Taáp Miklós

Taáp Miklós (Szany, 1921. december 4. - 1988. szeptember 24.): tb. kanonok, templomigazgató.

A rábaközi Szanyban született 1921-ben, vallásos, módos gazdacsalád harmadik gyermekeként. Csecsemőkori súlyos betegsége miatt egész életére gyenge alkatú, zárkózott, befelé forduló, csendes, szerény ember lett. Falusi neveltetéséhez a népdalkor és táncegyüttes is hozzátartozott. Pápán járt gimnáziumba a bencéseknél, jeles eredménnyel végzett. Kedvenc tárgyai a magyar irodalom, történelem, francia nyelv voltak. Verseit a Zászlónk is közölte. Közben a mezei munkából is kivette részét. Hivatásában mindig hasznát vette, hogy otthon szeretett barkácsolni. Ministrált, hétköznap is misére járt, de addig nem is gondolt papi hivatásra, míg édesanyja egyszer fel nem vetette, érettségi előtt. 1944-ben lépett az esztergomi szemináriumba. 1948. június 20-án szentelte pappá Mindszenty bíboros. "Cantate prima" - az első kezdeti szeretettel - állt a primíciás képén. Aki akkor indult, tudta, hogy rendkívüli életpálya vár rá hivatásában: bizonytalan sors. Már balassagyarmati káplán korában része volt kórházi- és börtön pasztorációban is. 1955-56-ban Budapest-Városmajor és Újlak életének állomásai. Itt egy ideig iskolában is taníthatott hittant. 1958-ban lett először plébános: Nógrádban, Sóshartyán és Kishartyán. Sokat tett a templom és a plébánia megújításáért, egyháza népének kulturális műveléséért. A Dorog közelében fekvő Dágon más környezet várta: közömbös, sőt ellenséges tekintetek, kevés hívő. Mégis elkészült a főoltár, s a templom fűtése. A hitoktatásban is, meg otthon is szeretett énekelni. Ám itt elvesztette hangját egy időre, és csak lassan javult állapota, mialatt Budán, a Karolina úti kápolnában volt kisegítő. 1974-ben ismét Nógrádba, Hugyagra került. Itt is békét teremtett hívei között, hittantermet alakított ki, templomot renovált, villanyharangozást vezetett be. Tízévi munka során először jelentkeztek a magas vérnyomás tünetei. 1984-ben Győr-Bucsára kérte magát, a szülőföld vonzáskörébe. Vámosszabadit is átvette. 64 évesen is lendülettel dolgozott. Templomszépítés, orgonafelújítás és rengeteg más építőmunka mellett nagy gondja volt a liturgia, az ének. A hitoktatást kiterjesztette az ifjúsági közösségre, a felnőtt Biblia-körre, élénk ministráns- mozgalom volt nála. Pedig betegeskedett, és meg nem értéssel is egyre többször találkozott. "Az a fontos, hogy mindent megtegyünk, ami rajtunk áll, hogy Jézus meg legyen elégedve." 1986. februárban lett először komolyan rosszul. Ettől kezdve munkája mellett még többet imádkozott. A Szentírást mélyen ismerte, állandóan olvasta. 1988 tavaszán 40 éves papságát bensőségesen, hálaadásban ünnepelte. Szeptember 15-én Budapest-Pongrácz út várta. Szeptember 24-én még misézett, de már útravalója lett az az áldozás, kedvenc énekfohásza meghallgatásaként. 11 órakor az intenzív osztályon állt meg a szíve. Érseki tanácsosi, tb. kanonoki címe is volt, de sírkeresztjére ezt kérte íratni: "Krisztus papja." Szelídsége, szerénysége, béketűrése mellett szilárd és következetes, kitartó volt a lelkipásztori munkában. Ez volt az ő nem evilági bölcsessége. Spirituálisa 1948-ban írta emlékkönyvébe: "Tápszent- miklós már van - legyen Szent Taáp Miklós is!" Hisszük, hogy így lesz. Szolgálati helyein sok ugart tört, utat készített. Magának is - fel az égbe.

Forrás: Szolgálat 85. (1990) 110. p. - OSZK Gyászjelentések.