Szülei: Heckmann János postamester, fonyódi Fonyó Alojzia.
Nős, felesége Galaskó Ilona színésznő.
1889-ben lépett színpadra Keresztély Jánosné vándor daltársulatánál Tolnaapátiban. Még ugyanebben az évben Paulay Ede felvette a szinitanodába, mestere Újházi Ede volt. 1891-ben vidékre szerződött (Szolnok, Pápa, Debrecen, Pozsony, Fehérvár, Zombor, Baja), 1894-ben a Ditrói Mór vezette kolozsvári színház tagja lett, és ugyancsak Ditrói 1896-ban a megnyíló Vígszínházhoz szerződtette. Rövid megszakításokkal itt működött haláláig. 1914-1915-ben a Magyar Színház állandó vendége, 1915-1916-ban a Nemzeti Színház tagjaként játszott. 1906-ban a Színiakadémia, 1907-ben a Zeneakadémia opera-tanszakának tanára, 1917-ben a Budapesti Színész Szövetség elnöke lett. 1929-től a Magyar Színház tagja volt. A naturalista színjátszás kiváló képviselője, a Vígszínház első együttesének fő erőssége. Legtöbbet könnyű francia vígjátékokban játszott s ezekben fejlesztette ki egyéni stílusát, melynek lényege az egyszerű és életszerű beszéd, a könnyed dialógus, az elegáns és természetes mozgás volt. Legjobb alakításait a kortárs magyar írók, különösen Molnár Ferenc darabjaiban nyújtotta (Az ördög, Liliom, Játék a kastélyban). — F. sz. Tokameró (Lengyel Menyhért: Tájfun), Pál (Herczeg Ferenc: Kék róka), valamint Csehov-drámák. Játszott A tánc c. első magyar filmben, továbbá A munkászubbony (1914) és a Zoárd mester (1917) c. némafilmben is.
Művek: Komédia (Bp., 1914); A beszéd művészete (Bp., 1917); Emlékezések (1921).
Irodalom: Bárdi Ödön: A régi Vígszínház (Bp., 1957).
Forrás: Magyar életrajzi lexikon 1. kötet, A-K. Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest, 1967.