskor még nem a magyarság eredettörténeteként hangzott el, hanem egy más népcsoportot jelölő Hungri népre vonatkozott. Ezt a levélben szereplő eredettörténetnek és a honfoglalás előtti nem magyarokat jelölő Hungri-val rokon elnevezések vizsgálatával fogom feltárni.

*

A vizsgálatnál a következő modellből indulok ki. Egy ismeretlen, keletről ér­kező népről alkotott elképzelések több forrásból táplálkoznak. Ezek az elképzelé­sek eltérnek az írásbeli kultúrával nem érintkező emberek és az írásbeli műveltség­gel rendelkező szerzetes réteg között. Mivel a levelet az utóbbi csoportba tartozó személy írta, ezzel foglalkozom, bár kapcsolódási pontok is elképzelhetők. A szer­zetesek által olvasott írásokban több helyen található utalás különféle keleti népekre különféle történetekkel. Mivel olvasmányaik során sztereotípiák alakulnak ki bennük, ezeket hajlamosak bármily nemű hasonlóság (pl. név, viselkedés) újabb ismeretlen népekre is átvinni. Az ilyen gondolati egységek átruházása során ezek mindig hozzáidomulnak az éppen aktualizált népre, és néhány csak az adott népre jellemző sajátsággal is gazdagodnak. Ha ezeket a sztereotípiákat több történet egy­be­­vetésével kiszűrjük, elkülöníthetjük a sajátságokat, amelyek idővel szintén sztereotípiává merevedhetnek. Ha minden párhuzamos elemet kivonunk egy adott történetből, akkor megkaphatjuk a csak az adott népre érvényes hozzá­té­telt, ami történeti forrásként is felhasználható. A történetek tehát részelemekre bontha­tók, és ezekből a részelemekből kis hozzáadással több új történet is összerakható. Új­kori példákon is láthatjuk, hogy egy adott személyről kialakult történet névhason­lóság alapján mindig az újabb, aktuálisabb személyhez kötődik. Az aktualizált személy egyes jellemzőjével is bővül a róla alkotott elképzelés, túlnyomó részben mégis az eredeti történet tartalma él tovább.[52] Ha ezt modellt figyelembe véve vizs­gáljuk az eredettörténeteket, több kérdésre is választ találhatunk. Megtudhatjuk, milyen lépcsőfokokon keresztül alakult ki egy adott eredettörténet, milyen né­pek sztereotípiái olvadnak össze benne, továbbá ezek elkülönítésével kinyerhetjük egyediségüket és így forrásként felhasználható részeiket.

A levélben a következő eredettörténet szerepel: „Elmesélem, mit hallottam az idősebbektől, amikor ennek az átkozott népnek a neve a mi környezetünkben először elhangzott, akár hiteles történet az, akár mese. Igen hatalmas éhínség tört be egykor egész Pannóniába, Isztriába és Illíriába és a szomszédos népekre. Amikor már a tömeg pusztulása csoportosan történt, azon te­rü­letek fejedelmei (prin­cipes) megfontolás alapján elhatározták, hogy számol­ják össze az egyes családokat, és az egyes családokból a családfők (a dominis) annyi embert tartsanak vissza, amennyien szemmel láthatólag meg tudnak menekülni az éhínség veszélyétől. A maradék megszámlálhatatlan sokaságot pedig — különböző neműeket és eltérő korúakat — kitagadták, majd elhagyatott és ismeretlen vidékre vetődtek, mi­vel vezetőik azzal fenyegetőztek, hogy meg fogják gyilkolni azokat, akik közülük visszafordulnának. Azok tehát övéik által kegyetlenül cserbenhagyva, miután hosszú időn keresztül a hatalmas pusz­taságokon át vándoroltak, végül a Meotis-mo­csár­hoz értek. Ott pedig, miután e tömeg nagyobb része az éhségtől elpusztult, néhányan, akik erősebbek voltak és jellemükben tettre  készebbek, vadászatba kezd­tek, mivel az a te­rü­let vadakban, madarakban és halakban rendkívül termékeny volt, és a zsákmá­nyolt vadak húsával táplálkoztak, bőrével ruházkodtak. Ily mó­don ha­tal­mas sereg nőtt belőlük, és az éhség alapján, amit elviseltek, Hungri­nak ne­vez­ték el őket.  A hatalmas tömegben bízván tehát a műveletlen és rémisztő he­lyeket otthagyva először a szomszédos népek földjeit rohanták le, a nyílvesszők hasz­nálatával túlerőt biztosítottak maguknak, amely ismeretet kényszerből tanultak meg, amikor nyomorult éle­tüket a pusztaságban tengették. Most (Nunc iusto…) Isten jogos ítélete miatt a mi nyakunkon erőszakoskodnak, és mindenütt növekszik a tőlük való elviselhetetlen félelem…”[53]

Ez a történet három másik szöveggel mutat közvetlen párhuzamot: Regino,[54] Iordanes[55] és Hariger munkájában szereplő történettel, amelyet Aegi­di­­us Aureaevallensis[56] hagyott ránk. Ezt a három eredettörténetet össze­vet­ve számos közös motívumot találtam:

(a) Egy embercsoportot saját korábbi helyéről elűznek. Dado-levél, Regino, Ior­da­nes, Hariger.[57]

(b) Ezt többször a közösségen belüli vezető teszi. Dado-levél, Iordanes, Ha­ri­ger.[58]

(c) A terület nem tudja eltartani a rajta élőket. Dado-levél, Regino, Hariger.[59]

(d) Sík, elhagyatott vidéken való vándorlás. Dado-levél, Regino, Iordanes, Ha­ri­ger.[60]

(e) Az elűzött népcsoport új lakhelyet keres, illetve talál. Csak Reginónál.[61]

(f) Átmeneti gyengülés. Dado-levél, Iordanes.[62]

(g) Vadászat és halászat. Dado-levél, Regino, Iordanes.[63]

(h) Megerősödés. Dado-levél, Iordanes, Hariger.[64]

(i) Meotis-mocsár. Dado-levél, Iordanes, Reginónál csak mocsarakra való utalás.[65]

(j) A szomszédos területek lerohanása. Dado-levél, Regino, Iordanes.[66]

(k) Éhínség mint kiváltó ok. Dado-levél, Hariger.[67]

(l) A Hungri nép fegyverzete. Dado-levél, Regino.[68]

A többi motívum egyedinek tűnik.

Ezeket a motívumokat elkülönítve, a rájuk rakódott adalékok segítségé­vel megmutathatjuk, hogy eredetileg melyik nép eredettörténetének ré­szét képezték. Ior­danes a hunok eredetét írja le, a történet végén azonban Szkí­tia is említésre ke­rül. Itt a fenti motívumokból a következőket találjuk: a, b, d, f, g, h, i, j. Iordanes gó­­tok eredetéről szóló műve elterjedt olvasmány volt a nyugati kolostorokban, a hunokról megalkotott eredettörténet így könnyen áttevődhetett a hozzájuk több te­kin­tetben is hasonló más keletről érkező népekre. A hasonlóság több oldalról is adó­dott: egy irányból érkeztek, egy területen telepedtek le, minden újonnan érkezett nép sok kellemetlen­séget okozott a nyugatiaknak, ezért a tőlük eltérő hunokéhoz hasonló élet­módjukat is a hunokhoz hasonló megvetéssel kezelték. A Kárpát-me­­dencébe érkező népek eredettörténete tehát Nyugat-Európában nem is alakulha­tott a hunokétól függetlenül. A feltehetőleg 906–908 között Regino által lejegyzett tör­ténet a hunokénál régebbi sztereotípiához, a szkítákhoz kötődik, még Ius­ti­nus Szkí­tia leírását is szinte szó szerint idézi. A két történet közös elemeit kigyűjtve megállapíthatjuk a történetek szkíta réteget. Közös elemek: a, d, g, j. Az elűzetés motívumnál (a) Regino a besenyőket (Peci­na­ci) említi, és nem helyi vezető ál­tal történik, ez tehát konkrét eseményre utal, így a hasonlóság csak látszólagos. A szomszéd területek lerohanása (j) a nomád népek közös jellemzője a történetekben, és a támadások élményét jelzi, amihez magyarázatként (c) motívum társul. Re­­gino megnevezi a megtámadott népeket, tehát ez sem tekinthető más­honnan to­vább­élő hagyománynak. Szkíta elemnek tekinthető a sík területen való vándorlás (d), amely mindegyik történetben szerepel — Reginónál ez is konkrét —, továbbá az ál­talánosságban szereplő vadászat-halászat, az állatokban való gazdagság (g), és a Meotis-mocsár (i). A Dadohoz írott levél a Harigernél szereplő minden motívumot tar­talmazza, ezen kívül azonban olyanokat is, amelyeket Hariger történetében nem találhatunk meg. A két történetet az éhínség motívum (k) köti össze. Mivel a levélen kívül nem tartalmaz plusz adalékot, a továbbiakban nem foglalkozom vele. Két feladat van még hátra, a Dado-levél Reginóval és Iordanésszel való összehason­lítása. A Regi­nó­val közös elemek (a, c, d, g, j, l) közül, ahogyan az imént láttuk, mindegyik elképzelhető egymástól függetlenül, ezért nem szükséges a két történet között közvetlen kapcsolatot feltételezni. A kizárólag Reginóval való hason­lóság csak a Hungri nép fegyverzetére (l) és a levél más részében a Hungri név ismeretlen voltára tett utalásban[69] fedezhető fel. A fegyverzetre a levél más ré­sze­iben is található utalás,[70] ebből látszik, hogy közkeletű szóbeszéden alapul. Egy név ismeretlenségének leírásához sem szükséges más írásbeli előz­ményt feltételez­ni. A Dado-levél minden Iordanesnál szereplő elemet tartalmaz, ezen kívül pedig (k) és (l) elemeket. Ezek közül (k) Harigerrel, (l) Re­gi­nóval mutat hasonlóságot, de azoktól független, ahogy az imént láttuk. A fegyverzetleírás korábbi párhuzama azt sejteti, hogy a levél írója utólag tol­dotta a történethez, amelynek a Nunc iusto… kez­detű mondat előtti része a levél többi részétől függetlenül is megáll, kerek egészet alkot, és csak az éhség motívumban különbözik a Iordanesnál szereplő hun eredet­tör­ténettől. Ez a levélről leválasztható történet hangozhatott el a levélíró kör­nye­ze­té­ben egykor régen. A Iordanesen felüli éhség motívum csak a Hungri–Hungar eti­mo­lógiával magyarázható. Ez a történet tehát olyan népre kellett hogy vo­natkozzon ekkor, amely a hunokhoz is kötődik, továbbá Hungri névvel jelölik. Mivel a történet ekkori változatában nincs olyan elem, ami csak a magyarokra vo­nat­kozna, az időbeli távol­ság gyengíti a magyarokkal való kapcsolatát. A történet gon­dolati bővüléséhez segítséget nyújt Widukind, aki szerint az avarokat olykor Ungarii-nak nevezik, az avarok pedig a hunok maradványának tekinthetők, velük kap­csolatban csaknem szó szerint közli Iordanes történetét.[71] Elképzelhető, hogy az itt el­hang­zott történet az avarokra vonatkozott. A történet eme változata ugyanis a te­rü­leti meg­je­löléssel (Pannónia, Illíria, Isztria) az avarok által lakott területre utal, ezen kívül az éhség motívumot Györffy György egy hajdani természeti csapás emlékének te­kin­ti.[72] A korábban elhangzott történet tehát a területi meg­jelöléssel avarokra érvé­nyes eleme(ke)t is tartalmaz. A másik sajátsága a hun történethez képest Hungri név és ennek etimológiája, amivel az alábbiakban foglalkozom. A Dado-le­vél­ben tehát több réteg is megfigyelhető (a levél többi részének elemeit is megemlítem):

1. Szkíta réteg: A sík területen való vándorlás (d), Meotis-mocsár (i), vadászat, halá­szat, vadakban való gazdagság (g).

2. Hun réteg: A saját vezető általi elűzés (a, b), átmeneti gyengülés (f), ismételt meg­erősödés (h).

3. Avar réteg: A Pannónia, Illíria, Isztria terület-megjelölés, a Hungri név (ld. alább), esetleg az éhínség (k).

4. Magyar réteg: A történetben: a fegyverzet leírása (l) és a Nunc… in nostris gras­san­tur cervicibus utalás. A levél más részeiben: Az íj és lándzsa használatára tett utalás (ld. fentebb). A Hungri név, és az a kijelentés, hogy ez írásbeli források­ban nem szerepel. Erre magyarázatként a névváltozási elmélet.[73] E két utóbbi a levélíró önálló megállapításai, amelyeket a magyarok megjelenése kapcsán írt le, ezért nem az avar rétegnél említem.

5. Nem adott néphez kötődő elemek: A szomszédos népek lerohanása (j), amely mindig konkrétan jelenik meg. Erre magyarázatként: a terület nem tart­ja el a rajta élőket (c).

6. Bibliai réteg: A levél más részében: a Hungri nép Góg-Magóg népével való azo­nosítása.[74]

Láthatjuk, hogy az éhínségtörténet a levél keletkezése előtt talán több évtizeddel olyan formában hangozhatott el, amelyben nem volt magyar, de volt avar sajátosság. Az ekkor elhangzott Hungri név használata is tekinthető avar elemnek. Ezt az elnevezést az avarokra is alkalmazhatták, amit több, ezzel rokon elnevezés is megerősít.

*

Az alábbiakban röviden bemutatom, milyen nyomokat találtam a Hun­griés az ezzel rokon nevek Kárpát-medencében élő népekkel kapcsolatba hozható hon­fog­la­lás előtti használatáról. 760-ban via Ungarorum alakot találunk. Ez egy oklevélben sze­repelő földrajzi név. A „hegy mellett” jelentésű szláv u gora is fel­merült kiindulá­si alapként, ezt azonban az n hang megléte miatt (Ungarorum) Király Péter cáfolja.[75]

Ungarus alakot találunk Paulus Diaconus (kb. 720-799) művében Liut­­prand langobárd király (712-744) sírfeliratában (Historia Longoba­r­do­rum 6, 58.). A sírfelirat a kutatás szerint a király halála után később keletkezett, minden­­­esetre a 799-ben meghalt Paulus Diaconus leírta, bár a másolói névcserét sem lehet kizárni.[76]

Számos forrásban találkozhatunk a 793-as évnél a következő bejegyzéssel: Karolus rex Hungarorum regnum vastat.[77] Ez Nagy Károly 791-793-as avarok elleni hadjáratára vonatkozik.[78] Nehéz eldönteni, hogy vajon már a 8. század végén használták-e ezt az elnevezést, vagy csak a magyar-avar azo­nosítás miatt cse­rélték fel a 10. században, illetve később. Az eltérő néva­la­kok (pl. Vungorum) és az egy-egy évkönyvön belüli következetlen névhasználat megengedi azt a fel­té­telezést, hogy még a magyarok avarokkal való azonosítása előtt a forrásokba ke­­rült és terjedt. Ezt erősíti az előbbi Nagy Károly korabeli példa.

Minden kétséget kizáró alak: Uuangariorum marcha (két késői kéziratában Ungarorum alakra cserélve). Ezt az adatot egy eredetiben is fennmaradt 860. május 8-án Regensburgban kelt oklevél őrizte meg számunkra, amelyben Német Lajos húsz telket adományozott Mattsee kolostorának. Az ok­levélben szereplő föld­rajzi nevekből látszik, hogy ez a megjelölés a 805-ben Nagy Károly által lét­re­­hozott avar vazallus állam határvidékére vonatkozik.[79]

Az Annales Bertiniani 862-es évnél található bejegyzése tartalmazza: „Sed et hostes antea illis populis inexperti, qui Ungri vocantur,regnum eius po­pu­lan­tur.” Ez a népnév szervetlenül illeszkedik szövegkörnyezetébe, ezért Róna-Tas András felvetette, hogy későbbi másolás során ke­rült az évkönyv 10. század máso­dik felében keletkezett kéziratába. Az ér­tel­mezési nehézségeket mutatja, hogy Makk Ferenc a Hinkmar általi lejegyzés mellett (862-882) érvel, szerinte ez a magya­rokra vonatkozik. Legutóbb Ungváry Jenő filológiai elemzésével felvetette, hogy az Ungri nem az in­ex­per­ti, hanem az illis populisra vonatkozik, amely a ke­le­ti frank királyság fennhatósága alatt élő nép lehet. Az adat ezek szerint az avarok­ra is vonatkozhat. Az interpoláció lehetősége miatt azonban nem tekinthető biz­­tos a­dat­­nak sem az avarok sem a magyarok 862-es nevére vonatkozólag.[80]

Ezekhez az adatokhoz illeszkedik a Dadóhoz ír levélben előforduló Hun­g­ri alak. Ez az alak a történet korábbi elhangzásakor (9. század utolsó év­tizedei) va­lószínűleg az avarokra vonatkozott, amit a történet avar sajátsága(i) erősí­t(e­nek).

A nyugati kolostorok nevei is ebbe a körbe tartoznak, melyeket Király Péter gyűjtött össze. Ezek egy része kizárható, néhányuk azonban az onogur név­­vel is kapcsolatban állhat.[81]

A 760-as Ungarorum, a Paulus Diaconus művében szereplő Unga­rus alak, az évkönyvekben a 793-as évnél található Hungrorum, Hungaro­rum, Vun­go­rum ala­kok, a Német Lajos oklevelében (860) szereplő Uuanga­ri­orum alak és az általunk vizs­­­gált levélben szereplő Hungri alak a források keletkezési körülmé­nyei és tartalma alapján az avarokra is vonatkozhattak és már a magyarok meg­jelenésétől függet­le­nül lejegyzésre kerültek. A nevek eredetének vizsgálata is megerősíti ezt a megállapítását.

A 9. században a latin forrásokban a magyarokra használt Ungri (és származékai), a bizánci forrásokban 10. század második felétől előforduló Oâggroi, a Nyesz­tor-krónikában 12. században megtalálható ugri alakok kö­zös kiindulópont­ja a szláv nyelvben keresendő: *Ongri. Ez az alak az Onogur név szláv többes szá­ma. Ez a név a forrásokban a bolgárok mint onogur-bolgárok neveként és mint a bol­gár név szinonimájaként fordul elő. A török bolgárok az onogur törzsszövetség részét képezték. Az onogur név a tíz jelentésű on és az oguz rotacizált megfelelőjének, az ogurnak az összetétele. A Nyesztor-krónika ugri alakja a hangsúlytalan ma­gánhangzók 9. században végbement denaza­li­zá­ci­óját mutatja (*On> o> u). A nyu­gati szláv nyelvekben a nazális alak sokáig tovább élt. A 860-as feltehetőleg szlo­vén Wangar alak is ezt mutatja. A szlovénban, lengyelben, bulgárban egy w hang került a szó elejére, az orosz wengri egy késői lengyelből való átvétel eredmé­nyeként él tovább. Héber nyelvű forrásokban is fellelhető: még 950 előtt Szefer Josi­ppon művében is előfordul az ungr alak, 955 és 960 között pedig Haszdaj ibn Saprut József kazár kagánhoz írt levélben található Hungrin alak. A bizánci források Oâggroi alakja csak a 10. század végétől kezdve fordul elő, és csak a magyarokra vonatkozik. A kutatások azt mutatják, hogy ez a szlávból került a görög nyelvű forrásokba. A nyugati forrásokban a szó eleji inetimológikus h a francia és német nyelvterület határán alakult ki, ahol a szó eleji h-t nem ejtették, csak helyesírási sajátosság volt. Ezért ír­hattak a német közvetítéssel átkerült szláv alak elé egy h-t, amely német nyelvterületre is visszakerült, és a kétféle változat párhuzamo­san élt egymás mellett. Ezt a nyugat-európai nyelvekben kialakult népneveink is mutatják (angol: Hungarian, spanyol: Hungaro, francia: *Ungre> Ongre> Ong­rois és Hung­re> Hongre> Hongrois, olasz: Ungheri, német: Ungri> Ungar> Un­gari> Un­gere> Unger, az Ungari>Ungarii bővülés latin forrásokban és francia hatásra h-s változatok is).[82] A Dado-levélben szereplő Hun­gri alak tehát valamely nyugati szláv nyelven keresztül német közvetítéssel átkerült Ungri-ból képző­dött francia-német nyelvterület határán és visszajutott német nyelvterületre, amit a szó­kez­dő h ejtése, és az így létrejövő alakra alapozott etimológia (Hungri ófelnémet egyes száma: Hungar= éhség) is bizonyít. Ennek a hosszabb folyamatnak a 9. szá­zad utolsó évtizedeire le kellett zajlania, ami azt is mutatja, hogy a szláv és né­met nyelvterületen a magyarok megjelenése előtt már régen létezett ez a népnév. A Kuvrat halálát (650 után nem sokkal) követően a kazárok támadása (670) véget vetett a Bolgár Birodalomnak, öt fia közül a negyedik az onogundur bolgárok egy részével az avar Pannóniába vándorolt.[83] Több kutató feltételezését, mely szerint az onogur név származékai az avar nép neveként is meghonosodhattak, a Da­dó­­hoz írt levél tör­ténete is megerősíti, ahogy az fentebb láthattuk. Ez a megállapítás a fentebb fel­so­rolt bizonytalan jelentésű népnevek újragondolására ösztönöz.

*

A levél eredettörténetének vizsgálata egy további tanulsággal is szolgál: az eddig tényként kezelt, de meg nem magyarázott avar-magyar (hun-avar-ma­gyar)[84] azonosítás létrejöttének egyik lehetséges módját világosan szemlélteti. A források gyakran használják a Huni[85] és az Avari, Ava­res nevet a magyarokra,[86] sőt egyszer a hunokra Ungarinorum[87] alakot találunk. A Hungri és Uuan­ga­ri­orum stb. alakok pedig a 9., más alakokat esetleg már a 8. században akár az a­va­rokra is vonatkozhattak (ld. fentebb). A levél írásakor a történet már a magyarok­ra vonatkozott és magyar sajátságokkal gazdagodott, a korábbi elhangzáskor vi­szont még az avarokra. Az átvitelt a levélíró tudatában a két népre használt azo­nos névalak (Hungri) okozta, a szerzetesek szorgos másolói tevékenysége így ezt a történetet az újonnan érkezett magyarok eredettörténetévé tette meg. A le­vélben tehát egy avarokra vonatkozó eredettörténet magyarokra való átvitelét érhetjük tetten.

Felhasznált irodalom

A közvetlenül fel nem használt munkákat csillaggal jelölöm.

*Achery, J. L. de [ed.] (1676), Spicilegium veterum aliquot scriptorum, qui in Gal­li­ae bib­li­o­the­cis, maxime Benedictinorum, latuerunt 12, Parisiis.

Baudrillart, A. [ed.] (1912–),  Dictionnaire d’Histoire et de Geographie ecclesi­asti­ques, Paris.

Burke, P. (1991), Népi kultúra a kora újkori Európában, Budapest.

Csóka J. L. (1967), A latin nyelvű történeti irodalom kialakulása Magyarországon a XI–XIV. században, Budapest.

Duchesne, L. (1915), Fastes épiscopaux de l’ancienne Gaule III, Les provinces du nord et de l’est, Paris.

Dümmler, E. [ed.] (1898–1899), Ad epistolas variorum supplementum 11., in: MGH Epistolae Karoli Aevi 5, Berolini, 635-640.

Font M. (1996), Magyarok a Kijevi Évkönyvben, Szeged, (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 11)

Fried, J. (1989), Endzeitwartung um die Jahrtausendwende, DA45, 381-473.

Gallia Christiana in provincias ecclesiasticas distributa XIII, Parisiis, 1874.

Gombos F. A. [ed.] (1937–1943), Catalogus Fontium Historiae Hungaricae I–IV, Budapest.

Göckenjan, H. (1996), A német évkönyvek híradásai a magyar honfoglalásról, in: Kovács L. – Veszp­ré­mi L. [eds], A honfoglaláskor írott forrásai, Budapest, (A honfoglalásról sok szemmel II) 131-141.

Graesse, J. G. Th. – Benedict, F. – Plech, H. [eds] (1971–1972), Orbis Latinus I–III, Braunschweig.

Györffy Gy. (1971), A besenyők honfoglalásának kérdéséhez, TSz14, 281-288.

Györffy Gy. – Zólyomi B. (1994), A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezred előtt, in: Kovács L. [ed.], Honfoglalás és régészet, Budapest. 13-37.

Hajdú P. – Kristó Gy. – Róna-Tas A. [eds] (1976), Bevezetés a magyar őstörténet kutatásainak forrásaiba I/2, Budapest.

Heilig, K. J. (1933), Der Brief des Remigius von Auxerre um 900 über die Ungarn, A gróf Klé­bels­berg Kunó Bécsi Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve 3, 7-30.

Hirsch, P. (1935), Widukindi monachi Corbeiensis rerum gestarum Saxonicarum libri tres, (MGH SRG in usum scholarum 60).

Hóman B. (1917), A magyar nép neve és a magyar király címe a középkori latinságban, TSz6, 129-158, 240-258. Reprint in: Uő., Történetírás és forráskritika, Budapest, 1938, 191-250.

Huygens, R. B. C. (1956),  Un témoin de la crainte de l’an 1000: la lettre sur les Hongrois, Latomus15, 225-239.

Király P. (1987), A VIII–IX. századi Ungarus, Hungaer, Hunger, Hungarius, Onger, Wan­ger sze­mélynevek, MNy83, 162-180, 314-331.

Koepke, R. [ed.] (1846), Herigeri et Anselmi gesta episcoporum Tungrensium et Leodi­en­si­um, in: Pertz, G. H. [ed.], MGH SS 7, Hannoverae, 134-234.

Kristó Gy. [ed.] (1994), Korai Magyar Történeti Lexikon (9-14. század), Budapest.

Kurze, F. [ed.] (1890), Reginonis abbatis Prumensis Chronicon cum continuatione Treve­ren­si (MGH SRG in usum scho­la­rum 50).

Makk F. (1998), Gondolatok a megjegyzésekhez, Aetas, 1998/2–3. 227-237.

Martène, M. E. – Durand, U. [eds] (1724), Veterum scriptorum et monu­men­torum historicorum, dogmaticorum et moralium amplissima collectio 1, Parisiis.

Migne, J. P. (1844–1905), Patrologae Cursus completus…series Latina I-CCXXI, Parisiis. XCIX (1864), CXXXII (1880), CLX (1880).

*Mommsen, Th. [ed.] (1882), Iordanis Romana et Getica, Berlini, (MGH AA 5).

Moravcsik, Gy. (1942-1943), Bizantinoturcica I–II, Budapest.

Németh Gy. (1991), A honfoglaló magyarság kialakulása, második, átdolgozott és bővített kiadás Budapest.

Olajos T. (1969), Adalék a (H)ung(a)ri(i) népnév és a késői avarkori etnikum történetéhez, Ant. Tan.16, 87-90.

Pauler Gy. – Szilágyi S.  [eds] (1900), A magyar honfoglalás kútfői, Budapest. Reprint 1995.

Pertz, G. H. [ed.] (1839), Flodoardi presbyteri Remensis Annales, in: Uő. [ed.] MGH SS 3, Hannoverae, 368-408.

Róna-Tas A. (1995), Ethnogenese und Staatsgründung, Die türkische Komponente in der Ethnogenese des Ungartums, in: Uő., A magyarság korai története, Szeged, (Magyar Őstörténeti Könyvtár 9) 275-310.

Róna-Tas A. (1996), A honfoglaló magyar nép, Budapest.

Róna-Tas A. (1998), Folytassuk a vitát, Megjegyzések Makk Ferenc könyvbírálatához, Aetas, 1998/2–3, 216-226.

Sackur, E. (1890), Handschriftliches aus Frankreich, NA15, 105-139.

Szádeczky-Kardoss S. (1970), 'OnÒgouroi, in: Ziegler, K. [ed.], RE Supplementumband 12, Stuttgart, cols. 902-906.

Szádeczky-Kardoss S. (1994), Onog(und)urok, in: Kristó Gy. [ed.], Korai Magyar Történeti Lexikon (9-14. század), Budapest. 506.

Szádeczky-Kardoss S. (1998), Az avar történelem forrásai 557-től 806-ig, Die Quellen der Awa­rengeschichte von 557 bis 806, Budapest, (Magyar Őstörténeti Könyvtár 12)

Szűcs J. (1997), A magyar nemzeti tudat kialakulása, Budapest.

Ungváry J. (1997), „…qui Ungri vocantur”, MNy93, 441-446.

Vajay, Sz. de (1968), Der Eintritt des Ungarischen Stämmebundes in die Europische Geschichte (862–933), Mainz-München.

Verhelst, D. (1977), Adso van Montier-en-Der en de angst voor het jaar Duizand, Tijdschrift voor Geschiedenis90, 1-10.

Waitz, G. [ed.] (1841), Gesta episcoporum Virdunensium auctoribus Bertario et ano­ny­mo monachis s. Vitoni, in: Pertz, G. H. [ed.], MGH SS 4, Hannoverae, 36-51.

Waitz, G. (1852a), Laurentii de Leodii Gesta episcoporum Virdunensium et abbatum s. Vitoni, in: Pertz, G. H. [ed.], MGH SS 10, Hanno­ve­rae, 486-525.

Waitz, G. (1852b), Annales Sancti Vitoni Virdunensis, in: Pertz, G. H. [ed.], MGH SS 10, Hannoverae, 525-530.

Wattenbach, W. (1848), Chronicon Hugonis monachi Virdunensis et Divionensis, abbatis Flaviacensis, in: Pertz, G. H. [ed.], MGH SS 8, Hannoverae, 288-502.

Wattenbach, W. – Levison, W. – Löwe, H. (1990), Deutschlands Geschichts­quellen im Mittelalter, Weimar.

 

---

[1] Legutóbb Makk Ferenc és Róna-Tas András között volt vita az Annales Bertiniani 862-es évnél található bejegyzésével kapcsolatban. Róna-Tas (1998) 222-223; Makk (1998) 230-235; Ungváry (1997).

[2] Olajos Teréz a Német Lajos 860. május 8-ra keltezett oklevélében szereplő Uuangariorum mar­cha kapcsán bizonyítja, hogy ez az utalás az avarokra kell hogy vonatkozzon. Olajos (1969). Egy másik fontos tanulmány Király Péternek köszönhető, aki a nyugati kolostorok névanyagában vizs­gál­ta a 8–9. századi Ungarus és ezzel rokon személyneveket. Király (1987).

[3] Az interpoláció a sokszoros másolás miatt, az utólagos hozzátoldás pedig a retrospektív szer­kesztés mi­att merülhet fel. A két jelenséget az évkönyveknél és a krónikáknál lehet legjobban szemléltetni. Ez utóbbiak természetéből adódik, hogy egy adott évhez történő bejegyzés időpontja nem feltétlenül e­gye­­zik azzal az évvel, ahova a bejegyzés történt. Erre jó példa Regino Chro­niconja, amelyben a 889. év­­nél található bejegyzés biztosan későbbi, amire Györffy György több indokot is talált. (pl.: a néva­la­kok: 889. Gens Hungarium; 894. Ungariis; 901. Gens Hun­ga­ri­um; tartalom: 889-nél utalás történik az itáliai kalandozásra, ami csak 899/900-ban történt. A Szkítiából való elűzetésről csak egyszer be­szél Regino, mégpedig a Hungarium népnév első fel­buk­kanásakor. Innen is látszik, hogy a 889-es be­je­gyzés csak a Chronicon szerkesztésének végén került a műbe, 906 és 908 között.) Györffy (1971) 282-283. A másik lehetőség egy idegen szövegrész beszúrása az eredeti szövegbe. Ez történhet mar­gi­­nális, vagy interlineáris bejegyzés bemásolásával, amire esetleg az Annales Bertiniani szol­gál­hat pél­­­dául (ld. alább), vagy lehet más szövegből való átvétel. Ebben az esetben utólag kívánták bővíteni az évkönyv adatait más forrásokból. Számos helyen megtaláljuk a 793-as évnél a következő bejegyzést: Ka­rolus rex Hungrorum (másutt Vungorum, Hungarorum) regnum vastat. Utólag nehéz megál­la­­pítani, honnan erednek az itt használt névalakok. Többsége biztosan átvétel más korábbi évkönyvből.

[4] A nyugati kolostorok névanyagának kutatási lehetőségeit jól összefoglalja Huyghen­baert (1972).

[5] Ungarus és más ezzel rokon elnevezések elsősorban német, néhány esetben francia nyelvterületen ta­lál­ható kolostorokban már a 8-9. században is előfordultak. Térképen ld. Király (1987) 171. Ezek az el­ne­vezések német nyelvterületről származnak, ezért csak a korabeli német nyelv­ből való eredet lehetőségét kell számításba venni. Király Péter több lehetőséget is felsorolt: Hüne, kfn. Hiu­ne „óriás” jelentésű, a­hogyan ófn. Hūni és Hūn. A germán férfinevekben található Hūn-tő a „kölyökállat, medvebocs” jelenté­sű szóval függ össze. Népetimológiaként felbukkan az ófn. Hungar éh­ség szóval való kapcsolata már az általunk vizsgálandó levélben is. Király Péter ezeket az etimo­ló­giai eredeteket társítani próbálja az ál­ta­la vizsgált névalakokkal. Király (1987) 164-166. Egy to­­vábbi lehetőséget is felvet Róna-Tas András. Sze­rinte néhány esetben felmerül a hun népnévvel való kapcsolat lehetősége is. Az egyik adat (Ego Hun­gaer, filius Teut­gaeri) szerinte jól példázza ezt az eredetet. A teut a németek neve, ehhez járult a -gaer képző, ehhez ha­son­lóan történt az ava­rok­­ra gyakran alkalmazott hun névvel is. Róna-Tas (1996) 219-220.

[6] Az oklevél eddigi kutatási eredményeiről Olajos Teréz jó összefoglalást ad. Olajos (1969).

[7] Először Olajos Teréz vetette fel az általa vizsgált 860-as oklevéllel kapcsolatban. Olajos (1969). Ki­rály Péter adatai is felvetették az avarokkal való összefüggésüket, amire Róna-Tas András talált ma­gya­­rá­zatot: „…az adatok többsége 796 utáni, és ekkor keresztelkedett meg az avarok egy része… El­kép­zelhető, hogy közülük kerültek ki azok a szerzetesek, akik megkülönböztető nevükként az onogur népnév valamilyen formáját használták.” Róna-Tas (1996) 221; Király (1987). Legutóbb Szádecz­ky-Kardoss Samu vetette fel több avar forrással kapcsolatban. Szádeczky-Kardoss (1998) 218-219, 266.

[8] A levélnek két kritikai kiadása létezik, azonban ezek nem tartalmaznak két fontos kéziratot. Heilig (1933) 14-24; Huygens (1956) 229-234. Ez utóbbit a magyar kutatás korábban nem használta.

[9] A magyar kutatás Heilig kiadását (ld. fentebb) használta, és többnyire elfogadta eredményeit. Vö. Hajdú–Kristó–Róna-Tas (1976) I. 2. 171-177; Király (1987) 330; Györffy–Zólyomi (1994) 28-29; Göckenjan (1996) 134; Szűcs (1997) 396. Néhány kutatóban felmerült a kétely. Vö. Csóka (1967) 335-339; Róna-Tas (1995) 275-278; Szádecky-Kardoss (1998) 284.

[10] A Nyugat-Európában az elmúlt évtizedekben megjelent tanulmányok csak Huygens kiadását (ld. fentebb) ismerik és átveszik eredményeit. Vö. Verhelst (1977) 5-6; Fried (1989) 385-387.

[11] Huygens (1956) 229. 24-25. sorok.

[12] Huygens (1956) 234. 182-184. sorok.

[13] „…a fame, quam sustinuerant, Hungri vocati sunt.” Huygens (1956) 234. 201. sor. Ez az eti­mo­ló­gia az ófelnémet Hungar szóra vezethető vissza, amely a Hungri alakból az ófelnémet sza­bályai sze­rint képzett egyes szám. Hóman (1917) 150. Az elhangzott névalaknak tehát minden esetben Hungrinak kellett lennie ahhoz, hogy az etimológia és az éhínséggel összekap­csolt eredettörténet igaz­nak tűnhessen az e név által jelölt népre.

[14] Ezt a részletet többen lefordították, a maiores szót mindig „idősebbek” jelentésűnek értelmezték. Hóman (1917) 148. (Marczali Henrik fordítását idé­zi); Györffy–Zólyomi (1994) 28; Szá­decz­ky-Kardoss (1998) 284. A szó többes számát ebben a jelentésben szokták hasz­nálni, és nincs okunk feltételezni, hogy itt más, például „elöljárók” jelentésű lenne.

[15] A amatori V Virdunensis, C amatori sanctae, M amatori D sanctae, V amatori ***** sanctae.

[16] A nem tartalmazza, CMV R.

[17] Számos ilyen egyezés kimutatható. AM nullos Dei potentia in superbiam abuti, CV nullos Dei pa­ti­en­tia in superbiam abuti. AM Dei bonitatis divitias, CV bonitatis Dei divitias. Cete­rae­que gen­tes quae cum eis A ascribuntur, M adscribuntur CFVZ describuntur. In mundo re­gio AMme­di­a via, nullae me­diae insulae, CFVZ mediterranea, nullae insulae. Spatiosam vi­am AM quae du­cit ad mortem, CFVZ quae ad mortem ducit. In nullis enim historiis AMle­gi­mus huius mon­stri­fe­rae nationis nomen, CFVZ huius monstriferae nationis nomen scrip­tum invenitur. A néhány el­té­rés azt bizonyítja, hogy AM egy kéz­iratból indulnak ki, a másolások során pedig eltérő szövegrom­lá­sok következtek be. Eltérések AM kö­zött: A levél elején: M amatori D sanctae, A amatori V sanc­tae. A de quibus per prophetam dicitur, M de qua­libus per prophetam dicitur, azonban V de ta­li­bus propheta dicit. ACV²pereffluam, M pro­flu­am, V et ne longius ad mul­ta per ef­fluentiam, A Thu­len Taprobanem quoque, M File­tam probant, quod.

[18] Néhány példa: Scio, pater sanctissime, ACMesse verissimum, V hoc esse verissimium. V fi­de­lis­si­mas orationes in Christo, ACMfidelissimas et devotissimas in Christo orationes. Phi­listei sagittis plu­rimum AM valuisse leguntur, C valere leguntur, FVZ le­guntur, V² posse leguntur.

[19] Aeterno silentio dampnantes AFMVZ nescire C nesciri. In novissimo C temporum appa­ru­e­rint, AV tempore aparuerunt, M temporum apparuerunt. Vagantes tandem intraverunt AMVZ Meo­ti­des paludes, C Meotidas paludes, F meotidetes plautes-ből javítva.

[20] V ut mereantur misericordiam V² nullam kiegészítést tartalmaz ACM-vel egyezve. Et ne lon­gi­us ad multa V per effluentiam, V²pereffluam korrekciót tartamaz, AC-vel egyezve, M pro­flu­am. V ma­iore multitudinis parte, ACMV² maiore illius multitudinis parte, stb.

[21] Néhány példa FZ rokonságára: FZ apocalipsi ACMV apocalypsi. FZ misticum ACMV mysti­cum. FZ Tile Taprobane quoque (ACMV egymástól eltérő változatok). FZ qui dicebant eos CM qui ducebant eos V quidem eos. FZ nomen gentis huius ACMV nomen huius gentis.

[22] Néhány példa FVZ rokonságára: FVZ litteribus ACM lateribus. FVZ post dies visitaberis ACM post dies multos visitabereis. FVZ Albula vocabatur ACM Albula dicebatur. FVZ Hi­stri­am et ACM Histriam quoque et. FVZ talia monstra ACM talia hominum monstra, stb. A leg­szem­be­tű­­nőbb bizonyíték az, hogy mindhárom kéziratban a levél szövege ugyanott zárul.

[23] Néhány példa: A levél címzettjének kezdőbetűje mindkettőben elveszett: CV amatori sanc­tae, M amatori D  sactae, A amatori V sanctae. CV sibi virium statuentes in exercitio sa­git­ta­rum, AM sibi virium statuerunt in exercitione sagittarum. A fennmaradt kéziratok közül csak CV tartartalmaz­za a szöveg elejét.

[24] Kiadásaik: a) Dümmler (1898–1899). b) az általunk vizsgált levél, kritikai kiadásait ld. fentebb. c) Huygens (1956) 238-239.

[25] Waitz (1852a) 491.

[26] Duchesne (1915) III. 66-67. Verdun püspökeit életrajzi vonatkozásokkal együtt alaposan tárgyalja a kezdetektől 1767-ig: Gallia Christiana… XIII. (1874) 1160-1343.

[27] A Vedan, M De dan, AFCVZ Dedan. Mivel bibliai névről van szó, a helyes alak csak Dedan lehet. E tévesztésről lásd még: Heilig (1933) 27-28.

[28] Huygens (1956) 231. 105-106. sorok.

[29] Huygens (1956) 231. 103-104. sorok.

[30] Johannes Fried a 8-11. századi bibliakommentárokat, ezek kéziratait és más a világvége vá­rá­sá­­ra utaló nyomot összegyűjtött. Vizsgálata alapján a következő eredményre jutott: „Wissen vom Wel­t­en­­de verbreitet sich rasch; das Bedürfnis, Genaueres zu erfahren, schwillt im Laufe des 9. und ge­ra­­de auch des 10. Jahrhunderts ensprechend an.” A világvége iránti érdeklődés már a 8. század bib­­­liakom­mentáraiból kitűnik, a 9. században ezeket gyakran másolták. Fried (1989) 405.

[31] Dadóról ld.: Gallia Christiana… XIII. (1874) 1177-1178; Migne Pl 132. 977-980; Baud­rillart (1912–) IV. 10. s. v. Dadon; Wattenbach–Levison–Löwe (1990) 755-756, 888.

[32] III. Salomo konstanzi püspök (900–906) írta. Kiadása: Pauler–Szilágyi (1900) 334-335.

[33] Huygens (1956) 234. 206-208. sorok.

[34] Graesse–Benedict–Plech (1971-1972) II. 151-153.

[35] Vajay (1968) 51-78, 93-115.

[36] „tam in vestra quam in nostra regione pervasit” és „in nostris grassantur cervicibus…” Huygens (1956) 234. 97-98. és 206-207. sorok.

[37] Dado egyik fennmaradt töredékében ezt írja magáról: „Arnulphus… rex dedit in proprium per auc­toritatis suae praeceptum supradictam abbatiam, quae vocatur Montisfalconis, quae est in ho­no­re sancti Germani constructa, et in comitatu Dolmensi est sita, cum omnibus et sibi pertinentibus” Migne PL 132. 780.

[38] Sigebert von Gembloux a 12. században a De scriptoribus ecclesiasticis című művében Remigius ne­ve alatt utalt a fentebb (a)-val jelölt levélre. Migne Pl 160. 573B. Bizonytalan azonban, hogy az iro­­da­lomjegyzék készítéséhez felhasznált kézirat tartalmazta-e a szerző tel­jes nevét, vagy csak a kez­dő­betű­jét. (E levél fennmaradt kéziratai még ezt sem tartalmazzák.) Amennyiben egy kódex címmeg­je­lölésében, vagy az ez alapján készült „katalógusban” találta a nevet (esetleg annak kezdőbetűjét), a pár­huzamos levél besorolása Remigius alá nem más, mint Sigebert 12. századi, vagy egy kódexmáso­ló korábbi fel­tételezése, amire veszélyes alapozni. Heilig erre az utalásra alapozza elméletét Remi­gi­us­szal kapcsolat­ban, ami a magyar szak­irodalomban is elterjedt. Heilig (1933) 28-29.

[39] Csóka (1967) 335-339.

[40] Vajay (1968) 51-78, 93-115.

[41] Vajay (1968) 62.

[42] Laurentius de Leodio, Gesta episcoporum Virdunensium et abbatum S. Vitoni: „Anno quoque pri­mo Ber­nuini praesulis crudelissima gens Hungrorum istud episcopium irrupit, omnia pene in­cen­dit, homines aut necavit aut abduxit. Refert vita sancti Mauricii. De istis infortunis extat epi­sto­la Virdunensis cleri.” Waitz (1852a) 491.

[43] Hugo Flaviacensis krónikájában találjuk: „Anno inc. Domini CMXXIII… Dado Virdu­ne­n­si­um

epi­scopus obiit (átvétel Flodoardtól) … Episcopatus Virdunensis Hugoni a Rudolfo rege con­ce­di­tur… Anno CMXXV Hugo… anno sequenti mortuus est, quo etiam anno timore Hun­ga­ro­­rum cor­pus Remigii et aliorum pignera sanctorum Remis delata sunt…” Wattenbach (1848) 358. Flo­do­ard évkönyve ezt írja: „A. 923. Dado Virdunensium episcopus obiit… Heinrico cuncti se Lotha­ri­en­ses committunt, et ipse Bernuino, Dadonis episcopi nepoti episcopium Virdunense con­­ce­dit… ex­pulso Hugone…” Pertz (1839) 373-376.

[44] A 923-ra ld. fenti jegyzet. 920-ra: Annales s. Vitoni Virdunensis: „A. 915. Combusta est eccle­sia sanc­ti Vitoni Virdunensis liba sanctorum. a. 920. Obiit Dado episcopus Virdunensis; suc­­cedit Ber­nu­inus.” Waitz (1852b) 525-526. A verduni St. Vannes apátság obituariumában is találunk egy 920-as adatot Dado halálára: „Non. Oct. Anno dom. nongentesimo vicesimo ob­­iit Dado episcopus Vir­dunensis.” Ez a for­rás elsősorban 11. és 12. századi neveket tartalmaz, csupán néhány nevet ta­lá­lunk a 9. és 10. századból. Innét látszik, hogy ezeket a neveket utó­lag illesztették bele, így valószí­nű, hogy ez az adat az Annales S. Vitoni Virdunensisből szár­mazik, amit a szó szerinti egyezés is mu­tat. Sackur (1890) 126-132.

[45] Laurentius de Leodio, Gesta episcoporum Virdunensium et abbatum S. Vitoni: „Anno quoque Da­­­do­nis episcopi XXXVII ignis civitatem et totam ecclesiam consumpsit. Ibi libri et memoriae sanc­­­­torum patrum et monimenta rerum ecclesiae combusta sunt…” Waitz (1852a) 490.

[46] Dado ezt írja magáról: „Anno ab incarnatione Domini nostri DCCCXCIII,… nostrae autem or­di­na­tionis XIII, indictione IX, ego Dado…” Migne PL 132. 777-780.

[47] Bertairus, Gesta episcoporum Virdunensium: „Annum DCCCXCIII ipse Dado XIII ordi­na­ti­­onis suae numerat....(Dado) cum primis anni DCCCLXXX diebus episcopus sit electus.” Waitz (1841) 36.

[48] Hugo Flaviacensis: „Anno CMXXV Hugo… anno sequenti mortuus est, quo etiam anno ti­mo­re Hun­ga­rorum corpus Remigii et aliorum pignera sanctorum Remis delata sunt…” Wattenbach (1848) 358.

[49] Annales Flodoardi: a. 924. „Hungri ductu regis Berengarii, quem Langobardi reppulerunt, Ita­­li­am depopulantur,… his expletis, Hungari per abrupta transeuntes Alpium iuga, veniunt in Gal­li­am...” Pertz (1839) 373-374.

[50] Bertarius: „Maxime tamen duo immanissimi casus, nostris pravis exigentibus meritis, a pro­pri­o de­ie­ce­runt statu. Quorum unus excidit, quando tempore venerabilis memorie Dadonis epi­sco­pi ignis ex­o­sus to­tam pene civitatem concremavit, et ecclesiam sancte Marie solo tenus pro­stra­vit... omnia or­na­men­ta ec­clesiastica, cum armario et apostolicorum privilegiis et episco­po­rum decretis et chartarum re­rum ec­cle­sasticarum instrumentis atque scriptis, vulgo pulegiis no­mi­­natis, flamma con­sumpsit. Ad cu­mulum ve­ro tanti mali, succedente in eodem loco nepote do­mi­ni Dadonis, ve­ne­ra­bili episcopo, Bar­noino, primo eius ordinationis anno, crudelissima gens Hun­garorum improvisa ip­sum adit epi­sco­pi­um, et incensis pe­ne omnibus villis, homines extra oppida repertos aut neci dedit aut captivitati destinavit.” Waitz (1841) 38.

[51] „Gog et Magog esse Hungros, qui numquam antea auditi sint, sed modo in novissimo tem­po­­rum ap­pa­ruerint.” és „nunc… in nostris grassantur cervicibus…” Huygens (1956) 231. 105-106 és 234. 206-207. sorok.

[52] II. Frigyes alakját hozzáigazították I. Frigyeséhez, XII. Lajos francia király a 17. és 18. században mint igazságos király IX. (Szent) Lajos alakjához idomult. Elképzelhető, hogy III. Vilmos angol király alakja I. (Hódító) Vilmos alakjával olvadt egybe, Luther Márton alakja pedig a népi tu­datban Szent Mártonról alkotott képpel ruházódott fel. Burke (1991) 202-203. Ezek a példák a név­egyezés miatti átvitelt mutatják.

[53] „Referam, quid audierim a maioribus, cum primum execrandae huius gentis nomen apud nos au­di­­tum est, sive illud historia sive sit fabula. Fames inmanissima quondam omnem Pan­no­niam, Histri­­am quoque et Illiriam ac vicinas gentes invasit. Cumque iam strages vulgi ca­ter­­vatim fieret, prin­­cipes regionum illarum ex consilio decreverunt, ut numerarentur sin­gu­lae domus et ut ex sin­gu­­lis domibus tot homines a dominis retinerentur, quot se viderent a famis periculo posse salvare. Cetera vero multitudo innumerabilis diversi sexus diversaeque aeta­tis abdicata est et proiecta in desertis et ignotis regionibus, interminantibus his, qui duce­bant eos dedituros se morti, quicumque ex eis reverti voluissent. Illi ergo a suis tam crudeliter de­re­licti diu per vastas solitudines vagantes tan­­dem intraverunt Meotides paludes ibique maio­re illius multitudinis parte fame consumpta pa­u­ci, qui robustiores erant et ingenio stre­nu­i, coeperunt insistere venationi, quoniam regio illa feris, avi­­bus et piscibus fertilissima est, et captarum ferarum carnibus alebantur pellibus tegebantur. Ta­­­li modo innumerabilis eorum cre­vit exercitus et a fame, quam sustinuerant, Hungri vocati sunt. Fre­ti ergo innumera multi­tu­­dine loca inculta et horrida relinquentes viciniarum primo gentium ter­ras invaserunt sum­mam sibi virium statuentes in exercitio sagittarum, quam artem ex necessitate di­dicerant, cum mise­ram in desertis degerent vitam. Nunc iusto dei iudicio in nostris grassantur cer­­vicibus et ubique intolerabilis eos formido praecurrit deo se per talia hominum monstra ulci­scen­te de nobis,…” Huygens (1956) 234. 182-208. sorok.

[54] Regino a 889-es évhez az alábbi történetet 906 és 908 között jegyezhette le: „...gens Hungarium fe­ro­cissima et omni belua crudelior, retro ante seculis ideo inaudita, quia nec no­mi­nata, a Scy­thi­cis reg­nis et paludibus, quas Tanais sua refusione in inmensum porrigit, e­gres­sa est. Sed pri­us­quam ip­si­us gentis acta crudelia stilo persequamur, non superfluum vi­de­­a­tur, si de Scythiae situ Scy­tharumque mo­ribus historiographorum dicta sequentes aliquid com­­memoremus... venationum et piscationum exer­citiis inserviunt,… Habundant vero tanta mul­ti­tudine populorum, ut eos geni­ta­le solum non suf­fi­ci­at alere. Ex supradictis igitur locis gens memorata a finitimis sibi populis, qui Pe­cinaci vocantur, a pro­priis sedibus expulsa est, eo quod numero et virtute prestarent et genitale ut premisimus, rus ex­ube­rante multitudine non sufficeret ad habitandum. Horum itaque violentia ef­fugati ad exquirendas, quas possent in­­colere terras sedesque statuere valedicentes patriae iter ar­ri­piunt. Et primo quidem Pan­no­ni­o­­rum et Avarorum solitudines pererrantes, venatu et piscatione vic­tum cotidianum quae­si­tant, deinde Carantanorum Marahensium ac Vulgarum fines crebris in­cur­sionum infesta­ti­o­ni­bus ir­rum­punt, perpaucos gladio, multa milia sagittis interimunt, quas tanta ar­te ex corneis ar­cu­­bus di­ri­gunt, ut earum ictus vix precaveri possit... Quorum pugna, quo ceteris gen­tibus in­­usitata, eo et pe­ri­cu­losior... (a britekkel összehasonlításban) sagittis utuntur. Car­ni­bus…, ut fama est, crudis ve­scun­tur…” Kurze (1890) 131-133. A történeten belül hosszú egyenes idé­­­zet szerepel Iustinustól (Epi­to­ma historiarum Philippicarum Pompei Trogi2,1-3.) és Paulus Diaconustól (Historia Longo­bar­do­rum1,1.). A lejegyzés datálásához ld. 2. Jegy­zet és Györffy (1971) 282-283.

[55] Filimer rex Gothorum… reperit in populo suo quasdam magas mulieres… easque habens suspec­tas, de medio sui proturbat, longeque ab exercitu suo fugatas, in solitudinem coegit terrae [másutt in solitudine co­egit errare]. Quas spiritus immundi per per eremum vagantes dum vi­dis­sent, et earum se complexibus in coitu miscuissent, genus hoc ferocissimum edidere; quod fuit in­ter pa­lude minutum, tetrum atque ex­ile, quasi hominum genus, nec alia voce notum, nisi quae hu­­ma­­ni sermones imaginem assigebat. Tali er­go stirpe Hunni creati, Go­tho­rum finibus advenere. Quo­­rum natio saeva, ut Priscus historicus refertz, in Maeo­tide palude ul­teriorem ripam insedit, ve­na­tione tantum, nec alio labore experta, nisi quod post­quam cre­vis­set in populos, fraudibus et ra­pi­nis vicinam gentem conturbavit etc. Iordanes, Getica 24. Migne szövegét használtam. Migne Pl 69. 1268-1269. Kritikai kiadása: Mommsen (1882) 89.

[56] Hariger apát művéből szerepel egy átvétel Aegidius Aureaevallensis munkájában. A munka első ré­sze, amelyben ez a történet már szerepelhetett, 990 és 1007 között keletkezett. Gesta epi­­­­­sco­po­rumLeo­diensium, Koepke (1846) 171: „Valentis imperatoris tempore excita est de la­tibulis suis ef­fera gens Hunorum et per totum orbem diffusa Romanum. Cuius quia non mul­tis notam esse con­stat ori­gi­nem, ut pandit antiqua narratio, paucis eam insinuemus. Fertur a plerisque, quod tem­po­re famis, que facta est (teste Beda) Claudii cesaris anno, cuius et Lu­cas meminit, cum pro famis in­commodo Clau­di­us non solum Iudeos expelli iussisset ab urbe, sed et omnes invalidiores plebis cum ipsis Iudeis, ut sal­tem validiores sustentari potuissent, et eos includi fecisset in quodam ab­di­to terre, coaluisse usque ad tempora prefati Valentis in gen­­tem magnam. Ungros denique notum est huic fame assentari velle, qui et iactant, se a Iudeis originem ducere. De Hunis autem testis ve­ris­simus adest Iordanis epi­sco­pus, qui eo­rum originem in hystoria de gestis Gothorum vel Ge­tha­rum luculentissime refert...” Hajdú–Kristó–Róna-Tas (1976) I/2. 175; Róna-Tas (1995) 277. 5. jegyzet.

[57] Dado-levél: cetera… multitudo… abdicata est. Regino: a propriis sedibus expulsa. Iorda­nes: in po­pulo suo quasdam mulieres… de medio suo proturbat. Hariger: non solum Iudeos ex­pelli iussis­set ab urbe, sed et omnes invalidiores plebis.

[58] Dado-levél: principes decreverunt, ut… Iordanes: Filimer rex… proturbat… coegit. Hari­ger: Clau­dius… expelli iussisset.

[59] Dado-levél: tot… retinerentur, quot se viderent a famis periculo posse salvare. Cetera mul­ti­tu­do … abdicata est. Regino: Habundant tanta multitudine populorum, ut eos genitale so­­lum non suf­ficiat alrere… Rus exuberante multitudine non sufficeret ad habitandum. Hari­ger: …, ut saltem va­lidiores sustentari potuissent.

[60] Dado-levél: in desertis et ignotis regionibus… diu per vastas solitudines vagantes… miseram in de­sertis degerent vitam. Regino: primo Pannoniorum et Avarorum solitudines pererrantes… Ior­da­nes: in solitudinem coegit terrae; más kéziratban: in solitudine coegit errare… per eremum va­gan­tes. Hariger: …eos includi fecisset in quodam abdito terre.

[61] Regino: effugati ad exquirendas, quas possent incolere, terras. A másik három történetben az új haza kifejezett keresése nem szerepel, csak a megtalálása.

[62] Dado-levél: illius multitudinis parte fame consumpta… Iordanes: quod fuit inter paludes minutum, tetrum atque exile…

[63] Dado-levél: qui robustiores erant et ingenio strenui, coeperunt insistere venationi, quoniam regio illa fe­ris, avibus, et piscibus fertilissima est,… et captarum ferarum carnibus alebanur pel­li­bus tegebantur. Re­gino: venationum et piscationum exercitiis inserviunt…. Venatu et pi­sca­ti­o­ne vic­tum quotidianum quae­sitant. Iordanes: venatione tantum, nec alio labore experta…

[64] Dado-levél: eorum crevit innumerabilis exercitus… Iordanes: postquam creviset in populos. Ha­ri­ger: coaluisse… in gentem magnam.

[65] Dado-levél: intraverunt Meotides paludes. Regino: a Scythicis regnis et paludibus… e­gres­sa est. Iordanes: in Meotide palude ulteriorem ripam insedit.

[66] Dado-levél: inculta et horrida relinquentes vicinarum primo gentium terras invaserunt… Re­gi­no: deinde Carantanorum Marahensium ac Vulgarum fines crebri incursionum infe­sti­na­ti­o­ni­bus ir­rumpunt. Iordanes: fraudibus et rapinis vicinarum vicinam gentem conturbavit.

[67] Dado-levél: fames quondam omnem Pannoniam, Histriam quoque et Illiriam ac vicinas gentes invasit … parte fame consumpta… a fame, quam sustinuerant, Hungri vocati sunt. Hari­ger: tempore famis…

[68] Dado-levél: summam sibi virium statuentes in exercitio sagittarum, quam artem ex necessitate didi­ce­rant,… Regino: perpaucos gladio, multa milia sagittis interimunt…, ut ea­rum ictus vix precavari possit.

[69] Dado-levél: „Hungros, qui numquam antea auditi sunt, sed modo in novissimo temporum apparuerint … cum Hungris, quorum nomina saltem aut regiones ignorantur… In nullis enim historiis huius mon­stri­ferae nationis nomen scriptum invenitur… hanc Hungrorum gentem solam praetermittere et aeterno si­lentio dampnantes nesciri voluerunt.” Huygens (1956) 231. 105. sor, 232. 118-119. sorok, 233. 161-163 és 172-173. sorok. Regino a 889. évnél: ante seculis… inaudita, quia nec nominata…

[70] „Quod vero sagittas et arcum arripere et in sequentibus contos habere dicuntur…” Huygens (1956) 232. 119-120. sorok.

[71] Widukind, Res Gestae Saxonicae, 17-18. Hirsch (1935) 28-29: „Avares, quos modo Un­ga­ri­os [más kéziratban Vngaros] vocamus,… Avares autem, ut quidam putant, reliquiae erant Hunorum.” Ezután található a Iordanesnál közölt történet.

[72] Az elmélet szerint elképzelhető, hogy ez a történet a 8. században más forrásokból ismert szá­raz­­ság, az ennek nyomán fellépő éhség és az éhínség elől ÉK-re menekülő avarok emlékét őrzi. Szá­decz­ky-Kardoss Samu ezt nem tartja megalapozottnak, a szárazság tényét azonban elfogadja. Györffy–Zólyomi (1994) 24, 28-30; Szádeczky-Kardoss (1998) 284.

[73] „Potest dicere aliquis aliud nomen huius gentis aliquando fuisse et temporis vetustate mu­ta­tum, sic­ut solent mutari urbium vel fluminum seu locorum nomina. Nam Tiberis quondam Al­bula dicebatur … et Italia prius Saturnia… Sic ergo et haec natio forte alterius nominis in historiis habetur et prop­ter mutatum nomen quae gens sit non recognoscitur.” Huygens (1956) 234. 174-182. sorok.

[74] „putatur… gens Hungrorum esse Gog et Magog ceteraeque gentes quae cum eis descri­bun­tur… Dicunt e­nim nunc esse novissimum saeculi tempus finemque imminere, et idcirco Gog et Magog esse Hungros, qui nun­quam antea auditi sint, sed modo, in novissimo tempo­rum, apparuerint…” Huygens (1956) 231. 99-106. sorok.

[75] Kiadása: Migne Pl 99. 632D. A forrásról ld. Király (1987) 316-317.

[76] Kritikai kiadása: MGH SRG 48. A sírfelirat keletkezési idejéről ld. Szádeczky-Kardoss (1998) 265-266; Király (1987) 316.

[77] Hungrorum alak: Annales Rotomagenses, a. 793. Gombos (1937–1943) 195; Annales Gem­­­me­ti­censes, a. 793. Gombos (1937–1943) 134.; Annales Dorenses, a. 794. Gombos (1937–1943) 124. Hungarorum alak: Annales Uticenses, a. 793. Gombos (1937–1943) 208-209; Annales s. Benigni Di­vionensis, a. 793. Gombos (1937–1943) 111; Annales Hale­si­en­ses, a. 793. Gombos (1937–1943) 136-137. Vungorum alak: Annales Lundenses, a. 793. Gombos (1937–1943) 147.

[78] Kristó (1994) 71; Szádeczky-Kardoss (1998) 277-284.

[79] A névalak létrejöttéről és értelmezéséről ld. Olajos (1969).

[80] Kiadása: MGH SS 1. 458. A szöveget Gombos alapján idézem. Gombos (1937–1943) 110-111. Az értelmezési nehézségekről és az interpoláció lehetőségéről: Róna-Tas (1998) 222-223; Makk (1998) 230-235; Ungváry (1997).

[81] Király (1987).

[82] Az onogur név fejlődésének bemutatásához Róna-Tas András, Németh Gyula és Szádeczky-Kardoss Sa­mu eredményeit használtam. Róna-Tas (1995) 291-294; Uő (1996) 217-221; Németh (1991) 146-149; Szádeczky-Kardoss (1970). A bizánci forrásokkal kapcsolatban Moravcsik Gyula munkája alapján be­széltem. Moravcsik (1942–1943) II. 194-196. A Kijevi-évkönyvből származó adatot Font Márta ki­a­dá­sából néztem meg: Font (1996). A latin nyelvű források alakjait és ezek összefüggéseit Hóman Bá­lint, Király Péter és Olajos Teréz cikkei alapján mutattam be. Hóman (1917); Király (1987); Olajos (1969).

[83] Kuvrat Birodalmának felbomlásáról és fiainak szétvándorlásáról a következő munkák írnak: Róna-Tas (1996) 179-189; Szádeczky-Kardoss (1970); Uő. (1994) 506-507. s.v. ono­g(und)­u­rok; Uő. (1998) 218-219.

[84] Latin forrásokból példákat ld. Király (1987) 321-322.

[85] Több példát hoznak: Hóman (1917)132-134; Király (1987) 314-315.

[86] Hóman (1917) 131; Király (1987) 315, 321-322.

[87] Hariger fentebb tárgyalt 10. század végén keletkezett művében (Gesta episcoporum Leodi­en­sium) írta: „Attila Ungarinorum rex.” Koepke (1846) 171.